A Dell PC valahol a szobai könyvszekrény aljában van, a detektor valamelyik rádióépítős dobozban hever, a digitális légnedvességmérő a fürdőszobai polcon, a digitális tolómérő lent és fent is, a DIN hangfalcsatlakozó fellelési helyére viszont mindkét első ötletem befuccsolt. Mármint sem a nekem jobb kézre eső fiókokban, sem a hátam mögötti csatlakozós szortimentben nem volt, mire fel úgy döntöttem, hogy lemegyek a pincébe, az ottani Tucheles dobozhoz. Amúgy már van készleten drón, az előszobában egy e-cigi, és valamelyik fiók mélyén még egy szovjet gyártmányú éjjellátó távcső is akad.

   Mindeközben az "egyik fém fehér polcos áthelyezése" című projekt arról szólna, ha egyszer végre nekiállnék (amúgy gondolatban néhányszor már nekifutottam), hogy ezen kettő közül a bal oldali polcost is úgy helyezzem el, hogy annak polcai teljes szélességükben elérhetőek legyenek. Ez persze most szóba sem jöhet (mert túl nagy a kupi), a tuchel feliratú dobozt azonban szerencsére semmiből sem tart a sorból kihúzni. Mivel nagyon úgy nézett ki, hogy ha ezt megteszem, akkor leborul a tetejéről a többi, a hiányát egy odatett fiókkal pótoltam, amit remélhetőleg nem fogok a következő erre jártamkor - az ajtón óvatlanul belépve - egyből lefejelni.

   Mikor a papírdoboz helyéről kiálló, nálánál majd kétszerte hosszabb fiók lefejelhetőségébe belegondoltam, majd óvatlanul nekidőltem a hátam mögötti dobozsornak, hogy elég messzire kerüljek a fényképezőgéppel a célhelyszíntől, hogy az egész téma beleférjen a képmezőbe, egyszer csak puff, valami jól fejbevágott. Ez a hosszú nyelű kefe volt az, amit még évekkel ezelőtt valami egészen lehetetlen módon sikerült a papírdobozok közé beállítanom.

   Jelen esetben nem az a kérdés, hogy akad-e ebben a tucheles dobozban egy DIN szabványú hangfalcsatlakozó aljzat, mint inkább az, hogy ugyan miért vinném fel az egész dobozt, mikor csak egyetlen valami kell belőle.
   Az mondjuk igaz, hogy én már ekkor éreztem, hogy a tőlem megszokott módon egy kissé túl fogom lihegni a dolgot, de attól még jobb volna a lépcsőházban nem egy kismillió bizbaszt tartalmazó dobozzal megbotlani, majd természetesen azonnal széjjelszórni a tartalmát, mire fel úgy döntöttem, hogy még itt a pincében rendezek közöttük egy amolyan előválogatást.

   Mivel az asztal lapja az adott pillanatban úgy nagyjából fél méteres magasságig foglalt volt, ezért a válogatást itt, vagyis a földön voltam kénytelen megejteni. Mivel csak egy apró alkatrészért jöttem, ezért nem melósruha volt rajtam, hanem csak amolyan otthoni, amiben nem szerettem volna leülni a legutóbb ki tudja mikor feltakarított linóleumra.

   Csakhogy nem lehet az Orion 449-es rádió alól kihúzni, mert arra igencsak komolyan rá lett pakolva. Annyit meg ugye nem ér az egész projekt, hogy én azt a doboztornyot nekiálljak onnan lerámolni.

   Végül egy fejjel lefelé fordított szürke hűtődobozon ücsörögve válogattam ki a meglehetős tömegből ezt a néhány alanyt, mely tevékenységem a feladatnak teljesen egyértelműen durva túllihegése volt. Mármint a kiválasztott csatlakozók tömege miatt.
   Hiába van a bordó köpenyemnek hatalmas zsebe, attól még ennyi minden nem igazán akart beleférni (természetesen egyből megpróbáltam), mire fel mérgemben nekiálltam túrni számukra egy dobozt.

   Ez a doboz az osztólapok készítése rózsaszín dobozokba című projekt keretében jött létre. Hogy ezt még azóta sem laktam be? Ez mondjuk igaz, és komoly gondom is, hogy egy csomó minden még mind a mai napig nincs szétválogatva.

   A hangfalcsatlakozókkal első nekifutásra természetesen csak idáig jutottam el. Ez talán nem is azért baj, mert a bemutatóhoz szükséges fényképek elkészítését másnapra halasztottam, mint inkább azért, mert miközben a jelen cikk mappáját létrehoztam, kapott sorszámot, meg minden, találtam a sokat emlegetett mindent tudó táblázatomban egy RJ11-es aljzat nevű tételt is, amiért aztán - az eltehető munkalapon a rumli szintjét tovább emelendő - nem voltam rest a pincébe újra lemenni. Egyszer persze biztosan rend lesz, illetve mindent szétszedek, amit csak valaha megemlítettem, de azt még csak megjósolni sem merem, hogy ez mégis mikorra fog bekövetkezni.

   Amúgy mindössze négy napra volt hozzá szükség, hogy végre újra ide tegyem magam elé ezt a dobozt. Mentségemre szolgálna, ha időközben mindenféle mást csináltam volna, de a szomorú igazság az, hogy nem.

   Ez a három nemcsak azért érdekes, mert ezek ugye a kakukktojás kategóriába tartoznak, hiszen az egyik végük dugó, míg a másik aljzat (vagyis a képen látható módon - akár méterszámra is - összedughatók), hanem azért is, mert ilyen fajta dugót boltban sosem láttam, pedig amúgy egy igen ötletes találmány. Ezeket még apukám hozta a gyárból, mint bontott anyagot, mert le kellett őket cserélni valami másféle dugóra.
   Ez amúgy azért nem minősült lopásnak (mármint a mindenféle bontott anyagok hazahozása), mert azokat a dolgozók irányából egyszerűen képtelen volt a raktár bevételezni. Mármint ha egy bizonyos típusú alkatrésznek nem volt a raktárban kartonja, és persze szállítóleve sem, akkor azt nem lehetett csak úgy bevételezni, mert ugye szó szerint nem volt hova bekönyvelni.

   Más lehetőség nem lévén, egyszerűen csak ki kell belőle feszíteni a betétet, ami - mint az látható - jelen esetben az elöregedett műanyag burkolat szétszakadásával járt. Ez mondjuk nem volt ennek a fajta dugónak egy jellemző hibája, de attól még jól mutatja a termék felhasználóbarát mivoltát. Hogy mégis miért kéne egy ilyen dugót szétszedni?

   Leginkább azért, mert bár létezett belőle olyan változat is, ebből hiányzik a tehermentesítő, vagyis nem áll benne valami masszívan a kábel. Természetesen egy olyan helyen, ahol csak évente van kihúzva, mondjuk nagytakarításkor, örök élet, meg még két nap.
   Hogy az egyik vezeték vége elszabadul, az ráadásul nemcsak azért baj, mert elhallgat a kábel átellenes végén lógó hangfal, hanem egyben azért is, mert a két láb egymáshoz képesti túlzott közelsége okán, a helyéről leszakadt, vagy épp csak levált vezetékvég simán kiad egy rövidzárat.
   Míg az innen nézve felső forrasztófülhöz jól lehet csatlakozni, mert mondjuk az nagy, addig a párjához már sokkalta kevésbé, mert az kicsi és vékony. Ugyan van a közepén egy lyuk, de abba nem igazán fér bele egy olyan vezeték vége, amit hangfalhoz szokás használni.
   Szóval ez a konstrukció szerintem komolyan félresikerült. Az persze igaz, hogy mikor ezt kitalálták, akkor az átlagos erősítők mindössze néhány wattosak voltak, csakhogy az a két másik állításom is igaz, hogy egyrészt semmiféle erősítő sem szereti, ha rövidre zárják a kimenetét (a csövesek még a szakadást sem kultiválják, mert attól átüthet bennük a kimenőtrafó), másrészt amit erre a fajta csatlakozóra lecseréltek, az előtte (általában legalábbis) a hálózati csatlakozókkal egyező lábtávolságú dugó / aljzat páros volt. Utóbbi mind áramvezetési képességben, mind masszívságban (időtállóságban) lazán veri ezt a DIN szabványú hangfaldugót. Cserébe persze a banándugókat fordítva is be lehetett dugni, ami ha mononál még nem is, de sztereó rendszernél már mindenképp probléma.

   Erről ugyan nem hiányzik a tehermentesítő, de egy akár csak a B100-as magnó mindössze 4 wattjához illeszkedő vastagságú vezeték szigetelésére már nem igazán lehet rákrimpelni.

   Ezt a HTV dugóval ellentétben könnyű szerelni, mert jelen esetben - a puszta erőltetés helyett - itt csavaros kötés van. Aztán ott van még az is, hogy a dugó házának kettévehetősége okán, ezzel nem járhatunk úgy, hogy mikor végre nagy nehezen sikerült a vezetékeket stabilan beforrasztanunk, csak akkor derül ki, hogy előtte elfelejtettük ráhúzni a vezetékre a dugó kupakját.

   Ezen dugó esetében a tehermentesítést, fogalmazzunk úgy, hogy nem gondolták túl. Mármint a balra látható 5 bigyó az, meg a vele szemben lévő társai. Ezek aztán vagy jó erősen megfogták a dugóban a vezetéket, vagy nem.

   Ezeket a csatlakozókat hordozó lapokat Tesla B4-es magnókból termeltem ki. Mint ahogy azt a jobb oldali példány állaga kiválóan mutatja, annak a magnónak a hangfalcsatlakozójával már meggyűlt a bajom. (vagy valaki másnak)

   Ez a lemezdarab amúgy azért egy valóságos áldás, mert a 6 lyuk épp kiadja egy átlagos sztereó erősítő ki és bemeneteit. Vagyis egy ilyet újrahasznosítva, az erősítő alaplemezére alulról felcsavarozva, elkerülhető a hátlap szitává történő fúrása, mert ugye ennek elég csak egyetlen hatalmas szögletes lyukat kivágni.
   Persze aki fel volt szerszámozva, vagy legalább a gyárban volt hozzá felszerelés, azt nem igazán akasztották meg a lyukigények, de engem mondjuk már igen, pedig volt itthon satu, és még villanyfúró is.

   A bal oldali tömbről így hirtelen meg nem tudnám mondani, hogy az melyik Tesla magnóból származik, azonban a jobb oldali három igen nagy valószínűséggel lengyel MK125-ös magnók tartozéka volt.

   Ezt a sort egy Tesla lemezjátszóból termeltem ki, aminek még mind a mai napig emlékszem a fazonjára, mint ahogy arra is, hogy a potmétereiből ékszerdobozba épített külső hangszínszabályzó lett.

   Hanem az is, hogy a Made in Hungary felirat és a HTV jelzés ellenére a másik oldalukon egy cirill betű található. Valamint ott van még az is, hogy míg a bal oldali háromlábú, addig a középsőnek egy kicsit más a fazonja, a jobb oldaliról pedig hiányzik a cirill betű.

   Ez kérlek annyira így van (mármint a bakelit törékenysége), hogy ez a típus fémlemezből készült felfüggesztést kapott. Hogy hogyan, arra mondjuk nem jöttem rá, mert nem tudtam róla leszedni.

   Ezekből az aljzatokból alapvetően háromféle típus létezett. A balra látható sima, a jobbra látható kapcsolós, míg a harmadik ezen kettő kombinációja, amiben ugye az az okosság, hogy ha így dugjuk bele a dugót (lásd balra), akkor párhuzamosan kapcsolódik a külső hangszóró a belsővel, míg ha úgy (lásd jobbra), akkor viszont leválasztódik a belső hangszóró.

   Ennek a széléből egy akkora sorja áll ki, hogy arra komoly fájdalommal jár ráfogni. Erre persze rá lehetne fogni (csak, hogy stílszerű legyek), hogy ugyan már, ez egy egyedi hiba, de emlékezetem szerint a szocialista relációból származó termékek igen nagy részének volt valami ilyen, vagy ehhez hasonló apró, ugyan könnyedén kiküszöbölhető, de attól még igencsak bosszantó hibája.

   Ezt úgy szedtem ki valamiből, hogy még a szegecsek is rajta vannak. Mármint azért, mert ha óvatlanul elvágnám őket, akkor az összenyomódástól kiszélesülő apró cső biztosan elrepesztené a bakelitet.

   Hogy a csatlakozó lényegét meg tudjam mutatni, ahhoz előbb még meg kell járatni a lábain az ónszippantót, mert anélkül, pontosabban szólva az ónnal együtt a lábak nem húzhatók át a vékony résen.

   Ez itt az úgynevezett gyors satu elnevezésű szerszámom, amire már igencsak ráférne egy alapos felújítás. Ez amúgy már majdnem meg is kezdődött, csak előtte szerettem volna odatenni a helyére egy másikat, ami azért nem sikerült, mert túl sokat kértek érte a piacon. Mármint azért a kombinált és laposfogó párosért, mint amilyen valaha még apukám fiókjában volt. Gondoltam már csak nosztalgiából is megveszem, amitől azonnal visszarettentett a két kissé már rozsdás fogóra mondott 3.000 forintos ár. Mondjuk néhány héttel később meg 400-ért vettem egy flexet és egy fúrógépet. Mármint a kettő együtt volt 400! Szóval néha teljesen érthetetlen módon áraznak a piacon...

   Na most amit még szintén nem értek, hogy azt mégis hogyan képzelték, hogy ennek a típusú hangfalcsatlakozó aljzatnak a bal oldali eleme stabilan fog kapcsolni. Mármint a belső hangszórót ki. Mondjuk kikapcsolni azt mindig kikapcsolta, a baj inkább a dugó kihúzásakor jelentkezett, mikor is vissza már nem.
   Míg a középen és jobbra látható (mondjuk annyira azért nem, de majd mindjárt közelebbről is megmutatom őket) érintkezőket még csak-csak meg lehet igazítani kívülről egy vastagabb tűvel, azonban a bal oldalit már nem, mert azt olyan irányban kellene görbíteni, mint amilyenbe kívülről nem lehet.

   Ez pedig már a belső hangszórót leválasztó kapcsolókontaktusos társuk. Az álló érintkezőt azért fogtam be egy fogóba, hogy legalább nagyjából úgy álljon, mint ahogy a helyén is teszi. Ahová a piros ikszet rajzoltam, az a rész kapcsolt. Már amikor, illetve amíg megtette, mert ugye a felül látható rugózó rész, na az nem igazán rugózik.