Csak előbb még megnéztem, hogy a párom mennyire gazolta ki hátul a kertet. Mint ne mondjak, igencsak alapos munkát végzett, mert ezek a zöld sorok a gaztól eddig csak akkor látszottak, ha felülről nézte őket az ember, és még akkor is tudni kellett, hogy mit és hol kell nézni.
   Mivel ide nem konkrét magtípust vetettem, hanem csak a télről megmaradt bebogarasodott madáreleséget szórtam ki (mármint ültettem be úgy egy hónapja, ilyen szép sávosan), így fogalmam sincs, hogy a kikelt növénytömeg mégis miféle lehet. Gondolom búza vagy kukorica, esetleg a dobozból kiszórt harmadikféle kerek sárga mag.

   Amire még szintén nem jöttem rá, az a balra lent látható kékség eredete. Mármint hiába tettem oda a szemem, mint ahol a fénykép készítésekor az optika volt, s hiába néztem körbe, én ugyan semmiféle, a kékségre okot adó plusz fényt nem láttam.

   Azt viszont előre láttam, hogy a pincében összegyűjtött rengeteg minden csak úgy kézben (mármint szétszórás nélkül) nem fog velem feljutni, ezért túrtam számukra egy szatyrot.

   Mivel a fő cél az volt, hogy a tapétázásra váró polcos sarkát kipótoljam, így - a projektort hanyagolva - inkább azzal foglalkoztam. Na jó, bevallom, hogy ezzel is csak annyira, hogy megnéztem, átéri-e az asztalos szorító a bútort, majd ahogy volt, mindent másnapra, vagy valamelyik másik napra halasztottam.
   Mivel az utóbbi időkben rengeteg projekt kezdődött így, melyek persze most mind ott állnak egy "épp dolgozok rajtuk" nevű mappában (a tömegükkel igencsak nyomasztva a szerzőt), így valószínűleg az lesz, hogy miközben a hátam mögötti ajtón szárad a festék, megpróbálom befejezni, amiket a festés mellett elkezdtem.

   Miután már az ebéd utáni szunyókálás című szokásos apró projektemet is kifutattam, s még az ég is kiderült, a szivárványról már nem is beszélve, gondoltam csak csinálnom kéne már valamit. Az ugyan igaz, hogy az adott pillanatban úgy nézett ki, hogy a háttérben a nagyobb dolgaim szépen alakulnak, konkrétan már csak néhány olyan - feltétlenül idénre betervezett - rettegett tétel volt hátra, mint mondjuk a kádtöltő csap cseréje (vagy ha a piacon vásárolt nem válna be, akkor a régi javítása), egy hiányzó magnós cikk megírása (ezt vajon miért halogathattam, míg csak a körmömre nem égett), vagy mondjuk a 2021-es pincei rendrakás, melynek esetében mondjuk legalább érthető, hogy miért nem volt kedvem nekiállni, csak mikor már tényleg nagyon közeledett a fűtési szezon. Amúgy a kép feletti vonal azt jelzi, hogy a projektor esetében a bemutatási feladatnak ez már a második nekifutásom.
   Hogy mikor a délutáni felhőszakadást követő szivárványt lefényképeztem, a terveimből aznap nem lett semmi, az mostanában rám annyira jellemző, hogy már szinte fáj látni az apró darabokra tört, valami érthetetlen okból csak többszöri nekifutásra elkészülő projektjeimet. Ez jelen esetben azt jelentette, hogy az asztalos szorítóval összefogatott szekrényt, valamint a szivárványt ábrázoló kép között kereken négy hónap telt el, ami ha nem is egyéni csúcsom, de mindenképp igencsak szép eredmény. Már úgy értem, hogy negatív eredmény.

   Mivel előző nap nem (konkrétan előző nap sem) csináltam semmit (amúgy persze a sok kis semmit is meg kell csinálni valamikor), ezért már mindjárt másnap nekiugrottam, ha nem is egyből a projektor bemutatásának, de legalább a tervezési fázisnak.
   Hogy mégis mi a csudát kell egy viszonylag apró, az asztalon lazán elférő tárgy szétszedését illetően megtervezni? Szóval az úgy volt, hogy a rozsdás Bluetooth hangszóró épp nagyban, akarom mondani apró darabjaiban hevert az eltehető munkalapon, de csak mert a paneljából kiszakadt USB aljzat visszaforrasztásához be kellett volna kapcsolnom a pákát.

   Ha meg már bekapcsoltam, akkor egy füst alatt ezeket a digitális erősítőből származó nyáklapokat is szét kellett volna pákáznom. Na most ha paneleket állok neki szétpákázni, akkor a valószínűleg halott, valamint amúgy is teljesen felesleges projektorból igen nagy valószínűséggel kitermelteket is szét kellene bontanom, csak ugye a projektor ekkor még nem volt szétszerelve. Vagyis egyértelműen úgy járok jobban, ha a feladataimat valamiféle értelmes sorrendbe rendezem.
   Ez amúgy nem igaz, ugyanis ha úgy állnék hozzá, hogy bármiféle tervezgetés helyett egyszerűen csak csinálom ami feladat épp elém kerül (mely megoldásban természetesen a "csinálom" szóra helyezendő a hangsúly), akkor már rég nem itt tartanék!

   Mármint mondjuk nem ott, hogy a spájz ajtaján már rég megszáradt festés ellenére, az még mindig a szoba közepén hever. Mindezt úgy, hogy már a festés után megmaradt hibákat is kijavítottam rajta, azokra kétszer is ráfestettem, és még az ajtóból a festés idejére kiszerelt zárat is felújítottam!
   Ahogy ezt ilyen szépen végiggondoltam, s már épp nagyban azt terveztem, hogy bár a mai nap azért talán még nem, de a következő hét valamelyik napján most aztán már tényleg visszateszem az ajtót a helyére, ahol is majd már a helyén állva szerelem bele vissza a zárat, azt nem találtam meg. Mármint annak ellenére nem, hogy meg mertem volna rá esküdni, hogy a zárat a minap a pincéből felhoztam, majd odatettem a többi alkatrész mellé. Ez amúgy így is volt, csak célhelyszínként nem a virágállványt választottam, ahol a takarólapok már vagy egy úgy jó hónapja száradtak.

   Hanem ezt a spájzban található polcot, ami persze helyszínként egyértelműen jobb választás volt, mint a korábban velük szintén igencsak csinosra belakott virágállvány. Mármint innen egyrészt tényleg könnyebb lesz a dolgokat elővennem (hiszen itt közel vannak az ajtóhoz), másrészt itt azért kevésbé vannak útban (értsd nem locsolom meg őket a növényekkel együtt), mint még a cserepek között. Arról a harmadik üdvözlendő tényről már nem is beszélve, hogy itt kevésbé látom az ajtóba visszaszerelendő alkatrészeket, ezért nem nyomaszt annak tudata, hogy az idei év feladati közül még ez is hátravan.

   Mikor a frissen tapétázott tűzifás szekrényben (persze csak első odanézésre) nem a projektort találtam meg, hanem a némi kenést igénylő konyhai melegítőt, valamint a mellette elhelyezett tartalék vízcsapot, alattuk pedig a térdeplőszék kárpitozásához már ki tudja mióta (megjegyzem az idő előrehaladtával egyre több helyszínre) odakészített szivacsot, akkor egyből nekiálltam lógatni a fejem.

   Csakhogy mifelénk ez nem vezet eredményre, ugyanis nálunk ritka az a pont, ahol lefelé nézvést nem látni egy ki tudja miért, egyes esetekben már nemhogy hónapok, de évek, vagy akár egy egész évtizede halogatott feladatot.

   Hogy mégis mi a fenének vettem meg a piacon ezt a projektort, mikor még nemhogy tucat, de egyenesen százszámra hevernek körülöttem a bemutatatlan kincsek? Egyrészt kíváncsiságból, másrészt azért, mert mindössze 50 (ötven) forintba került, annyit meg ugye bármely újrahasznosítható alkatrésze megér.
   Hogy ez (mármint a projektor bármely alkatrészének újrahasznosítása) komoly elbizakodottságról tanúskodik, az ugyan egyértelmű, épp mint ahogy az is, hogy ha a nagyszerű vásárlási alkalmat kihagyom, akkor talán sosem lesz többet ilyen.
   Ahogy ezt ilyen szépen végiggondoltam, mindjárt megéreztem, hogy valamit már megint elfelejtettem. Miután a lakásban többször is körbenéztem, de nem találtam semmit (mármint a szokásos rumlin felül), idővel gyanúm a konyhára terelődött.

   Ahol is ha nem is elsőre, de harmadik nekifutásra megtaláltam a hűtőben az ebédre szánt húst és a zöldségeket. Miután mindet (s persze még magamat is) jó alaposan összemaszatoltam az amúgy magam készítette páccal, betettem a húst a grillbe, majd rácsaptam az ajtót, mégpedig azzal a felkiáltással, hogy míg csak el nem kezd korogni a gyomrom, az összetevők majd szépen szuvidálódnak.

   Miután az optika szélére írt Canon feliratot elolvastam, meglepve vettem tudomásul, hogy maga a projektor is Canon. Akkor ennyit arról, mennyire vásárolok tudatosan, valamint a dolgaimat illetően mennyire vagyok képben.

   A mindenféle szokásos (vagy ki tudja) típusú csatlakozókon felül még egy Kensington lakat csatlakozó is van rajta (lásd balra a vékony szögletes rést), nehogy valaki ellopja. Mármint oda lehet zárni valamihez.
   Hogy a hátlapból már hiányzik egy a dobozt összetartó csavar, az engem azért nem ért sokként, mert ugye egyrészt úgyis szétszedem, másrészt 50 forintét már eleve nem igazán vártam sokat.

   A kidobás oka valószínűleg az lehetett, hogy mikor a tulaj megtudta, hogy az ide illő lámpa 40.000 forintjába fog kerülni, akkor inkább vett egy másik projektort. A kép közepén amúgy az az ablak látszik, amin a lámpa fénye annak dobozából átjut a projektorba.

   Hogy eddig hányszor akadt bele a projektor lába, hol ebbe, hol meg abba? Ahhoz képest, hogy azt nemcsak tekerni lehet, de egy egyszerű gombnyomással akár egyből tövig betolható, mondhatni túl sokszor.

   Mielőtt bármi további kárt tettem volna benne (no nem mintha ez bármennyit is számítana), gondoltam túrok hozzá egy tápkábelt, amiből a fürdőszoba ajtajára szerelt akasztón természetesen egy árva darab sem akadt. Mármint ami ide fel lett lógatva, az mind másféle típusú!

   Mikor az asztal alól a hálózati kábeleket rejtő fiókot kihúztam, nemcsak arra csodálkoztam rá, hogy valamikor korábban lecserélésre került egy kisebb, a szűkös helyre jobban odaférő fiókra, de még a ki tudja mióta ráálmodott tető is elkészült.

   Ez itt a minap elfogyasztott csipszből származó apró morzsa. Egyrészt kitűnően mutatja e kép, hogy a sültkrumpli súlyának zömét a zsír adja, másrészt azt is, hogy ez a parketta az utóbbi néhány évtizedben nem volt felvikszelve, mire fel azonnal utánanéztem, hogy lehet-e még kapni parkettviaszt. (wax) Bár még mindig lehet kapni, csakhogy kell alá a fába valami olaj is, a két anyag együtt pedig drágának találtatott, ezért úgy döntöttem, hogy a szobámban a parkett simán ki fogja húzni ápolás nélkül egészen addig, míg csak élek.

   Íme a szerző hálózati kábel gyűjteményének egy újabb apró részlete. Már úgy értem, hogy a zöm nem a lakásban, hanem a pincében van, két (esetleg több) hatalmas dobozban. A keresett típusból persze egy árva példány sem akadt.

   Hiába ugrott be, hogy a keresett csatlakozó a laptop tápjához passzol, mert mióta beleszerkesztettem a Hi-Fi toronyba, azóta bár a tápot ki lehet venni, a kábelt azonban nem.

   Mindeközben a másik kábel a másik táppal ebben a sarokban lett eltorlaszolva. Bár rezgett a léc, hogy innen nem pakolok ki, hanem inkább a szokásos módon krokodilcsipeszes műszerzsinórozok, de végül mégiscsak megembereltem magam.

   Ha még a szoba közepén festegetett spájzajtót is hozzáadjuk, akkor meg pláne! Hogy azt sem most fogom a helyére tenni (mármint a már rég megszáradt festésű ajtót), az biztos!

   Hiába dugtam be a gépbe a kábelt, azon bizony egy árva LED sem gyulladt ki, valamint egyik gombjára sem reagált. Ez amúgy valószínűleg azért volt, mert mint az később kiderült, van a projektorban egy mikrokapcsoló, ami sejtésem szerint azt figyeli, hogy bent van-e a helyén a lámpa, s mikor nincs, be sem kapcsol a gép.

   Mivel még ha jó lenne, akkor sem tudnám mire használni, így ezt az amúgy csodálatos masinát mindenféle szívfájdalom nélkül bontom el. Már úgy értem, hogy mikor szétkaptam a centrifugát, meg a mosógépet, azokat sajnáltam, mert ugye ha - ég ne adja - bedöglik az automata mosógép, akkor be lehetet volna őket vetni. A projektor meg mondjuk jó monitor helyett, abból azonban több tartalékkal is rendelkezem.

   Miután hiába piszkáltam az előlapi feliratot, az még csak meg sem moccant, megtaláltam ezt a két elgörbített drótlábat. Ahhoz képest, hogy ezek ketten tulajdonképpen csak a semmi súlyú feliratot tartják, mondhatni egyáltalán nem lettek alulméretezve.

   Mivel valami még mindig tartott, kitekerhető csavart azonban már nem találtam, letéptem a ház alján található matricákat, de nem találtam alattuk semmit, csak a balra látható hűtőlyukakat, ami mondjuk fura. Mármint egy már csak az izzó miatt is melegedő szerkezeten az eltakarásuk.

   Hogy a szétszedésre fordított időt duplán használjam ki, a háttérben még a csavarhúzózás megkezdésekor elindítottam valami főzőcskés sorozatot, melynek keretében a főszereplő szakácsember gyümölcsöket helyezett el mindenféle oda nem illő helyeken.
   Én viszont aminek volt helye, azt nagyon is illő ponton helyeztem el. Mármint a már biztosan szemétnek minősülő alkatrészek a varrógép dobozába, míg az optika elemei a spájzból direkt számukra behozott kisvödörbe kerülnek.

   A projektor úgy működik, hogy háromfelé bontja a fényt, majd mindegyikre van egy-egy (összesen persze három) LCD panelja, amiknek képeit aztán újraegyesíti. Hogy ebben a rendszerben mit művel ez a kocka, azt mondjuk nem fogtam fel, de amúgy persze nem is érdekes.
   Hogy minek próbálok olyasmit bemutatni, amihez nem értek? Gondolom azért, mert érteni csak nagyon kevés dologhoz értek, miközben szétszedni meg mindent szeretek.

   Hiába mondtam neki, hogy ha nem árulja el az utolsó csavar rejtekhelyét, akkor kiverem belőle, még csak rám sem hederített, pedig közben akkorát csavartam rajta, hogy csak úgy recsegtek az eresztékei!

   Hogy a még mindig összetartó maradványokat tényleg durván megtekertem, arra ékes bizonyíték az ennek hatására az egyik panelről leszakadt tekercs. Azt pedig, hogy a projektorban rengeteg volt a finom fogós por, az ujjaim állaga bizonyítja.

   Ezek a rugós és nem rugós alátéttel szerelt M3-as csavarok hiába jópofák, ha egyszer már sem fent, sem lent nincs számukra hely. Ilyenkor az szokott eszembe jutni, hogy ha hazahozattam volna anyámmal a telekről azt az apró fiókost, mint amiből az asztalomon is van, akkor lehetne egy csavarkészletem a lomos pincében is. Mivel ott nem szoktam dolgozni (mármint barkácsolni), így ez részemről nem igazi panasz, mint inkább csak egy amolyan szokásos, minden elvesző értéket sirató megjegyzés.

   Miután az összes komponenst szétválasztottam, azt mormoltam magam elé, hogy kész, ennek a projektnek itt a vége, majd kisvártatva azt, hogy ha a paneleket nem állok neki azonnal, de minimum még ma szétpákázni, akkor az valószínűleg ki tudja mikorra fog halasztódni, mely elmaradás a többit tetézve most valahogy nagyon nem jönne jól.

   Bár a tűzifás szekrény tetején megtalált, a panelek ideiglenes tárolására bevetni szándékozott hatalmas átlátszó doboz nem volt üres, a további munkát végül nem ez torpedózta meg.

   Mikor a tepsit a grillből kiveszem, akkor nem azért folyik mellé folyton a szaft, mert annyira ügyetlen vagyok, hanem azért, mert a húst és a zöldségeket befedő alufóliától nem látom, hogy merre billen. Erre a problémára amúgy már kitaláltam egy meglepően egyszerű megoldást, csak még nem volt ideje tudatosulni bennem. Mármint azt találtam ki, hogy a tepsi kihúzása előtt letépem róla a fóliát, legalább akkora felületen, hogy normálisan belelássak, és akkor nem folyik mellé a zsír.

   Ahogy ültem a lomkupac előtt, s épp nagyban arra vártam, hogy a hús teteje egy kissé megpiruljon, azon törtem a fejemet, hogy az alkatrészek szétpakolásakor mi lenne a helyes sorrend. Végül arra jutottam, hogy nyitásképp az optika alkatrészeit kell eltennem (lásd őket a vödörbe már külön is gyűjtve), majd a tovább már nem bontandó, a pincébe való csomag következik.

   Miközben az idefent sejtett optikás doboznak nyomát sem találtam, addig a pákatrafós fiók előtt állomásoztatott vegyes kacatos doboz már annyira telített volt, hogy abba nemhogy a projektor alkatrészei, de már egyáltalán semmi sem fért. Konkrétan billegett rajta a tető. Na ekkor döntöttem úgy, hogy mind az optikás doboz felderítésének, mind egy üres vegyes doboz előkerítésének érdekében lemegyek a pincébe.

   Hogy az odalent tapasztalt állapotokról egy árva kép sem készült, az annak volt köszönhető, hogy a lenti gép memóriakártyáját (megjegyzem szokásos módon) az előszobai pulton felejtettem. Ettől persze még elmesélhetem, hogy bár az optikai elemeket tartalmazó doboz szinte egyből előkerült, addig a cseredarabnak szánt üres szögletes átlátszó doboz is, csak utóbbi egy akkora lomkupac alján volt, hogy nem mertem felvállalni az onnan történő előásását.
   Az optikás doboz amúgy annyira tele volt, hogy menten el is határoztam, hogy vagy nyitok belőle egy másikat is, vagy átköltöztetem a tartalmát egy nagyobb dobozba. Miközben nagyobb papírdoboz simán akadt az egyik szekrény tetején, csak mondjuk lapra hajtogatva, addig tenni dobozként már nem lett volna hova, ezért inkább jegeltem ezt az amúgy nagyszerű a dobozvariálós projektet.
   Mikor a pincei nézelődésem közepette óvatlanul meglöktem egy hosszúkás fehér színű valamit, az oly menthetetlenül esett be a legbelső sarokba, hogy a kiváló barátomtól direkt bemutatásra kapott LED-es fénycső szétszedése innentől kezdve már nem azért fog csúszni, mert épp nincs hozzá kedvem, hanem azért, mert mint ahogy jelenleg annyi más holmim, úgy - most már, hogy beesett - az is hozzáférhetetlen. Ezt amúgy csak azért meséltem el, mert miközben dőlni láttam a csövet, kiszúrtam a felső végéből kiálló csatlakozó kábelt, ami szintén passzolt volna a projektorba. Most már persze mindegy...

   Már többször fel akartam innen venni a reklámújságot, csakhogy ami állapotot jelez, az még mindig nem múlt el. Mármint a lakás bejárati ajtajának egy olyan pontját is sikerült lefestenem, ami szigetelve van, ezért az nem szárad, vagyis fog, amire a helyszínen hagyott, amúgy a lecsepegő festék ellen odatett színes újság figyelmeztet. Amúgy egyben arra is, hogy ne lepődjek meg, ha az ajtó nem akar elsőre kinyílni.

   Mivel a szögletes IKEA dobozt nem mertem a lomkupac aljáról előszedni, kerítettem helyette egy nápolyis vödröt az útszóró sós pincéből, ami persze alkatrészeket tárolni ugyanúgy megteszi, pláne már van is belőle egy teli a lomos pince padlóján. (ez biztos, mert épp az előbb rúgtam bele óvatlanul). Ez amúgy valószínűleg annak volt köszönhető (mármint a teli vödör), hogy a szögletes dobozt a kupac aljáról már a múltkor, mármint az előző cserekor sem tudtam, vagy mint most is, mertem kivenni.

   Ez pedig a pincébe levitelre váró alkatrészekből összeállított egyik csinos kis kupleráj. A zacskóban amúgy az előbb mutatott ventilátorok vannak, amiknek már van a pincében egy saját dobozuk. Azt mondjuk meg nem tudom mondani, hogy van-e rajta felirat, vagy turkálni kell érte, arra azonban emlékszem, hogy mikor legutóbb láttam, már akkor sem tudtam hova tenni. Vagyis a doboz valószínűleg nem a polcon, hanem valamelyik a földre tornyozott lomkupacban van. Hurrá... Mármint annyira tudok örülni az ilyen nagyon egyszerűnek látszó (tedd be a dobozukba a ventilátorokat), de attól még kivitelezhetetlen feladatoknak...

   Álltam, csak álltam a szoba közepén, s közben azon törtem a fejem, hogy vajon hol találhattam helyet a hangszóróknak. Mármint idefent, hiszen odalent tudom, hogy kaptak egy saját fiókos szekrényt.

   Végül itt, egy a polcon elhelyezett fiókban találtam meg őket. Ezeket azért nem viszem le, mert néha jobb közülük választani egyet, mint bevetni a nagydarab próbahangszórót.

   Bár rezgett a léc, hogy a panelek szétpákázását holnapra halasztom, ezt a lazaságot azonban végül - mert féltem, hogy a semmi kis feladatot holnap sem csinálom meg - nem mertem magamnak megengedni.
   A kupacba természetesen nemcsak a mai projektor, hanem a minap elbontott digitális erősítő paneljai is bekerültek, a vegyes tartalmú dobozból kiszedegetett néhány apró társukkal együtt.

   Bár úgy terveztem, hogy még ma, de végül még másnap sem sikerült magamat rávennem, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. Mármint hosszú napokon át képes voltam a különböző helyre rakandó dolgok esetét komoly logisztikai feladatnak minősíteni. Az előszobai rumli végül attól indult bomlásnak, mikor néhány kiürült tejes dobozzal együtt a mini varrógépét is levittem.

   Bár rezgett a léc, hogy valamelyik polc szélén örökre elől marad, de végül még a hálózati csatlakozóval egybeépített szűrőt is sikerült elhelyeznem, pláne logikus helyen, konkrétan a hálózati trafós dobozban. Egy kicsit ugyan meglepett, hogy a két doboz teteje össze volt cserélve, de ennyi rendetlenség szerintem bőven megengedhető. Amúgy persze nem, de csak kell már valamivel védekeznem...