Az utóbbi időkben oly sok apróságnak, valamint helyszínnek mondtam azt, hogy majd mindjárt rendbe teszlek, ez azonban természetesen nem történt meg, hogy a reggeli kávét követő körbenézés hatására egyrészt a szokásos módon elegánsan összeomlottam, másrészt azonnal megígértem magamnak, hogy ami bigyót és helyszínt csak lehet (értsd egyszerű), azt még ma mind lerendezem!

   Mire fel mérgemben azt mondtam magamnak, hogy ha nem veszek el innen azonnal valami szétszednivalót, akkor fejek fognak hullani! Mivel egyedül voltam, az ígéretemtől pedig még magam is megrettentem, beletúrtam a kosárba. Hogy úgy jártam volna jobban, ha leveszem a tetejéről a legnagyobb méretű tételt jelentő halványkék gyermekjáték mosógépet, az ugyan egyértelmű, no de a turkálás (valamint a szerző) már csak ilyen.

   Mert ugye a három középmechanikás, meg a piszkos elejű videó közül ki tudja melyiknek van meg az eredeti távirányítója. Ahogy ilyen szépen kimagyaráztam magam, mindjárt tettem egy lépést hátra, mikor is menten átestem nemhogy egy, de mindjárt két, természetesen a szétszedésüket megsürgetendő direkt az ajtórésbe odatett boncalanyon.

   Miközben a távolabbi bőrönd egy még elektroncsöves Tesla lemezjátszó, addig a közelebbi egy szintén csöves Grundig orsós magnó. Hogy az elpusztítandó, vagy legalább feldolgozandó nagydarabok helyett folyton valami aprósággal molyolok? Hát ja, a döntéseimet illetően (meg persze amúgy sem) sosem voltam normális embernek minősíthető...

   A folyamatos szaladgálásom eredményeképp idővel leért a pincébe a Bluetooth hangfal doboza, felért a fürdőszobába való vízcsap, és persze még egy csomó minden más is a helyére került, csak az azokat mutató képeket más egyéb szétszedtem cikkekben sütöttem el.

   És még a szaladgálás közbeni fahordásról sem felejtkeztem el, de csak mert tudtam, hogy ha nem a lakásba visszavezető úton helyezném el a tűzifával megrakott szatyrot, akkor komoly esély volna rá, hogy mégis.

   Épp mint ahogy az autóba való ventilátorét is. Hogy a háttérben megbúvó, az apró elmaradások a lakásban 11. fejezetének keretében megtervezendő nyáklapot már hónapok óta miért nem érzem fontosnak, na azt mondjuk nemhogy így hirtelen, de még hosszas töprengés után sem tudtam kimagyarázni.

   Miközben én már majdnem ott tartottam, hogy szétszedem a távirányítót, a párom egyszer csak megérkezett. Miután Andi leszerelte magáról a virágmintás gumicsizmáját, azonnal megajándékozott.

   Tényleg jópofa, ahogy olyan kis huncutul néz, de hogy egy nemhogy felnőtt, de már egyenesen hatvanon túli férfiembernek mégis mi szüksége van egy babára, azt mondjuk nem értem. Miközben Andi szerint ez egy Moana baba, addig engem inkább a Lilo & Stitch rajzfilmekben látott figurára emlékeztet.

   Azok a gombok, melyeket ellenjavalt a sötétben megnyomni, olyan bravúrosan lettek elsüllyesztve, hogy én speciel, mivel nincs körmöm (mármint tövig rágom), egyáltalán nem tudom őket megnyomni.

   Szerintem úgy lesz, hogy inkább rájövök a használatára, csak úgy egyszerűen magamtól, minthogy ezt a német szöveget begépeljem, pedig a gerätewahlschalter (eszközválasztó kapcsoló) annyira szép szó...

   Ehhez képest a négy kiválasztottról a távirányítónak azt sikerült megállapítania, hogy azok bizony kimerültek. Hogy kinek van igaza, azt az elemek rövidzárási áramának mérésével döntöttem el.
   Meglepő módon akadt olyan elem, melynek feszültsége még bőven 1,5 volt felett volt, számottevő áramot azonban (értsd legalább 1 ampert) már nem tudott leadni. A másik meglepetés akkor ért, mikor egy másik elem, melynek feszültsége már csak 1,2 volt körül mozgott, könnyedén produkált 3 ampert.

   Miközben ez a csavar kívülről hozzáférhetetlen (de csak mert belülről betekerve tartja a panelt), vagyis semmiféle módon sem kaphatott vizet, a feje alatti rész valami csalafinta módon mégiscsak megrozsdásodott. Ez amúgy simán lehetett attól, hogy a távirányítót összeszerelő ember a csavart a szájában tartotta.

   Mikor a csavarhúzót a lyukba betolva nem kattant a reset gomb, bár először arra asszociáltam, hogy a gomb romlott el, végül kiderült, hogy csak a szemmértékem. Mármint egy a lyukhoz képest túl vastag csavarhúzót sikerült kiválasztanom.

   Sajnos hiába látszik, hogy a két infra LED működik, meg persze a zöld LED is mutatja, hogy megfelelő sorrendben nyomkodtam a gombokat, vagyis a tanítható távirányító megtanulta a lapostévé bekapcsolásához szükséges jeleket, mert a tévé erre nem reagál. Mivel a tévéhez van másik távirányító, más távirányítható eszközt pedig nem találtam, így az eredmény, akarom mondani az eredménytelenség most valahogy nem igazán ütött szíven.

   Mikor megláttam, hogy a pulton már csak a paneltervezés című feladat hever (amúgy figyelmetlen voltam, szóval nem csak az), én már előre tudtam, hogy hiába úgy lenne jó, attól én még a sort úgysem azzal folytatom.

   Konkrétan Snoopy kutyát állította be egy olyan pózba, hogy kényelmesen megtekinthesse a magam elé vett induktívhurkos személyhívókat. Hogy aztán ezek is mikor lesznek bemutatva, az még (de csak mert ezek friss beszerzések) nagyon a jövő zenéje...