A két csigacentit úgy egy órája vehettem az OBI-ban, s mikor odatettem őket a gumicukros dobozban rejtegetett (no persze, egy átlátszó dobozban...) távirányítós dimmer mellé, mindjárt megígértem nekik, hogy még ma rendezem sorsukat.

   Már csak azért is, mert az előző helyszíntől mindössze néhány centire is kupi van. Balra fent az a 8-as fakötésű alátét is már nagyon régóta ott hever, mert egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy azért került oda, hogy majd idővel levigyem a pincébe a többihez, vagy épp ellenkezőleg. Már úgy értem, hogy a pincéből hoztam fel valamiért, mely célra természetesen már rég nem emlékszem. Majd ha levittem, akkor mindjárt eszembe jut! Mármint mindjárt másnap...

   Ha már épp szóba került az "eszembe jutás", akkor itt kívánom megemlíteni, hogy az utóbbi időben azt játszom, hogy mikor eszembe jut valami, amit vennem kell, akkor azonnal felugrok és kisietek a friss adattal a konyhába, a mindig ott állomásoztatott bevásárló cetlihez. Mára paprikás lisztbe forgatott hal volt ebédre betervezve, a szokásosan rengeteg krumplipürével.
   Újra megemlítve az eszembe jutást, a cetlire felírtak teljesen hiábavalónak bizonyultak, az ugyanis már nem jutott eszembe, hogy a bevásárlólistát a boltba menés előtt zsebre is kellene tennem. Na így lett ma az ebéd virsli mustárral...
   A vásárlólistán eredetileg persze sem a tus, sem a rézkefe készlet nem szerepelt. Valamint rizst is hoztam, csak sajnos a liszt helyett, az alma meg rám fog rohadni a polcon, mert hoztam hozzá pluszban egy egész kiló banánt. Viszont a két tasakos levest legalább eltaláltam.

   A boltban (Lidl) kétféle tusfej volt, melyek között a feliratok és az ábrák alapján olyan szinten vesztem el, hogy végül azért ezt a típust választottam, mert ennek kék fúvókái voltak. Ha a másik fajtán pirosak vannak, akkor az lett volna nálam a befutó. Szóval ez részemről nagyon nem volt egy szakmainak nevezhető döntés.

   Ez a nap egy kicsit a tévelygésről szólt, meg a határozatlanságról, meg persze arról, hogy már megint azt sem tudtam, hogy mibe kapjak. Na ezért kaptam be gyorsan a virsliket, hogy legalább azzal, mármint az ebéddel meglegyek.
   Miközben az ebéd utáni kávém a mikróban melegedett - bár ennek nem volt semmi különösebb értelme - egy kicsit azért összébb rendeztem az előszobában szétszórt dolgokat.
   Amennyiben a szerszámokat, a tápokat, és persze a kábeleket is levinném a pincébe, a dimmert pedig végre szétszedném, akkor tulajdonképpen felszabadulna az előszoba. Mivel a kávé lassan melegedett, a többi helyszínt is megtekintve, természetesen mindenütt találtam oda nem igazán illő dolgokat.

   Mármint ebből. Az újra amúgy az volt írva, hogy nem rakódik rá a vízkő, amire azért kíváncsi leszek. Valamint arra is, hogy a rendszerből hiányzó szabadonfutót mikor fogom végre megvenni. Mármint azt, ami a tust is eltekerhetővé varázsolja a csőhöz képest, nemcsak a cső csap felőli végét.

   Valamint ott volt még az is, hogy már megint odakerült a munkalapra két olyan tárgy, amiket épp bemutatni készülők. Míg az ezüstszínű laptopban az a riasztó, hogy bár ép, nem indul el, vagyis meg kellene keresnem a hibáját, amihez persze nem értek, és még csak nem is szeretek olyan szinten összezsúfolt elektronikákban turkálni, mint mondjuk egy laptop, addig a Fuji S5500 fényképezőgépben az taszít, hogy a teleptartó fedelét megfogó mindhárom pöcök feladta a kontinuitást.
   Ebben a minden egyes cikkben megemlítek egy újabb rakat szétszedést című bolondériámban nemcsak az szörnyű, hogy majd idővel jöhetek vissza beszúrni a linkeket (legalábbis merem remélni, hogy megérem), hanem az is, hogy egyszerűen képtelen vagyok róla leszokni. A minap például - pedig ez egyáltalán nem volt célom - a BENQ LCD monitor javítása kapcsán 59 (nem írtam el, ötvenkilenc) más egyéb, természetesen elkészületlen szétszedtem cikkre tettem utalást.

   Bár volt a projektben egy kis szünet, de meglepő módon most mindössze néhány perces, aztán már szaladtam is körbe a lakáson, és összegyűjtöttem a bemutatóhoz szükséges felszerelést.
   A magába visszatekerhető kábelű hármas elosztót ott találtam meg, mint ahol sejtettem, azonban a még gyári papírjába bújó 100-as izzó megtalálása már komolyan feladta a leckét. Végül azt hoztam be, amit a múltkor a pincéből felhoztam, csak nem kellett, majd rendcsinálás címszóval (?) az előszobai cipős szekrény fiókjában helyeztem el.

   Amúgy a múltkor használt példány ott volt a polcon (mármint itt), a LED-es izzók és a VHS videokazetták között, csak ugye ki vesz észre egy feltűnőségi viszketegségben ennyire nem szenvedő, világosbarna négyzetet. (lásd balra lent)

   Az előszobában jártamkor viszont észrevettem (mondjuk nehéz lett volna őket nem látni), hogy a korábbi ígéretemmel ellentétben, ezek a bigyók még mindig ott virítanak, mire fel felkaptam őket, be velük a dobozba, aztán uzsgyi le a pincébe!

   Hiába volt az utóbbi időben rengeteg pincei farigcsálás, ha egyszer az a polcba dugható fiókos még mindig nem készült el, amibe például a csiszolók, meg persze egy másik fiókjába a reszelők kerülnének. Mondjuk ha ezzel egyszer elkészülök, akkor már csak a felhajtható asztal alá készített polcos lábába való két fiókkal leszek adós. Mármint a fióképítéssel kapcsolatos témakörben, mert ugye a többi farigcsálós témámról inkább szót se!

   Mikor a csigacentit az útszóró sós szekrény fiókjába betettem, gondoltam majd jól beszúrom a fiók és a gombjának megépítéséről szóló cikkekre mutató linkeket, ez azonban nem sikerült, merthogy ezek ekkor még nem jelentek meg. Mármint a farigcsálós cikkek tekintetében az utóbbi időben nagyon elszaladt velem a ló (magyarán szólva egy csomó van készen előre), míg a közéjük kerülő nem farigcsálós, hanem szétszedős cikkekkel most egy kicsit lemaradtam.

   Rátérve végre a távirányítós dimmerre, meg persze közben be is huzalozva a próbakapcsolásba, ez a példány - a másik szenzoros társával ellentétben - hátulról teljesen ép. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy ez sokkal vastagabb anyagból van. Amúgy valaha a szobában volt felszerelve, mégpedig azért, hogy tévézés vagy videózás közben, a kényelmes elhelyezkedés után, ne kelljen felállni lekapcsolni a megszokott módon égve felejtett villanyt.

   A krokodilcsipeszek közelsége jelen esetben azért lényegtelen, mert ha tegyük fel összeérnek, abból nem lesz semmi galiba, legfeljebb teljes fénnyel fog világítani a dimmerrel sorba kötött 100-as izzó.

   Az előlapi érintőszenzor ugyan nem működik, de a távirányító, és persze maga a dimmer még igen, ami egyértelműen azt vetíti előre, hogy ezt a bigyót sem pusztán a bemutatása kedvéért fogom szétszedni.
   Valahol ugyan egyszer (esetleg már többször is) meséltem róla, de attól még újra elmondom, hogy mikor ezt a távirányítós dimmert megláttam, az bizony szerelem volt első látásra! Az eset a Sugár üzletközpont Keravilljában történt, szerintem még valamikor a 80-as években. A dimmer sajnos nem a többi villanyszerelési anyag között volt, hanem egy külön vitrinben, ami csak bemutatóul volt odatéve.
   Mivel egyik kedvenc elfoglaltságom volt (mármint munka után vagy helyett), hogy a városban járva betértem az elektromossághoz bármiféle módon kapcsolódó üzletekbe, ahol csak eszembe jutott, mindenhol megkérdeztem, hogy van-e infra-távirányítós fényerőszabályzójuk. Meglepetés nem ért, hiszen ekkorra már rég megszoktam, hogy úgy néznek rám, mint egy hülyére. Gyakorlatilag sehol még csak nem is hallottak róla!
   Aztán egyszer, valamikor évek múlva, a Nagyvárad téri Keravillban (aminek a helyén legutóbb már egy bankot láttam), ott virított a kirakatban, mint leértékelt áru. Mikor megkérdeztem, hogy mégis miért van leértékelve, azt a választ kaptam, hogy azért, mert senki sem viszi. Mondjuk ha sehol sem lehetett kapni, akkor ezen nem nagyon volt mit csodálkozni, de a szocialista kereskedelem már csak ilyen különös hozzáállású volt.

   Amúgy azon sincs mit csodálkozni (legalábbis engem nem lepett meg), hogy a kávé ellenére csak idáig bírtam, ellenben megígértem magamnak, hogy még ma visszatérek. (ez az ígéretem mondjuk azért már komolyan meglepett) Persze tegnap a Fuji S5500 fényképezőnek is ugyanezt mondtam, ami azért komolyan megkérdőjelezi a szavahihetőségemet.

   Ha aznap ugyan még nem is, de már mindjárt másnap (pláne reggel) letettem magam elé, majd a szédítő sebességemet dicsérvén, amolyan laza reggeli tornaként alaposan megveregettem a vállaimat.

   Kivéve mondjuk az előlapi kerek érintőlemezt, amin a horpadás szerintem akkor keletkezett, mikor mérgemben tettem egy kísérletet a dimmer ököllel falba történő beverésére. Ezt amúgy azért éreztem szükségesnek elkövetni, mert megőrült. Nem, nem én őrültem meg, hogy püföltem, hanem a dimmer, ami abban mutatkozott meg, hogy a csillár fénye magától változott fel és le. Ennek a jelenségnek valószínűleg az lehetett az oka, hogy vagy a lakáson kívülről modulált fény formájában, vagy az elektromos hálózaton keresztül, a dimmer fals vezérlést kapott. Amúgy végül ezért, vagyis a teljesen rapszodikusan előforduló önálló működés miatt lett leszerelve, s betéve a helyére egy szokványos kettős kapcsoló. Vagy ha nem ezért, akkor az energiatakarékos izzók dimmelhetetlensége miatt.

   Íme a szokásos fehér alapon fehér felirat, amiről nekem mindig az okos lány esete jut eszembe, aki hozott is valamit, meg nem is. Az AL-EL Tip. VSzK 101100 karakterkombinációra nekem nemhogy releváns találatot nem adott a kereső, de még egyenesen le is hülyézett!

   Bár első ránézésre azt mondaná róla az ember, hogy végre valami, amin minden a helyén van, de egy kicsit is alaposabban megnézve, már komoly problémák merülnek fel. Az egyik bennem felmerült kérdés az, hogy mégis hogyan marad egyben az üvegcsöves biztosíték, mikor a villanyszerelő benyúl mellette a durung csavarhúzójával. A másik, amúgy szintén az adott ponthoz kapcsolódó kérdésem, hogy mégis hogy a csudába lehet a lyuk mélyéről a biztosítékot kipiszkálni?

   Az apró glimmlámpa rögzítése a rápattintott plexi ablakocskával annyira pöpec, hogy a látvány okozta boldogság később komoly szomorúságba fordult, mikor a lepattintása közben kis híján összetörtem. Mármint nem én, hanem a szorulós apró szögletes bura.

   A konstrukciót összetartó három apró csavar kitekerése után is annyira szorultak az alkatrészek, hogy alig bírtam őket széthúzni. Erre persze lehetne mondani, hogy tessék, végre egy méretpontos felépítmény, de én - mint az sejthető - valami egészen mást mondtam.

   Ha a glimmlámpa a panelra került volna, akkor nem kellett volna a bekötéséhez két vezeték. Ha a balról lenről induló vezeték alatti ellenállás nem ott lett volna, hanem valahol a középvonalban, akkor az a rugó, amiben a vezeték végződik, szintén a panelbe lehetett volna beforrasztva. Ezzel a két apró módosítással a konstrukcióban mindjárt három vezetékkel lett volna kevesebb. Mert ugye ez így azért simán kiérdemli a drótgubanc minősítést. Ez egy amatőr konstrukcióban ugyan még elmegy, de egy gyári holmiban szerintem már egyenesen illetlenség.

   A fekete négyzet érzékeli az infrasugarat. Ami a mögötte látható négyszögletes fémputtonyban van, az egy automatikus erősítés szabályzóval ellátott előerősítő. Legalábbis általában az.
   Hogy ezt elfelejtettem lefényképezni, az annyira felbosszantott, hogy kimentem a dimmerért az előszobába, behoztam, és újra szétszedtem, csak immáron kivéve a fekete papírlapokat az érzékelő mögül.

   A mostanában boncolt többi dimmerrel ellentétben, ebben jóféle Remix kondenzátorok vannak, mely alkatrészeknek - a máshol látott szétmállottakkal ellentétben - még semmi bajuk.

   A fekete foltokat nem korom, hanem egyszerűen csak por alkotja. Mármint azért, mert nálunk a falban még régiféle bergmanncsövek vannak, valamint szintén régiféle gumi és vászonszigetelésű alumínium vezetékek, amik már porlanak, s ezt a port a dimmer hője által okozott légáramlás megmozgatta.

   Mielőtt megmutatnám, előbb még vessünk egy pillantást a nyáklap fóliás oldalán látható drótgubancra. Ez nemcsak úgy egyszerűen nem szép, hanem műszakilag inkorrekt is, ugyanis az óngombócok - pláne a hegyes drótközepűek - idővel simán át tudnak hatolni a vezeték vékony szigetelésén.

   Nos ez az apró panel volt a szigetelőszalag alatt. Ez a dimmer valószínűleg úgy készült, hogy többször is azt mondták rá, hogy jó, mehet gyártásba, csak aztán mindig kiderült róla még valami. Jelen panel kapcsán valószínűleg az, hogy a dimmer infravörös vevője (az előbb mutattam) nem volt elég érzékeny, amit végül ezzel az egytranzisztoros erősítővel oldottak, akarom mondani toldottak meg.

   Bár a forrasztás egészen a mai napig kitartott, de attól még a glimmlámpa lábának nem igazán sikerült a lábtoldása. Ez annyira igaz, hogy miközben ezt a lábát a vezetékkel újra összeforrasztottam, a másik forrasztás is elengedett.

   A szocialista ipar trehánysága ide, munkahelyi alkoholizálás oda, a szépérzék otthonfelejtése amoda, igenis volt, hogy abban a rendszerben is sikerült szépet és jót alkotni. Ez a távirányító speciel egy kiváló ellenpélda.

   A távirányító elektronikájában nincs semmi spéci alkatrész. Már úgy értem, hogy logika, ami azt eredményezte, hogy a dimmer nemcsak erre a távirányítóra reagált, hanem úgy általában véve bármelyikre. Ezt szerencsére csak akkor tette, ha pont ráirányítva nyomtam meg a gombot. Vagyis a csillár nem kapcsolgatott le-fel, mikor belepörgettem az épp nagyban nézett filmbe.

   Emlékeim szerint ezt a kapcsolót már én ragasztottam fel az apró nyomógomb hátuljára, sokadszori nekifutás után, mikor az eredeti egyszerű érintkező párossal már végképp nem tudtam mit kezdeni.

   A kapcsoló ellenpontja amúgy ez az érintkező, ami az előző kép közepén látható, kapcsolón belüli rugót nyomja meg. Vagyis ez így már nem egy puszta érintkező, hanem egy normális működésű, pláne megnyomásra még kattanást is hallató mikrokapcsoló.

   Tettem vele egy újabb próbát, hogy életben maradt-e. Jelentem igen, és még az érintőszenzoros vezérlés is működik, amit amúgy nem megjavítottam, hanem csak annyival sikerült megoldanom, hogy megfordítottam a konnektorban a villásdugót. Ez azért van, mert a dimmer elektronikájának nem mindegy, hogy melyik a belső test lába. Mármint ha a valós nulla, akkor ahhoz képest az ujjam nagyobb búgójelet ad, mint a fázishoz képest.

   A Denon CD játszó távirányítója éppúgy vezérli a dimmert, mint ahogy arra emlékeztem. Vagyis pontosan rá kell vele célozni az érzékelőre, s mivel impulzus üzemű, ezért villogtatja a lámpát. Vagyis nagyon ügyesen kell vele bánni, hogy a csillár le vagy felkapcsolódjon.
   Összegezve a dolgokat, utólag számba véve a hibákat, tulajdonképpen nincs rajta mit csodálkozni, hogy ez a készülék nem igazán terjedt el, illetve már eleve nem is árusították, csak mint leértékelt terméket. Én mondjuk nem vittem vissza, de az azért belátható, hogy még a szocializmusban sem volt mindenki akkora buherátor, hogy nekiálljon nemhogy megjavítani, de a távirányítót egyenesen átépíteni.

   Mikor a dimmert kitettem az előszobai pultra, szó szerint el sem akartam hinni, hogy lám már ezzel is kész vagyok. Mármint nem a pulttal (amúgy számomra az is már-már csodaszámba megy), hanem az infra-távirányítós dimmerrel.
   Bár erre nem mertem volna megesküdni, de attól még úgy álltam hozzájuk, hogy ezeket még ma le fogom vinni a pincébe. Odalent valószínűleg - már csak azért is, mert már van - a villanykapcsolós dobozba fognak kerülni.

   Mikor aztán már épp kezdtem volna némi megelégedettséget érezni, egyből kiszúrtam a sarokban azt a szovjet dimmert, amit még mindig nem pofoztam ki. De legalább a sárgát, a szenzorost, és a tekerőgombost, valamint a drót végén fityegőst már bemutattam. Vagyis már csak egy van hátra. Ahogy ezt így végiggondoltam, abban a szent pillanatban beugrott az íróasztal szélébe épített, tolópotméteres dimmer. Ez mondjuk még mindig csak kettő, és ha megmutatom őket, akkor legalább a dimmerekkel megvagyok. Ha ez egyszer tényleg bekövetkezik, onnantól kezdve akár tucatjával is heverhetnek az úton a bármiféle teljesítményszabályzók, én ugyan le nem fogok értük hajolni! Na erre a szokatlan hozzáállásomra azért komolyan kíváncsi leszek...
   Amire még szintén, az az, hogy mégis mikorra leszek képes felszámolni ezt az ágyam végi süllyesztőt. A két jelfogó meghúzási időmérő még csak hagyján, de a lapozós órás rádió felújítása (illetve úgy dereng, hogy most már talán csak az összeszerelése), meg a felette lévő dobozba zsúfolt apróságok, azok valahogy mindig szíven ütnek. Annyira persze eddig még sosem tették, hogy rémültemben végre ledolgozzam őket...