Kezdetben úgy volt, hogy ez a farigcsálós projekt valamilyek lakáselmaradások csokor része lesz, de aztán viszonylag gyorsan ráébredtem, hogy semmiképp sem fogok beleférni a 15-20 képes keretbe.
   Ha már ébredés, akkor itt említeném meg, hogy ami hiba eltűntetéséről szó lesz, azt tulajdonképpen csak ébredéskor látom, és még akkor is csak abban az esetben, mikor már ég a villany, de valamiért még mindig az ágyam szélén billegek, ami mondjuk meglepően sűrűn szokott előfordulni. Mármint az, hogy nem vagyok benne egészen biztos, hogy fel fogok kelni.
   Amiről szó van, az a fürdőszoba ajtajának, pontosabban szólva az ajtó keretének mindössze egyetlen résnyi hibája, mely apró csúfság valószínűleg öregebb, mint én magam. Persze csak azóta nézem, mióta a másik ágy hiányában odalátok. Hogy ez még így is több mint 35 évet jelent? Hát ja. Ha házimunkáról volt szó, sosem voltam az a kapkodós fajta...

   Hogy a felülről jövő idomlécbe egy vele még véletlenül sem egyező méretű darab lett beletoldva, ráadásul több milliméternyi hézaggal, az valószínűleg a háború utáni anyag és szakemberhiánynak köszönhető.
   Ezt a csúfságot úgy a legkönnyebb visszacsinálni, ha a rést egyszerűen csak begipszelem, majd az egyengetésre persze még rá is festek. Mivel épp van itthon festék, és még csak használni sem félek, ha ezt az apró hibát nem most azonnal állok neki kijavítani, akkor talán már soha.
   Hogy az előbbi megállapításom eddigi életem folyamán hányszor mondtam? (pláne nemcsak ennek az egy pontnak) Na azt ha én most nekiállnék felsorolni, akkor sosem lenne vége ennek a cikknek...

   Mivel volt bennem némi munkakedv (amin amúgy még magam is komolyan elcsodálkoztam), és még egy zacskónyi gipsz is akadt az előszobában, gondoltam hozok a spájzból egy üres, mondjuk margarinos dobozt, aztán hajrá!

   Hiába néz ki úgy, hogy az ott egy üres doboz, az sajnos csak a teteje, mert mikor a spájzot a minap rendbetettem, akkor ami csak nem kellett bele, azt mérgemben mind kivágtam a francba. Ez persze erős túlzás, az azonban igaz, hogy nagyon belesaraboltam a felhalmozott dobozkészletbe.
   Hogyha ez tényleg így van (márpedig így van), akkor mégis mi a csudát keres a polcon néhány doboz nélküli magányos fedő? Pláne ha nem kellenek, akkor miért nem dobtam ki őket legalább most? Az élet nagy kérdései ezek...

   Épp mint ahogy az is egy nagyon jó kérdés, hogy mégis mi lehet a nem is oly rég megszépített szélű polcon talált egy szem írmagnak megmaradt kerek margarinos dobozban. Mármint ennek szó szerint nem mertem utánanézni, nehogy még valami elmaradt feladat legyen, melynek léte még képes lenne letörni a ki tudja honnan előkerült kevéske munkakedvemet. Mivel mindezektől függetlenül egy a gipsz bekeverésére alkalmas apró doboz azért kell, elkezdtem a lakás más egyéb pontjait vizslatni. Bár ne tettem volna...

   Mármint mindjárt az előszobában találtam egy ottfelejtett zárat, melynek többi része valahol a pincében várja az újraegyesítést. Ez persze nem baj, hiszen ha idefent nem találok üres bödlit, akkor keresek odalent, s közben legalább egy füst alatt a zárat is leviszem a pincébe, hogy legyen esélye újra egésszé kerekedni.

   Ami viszont igenis baj (vagy ki tudja), az a bejárati ajtó díszlécének szélén talált kerek mélyedés, ami valaha egy szöget tartalmazott. Mármint ha ezt a másik apró csúfságot is nem most azonnal állok neki kiigazítani, akkor ugye valószínűleg már soha, mire fel rögvest nekiálltam ehhez hasonló apró hibákat keresni, ami mondjuk nem volt nehéz. Már csak azért sem, mert a következő hibahely nagyon is látszik arról a pontról, ahol a konyhában evés közben ülni szoktam.

   Azok a mélyedések valószínűleg még akkor keletkeztek, mikor az ajtó mögött még az a stelázsi állt, amit aztán apám idővel kivitt a telekre. Mármint a stelázsi sarka mélyedt bele az ajtóba, természetesen rengetegszeri nekicsapódás után.

   Amennyiben a spájz ajtaján a lyukakat még ma begipszelem, a gipsz holnapra megköt (és még ki is szárad), amit aztán a rákövetkező napon már állhatok is neki szintbe csiszolni. Ezt követően jön a festés, aminek ugye szintén száradnia kell, s ha az is megvan, akkor feltehetem végre a helyére az ajtót. Ez azért lenne egy igencsak üdvözítő történés, mert ezzel befejezném az idei "szétkapom a lakást, majd a felújítandó részeket a szoba közepén helyezem el" című történetemet.
   Hogy a spájz ajtajába a sárgára festett élű, valamint megtakarított külsejű zár mikorra kerül vissza, az mondjuk lényegtelen, de attól persze még egyáltalán nem árt azzal a részlettel is előre törődni.

   Miközben az épp nagyban szétszedés alatt álló mp3 lejátszóról mentem le a rajta található zenéket, gondoltam ha már épp üresjáratom van, akkor legalább annyit megteszek, hogy leviszem a pincébe az előbb említett zárat, s ha már amúgy is ott vagyok, akkor túrok a gipszeléshez egy üres műanyag dobozt.

   Bár rezgett a léc, hogy így ebéd után, még itt helyben, vagyis a pince mélyén nekiállok szétszedni a piacon minap vett digitális erősítőt, de ez az amúgy nagyszerű elképzelésem - mint ahogy annyi más tervem is - csúfos kudarcba fulladt. Egy másik, az előzőhöz hasonló módon azonnal bebukó terv volt a lámpa ragacsossá vált gumifelületének nitrohígítóval történő lemosása. Már ha lehozza...
   Ami viszont sikertörténetnek volt minősíthető, az a szintén a piacon vásárolt Snoopy esete. Mármint a plüssállatot bámulva beugrott, hogy a mai nap reggelére mosást terveztem be. Mondjuk jó lesz az így ebéd után is...

   Mikor a zsebemben csak úgy mellesleg lehozott, a minap boncolt babaőrt a Ganz időzítő óra tetején elhelyeztem, a fél csengő és a piros Tesla telefon meleg üdvözlésben részesítette.
   Hogy mégis miért nem húzom el a kupacot a szekrénytől, ahová amúgy a már szétszedett, de ki valamiért nem dobott kincsek valók? Nos azért, mert szó szerint nincs hova!
   A helyzet jelenleg annyira súlyos, hogy én már látom is, hogy ezen a 2021-es rendrakás a pincében című projektemmel szemernyit sem fogok tudni változtatni, így az már eleve csak arról szól, hogy legalább az útszóró sós és a tűzifás pince padlója járhatóvá váljon.

   Hogy most nem fogok ebből a kosárból előtúrni egy a lakásba felvitelre kerülő újabb boncalanyt, az biztos! Mármint megígértem magamnak, hogy mielőtt újra ehhez a lelőhelyhez fordulnék, előbb eltűntetem azokat a kincseket, amiket eddig felhordtam.
   Hogyha ebben a csigaványadt tempóban haladok, akkor a balra fent látható Tesla lemezjátszó mégis mikorra fog sorra kerülni, azt éppúgy nem tudom, mint ahogy a nálánál egy évvel korábban az ajtórésbe direkt odatett Grundig magnó szétszedési időpontját sem vagyok képes megjósolni.

   Némi téblábolás után rájöttem, hogy alapvetően nem a bébiőr lomkupac tetején történő elhelyezése miatt evett ide a fene, és még csak nem is azért, hogy a lomos pincében kialakult szörnyű helyzetet ecseteljem, hanem azért, mert ugye a gipsz mélyedésekbe történő betuszkolásához kell egy spakli is.
   Hogy az épp nagyban keresett spakliból még egy kóbor darab sincs az itteni szerszámos fiókban? Ez mondjuk igaz, cserébe megtaláltam a Dédi rádióját. (lásd balra) No nem mintha azt - már csak a mérete okán is - el lehetne dugni...

   Ez itt már a fáspince, mégpedig a tűzifa felé vezető út, amit azért sikerült ilyen szépen elbarikádoznom, mert már több évtizedes rutinom van benne. Hogy innen nem tudok bentebb lépni, az már csak azért is baj, mert a piacon vett egykaros kádtöltő csaptelep valahol innen jóval bentebb került. Márpedig az is idei terv, hogy a kád csaptelepét lecserélem.
   Mivel a margarinos dobozokat már korábban kidobtam, így a két szatyorban egy kósza darab sem akadt. Teljesen az aljukig mondjuk nem túrtam le, de csak mert nézelődés közben eszembe jutott, hogy ez a helyszín épp az itteni, még mindig erősen vegyes tartalmú szerszámos fiók alatt van.

   Mely szerszámok végül nem azért maradtak majdnem idelent, mintha ezen az előtérben található ponton nem látszanának, hanem azért, mert a szokásos óvatlan módon nekiálltam tervezgetni a 2021-es pincei rendrakás következő ütemét. Hogy az első ütemben még csak odáig jutottam, hogy kihordtam az előtérbe a teljesen felesleges virágcserepeket? Amilyen tempóban a munkáimmal manapság haladok, szerintem tőlem még ez is szép teljesítmény volt!

   A gipszelés nemes feladatára alkalmas fura színű bödlit megtalálni viszont nem igazán volt nehéz. Hogy a többi lommal együtt mégis mit keres az elektromos szerszámletevős polcon? Erre azt kell válaszoljam, hogy az általam uralt pincékben jelenleg tényleg nagyon nincs rend.

   Ahogy a ruhásszekrény ajtajában toporogtam, s épp nagyban azon töprengtem, hogy a balkon ajtaja mégis mi a csudáért van csukva (amúgy azért, mert lementem a pincébe, ahonnan ugye ki tudja, hogy mégis mikor jövök fel, s közben nehogy beessen az eső), egyszer csak ezen a ponton is kiszúrtam egy már régóta rikító hibát. (lásd a kép alsó széle közepét)

   Ezen a lyukon valaha egy a tetőn végződő antennakábel futott át. Mikor a balkonajtókat a tokjaikkal együtt még valamikor ezer éve felújítottam, akkor ugyan betömtem a lyukakat, csakhogy sziloplaszttal, ami idővel összehúzott, a rákent festék pedig megrepedezett. Én marha pedig azzal a kíváncsi felkiáltással, hogy "mi ott az a kerek" megnyomtam. Most aztán ezt is állíthatom helyre...

   Mikor már majdnem nekiálltam a gipszelésnek, az a különös, amúgy engem igencsak gyakran elkapó érzés fogott el, hogy valamit már megint elfelejtettem. Hogy pontosan mik voltak azok, azt most inkább nem sorolnám fel...

   Mikor a gipszet a munka végeztével elcsomagoltam, egyrészt egyből leszakadt az ócska szatyor füle, másrészt szétszóródott néhány mellément gipszszemcse. (lásd őket a kép alján) No de mit nekem előszedni még a porszívót is! Kiáltottam fel, majd ezt a munkafázist végül kihagytam, mert ugye a felesleg lecsiszolásakor majd amúgy is porszívóznom kell. Vagyis a koszt csak úgy egyszerűen kézzel besöpörtem a sarokba.

   Ez pedig a korábban mutatott, szintén begipszelt lyuk. Hogy mikor a felesleges anyagot le kell csiszolnom, akkor nagyon csúnyákat fogok mondani, az szerintem egyértelmű. Hogyha ezt előre tudtam, akkor miért nem húztam le a felesleget még akkor és ott? Nos azért, mert nem volt időm tökölni vele, hiszen a bödliben épp nagyban kötő gipsszel oda kellett érnem a többi lyukhoz is.

   A rántott hús rizzsel és vágott vegyes savanyúsággal nemhogy nem a mai, de még csak nem is a tegnapi ebédem, hanem még a tegnapelőtti. Ezzel arra akarok célozni, hogy bár a gipsz már másnapra teljesen kiszáradt, attól én még hagytam neki, pontosabban szólva magamnak a pihenésre néhány plusz napot.
   Fogalmazzunk úgy, hogy eddig sem voltam valami gyors, de ahogy kezdenek az idei nagyobb lélegzetvételű munkáim kifutni, úgy növekszik bennem a lassulás, ami mondjuk sem érzésnek nem jó, sem a lakás állapotának nem használ.
   Maga a kép amúgy úgy került ide, hogy mikor úgy éreztem, hogy majd mindjárt csinálni fogok valamit, s kezemben a géppel körbeszaladtam a lakáson, a témához kapcsolódó (vagy egyáltalán nem kapcsolódó) képeket lőni, azok idővel átkerültek a PC-re, bele valamelyik cikk mappájába, és még el is neveztem őket, hogy majd innen folytatom. Hogy mikor, az persze nagyon nehezen volt meghatározható...

   Mikor a mai nap reggelén - majdnem lendületesen - bejöttem a szobába, akkor ugyan még tudtam, hogy mit akarok itt, mely adatot a hely varázsa úgy söpört ki elmémből, mintha legalábbis kötelező lenne! Hogy a középen található növény alá kell még némi föld, az ugyan egyértelmű, épp mint ahogy az is, hogy ezt az apró problémát sem most fogom megoldani.

   Már csak azért sem, mert a földes vödör a babák mögött van, azokat meg ugye nincs hová elszedni a sarokból, mert a spájz ajtaja még mindig a szoba közepén terpeszkedik. Egyszer persze újra rend lesz. Na most ha mégsem, én attól még folyamatosan ezzel bíztatom magam.

   Hogy mikor az előbb a szobába bejöttem, a kezemben volt egy toll, az ugyanúgy megmaradt, mint az, hogy hova tettem le. No de az, hogy mégis mi a fenét akartam vele, na az bizony már megint kiesett.
   Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy mint a mérgezett egér szaladgálok a szoba különböző pontjai között, hanem úgy, hogy mikor már nagyon elültem, vagy elfeküdtem magam, olyankor próbálok úgy tenni, mintha csinálni akarnék valamit. Ez már csak azért is értelmetlen, mert ezzel még magamat sem sikerül becsapnom.

   Hogy még aznap eszembe jutott-e, hogy erre a rajzra (ehhez kellett a toll) azért lesz szükségem, nehogy egy begipszelt lyukat elfelejtsek lefesteni, vagy ez már csak napokkal később ugrott be, az azért nem dereng, mert épp ahogy az egyes munkafázisok, úgy a már majdnem, vagy akár teljesen kész cikkek megírása között is hatalmasakat pihenek.

   Helyette olyan, szinte teljesen érdektelen részletkérdéseken történő töprengéssel csaptam agyon az időt, mint mondjuk az, hogy a huzat vajon képes lenne-e addig libbenteni a függönyt, hogy az hozzáérjen az épp nagyban friss festékes ajtóhoz, majd persze bele is ragadjon. No nem mintha a fehér függönyön látszana a fehér festék, de - megjegyzem bármiféle értelmes tevékenység helyett - csak agyon kellett már valamivel ütnöm az időt...

   Hogy mennyire nem volt kedvem az amúgy semmi kis csiszolási feladatokhoz, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy minden mással foglalkoztam, épp csak porolnom ne kelljen. A végén persze előkerült a porszívó, ami ugye a termelt por azonnali feltakarításához kell. Miután ezzel, meg persze az összes többi pont csiszolásával is megvoltam, fogtam egy adag újságpapírt, majd megjelöltem velük az egyes helyszíneket.

   Amire amúgy nemcsak azért volt szükség, hogy az esetlegesen lecseppenő festéket ne a parkettáról kelljen feltakarítanom, hanem azért is, hogy az újságpapírokat az adott helyszíneken lazán otthagyva, azok már csak a rikító színességükkel is jelezzék, hogy az adott pont festve van. Mármint csak fel kellett már valahogy hívnom rá a figyelmemet, hogy az adott terület épp nagyban fog.

   Mivel a konyha ajtajának a belső oldala van festve (vagyis ahhoz nehéz lenne hozzáérnem), a porszívó pedig nem szedte össze az összes lecsiszolt port, így a nap zárásaként lazán ráereszthettem a területre egy már amúgy is időszerű felmosást.

   Ez egy olyan projekt volt, hogy amit csináltam, annak eredményét nem igazán tudom megmutatni. Mármint a fehéren fehér nem lett valami látványos, épp csak tudom, hogy hogyan nézett ki még lyukasan, vagy feketén.

   Mikor a gipszes csiszolókat a hatalmas folpack hengerének végén lehelyeztem, akkor egyrészt úgy gondoltam, hogy csak nem vagyok már annyira ügyetlen, hogy a koszos dolgokat innen leverjem (amúgy felrúgtam őket, de ez persze mindegy), másrészt az volt a terv, hogy mindössze néhány percen belül visszakerülnek a pincébe. Hogy a néhány percből órák, napok, majd hetek lettek, az rám mostanában - megjegyzem őszinte sajnálatomra - annyira jellemző...
   Bár nem kérdezte tőlem senki, de attól én még elárulom, hogyan került ide ez a meglehetősen magas, konkrétan 1901-es sorszámú cikk. Szóval az úgy van, hogy kihagytam egy csomó rést a farigcsálós cikkek között (azért, hogy ne közvetlenül egymás után következzenek), majd mivel a farigcsálós cikkekhez képest nagyon lemaradtam a szétszedésekkel, a lyukak nem kerültek betömésre. Ez idővel odáig fajult, hogy a kihagyott rések száma már a százat verdeste! Mivel a farigcsálós cikkek nem haladása között azért csak csináltam néha valamit, végül sikerült a lemaradást egészen 85-ig csökkentenem, csakhogy a szám ott megállt. Mármint azért, mert ha végre kifuttattam egy farigcsálós cikket, majd beszúrtam a sor végére, akkor ugye egyből elő is állítottam vele három újabb betömendő rést. (mármint a farigcsálós cikkek között általában három szétszedős van) Hogy ne okozzak magamnak újabb sokkot, ezt a cikket végül nem a sor végére, hanem valahova a közepére szúrtam be, ahol is farigcsálós cikkből épp egy kicsinyke hiány mutatkozott. Amúgy meg ugyan kit érdekel, hogy milyen sorrendben jelennek meg az egyes cikkek...