Az ecset nem azért lett elől hagyva, mert még szárad, hanem azért, mert mikor a srégre nyírt szőrét megláttam, egyből beugrott, hogy ki szeretnék vele takarítani valamit. Hogy mit, az persze azóta már rég feledésbe merült.

   Pedig ahányszor csak kijöttem a szobából, mindig ott volt előttem a tolltartó, amiben amúgy jórészt ceruzák vannak. Mivel sem én, sem anyám nem szeret ceruzával írni, így azokat ha ki azért nem is dobtam, de legalább betettem a szekrénysor egyik fiókjában található írószeres dobozba.

   Illetve csak tettem volna, mert mint az egyből kiderült, a ceruzák az ovális piros dobozba már nem fértek bele, mire fel nekiálltam a tollak selejtezésének. Amiket középen látunk, azon tollak közül már egyik sem fog. Hogy a tinta kifogyott-e a betétjükből, vagy beleszáradt, az a használhatatlanságukat tekintve olyan mindegy.

   Amúgy innen is kidobtam a múltkor egy maréknyi tollat, mert mikor valamit be akartam írni a naptárba, abban egyik sem volt hajlandó közreműködni. Ezek négyen viszont még használhatók, bár ilyen ritkásan töltve egy kicsit túlzásnak érzem hozzájuk a rengeteg lyukkal ellátott tolltartót.

   Hiába jó egy toll (mármint mechanikailag), ha egyszer drágább bele a boltban egy új betét, mint a piacon egy komplett toll. Na ezért bontottam szét őket még használható, és már nem kellő alkatrészekre.

   Ha már kérdés, akkor az ecset láttán bennem korábban felmerültre az a válasz, hogy a tolltartó lyukait terveztem vele kitakarítani, mert a mélyből a porszívónak esze ágában sem volt kiszippantania az ott felgyűlt, valósággal filccé összeállt porcicákat. Így viszont - ecsettel és víz alatt - már kijöttek.
   Hogy ez az egészen apróság mennyiben változtatja meg az öregecske tolltartó használhatóságát? Azt kell mondjam, hogy ez bizony hiába volt eredményes, egyáltalán nem volt valami látványos eredményt elérő projekt. Mármint legfeljebb annyit érezni, hogy a lyukba visszatett toll már nem valami puha anyagra érkezik, hanem koppan.

   Mint ahogy a lyukak kitakarítása, úgy a tolltartó megfürdetése sem járt semmiféle értékelhető eredménnyel. Az eredmény talán csak annyi, hogy tudom, hogy már ezzel is megvagyok. Amúgy azért ezzel a részprojekttel nyitottam meg ezt a cikket, mert a konyhaajtó kilincsének újbóli megigazításhoz most valahogy semmi kedvem sem volt, pedig mint feladat, egyértelműen az volt fontosabb.

   A páromat csak azért zavarja, hogy a laptopot tartó állvány lábai túlnyílnak, mert így az egyik könnyen beesik az ágy és a falvédő közé, míg a másik lecsúszik az ágyról. Nálam ez a hiba azzal tetéződik, hogy mivel már kissé pocakos vagyok, így én már eleve el sem férek az állvány alatt. Mikor meg ugye összébb húzom az állvány lábait, hogy elférjek alatta, meg persze le se boruljon rólam az egész hóbelevanc, akkor meg ugye nyeklik-nyaklik oldalra az egész felépítmény.

   A párom azért néz olyan furán, mert épp arra koncentrál, hogy fogja az asztalt, hogy legalább egy fotó erejéig úgy maradjon, mint ahogy szeretném, hogy már eleve álljon. Egy kicsit azért majd nyílhatnak kintebb is a lábai, nehogy még átlendüljenek a holtponton. Mármint a módosítás után nehogy befelé akarjanak csuklani a lábak.

   Hogy mégis miféle módosításra gondoltam? Nos egy olyanra, ami valamiféle éket képez a piros nyilak mutatta két pont között, ahol az asztalka lába a kinyitása után rácsukódik a vázra.

   Természetesen az is megoldás lenne, ha a lábak forgáspontját tenném egy kicsivel odébb, de az a vékony anyag, valamint a helyszűke okán nem áthelyezhető furatok miatt nem lehetséges.

   Valaha szükségem támadt két darabka szögvasra, melyek mellett a satuba fogva lemezt hajlítottam, és azok közül az egyik még azóta is itt hever a bal alsó fiókban. (lásd srégen átvonulni a keretes fűrész alatt)

   Bár a 20x20-as szögvasból négy darab 2 centis tökéletesen megfelelne, csak az aktuális pillanatban valahogy semmi kedvem sem volt a vastag vasat egymás után négyszer is elfűrészelni.

   Ami részben annak volt köszönhető, hogy az ingembe varrt cetli már megint szurkálta a nyakamat, mire fel ha az asztalka lábainak szögállását ugyan még nem is változtattam meg, de legalább a cetli varrását felfejtettem.

   Mivel az ebéd utáni kómában odalent képtelen voltam eldönteni, hogy melyik lesz jó (amúgy teljesen egyformák), ezért felhoztam belőlük egy egész marékkal, ami a néhány centis szükségletet figyelembe véve, még a bizonytalanságomat is hozzácsapva, mondhatni durva túlzásnak volt minősíthető.

   Az apró részprojekt megindulását komolyan hátráltatta, a jelen képen látható rajz hiánya. Ez annyira így volt, hogy az igény felmerülése, valamint a néhány számadat felírása között hosszú hónapok teltek el. Aztán egyszer, mikor végre minden összeállt, vagyis volt kedv, indíttatás, adatok, anyag, szerszám, ráadásul ezek egyszerre voltak együtt velem a pincében, nekiálltam a kivitelezésnek.

   Hogy az anyag kiadja az "L" betű alakú fazonhoz szükséges méretet, az annyira egyértelmű, hogy még csak meg sem mértem! Ami viszont már érdekes lesz, az az, hogy mégis mi a csudával fogom megejteni a már amúgy is kicsi anyagon a szükséges spéci vágásokat.

   Hogy a gépen a vágási mélység, vagyis a fűrésztárcsa függőleges pozíciója nem állítható, azt az igencsak sajnálatos hiányosságot úgy szoktam megkerülni, hogy ráteszek valamit vastagításnak a tárcsát körülvevő munkalapra. Hogy ezen akcióm nem mindig nevezhető sikeresnek, az már csak a kissé félresikerült, konkrétan túl mélyen bevágott idomból is kiderül.

   Miután az apró munkadarabok éleinek letörése közben a csiszolótárcsa kétszer is kilyukasztotta a kesztyűmet, már egészen biztos voltam benne, hogy baj lesz, csak sajnos hiába óvatoskodtam, mert mikor akár csak egy a kesztyűből kilógó cérnaszál is a tárcsa közelébe került, azt azonnal berántotta. Mint ahogy az kissé később, már a sebesült ujjam ellátása után kiderült, ez egyértelműen azért történt, mert a csiszolótárcsára a smirgli tépőzárral van rögzítve, aminek ugye az a dolga, hogy a szöszös felületű dolgok rátapadjanak. A smirgli meg ugye kisebb (lásd a kettővel ezelőtti képet), mint amekkora a tárcsa. Ebből valószínűleg az lesz, hogy mikor legközelebb arra járok, akkor megveszem a kínai piacon mind a háromféle méretű tárcsát.

   Miközben a leeső fadarabokat a fadarabos fiókba betettem, egészen véletlenül megtaláltam azt a két fióksínt (lásd őket a kék tálca alatt), melyeket a fiókos a polcba című projektem óta nem láttam.

   Kezdetben úgy volt, hogy lesétálok a pincébe, mégpedig a Pálmatex ragasztóért, de aztán - egyértelműen a lustaságom okán - hirtelen úgy döntöttem, hogy jó lesz ide a kétoldalas öntapadós ragasztó is.

   Mint az már csak első ránézésre is kiderül, a lábak már nem terpesztenek akkorát, vagyis egyrészt nagyobb lett az állvány alatt a hely, másrészt így már jóval kisebb az esélye a lábak ágyról történő lecsúszásának.
   Hogy a lakásban még mennyi ehhez hasonló, farigcsálni vagy megigazítani való apróság található? Mikor egy az apró elmaradások pótlásáról szóló cikk végre befejeződik, olyankor valamiért mindig úgy gondolom, hogy már csak alig néhány tétel lehet, mire fel alig telik el néhány nap, s egyből találok belőlük egy újabb csokorral. Ezen állításomra szolgál kiváló bizonyítékul, hogy ez a mai cikk már a tizedik nekifutásom, és még mindig egy csomó mindenem szét van esve.

   Az előszobai szőnyegre - amolyan lábtörlőként - került egy kisebb szőnyeg. Mármint azért, hogy a pörköltszaft ne abba a szőnyegbe legyen beletaposva, ami nem fér bele a mosógépbe, vagy drága mert nagy, hanem a kimosható, vagy akár olcsón pótolható kicsibe. Apróbb probléma az amúgy nagyszerű ötletben, hogy bár a darabka futószőnyegnek gumis hátoldala van, az a rajta történő taposástól napról napra monoton közelít a hallba vezető ajtóhoz, néhány nap múlva akár már le is lógva az előszobai szőnyegről. Na erre a problémára találtam ki megoldásul egy olyan fadarabot, ami a szőnyegre felfekvő részénél egy kissé vékonyabb, valamint ugyanott recés is, hogy jól megfogja a szőnyeget. Ehhez persze a fadarabot majd oda is kell csavaroznom a parkettához, amivel szemben - ahogy ez a lakás már amúgy is kinéz - nincs bennem semmiféle lelki gát.

   Talán ha néhány nap telhetett el, mikor a lépcsőház lemosása után, ha már úgyis lejöttem alapon, a pincébe tűzifáért belépve, a rengeteg apró fadarabról eszembe jutott a minap kitervelt feladat.
   Bár akár azt is mondhatnám, hogy ezek az apró fadarabok direkt az ilyen esetekre lettek már jó előre idekészítve (ez amúgy az elektromos szerszámletevős polc), csak ugye ember nincs a földön, aki ezt nekem elhinné.
   Miután a meglehetős tömegből sikerült előtúrnom egy a célra megfelelőnek látszó, értsd le lehet belőle szabni a még napokkal ezelőtt kiötlött fadarabot, egyrészt azon kezdtem el töprengeni, hogy ugyan miért nem mértem le még odafent a szőnyeg vastagságát, másrészt azon, hogy ha már egyszer nem tettem meg, akkor vajon merre lehet az a szőnyegcsík, ami akkor esett le, mikor néhány éve a pincefolyosó végébe borítottam egy kopott szőnyeget.

   Egy darabig ugyan jól elvoltam a gondolkodással, de aztán, hogy történjen is valami, kulcscsomómat zörgetve megindultam az útszórós sós pince irányába, mondván ott kell lennie valahol kézközelben a levágott szőnyegcsíknak.
   Meglepő módon, mielőtt még odaértem volna, kiszúrtam a földön a már említett szőnyeget. Már úgy értem, hogy ez itt bár nem kéz, hanem csak láb közelben van, de attól még egy méretvétel erejéig bőven megteszi.

   Mivel a 2,5 milliméter famunka esetében mondhatni semmi, így már el is vetettem azon tervemet, miszerint a szőnyeg helyén el kell vékonyítani az épp nagyban készülő fadarabot.

   A pontos méretet, mivel az jelen esetben teljesen lényegtelen, a találomra méteremmel határoztam meg. Mármint csak úgy érzésre húztam a fadarabra két vonalat, amiket aztán nekitoltam a fűrészgép pengéjének. Hogy a penge el ne másszon az anyagban, illetve a felületet ne égesse meg, a gépet lassúra állítottam. Na jó, már eleve ott volt, de most épp az az állása kellett.

   Fúrtam bele egy lyukat, majd besüllyesztettem a csavarfej helyét. Ezután satuba fogás, háromszögletű reszelő, reszelés, csiszolás géppel, csiszolás kézzel, majd egy csinosító jellegű lenolajkencés bedörgölés következett.

   Mire fel megkaptam eredményül ezt a kis műszaki csodát, ami a recés részével remélhetőleg úgy megfogja azt a k*rva elmászós szőnyeget, hogy az a számára kijelölt helyről már soha többé nem mozdul el.

   Hoztam a szerszámos fiókból egy kalapácsot, ami majd a lyuk pontos helyének bejelöléséhez kell (az egyszerűség jegyében jól rá fogok vele csapni a csavar fejére), csavarhúzót a csavar betekeréséhez, valamint az akkus fúrógép is előkerült a fiók mélyéről, melyben természetesen üresnek bizonyult az akku, pedig mikor itt tartottam a munkával, akkor azt hittem, hogy már csak egy perc, és örökre rögzítve lesz a szőnyeg. Hát ja...

   Mondjuk ki tudtam várni, míg a fúrógép akkuja feltöltődik, s végre kifúrhatom vele a csavarnak a lyukat. Ez szerintem egyrészt szép lett, másrészt masszív is, én legalábbis nem tudtam alóla a szőnyeget csak úgy egyszerűen kihúzni. Mondjuk erőből nekifeszülve biztosan sikerült volna, de most valahogy nem volt kedvem a szőnyeg sarkának letépéséhez.
   Fogalmazzunk úgy, hogy kifejezetten büszke voltam magamra, mert végre valamit jól megcsináltam. Ez persze nem mindig van így, ezért is említettem meg. Hogy mit rontottam el? Na annyi mindent most nem állok neki felsorolni...

   Elég legyen példának a jelen cikk elején idefuserált fadarab, ami a hibás, vagyis túl mély vágás miatt mindössze néhány nap alatt kettétört. Hogy kettétört, az még csak hagyján, de a folyamatos billegése miatt időnként még le is esik! Mármint akkor, mikor a strapa hatására elenged a kétoldalas ragacs.

   Miután már az összes elképzelhető fellelési helyre benéztem, akkor kiderült, hogy a keresett gumiszerű szigszalag a barna ragasztószalag közepében van. Ha egyszer elkapom, aki ennyire összevissza pakolja a dolgaimat, akkor úgy de úgy nyakon lesz vágva...

   Egy darabig ugyan bénáztam a ragszalaggal, de aztán viszonylag gyorsan rájöttem, hogy úgy járok jól, ha egyszerűen elveszem onnan ami útban van. Mármint a négy csavart egyszerűbb ki, majd néhány perc múlva visszatekerni, mint a fa és a vasanyag között a mindenre azonnal ráragadó, majd 5 centi széles szigszalagot átdugni.

   Mikor ezt így megláttam, mindjárt odaszóltam neki: Na most essél le ha tudsz! Aztán persze gyorsan visszaszívtam amit mondtam, mert már kezd elegem lenni a laptop támasztékának folyamatos módosítgatásából.

   Szóval az úgy volt, hogy mikor az anyám szerint könnyű ebéd után, már félig kómában az ágyam szélén ücsörögve, megláttam a mai témát, már nemcsak arra nem volt erőm, hogy nekiálljak, de agyi kapacitásom sem maradt a megjegyzésére, pedig már többször is eszembe jutott, hogy még azt a kis apróságot is meg kellene csinálnom. Mikor felébredtem, akkor persze már hiába nézelődtem a hallban, mert a félhomályban már egyáltalán nem látszott a feladat. Mivel odakint a hallban nem találtam magamnak feladatot (hát persze...), benéztem ide, vagyis a szobába.
   Na így jutottam el a cserépkályha tetején száradó kárpitanyagig, amiből egy apró kefével terveztem pikk-pakk kikapkodni a fölös cérnaszálakat. Mármint egy korábbi varrás nyomait. Mármint gondoltam úgy teszem el, hogy már nem állnak ki belőle a cérnaszálak. Ez mondjuk nem jött össze, mert a kefe szőreinek még csak eszük ágában sem állt kihozni az anyagból az amúgy rövidke cérnaszálakat.
   Miután a még mindig cérnás anyagot összehajtottam, majd betettem a varrós szekrénybe, felhajtottam az asztalt, aminek a sarka - mikor beleállt a kezembe - egyből eszembe jutatta, hogy mit terveztem a hallban.

   Nos azt, hogy letakarítom az asztal bal oldali peremét. Mármint a jobbra látható rész már kapott a múltkor egy alapos dörgölést, de amit balra látunk, az még nem. Amúgy nem azért tűnik feketének, mert nem világít oda a lámpa.

   Hanem azért, mert szó szerint fekete. Bár az asztal lapját már ki tudja hányszor lemostam (mert időnként ugye, mikor valami olyat piszkálok, akkor áll rajta a kosz rendesen), de a bal oldali peremet talán még soha! Legalábbis nagyon úgy néz ki, mint ami komolyan el lett hanyagolva.

   Mit ne mondjak, erre a részre tényleg ráfért egy alapos takarítás. Ez mondjuk nem annyira farigcsálós apróság volt, mint mondjuk tényleg kifaragni egy olyan fadarabot, mint az előbb a szőnyeg rögzítéséhez, de attól én még nagyon tudok neki örülni, mikor akár csak egy ilyen kis aprósággal is megvagyok.
   Ahogy itt ültem az ágy szélén, s kezemben a fényképezőgéppel épp nagyban csodáltam a művemet, mindjárt két dolog is eszembe jutott. Míg az egyik az a kérdés volt, hogy vajon mióta állhat itt ez az asztal (amire a válasz 40 év), addig a másik az, hogy vajon látható-e a képen még valami további feladat.
   Utóbbi kérdésre sajnos kétszeresen is igen a válasz. Míg az egyik tétel a lámpa talpának újrafaragása lenne, addig a másik a tolópotméteres csehszlovák dimmer bemutatása. Hogy ezek ketten mikor lesznek meg? Na ezt még csak jósolni sem merem!

   Ahogy a mai nap reggelén az asztalom előtt ácsorogtam, valahogy azonnal megéreztem, hogy az eltehető munkalapra halmozott boncolnivalók közül egyik sem lesz kinyitva, mire fel átállítottam magam arra a vonalra, hogy ha nem ezek közül választok, akkor legalább egy a lakásban található apró elmaradást egésszé kerekítsek. Mivel amiket első nekifutásra találtam, azokat most valahogy túl nagy feladatnak éreztem, addig-addig nézelődtem, míg sikerült találnom egy egészen aprót. Hogy az elemek és a csokigolyós zacskó pultról történő eltétele nem annyira farigcsálós, mint inkább csak pakolós feladat, az engem most azért nem érdekelt, mert épp nagyban annak örültem, hogy végre sikerült találnom valami egészen kicsi, a bennem lévő lendület mennyiségéhez éppen passzoló feladatot.

   Az imént említett lendület amúgy tényleg annyira csekély mértékű volt, hogy már az elemek normális módon (értsd állítva) történő bepakolására sem futotta belőle. A csokigolyó amúgy kissé gonosz ajándéknak bizonyult.

   Miközben a szerző épp lelkesen tervezgette, hogy a boltból történő hazaérkezés után kezet mos, elteszi a kenyeret, visszaöltözik az otthoni ruhájába, és már húzza is magára a plédet, az övtáskája undok módon másképp határozott. Mármint azzal sikerült az alvástól eltérítenie, hogy a táskából kiszakadt cipzár végén leszaladt a kocsi. (lásd a táska alatt középen) Ezt meg ugye ha így hagyom (mármint nem most azonnal állok neki visszatenni), akkor tán már sosem kerekedik újra egésszé.

   A kocsit a helyére felkínlódni - a kilógó rövidke szakasz miatt - szintén nem volt egyszerű feladat, de miután már oda is varrtam (mármint a cipzárt a műbőrhöz), már ez sem igazán látszott ördöngösségnek.

   Hogy az élet másnap se legyen annyira egyszerű (említettem már, mennyire szeretem az apró szétesett dolgokat?), akkor meg a maszkon a gumi feszességét beállító apró csövecske repült el. (lásd az egyiket még a helyén)
   Ebben persze nem az volt a meglepő, hogy megtörtént, mint inkább az, hogy nem útközben, hanem már itthon az előszobában. Vagyis emberi számítás szerint csak annyi dolgom lett volna, hogy megkeresem és visszafűzöm a gumira. Ehhez képest - mint újabb meglepetés - a gumi nem lett meg.
   Mivel a csövecske még akkor sem volt hajlandó az előszobából előkerülni, mikor elraktam az útból cipőtartót, majd megrázogattam a kabátokat, kénytelen voltam helyette kitalálni valami mást.

   Kezdetben még úgy voltam vele, hogy azzal a problémával, hogy a két darabka kábelköpenyben még véletlenül sincs annyi rugalmasság, mint amennyi az eredeti gumicsőben volt, azzal csak el leszek valahogy. Aztán már mindjárt másnap, mikor a műanyag csődarabok nyomni kezdték a füleimet, na akkor már valahogy egészen más állásponton voltam...

   Mivel a puha gumit egy lyukon átdugni nehéz, mert ugye egyből összegyűrődik, így teljesen egyértelmű, hogy nem dugni kell, hanem húzni, amit a képen látható sárga drótdarabbal (mint behúzó szállal) a legkényelmesebb intézni.

   Miután megkötöttem (pláne másnap, miután a műanyag egész úton birizgálta a fülemet), mindjárt úgy gondoltam, hogy tulajdonképpen maga a csomó is elég lett volna. Itt aztán sikerült óvatlanul leírnom (épp most olvasod), hogy kíváncsi leszek, másnapra vajon mi esik szét, de akkor persze már rég késő volt...

   A mai napra az lett beütemezve, hogy lemegyek a pincébe, ahol is véglegesen összeállítom a bútorlap alá szerelt fűrészgéphez készített pengetámasztót, amihez persze előbb még el kellett volna szaladnom a boltba, mégpedig három, a képen látható fazonú, azonban nem ennyire rövid (8 centis), hanem legalább 10 centi hosszú csavarért. Mivel a legközelebbi jóféle csavarbolt kőbányán van, ezt csak akkor tudom megtenni, mikor szép idő van. Már úgy értem azért, mert most épp nagyban tél van, vagyis egyáltalán nem mindegy, hogy fagy-e odakint, meg persze mekkora a hó.

   A besütő nap állásszögéből az derül ki (legalábbis számomra), hogy még délelőtt van, a balra látható karácsonyfa látványából pedig az, hogy valóban tél, mégpedig erősen a közepe, valahol január vége felé.

   Ehhez képest az ablakra kívülről felszerelt hőmérő 16 fokot mutatott, mire fel már indultam is! A csavarboltban, bár elment az eladó keresni, de végül nem talált a megadott fazonúból 10 centi hosszút, mire fel annyira letörtem, hogy eszembe sem jutott, hogy másfajta fejformájú csavar is jó.
   Mikor erre rájöttem (persze már rég itthon), akkor úgy voltam vele, hogy na bumm, ha ilyen szép az idő, akkor elgurulok a boltba holnap is. Azt gondolom mondanom sem kell, hogy másnap -2 fok volt, és még a hó is szállingózott!

   Mire fel másnap délelőtt zavartan toporogtam az asztalom előtt. Mivel egyik kincsem bemutatásához sem volt kedvem, gondoltam legalább annyit megteszek, hogy a sebességszabályzó építéséhez előszedett, de fel nem használt alkatrészeket elteszem, és akkor mindjárt normálisabban fog mutatni a munkalap.

   Bár elsőre kétféle típusnak tűnnek, de igazándiból háromfélék, ezek ugyanis nemcsak potméterek és kapcsolók, de a képen teljesítmény szabályzó elektronikák is szerepelnek, mire fel egy kicsit elakadtam. A potméterek ugyan egyértelműen a potméteres dobozba valók, azonban a szabályzók kerülhetnek a kapcsolósba, a 230 feliratúba, vagy az újrahasznosítható modul státuszuk okán a paneles fiókba is. Ráadásul azt sem tudtam eldönteni, hogy a modulok vezetékeit most rendezzem el, vagy majd akkor nézzek rájuk értetlenül, mikor majd valamire kelleni fognak. Már ha ez valaha is be fog következni...

   Hogy legalább azok ne legyenek elől, betettem a többiek közé a két potmétert. Miután megláttam, hogy mind a kapcsolós, mind a 230 feliratú dobozom a polcos legtetején van, hirtelen elhatározással úgy döntöttem, hogy a dobozok már ki tudja mióta tervezgetett pozíciócseréjét most azonnal ejtem meg. Mármint a csak ritkán kellők kerülnek felülre, csak székről elérhető magasságba, a sűrűbben szükségesek pedig lejönnek a felpakoltak helyére. Erről a feladatról nem készültek fázisképek, mert mire felocsúdtam, addigra már végeztem is, pedig egy time lapse videót azért csak megért volna már a dobozokkal történő bénázásom.

   A két szabályzópanel végül a 230 feliratú papírdobozba került, mégpedig (megjegyzem sajnos) a betervezett vezetékrendezés nélkül. Ebben az a szörnyű, hogy tulajdonképpen erről szólt volna ez a fejezet...

   Már hetek óta találtam nap mint nap apró faforgácsokat a szőnyegen, mire végül nagy nehezen fény derült az eredetükre. Mármint arra, hogy a térdeplőszékre pótolt ülőke rész pereméről pereg az anyag.

   Kezdetben még egy teljesen normális tervet szövögettem (kárpitozás), csak mivel nem volt hozzá kedvem, a meglehetősen bonyolultnak tűnő műveletet mindössze egyetlen menetnyi széles barna ragasztószalag rátekerésére sikerült egyszerűsítenem. (lásd a ragszalagot alul középen)

   Mikor a Harkov és a Moszkva villanyborotvákról lecsent hálózati kábeleket az asztali óra előtt megláttam, akkor még csak nem is sejtettem, hogy ebből már megint egy apró elmaradást pótló részprojekt lesz. Szóval a kialakult tarthatatlan helyzetet csak rutinból fényképeztem le. Ez amúgy annyira tarthatatlan volt, hogy hosszú napokig fennállt. Mármint a megörökítése után.

   Végül persze eljutottam a kábelekkel a mindössze másfél méterre található csapig (ami persze nincs is annyira messze), gondolván csak nem rakom már el ezeket a kábeleket koszosan.

   A Moszkva borotva kábelére még az azt valaha összetartó műanyag gyűrűt is visszahúztam, majd úgy döntöttem, hogy bár a rugós kábel fellógatható lenne a fürdőszoba ajtajára szerelt fogasra, de az összetekert már nem, ezért mindketten inkább az asztal alatt található hálózati kábeles fiókba kerülnek. Na ezt a döntést nem kellett volna meghoznom!

   Mármint ekkor derült ki (ja, mintha nem tudtam volna), hogy az asztalom alá csak úgy egyszerűen berúgott fiókra még mind a mai napig nem faragtam fedőt, mire fel ami csak benne található, az mind szürkére porosodott! Mármint a többi közé frissen betett két kábel igencsak látványosan feketébb, mint a már régebben a fiókban porosodó szürkék. Ez azért meg ugye tényleg tarthatatlan állapot. Amúgy a kelleténél szélesebb fiók is az volt, s mivel annak lecserélésére hosszú éveim mentek rá, gondoltam a fiók fedelének elkészítését inkább nem halogatom.

   Épp az ilyen esetekre lett megvéve az OBI-ban a sokadik mérőszalag, ami a zsiráf fejétől balra látható. Mármint az olyanokra, mikor valamit le kell mérnem. Mármint azért, nehogy a mérőszalag hiánya bármiben megakadályozzon. Amúgy már mindhárom általam lakott pincében van belőle (mármint mérőszalagból), mert idővel még az útszóró sósba is tettem, épp mint ahogy a nagyszoba és az előszoba is kapott egy-egy saját centit.

   Mert a fene nagy eszemmel azt ugye elfelejtettem lemérni, illetve jelen esetben egyszerűen csak megnézni, hogy mégis mekkora hely van az asztal alja és a fiók felső pereme között. Mivel meglehetősen sok, bár ez teljesen értelmetlen lenne, de attól a fiók fedelét akár még colos bútorlapból is elkészíthetném.

   Mivel már azon a szinten van a pincei rend (khm, elnézést...), így a vékonyabb anyagokat elővenni csak egy odanyúlásomba került. Míg az alul lévők Ilonka néni szekrényének hátlapjai, addig a harmadik darab farostlemez a néhai fahordó kosár oldala. A felső íves anyagdarab pedig az egyik szobai székről származik, amiről az átkárpitozásakor került le.

   A piros hasábokban most nem az a csodálatos, hogy megtaláltam őket, és még csak az sem, hogy a fiókjukra kocka van írva, hanem az, hogy a fiókos ajtaját anélkül tudtam kinyitni, hogy bármit el kellett volna előle rugdosnom.

   A fáskosár oldala lett a befutó, amit először összefirkáltam, majd mind a négy oldalát megtologattam a munkapadra helyezett fűrészgépen. Erre amúgy azért volt szükség (mármint az anyag teljes körbevágására), mert az oldalai nemcsak ferdék voltak, de még görbék is!

   A fiók tetejét a helyén pozícionáló anyagok kiválasztása még nagyon enyhén fogalmazva is durva tévedés volt. Az persze igaz, hogy ez keményfa, csakhogy az is, hogy semelyik pontján sem vastagabb 1 milliméternél. Bár félve toltam neki a fűrészgép pengéjének, a négybe történő vágásakor valami csoda folytán nem tört el.

   Épp mint ahogy az összes felületének, élének és sarkának lecsiszolását is simán túlélte. Hogy az előbb mutattam a piros hasábokat, amiből akár egy is elég lett volna (természetesen négybe vágva) a farostlemezből készült fedő négy belső sarkába csavarozva? Ez mondjuk igaz, csakhogy az is, hogy a csavarozás helyett valamiért inkább a ragasztást, valamint az ahhoz illő faanyagot választottam. Tettem ezt még annak ellenére is, hogy míg a csavarozással azonnal meglettem volna, addig a ragasztás csak holnapra lesz kész. Mármint szárad meg.

   Mivel a fáspince ajtajának egyszer már sikerült elnyelnie egy félkész munkadarabot, így a ki tudja miért a hevederzáron elhelyezett farostlemezt viszonylag gyorsan (értsd néhány perc meglehetősen emelkedett szintű morgás után) megtaláltam.

   Ez most holnapig szárad, akkor felviszem, ráteszem a fiókra, és onnantól kezdve mikor benézek az asztal alá, nagy-nagy megelégedettséggel szemlélhetem az ott immáron kialakult megnyugtató helyzetet.

   Másnapra felért az immáron kész mű. Hogy a támasztékokat nem az oldalak közepéhez, hanem a sarkokhoz kellett volna ragasztani? Hát ja. Akarom kérdezni, állítottam én valaha is, hogy értek a famunkához? Ez mondjuk pusztán mechanika, de hát ahhoz sem értek...

   Amennyiben nem fordítani akarom a fiókon a fedőt (amúgy akarja forgatni a fene), hanem előre hátra, vagy bármelyik oldalra tolom, akkor persze masszívan áll. Hogy elfordítani se lehessen, arra valószínűleg indítani fogok egy újabb apró részprojektet, ami négy, a sarkokba ragasztott fadarab képében fog kulminálódni. Akkor ennyit mára a szerző tökéletes, vagy egyáltalán megoldásairól...