Első nap csak a szekrénybe történő benézésig, majd annak megállapításáig jutottam, hogy szépen fogynak innen a dolgok, hiszen ha elveszem a varrógépet, akkor már csak a projektor marad. Mármint jó látni, hogy ha lassan is, de azért haladok az iderámolt lomkupac felszámolásával. Mikor megláttam a felső polcon a vízcsapot, majd mellette az átnézésre szoruló konyhai melegítőt, az alsón pedig az Anita mérleget, na az mondjuk már kifejezetten rosszul esett.

   Épp mint ahogy az is, hogy a páromnak az új konyhai ülőpárnák varrásával már mindjárt másnap délelőtt sikerült figyelmeztetnie rá, hogy mit ígértem magamnak még valamikor tagnap.

   Mire fel ha mást nem is, de az ügy érdekében legalább annyit megtettem, hogy áthoztam a varrógépet a szekrényből az asztalra. Mivel hibás, konkrétan törött az egyik fogaskereke, a váza pedig újrahasznosíthatatlanul formátlan műanyag, így hamarost a kukában fogja végezni. Hogy a hamarost órákat, napokat, esetleg ahogy szokta, heteket, vagy akár hónapokat jelent, az majd mindjárt, vagy csak hetek, ég ne adja hónapok múlva kiderül.

   Hiába mondtam a páromnak, hogy ne rakosgassa odébb a cserépkályhának támasztott, amúgy a festésére váró spájzajtót, valamint ne pakolássza a kályha tetejére a párnákat és a pizsamákat, mert a végén még kárt tesz valamiben, csak azért is felmászott a rekamié peremére, majd mikor onnan lecsúszott, széttiporta a motoros söprűt. Szerencsére nem lett semmi baja. Mármint Andinak, mert a gépet újra szerelni kell.

   Néha, mikor egy kicsit is akarok valamit, akár egy hegyet elhordok az útból, máskor meg olyanokra vagyok képes hivatkozni (mint akadályozási tényező), mint mondjuk az asztalon útban lévő akkutöltő.

   Mikor valami régóta halogatott téma végre felkerül a boncasztalra, akkor azon szoktam csodálkozni, hogy a beszerzése óta eltelt rengeteg idő után ez mégiscsak megtörtént, most meg azon, hogy ezt a gépet idén hoztam el egy kiváló barátomtól, s lám, már nézek is bele! Amúgy közvetlenül a kidobása előtt kaptam meg, ami azért vált aktuálissá, mert eltörtek benne a fogaskerekek.

   Hogy a minisége ellenére miket tud, azt azért nem sorolom fel, mert egyrészt oda van írva, másrészt nem értek a varrógépekhez, harmadsorban pedig minek tenném, ha úgysem tudom megmutatni, mert nem értek a varrógépekhez, no meg szegény masina már nem is működik.

   Hiába van meg hozzá minden, hiába tűnik kívülről épnek, ha egyszer szétment a belseje, ami valahogy annyira szomorú. Mármint azt tartom elkeserítőnek, hogy valamit ilyen kis csinosra elkészítenek, csakhogy olyan szánalmas tartalommal, hogy nemhogy egy emberöltőt nem bír ki (lásd példának a még ma is működő Singer varrógépeket), hanem már néhány használat után, vagy akár pusztán az állásban is tönkremegy. Mert ugye akkor mivégre volt az egész? Na jó, tudom, a haszonért, ami valahol persze érthető is, de attól még aki ócska holmit gyárt, azt én genetikai kódostul irtanám ki.

   Hiába van rajra viszonylag kevés gomb, én már azok funkcióját sem értem, ami azért érdekes, mert míg más gépekkel viszonylag jól elvagyok, addig a varrógépet valamiért nem tudom kezelni. Bár játszhattam volna "varrni tanulok" játékot a régi varrógépünkkel (mármint közvetlenül a szétszedése előtt), de nemcsak nem volt hozzá kedvem, hanem még egyenesen féltem is tőle! Épp ezért is lett volna jó ez a kicsi, mert ugye ez azért csak nem esz már meg, illetve ha nincs rajta sok funkció, akkor azokba csak nem keveredek már bele.

   Miközben a nagyban, pontosabban szólva épp, hogy kicsiben varrt anyagot az apró lila gombbal bekapcsolható izzó világítja meg, addig elmémet úgy néz ki, hogy pusztán ránézésre semmi. Mármint hiába van mellé odarajzolva egy olló, én bizony a jobbra lent látható másik lila bigyó funkciójára nem jöttem rá.

   Hogy annyira ügyes konstrukció, hogy a gép szétszedésekor az összes alkatrész a ház másik felében marad, az annak fényében, hogy már nem működik, valahogy olyan elszomorító. Mármint az bántó, hogy miközben valaki energiát fektetett a viszonylag normális konstrukció megtervezésébe, addig egy másik ember úgy döntött, hogy a varrógépet ócska minőségű alkatrészekből fogja legyártani.

   Mivel valami csoda folytán épp volt bennem némi lendület, nem az egész varrógépet, hanem csak a ház felét tettem félre. Azért nem egyből a szemetesnek bevetni szándékozott dobozba került, mert ekkor még reménykedtem benne, hogy a csinos kis masina mégiscsak feltámasztható. Mármint azzal a kiváló barátom által tett megállapítással kaptam, hogy menthetetlenül törött fogaskerekeket tartalmaz. Bár fogaskereket sem javítani, sem készíteni nem tudok, de mondjuk cserélni igen.
   Hogy mégis honnan a csudából lenne egy általam még sosem boncolt géphez cserekerekem? Nos onnan, hogy már rengeteg más, szintén apró fogaskerekeket tartalmazó masinát szedtem szét. Hogy az anyagok szétválogatása a pincében című projektem még nem készült el, az azért nem számít, mert mikor a pincében ennek ellenére mégiscsak megpróbáltam valamit megkeresni, olyankor a fogaskerekeket ha nem is mindig, de azért elég sűrűn különtettem a többi bigyótól.

   Íme a varrógép mechanikája, ami jelen esetben nemcsak azért látható át ennyire jól, mert a gépet szó szerint félbe lehet venni, hanem azért is, mert hiányoznak belőle a működés megértését zavaró extra funkciók. Mármint ez a gép nem varr oda vissza, mintát, gomblyukat, cikkcakkot.

   Az innen nézve középre szerelt motor párhuzamosan hajtja az alsó szálat vezérlő, az anyagot továbbító, valamint a tűt mozgató mechanikát, mégpedig szoros mechanikai kapcsolatban, ami annyit tesz, hogy minden egyes alkatrész egymáshoz képesti pozíciója kötött. Vagyis ha bármelyik fogaskereket átugrasztom akár csak egyetlen foggal is (kivéve persze a motoron lévőt), a normális működés folyamata azonnal megakad.

   Bár tudtam, hogy ennek semmi értelme, attól még kipróbáltam az elektromos működést, ami amúgy rendben van. Mármint szépen forog a motor, és még a sebességváltó elektronika is rendben működik.
   Bár ezt csak most, vagyis már csak a jelen sorok írásakor fedeztem fel, de attól még balra fent látható egy harmadik törött fogaskerék is (a kisebbik az), ami persze végképp reménytelenné teszi a helyzetet.

   Majd tettem egy erőtlen kísérletet a tengely házból történő kiemelésére, ami azonban csúfos kudarcba fulladt. Mármint a kék iksz jelezte házból a piros iksz jelezte perselyt nem sikerült kifeszegetnem.

   A javíthatatlan töréseket amúgy az okozta, hogy a recézett végű tengelyekre préselt fogaskerekeket a folyamatos feszítés idővel szétrepesztette. Legyártani belőlük egy (amúgy persze három) újat - azonos körülmények között soha el nem pusztuló textilbakelitből - azért nem volna érdemes, mert az többe kerülne, mint egy komplett, pláne ennél a kis csököttnél jobbfajta varrógép.

   Na most ami még szintén nem érné meg, az a pincei asztal lepakolása, pusztán azért, hogy odaférjek a valahol a lomtenger mögött rejtőző, amúgy remélhetőleg már feliratozott fogaskerekes dobozhoz.
   Aki esetleg a látványból nem jött volna rá, annak számára elárulom, hogy ez itt a lomos pincei asztal, csak most épp szinte a plafonig meg van buggyantva lomokkal. A másik buggyant meg én vagyok, aki ezt a kupit a folyamatos trehánykodásával előidézte. Bár vannak terveim a kupi renddé történő visszaalakítására, de azok sajnos már évek óta nem akarnak megvalósulni. Sőt! A kupi egyre csak nő...

   Hogy a mini varrógép fogaskerekeit nem teszem oda a többihez, az amúgy nem a pincei kupinak volt köszönhető (vagy csak részben), hanem annak a másik ténynek, miszerint az összes fogaskeréken vastagon állt a kenőanyagként bevetett savmentes vazelin, amit semmi kedvem sem volt róluk lemosogatni, pedig az amúgy (mármint a mosogatás) az egyik kedvenc hobbim.
   Amit a képen látunk, az amúgy az alsó szál vezérlése, amit a gépházból azzal a felkiáltással emeltem ki, hogy majd mindjárt megmutatom egy kicsit közelebbről is, csak aztán undokul úgy összemaszatolt, hogy mérgemben kidobtam. No nem mintha a bőrömnek, vagy a fényképezőgépnek ártana a vazelin...

   Miközben egyes alkatrészeket könnyű volt megszerezni, addig ezt a szép fényes tengelyt csak komoly feszegetések árán sikerült kitermelnem. Hogy mikor kell (mármint egy darabka tengely), olyankor majd meg is találjam, na ahhoz kellene a már említett apró alkatrészek szétválogatása a pincében című projektem, amihez viszont a nullára letakarított asztal kellene, amihez meg az, hogy ne a tenyérben elférő apróságaimmal foglalkozzak, hanem kifejezetten a legnagyobb méretű dolgaimmal. No de én, meg a logikus döntések, na azok aztán tényleg meglehetősen ritkán szerepelnek egy lapon...

   Amennyiben a varrógépet apró darabjaira szedném, kiszedném belőle az összes törött, valamint épp nagyban eltörni szándékozott fogaskereket, egy kicsit beléjük marnék, a fogaskerekeket mondjuk az esztergával megpörgetve, majd a vájatba helyezném el a dróthurkot, akkor lenne némi esély a varrógép beindítására.
   Ez a gondolatmenet azért akadt el, azért értelmetlen, mert szó szerint nem éri meg a fáradságot. Valaha (értsd még valamikor a rendszerváltás előtt), mikor még arról volt szó, hogy lesz-e egyáltalán az adott valami, akkor persze még megérte akár napokat is eltökölni mondjuk Tomi barátom autóba való magnós rádiójával, mert ha nem csinálom meg (új perselyeket kellett bele reszelni), akkor nem szólt volna a kocsiban a zene, mert nem csak úgy egyszerűen nem volt másik magnó, és még csak pénz se volt rá, de még csak kapni sem lehetett! Most meg ugye, hogy a fogyasztói társadalom képében végre eljött a hőn áhított a Kánaán, csak nézzük azt a rengeteg szart, amit az úgynevezett "fejlődés" magával hozott...

   Nemhogy kihúzogattam a teleptartóból ezeket a még bőven használható állagú érintkezőket, de mivel ezek javításkor szoktak kelleni, egyből be is tettem őket a teleptartós dobozba.

   A ház hiába masszív, ha egyszer annyira speciális kialakítású, hogy a varrógép alkatrészeinek hordozásán kívül minden másra alkalmatlan, pedig én aztán bármi dobozba bele tudok álmodni valami mást.
   Bár tettem egy újabb próbát a házba rögzített perselyek kiszabadítására, ez a kísérletem azonban újra csúfos kudarcba fulladt. Mármint hiába támasztottam hatalmas erővel nyomva a legnagyobb csavarhúzómat a tengely alá, annak még csak esze ágában sem állt megmoccannia!

   Arról a másik tényről már nem is beszélve, hogy a lakásban tartott bontott alkatrészes doboz is cserére szorul. Na most ha még ezt is hozzáadom a pincei kupihoz, akkor odalent akkora dugulás áll elő, amit már végképp nem fogok tudni visszacsinálni.

   A lenti kupi konkrétan akkora, hogy hiába tudom, hogy merre van a dugasztápos doboz, ha egyszer a hozzáféréshez fél órai pakolásra lenne szükség. Ha meg csak úgy egyszerűen leteszem valahova ezt az amúgy 6 volt 1 amperes dugasztápot, akkor ugye már megint csak a kupi szintjét növeltem.

   Nem, nem hiányzik a képről semmi. Ez a kapcsoló, ez kérlek valóban csak annyi, hogy míg az egyik vezeték a talp aljába, addig a másik a tetejébe lett rögzítve, majd taposás hatására a vezetékeket megfogó saruk réz szára összeér. Erre azt kell mondjam, hogy bárcsak ennyi lett volna a varrógép felépítésének legnagyobb trehánysága...

   Amennyiben ezeket leviszem a pincébe, akkor ugye nemcsak nem fogom tudni őket egy esetleges igény esetén előkeríteni, de még rontanak is a lenti helyzeten, mire fel azt találtam ki, hogy beteszem őket abba az utolsónak megmaradt 301-es STB dobozba, aminek egyrészt nyilvántartott tartalma van, másrészt még mindig idefent állomásozik. Mármint a többit már rég lehordtam, megtömtem, s amúgy épp nagyban készülök (hát persze...) a durván vegyes tartalom újraválogatására, csak ugye jelen pillanatban még nagyon nincs hol.

   Hogy a frissen tapétázott tűzifás szekrény tetején ekkora a kupi, az nem úgy értendő, hogy sok, hanem úgy, hogy már csak ekkora. Ez a helyzet (megjegyzem sajnos) persze nem úgy állt elő, hogy minden idetett bigyót feldolgoztam, hanem úgy, hogy a Videoton receiver például a mélyszekrénybe került, közvetlenül a lelógó kabátok alá. Arra viszont, hogy az üres átlátszó dobozzal mi volt a tervem, na arra mondjuk már nem emlékszem...

   A nagyon hangos fülest, a szenzoros joystickot a digitális kéziműszert, a szénmonoxid érzékelőt és a parabola beállító műszert elsőre felismertem, a többivel viszont nem volt kedvem foglalkozni. Mármint mivel már ez a doboz is megtelt, ezért el kéne róla készítenem a kimutatást, aztán már vihetném is le a pincébe. Hogy odalentről már tényleg csak egy ekkora doboz hiányzik? Hát ja...