Jaj ne! Megint egy monitor? Horkant fel a szerző riadtan, s bár megörökítette a látványt, de azonnal tovább biciklizett. Ez itt amúgy az utcánk végében található szelektív gyűjtő, mely helyszínt rengetegen használnak amolyan szemétlerakóként. Szerintem érdemes lenne kitenni a környékre néhány kamerát, melyek árát (persze az üzemeltetéssel együtt) napokon belül megtermelnék a kiszabott büntetések. Mondjuk így még mindig jobb (mármint úgy, hogy ide teszik le a nem ide való dolgokat), mintha undokul beszórnák a töltésoldal zöldjébe, amire amúgy szintén meglehetősen sok honfitársunk érez komoly késztetést. Nekem valamennyire jól jön ez a trehányság, mert ahányszor csak erre járok, szinte mindig találok valamit (akár komplett számítógépet is, monitorral együtt), csak ugye ha mindent hazahozok, akkor a szétszedtem projektnek sosem lesz vége.

   A monitor talpának újabb trükkje, hogy oldalra szabadon elfordítható. Ez az állás olyankor jön jól, ha mondjuk valaki szöveget szerkeszt, s egyben, lehetőleg minél nagyobb méretben szeretné látni az egész lapot.

   Én meg azt szeretném látni, hogy a monitor innen hamarost eltűnik. Ez persze nem ma lesz, hiszen a felboncolása előtt előbb még feltétlenül meg kell száradnia. Mármint amit az első képen látunk, az a monitor talpa körüli csillogás, az bizony víz, ugyanis épp nagyban szakadt az eső.

   És akkor egyszer csak hopp, eltelt egy év, s már újra szemeztem is az épp nagyban a pincei székemen ücsörgő monitorral. Fel persze nem hoztam, csak ráijesztettem párszor, morcul odaszólva, hogy most aztán már tényleg te leszel a következő boncalany.

   Az előző kép készülte óta eltelt két újabb hónap, s mivel a monitornak csak úgy egyszerűen magától még csak esze ágában sem állt szétszedődni, letettem a földre, mégpedig azzal a felütéssel, hogy innentől kezdve csak akkor mehetek bentebb, ha a monitort letudtam. Amennyiben a következő boncalany mégsem a monitor lesz, akkor valami olyasmi, amihez nem kellett átlépnem.

   Miután a monitort a pincébe vezető lépcsőre kitettem, egyből odakerült mellé a filmfelvevő, majd a SONY Mavica kamera is, mely hármast némi - a szokásos módon teljesen eredménytelen - lomos pincei rendcsinálás után felhoztam.

   Mikor az előző képen látható kupacból a monitort kihúztam, az magával hozta a fényképezőgépet. No nem azt, amelyik floppyra vesz fel, hanem a fő gépet, amit ott tartok egyből jobbról mellette. A gépnek ugyan nem lett semmi baja, azonban ripityomra törte a szemetes vödröcském mára már pótolhatatlan fedelét. (lásd a maradványait a kupát lezáró fatálban)
   Hogy miért kellett a pultról a monitort leszedni, ha egyszer a szétszedési sorban nem az a tétel következett? Na jó, legyen karácsonyod, ezt a szörnyű történetet is elmesélem...
   Mivel a PC az alaplap cseréjét követően már be lett téve az asztal mögé, az alaplapi hálókártya viszont folyton lehalt, amolyan gyors kerülőmegoldásként bedugtam az asztalon hányódó USB toldókábel aljzatába egy WLAN adaptert. Igazándiból USB hálókártyát szerettem volna, de az vagy nincs, vagy csak nem találtam meg, hogy hol tartom. A hálózat ezek után teljesen rendbejött, WIFI létére még csak nem is szakadozott, csináltam a dolgom, írtam a rengeteg betűt, mire fel egyszer csak merevre fagyott a gép. Mármint megállt rajta a desktop, s onnantól semmi. A power és a reset gombokra ugyan helyes volt a reakció, de az oprendszer teljesen merevre fagyott. Ezt a rákövetkező napokban többször is eljátszotta, teljesen szétcseszve vele az amúgy kifejezetten jó hangulatomat, mondván a szép új alaplapnak is biztosan annyi, mehetek a boltba, nézhetek, kérdezhetek utána, hogy mit vegyek, vehetek, amin még eljár a Windows7. Erre fel néhány nap múlva kiderült, hogy a jelenségben az USB WLAN adapter a ludas. Ez persze csak akkor, pontosabban szólva abból derült ki, mikor teljesen véletlenül lehúztam a kábel végéről a WLAN adaptert, mire fel a gép abban a szent pillanatban kifagyott. Ekkor előkaptam azt a hálókártyát, ami eredetileg az alaplapba dugva volt (eddig ugyanis az alaplapival próbálkoztam), majd kivettem a gépet az asztal mögül, s beletettem. Na ekkor, mármint a számítógép előszedéséhez szükséges hely megteremtésekor rántottam le a monitorral a fényképezőgépet.

   Mivel a fura talpas monitor a szoba sarkában a virágállvány mellé lezseren odatéve nagyon jól elvolt, én viszont a hallban egyre rémültebben néztem, hogy már megint elkezdtem elfoglalni az összes rendelkezésemre álló zugot, magam elé vettem a kondenzátormérőt, valamint az alaplapba való használt elkók dobozát is, mondván mindet lemérem, a selejteseket pedig egyből kidobom. Erre a mókolásra azért van szükség, hogy ezt ne akkor kelljen elkövetnem, mikor épp kell egy elkó, illetve végre betehessem a kupacot az őt megillető átlátszó fedeles dobozba, amiből persze bár elkezdett a hallban egyre több lenni, azonban legalább egyformák, a rend látszatát keltendő szépen egymásra rakhatók.

   Miközben a szerző az előtérben az elkókat méregeti, a háttérben nagyban fut a szinte teljes napot igénybevevő biztonsági mentés. Már eleve az előző mentés fájljait letörölni is rengeteg idő volt, de mire az USB porton keresztüljutott az összes adat, az valóban több óra lett. A válogatás meglehetős időigényéről már nem is beszélve!

   A mai napra betervezett, pontosabban szólva feltétlenül elvégzendő munkát úgymond előkészítendő, felvázoltam az alaplapi hangkártya számomra szükséges csatlakozóinak helyét és típusát. Mármint ha már amúgy is épp nagyban kiszedem a gépet az asztal mögül, akkor nemcsak a hálókártyát teszem bele, de egy füst alatt az alaplapi hangkártyára is átállok. Ez már csak azért is feltétlenül szükséges lépés, merthogy a kedvenc hangkártyámat a Windows 7 már nem ismeri fel.
   Felírni amúgy azért kell ezeket a dolgokat, mert mikor a gép kint van a helyéről, akkor csak nagyon nehezen érnek oda a csatlakozókig a kábelek, mikor meg bent van az asztal mögött, s már odaérnek, akkor viszont a PC lehetetlen elhelyezése okán már nem látok belőlük semmit. Teljesen találomra, vakon bedugni a három kábelt, miközben az asztal alatt fekszem, s közben a jobb kezemmel a résen felnyúlok, ha nem is lehetetlen, de kényelmetlen, értelmetlen vállalkozás.

   Na mikor jövök rá, hogy mikor az előbb hatalmas lendülettel elindultam, akkor még nem a gépet akartam az asztal mögül kihúzni, hanem pisilnem kellett? Na mikor van a fürdőszoba ajtaja az asztal alól kihúzogatott fiókokkal eltorlaszolva, hogy ne tudjak bemenni kezet mosni? Az élet nagy kérdései ezek...

   Hogy a két hangkártya összeakadt (hogy miért nem vettem ki a régit, azt meg ne kérdezd), az azért volt kevésbé hátráltató tényező, mint a Windows 7 második nekifutásra történő belakása (egyszer már rámentem a feladatra, csak mivel már késő este volt, viszonylag gyorsan feladtam), mert míg a hangkártya bemeneteinek süketségére - mivel nem igazán használom őket - legyinthettem egy nagyot, addig az új oprendszer alá meglehetősen sok, általam megszokott, vagyis már kézreálló program kellett, hogy használható legyen. Szerencsére a kipróbált fontosabb régiek simán felmentek. A folyatatás majd akkor következik, mikor épp nagyon ráunok a szétszedésekre, s csak gombokat nyomogatni lesz kedvem. Mivel ez amúgy sűrűn előfordul, szerintem az öreg XP igencsak gyorsan parkoló pályára lesz téve.

   Bár a jelenleg a lakásban szétszedésre állomásoztatott vackaim közül a monitor volt a legnagyobb méretű tétel (amúgy nem, mert a Dell PC és a Philips N4504-es magnó jóval nagyobb nála), vagyis ennek elbontásával nyertem volna vissza a legnagyobb helyet, csakhogy mivel a monitor a szoba sarkában nagyon is jól elvolt, inkább a filmfelvevő kamerára mentem rá. Mikor kiderült, hogy a szovjet kamera alkatrészei az asztal felső pultját igencsak alaposan beterítik, mire fel nem lenne hová tennem a monitor alkatrészeit, ha mást aznap már nem is, de legalább annyit kipróbáltam, hogy van-e benne élet.

   Mármint amit az előző képen egy apró fényes pontnak látunk, az a valóságban így néz ki. Ez amúgy valószínűleg nem oka annak, hogy a monitort kidobták, hanem már következménye. Mármint ezek a durva karcok szerintem a monitor szállítás közbeni hányattatásakor keletkeztek. Hogy valaki nagyon csúnyán bánt egy amúgy még működőképes hardverrel, azt nekem azért nincs jogom megszólni, mert ugye az utóbbi időkben magam is pusztítom őket. Volt egy Pentiumos PC, meg a betárcsázó szerver, meg egy színes, és még egy monokróm CRT monitor is.

   Ami viszont nem volt, és nemcsak aznap, de még másnap sem, az a szerzőben elég lendület ahhoz, hogy nemhogy végigvigyen valamit, de már eleve bele sem kezdjen! Mármint csak ahhoz volt bennem erő, hogy ne csináljak semmit. Na ez mondjuk szinte mindig megy! A szoba sarkáig azért persze eljutottam, ott azonban megakasztott a tény, hogy a még filmes kamera táskájának továbbra is száradnia kell. Hogy ez az amúgy persze nagyon is tény mégis hogyan függ össze a monitor kibelezésével?

   Nos úgy, hogy ahova az alkatrészeket szétszedés közben pakolni szoktam, ott most a kamera összetevői hevernek. No nem mintha nem lehetne őket az egyik sarokba félresöpörni, de nekem az adott napon már ennyi nehézség is bőven elég volt hozzá, hogy bármiféle munkavégzésben megakasszon.

   Bár nem a rákövetkező, de attól még egy másik napon (mit ne mondjak, telik az idő rendesen) korán reggel csörgött a mobilom. Hogy ebből valami baj lesz, azt az érzést az okozta, hogy egyrészt ilyen korán nem szokott csörögni, másrészt csak a párom szokott rajta hívni. Most speciel nem ő volt, hanem a tüzelőt szállító ember, aki tavaszonta már rutinból rám csörög, hogy hozhatja-e a tűzifát. A kérdésre nemet mondtam, de csak mert a pincei állapotokról igazándiból nem sok fogalmam volt. Mármint az ugyan igaz, hogy egész télen lejártam tüzelőért, azt azonban, hogy a tüzelő folyosóra történő szokásos leborításához mi van útban, azt ugye nemhogy nem pakoltam el, de még csak fel sem mértem! Miután a helyzetet a pincei folyosón rendeztem (amúgy még egy óra sem kellett hozzá, de csak mert már viszonylagos rendet tartok), felhívtam a tűzifás embert, aki azt mondta, hogy majd beszéljünk hétfőn. Ehhez képest másnap reggel visszahívott, hogy hozhatja-e a fát. Persze, hogy hozhatja, válaszoltam nyugodtan. Erre amúgy nem sok okom volt, mert mint az érdeklődésemre kiderült, az érkezést két órán belül gondolta. Én meg botorul azt, hogy ma végre szétszedem a monitort.
   A kép amúgy a tűzifás pincéből kifelé bámulva készült. Ahol a kuglikat látjuk, azon a helyen szokott lenni a munkapad, mikor közvetlenül a pinceajtó előtti részen barkácsolok. Most persze 20 mázsa fa van, úgy mellmagasságig felszórva. Hogy miután a két tonna fát a pince mélyére behordom, s ott szépen elrendezem, addigra már egy amúgy könnyű monitor szétszedéséhez sem lesz elég erőm, az teljesen nyilvánvaló volt. Épp mint ahogy az is, hogy ha ki tán nem is akasztom a rozzant derekamat (ezt amúgy nagyon nem szerettem volna, ezért nagyon óvatosan pakoltam), a rengeteg mozgást biztosan megsínyli. Ehhez képest meg sem kottyant neki, cserébe a jobb alkarom azon izmai, melyek akkor feszülnek meg, mikor valamit felrakok egy kupac tetejére, valamint a passzentosabb illeszkedés okán még meg is fordítom, azok úgy kikészültek, hogy még a kiadós (na ja, pakoltam a fát vagy három órán át) munka utáni mosakodás is komoly fájdalmakat okozott. Mármint szó szerint fájt magamon mozgatni a szappant!

   A pince mélyére beférő 20 mázsás saccolásom amúgy telitalálat volt. Mármint épp odáig ért a fa, mint ameddig a linóleum tart, ezzel pont nem okozva a többi cucc visszapakolásában semmi zavart. Mivel egyrészt csak nem hagyhattam már úgy, másrészt amúgy is én takarítom az egész házat, a kuglik bepakolása után természetesen a végigszemetelt útvonal nagytakarítása sem maradhatott el.

   Mivel a Windows 7-re történő átállás úgy vitte az időt, hogy azt inkább nem is ragoznám (de csak mert annyi minden nem állt a kezemre, hogy arról akár könyvet is tudtam volna írni), egy teljes hét repült el úgy, hogy az a felhalmozott, mármint szétszedésre váró készletemen semmiféle nyomot sem hagyott. Mivel egész héten inkább levert voltam, mint lelkes, az idő amúgy épp megfelelt a számítógép előtt való ücsörgésre, gombnyomkodásra.
   Hogy péntek reggelre mitől jöttem újra lendületbe, azt ha tudnám, mindenhova felírnám! Ez annyira igaz volt, hogy aznap nemhogy 8 óra előtt keltem (amúgy tipikusan 9 után szoktam), de még az ágynemű áthúzásának is nekiálltam. Mármint a mosnivaló huzatokat a paplanról és a párnákról még felkelés előtt, az ágyban fekve szedtem le. Mivel az idő is kiderült, végre elmehettem piacozni.

   Ezt amúgy már csak azért sem kellett volna megtennem, mert ugye ha kicsi is a Bosnyák téri hétvégi zöldséges piac lomos része, attól én azért még szinte mindig találok valami érdekességet. Tulajdonképpen az megy valamiféle csodaszámba, mikor épp nem!
   Most például vettem egy Kodak C713-as fényképezőgépet (igen komoly 500 forintos áron), mert a zsebemben hordott Samsung gép optikája már végképp feladta. A fényképezőgép amúgy működik, volt benne memóriakártya is, épp csak a kijelző gyengécske fényereje hozta rám a frászt, de még azt is sikerült a menüből feljebb vennem.
   A fényképezőgép alatti kábel PC-be való, mégpedig egy már csak az alaplapon található port hátlapra történő kivezetéséhez. Hogy milyen port, azt ugyan nem tudom, de nem mertem megkockáztatni, hogy holnap pont egy ilyen kábelre legyen szükségem. Hogy már csak ezért is az egyik dobozom mélyén fog elrohadni? Mit nekem az a 100 forint...
   Mivel még élénken emlékeztem rá, hogy valahova nagyon kellett volna, ezért a SCART elosztót sem hagyhattam ott. Amennyiben már nem kell (mármint a párom tévéjéhez), akkor persze újabb 200 forint lett az ördögé.
   A zöld csavarhúzót már hónapok óta figyeltem, hátha akad belőle egy, mire végre nagy nehezen előkerült. Mármint az én megszokott példányomat egy korábbi lomtalanításkor óvatlanul elhagytam. Amúgy azért vittem magammal a zsebemben, hogy a pincei bútorokhoz fiókfüleket tudjak gyűjteni, s biciklizés közben valahogy kiesett a farzsebemből.
   A Videoton BZS51 zsebrádió (kódnevén Madison) nemcsak azért volt jó vétel, mert a korához képest alig látni rajta valamicske hibát, hanem azért is, mert az mára már komoly gyűjtői ritkaságnak számít. A telepcsatlakozó papucsát ugyan cserélni kell, s lehet, hogy még néhány vezetéket is, de az érte kiadott ezrest még így is bőven megérte. Ezt az apró rádiót is miután bemutatom, úgy, de úgy el kéne cserélni valamire...
   A DCF77 rádióvezérelt óra amolyan kontrollnak kell. Persze már eleve órának is jó. A kontrollt amúgy úgy értem, hogy kiváló barátom órája azzal szórakozik, hogy hol van vétel, hol nincs, miközben eldönthetetlen, hogy az óra betegeskedik, vagy az éterben van valami zavar.

   Mivel a frissen vásárolt példány sem szinkronizált, bár már láttam korábban ilyet, ebbe is mindenképp bele kellett néznem, nem kamu-e. Amúgy nem az. Bár csak másnapra, de szinkronizált. Majd még lesz vele egy olyan irányú próba, ami arról fog szólni, hogy a pincében a másik, szintén DCF77-es, csak kerek óra mellett is szinkronizál-e. Ha igen, akkor ez az óra jó, s a feladatra alkalmas. Mármint arra, hogy kiderüljön, a rendszer ilyen, a zavar ekkora, vagy kiváló barátom órájával van-e valami gond.

   Hogy valami gond mindig van (vagy ha nincs, akkor én majd kreálok magamnak valamiből), azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy mikor a piacra reggel kimentem, akkor láttam valami gyanúsat az utcavégi szelektív mellett, amit persze feltétlenül meg kellett tekintenem. Ez a kép amúgy már a próbából zsebre vágott, frissen vásárol Kodak géppel készült. Vagyis ma annyira tevékeny vagyok (ide is csak úgy egyszerűen simán leszaladtam), hogy komoly esélyt láttam rá, hogy nemsokára még a monitort is szétszedem! Előbb persze még mindenképp le kell takarítanom a lépcsőházat, valamint meg kell tekintenem a konténerek és a "szemét lerakása tilos" tábla közötti gyanús kupacot.

   Bingó! Kiáltottam fel, mikor gyanúm nagyon is beigazolódott. Mármint az ott egy hatalmas guriga linóleum. Ráadásul tényleg az, még a békebeli változat, nem pedig a manapság szokásos habkönnyű, könnyen sérülő modernkori ócskaság.

   Miközben a képzeletemben egyre újabb és újabb olyan projekteket nyitok meg, mint mondjuk a fáspincétől bentebb elterülő folyosórész épp az előbb a szelektív mellett talált használt linóleummal történő leborítása, hogy a monitort a sarokban még csak ne is lássam, elétettem egy széket.

   Mikor azzal a felütéssel indultam el, hogy most aztán már tényleg a lépcsőház takarítása következik, már a hall végében elakadtam, mert el nem tudtam képzelni, hogy az ott elhelyezett két doboz mégis hogyan függ össze a monitor boncolásával. Percekig álltam, de nem jöttem rá, hogy úgy, hogy ezekben van a laptop tartalék tápegysége, ami az asztalon történő üzemeltetéshez kell. Mármint ahhoz, hogy a monitort a laptopra rádugva legalább egy pillanatra láthassuk működni, mielőtt kitermelném belőle a hatalmas tábla átlátszó plexit.
   Hogy nekem csak néhány kicsi műszert kell bedobozolnom, miközben már több táblányi műanyagom van? Hát ja. Le sem tagadhatnám, hogy ha nem is mindig mindent, de a dolgokat sokszor túlgondolom, túlkészletezem, értelmetlenül elbonyolítom. Mármint jelen esetben minek nekem átlátszó doboz, mikor bárki másnak megteszi egy kutyaközönséges szappantartó, vagy néhány fadarab is, azokról a kollégákról már nem is beszélve, akik a csupasz panellal is elvannak.

   A folyosó tűzifás pincétől bentebbi folyosórészének linóleummal történő borításában persze nagyon is van okosság. Mármint úgy értem az, hogy így csak húzok rajta párat a partvissal, majd a szemétkupacot vagy lapátra söpröm, vagy felporszívózom, és már meg is van az amúgy bonyolult takarítás. Mármint jelenleg az benne a bonyolult, hogy a pince padlójának egy része még csupasz beton, ami olyan göröngyös, hogy az nemhogy felsöpörhetetlen, de a rengeteg lyuk miatt még porszívózni is komoly kihívás. A belsőbb részekre pedig egy szőnyeget terítettem, amiről a koszt söpörni nem, csak porszívózni lehet. Ez amúgy az útszóró sós pince előtti rész, ahol ha bemegyek a fűnyíróval, akkor tuti elszór a gép egy rakat fűmaradványt, ami aztán magszárad, beletapossuk a szőnyegbe, mire fel megint jöhetek a porszívóval.
   Hogy ez a szép darab anyag mikorra lesz a pincemélyi folyosóra leterítve? Ahogy magamat ismerem, ez nemhogy nem most lesz, de még csak nem is idén! Hogy az anyag addig is csak az egyre fogyó helyet fogja foglalni? Hát ja. Kellett nekem megnézni, hogy mi van a szelektív mellett. Ennek amúgy már csak azért sem tudok ellenállni, mert ugye a ma bemutatásra kerülő monitor is onnan van. Meg a lapostévé is, meg a gyári filmszárító is.

   A reggeli biciklizés, valamint az azt követő lépcsőházi takarítás, no meg a linóleum behozása és lemosása hiába mozgatott át, ebéd utánra már csak annyi erőm maradt, hogy az apróságokat az elmosogatásuk után a pultra feltegyem. Ezek közül amúgy csak a BZS51 kap szétszedtem cikket. Már ha pusztán lustaságból (mint nagyon egyszerű tétel) a SCART elosztóra is rá nem megyek.

   Ráment több mint egy hónapom, de végül sikerült az asztal felső pultját teljesen leürítenem. Közben persze járt rajta néhány az előző képen látotton felüli kincs, de igazándiból nem sok. Mármint a hónapnyi csúszásra már megint nem az volt az ok, hogy annyi mást csináltam, hogy a monitorhoz már oda sem fértem, inkább csak a szokásos lustaság. Ráadásul ez a hely csak akkor kell, vagyis nem is feltétlenül szükséges, ha szétszedés közben ide rakosgatom fel a monitorból kibontott alkatrészeket.

   Az előző képen jobbra látható dobozban egy SATA HDD van, amit a gépre korábban kívülről dugtam rá, mégpedig egy külső HDD-ből bontott illesztő panellal, aminek aztán a szokásos módon még csak esze ágában sem állt a polcon szem előtt állomásoztatott dobozába visszaférnie.

   Mire fel mérgemben - meg persze azért is, mert eddig még sosem kellett - kikaptam a dobozból a ki tudja miért ott tartott apró step down konvertert, majd úgy döntöttem, hogy beteszem a szobai szekrénysor aljában őrizgetett, csak ritkán kellő PC alkatrészeket tartalmazó dobozba.

   Bár nincs velem senki, de ilyenkor a jelen nem lévő másik személyt pótolva meg szoktam magamtól kérdezni:
- Mit csinálsz Géza?
- Szétszedek egy monitort.
- Tényleg? Mert innen nézve nagyon úgy tűnik, hogy a szobát szedted szét.
Te, hogy ez milyen sokszor van így...

   Majd megtekintettem az ágyam végében állomásoztatott átlátszó műanyag dobozokat, amire mindjárt két nyomós okom is volt. Míg az egyik az, hogy itt rejtegetem a laptop tartalék tápját, amit ugye egyszerűbb innen előszedni, mint kifűzni a Hi-Fi toronyban a laptopnak készített helyről, addig a másik ok az volt, hogy kíváncsi voltam rá, van-e még a múltkor vásárolt dobozból.

   Mármint még üres, amit ide szeretnék betenni, s amúgy harmadikként befér, s akkor a maradék PC cuccok (főképp kábelek és egerek) sem fognak folyton kiborulni. Ez persze már csak a témára rácsukott szekrényajtó okán sem lesz egy látványos lépés a rend felé vezető rögös utamon, pláne szerencsére sűrűn sem látom ezt a helyet.

   Ezt viszont nagyon is sűrűn látom, de mivel edzett vagyok, meg sem kottyant a székek közé rejtett monitor látványa. Anyám ugyan mondta párszor, hogy "juj de nehéz ez az izé", de mivel a mögötte lévő létra csak ritkán kell, így a monitort csak néhányszor kellett odébb raknia.

   Miután a monitort a laptopra rákötöttem, csakhogy nem jelent meg semmiféle kép, még egy perc sem kellett hozzá, hogy a laptop billentyűzetén ezeket a kék piktogramokat megtaláljam.

   Bár úgy lett volna értelme, hogy a monitornak ezt az állását bekapcsolt állapotban mutatom meg, mikor is a képernyőn sokkal jobban mutat, mármint egyben látszik egy egész oldalnyi papír, ez a bemutató azonban elmaradt.
   Ennél a résznél egy kicsit ugyan elidőztem, de végül úgy döntöttem, hogy nem lesz újra bekapcsolás, mint ahogy kegyelem sem. Vagyis a monitornak - mivel a közeli szelektív mellől direkt szétszedni hoztam be - pusztulnia kell. Ráadásul, ha már végre eljutott az asztalig, akkor most azonnal!

   Bár részemről semmilyen sportért nem vagyok oda, mégis versenyt hirdettem. Miközben az egyes számú pályán (konyha) édesanyám indul, mégpedig ebédfőzés versenyszámban, addig a kettesen én, csak én itt és monitorszétszedésben.

   Nem igazán értem, hogy ezt a monitort miért siratom, hiszen egyrészt nem az enyém volt, mármint nem fűznek hozzá emlékek, másrészt hibás is, harmadsorban pedig még nagyon útban is van. Arról már nem is beszélve, hogy nekem a dolgok szétszedése a hobbim.

   Szívfájdalmamat tetézendő, még a bontott alkatrészes doboz is megtelt. Ebből szerintem az lesz, mert ugye alkatrészeket a pince mélyén szétválogatni jelen pillanatban konkrétan lehetetlen, hogy valamelyik nap elkarikázok a boltba újabb dobozokért.

   Valaha egy elektronikai alkatrészeket tartalmazó, de amúgy már leselejtezett panel akkora kincs volt, hogy még árulták is őket mondjuk az Ezermester boltban. Most meg annyira újrahasznosíthatatlan, hogy már egyenesen környezetszennyező! Az alumínium hűtőbordát persze lelopom az IC-ről, de a többi megy a szemetesbe.

   Hiába futott le a pincében a kábelek szétválogatása című projektem, mert azóta annyi vezetékdarab érkezett, hogy állhatok neki a feladatnak újra. Ez amúgy nem lenne bonyolult, ha lenne hozzá hely, meg persze tudnám, hogy melyik dobozban milyen drótok laknak. Felirat ugyan van rajtuk, csakhogy a dobozok egy része sajnos úgy lett elhelyezve, hogy nem látni rájuk, úgy meg azért ugye nehéz tudni, hogy melyikben mi van, beléjük pakolni pedig pláne nehézkes!

   Ez a kép egyszer már volt. Szerencsére nem arról van szó, hogy az emlékezetem már kezdi feladni a normális működést (amúgy persze kezdi), hanem arról, hogy miközben ebből az apró kezelőpanelből kitermelhető néhány nyomógomb, az asztali telefonomban a kihangosítást indító gomb már megint kezdi feladni.

   Miközben a jobbra eső vékony vaslemez és a műanyag lap újrahasznosítható, addig a balra látható lemez tepsit nemcsak újrahasznosítani, de még normálisan elhelyezni is nehéz lenne. Vagyis míg az előbbi kettő marad, addig az utóbbi anyagdarab a kukában végzi.

   A kép két szélén már csak nyomaikban látható felöntésekhez csatlakoztak azok a csavarok, melyek a lyukak hiányában már eleve meg sem voltak. Ezt is mutattam már, csak így már az ok is megvan rá, hogy miért nem voltak helyükön a csavarok. Hogy azt a két meglehetősen masszív felöntést mégis hogyan sikerült letörni, arra még csak ötletem sincs! Mondjuk a monitor hátlapjának levételekor magam is elfelejtettem kitekerni egy csavart, én azonban hiába feszegettem a dobozt, semmi sem tört el. Az mondjuk lehet, hogy nem voltam elég erőszakos.

   Na mondom, mindkettőt eltörtem, de nem! Mármint azok a függőlegesen álló vékony vonalak csak valamiféle rögzítések, hogy a fénycsövek ne hulljanak ki a helyükről.

   Íme az ötödik pöcök, ami mellett egy nálunk elszórva szinte mindenütt megtalálható paprikamag található. A magok elszórását kezdetben apukámra fogtuk, de mint az később kiderült, anyám is felelős értük. Arról már nem is beszélve, hogy hiába vagyok az öregeimnél rendszeretőbb, még akkor is jut mag a szobába, ha egyedül vagyok itthon.

   Mikor a két fénycsövet a székre letettem, hiába mondtam nekik, hogy ne féljetek, nem fogok rátok ülni, ehhez még egy perc sem kellett! Amúgy túlélték, ami azt vetíti előre, hogy a pincében toporogva azon fogok mélázni, hogy vajon merre lehet a többi.

   Az eredeti terv az volt, hogy az előszobába kihordott két kupaccal kétszer fogok leszaladni. Míg a Maja magnóra rakosgatott alkatrészek a lomos pince mélyére kerülnek, addig az anyám sáljain ücsörgő társaik közvetlenül a kukába.

   Mivel  monitor talpa tetszik, ezért ezt a részt valószínűleg nem dobom ki, ami természetesen hatalmas valószínűséggel vetíti előre, hogy ez az alkatrész soha semmire nem fog kelleni.

   Arról már nem is beszélve, hogy ezt a lyukat is az ujjamon, ami reggel még biztosan nem volt itt! Ezt a sérülést amúgy igen nagy valószínűséggel valamelyik éles lemezszél okozta.

   Íme a hatodik tartóbogyó, amit megtalálva sikerült elérnem, hogy reggel felkeléskor ne lépjek bele. Mármint hiába van a hallban már csak a boncolások miatt is viszonylag sűrűn porszívózva, attól még nagyon is szoktam reggelente apró alkatrészeken taposni.

   Ezekkel a panelekkel nemcsak az a baj, hogy ha anyám győz, akkor ebéd után már nem lesz erőm őket szétszedni, hanem az is, hogy lehet, nemcsak ennyi van. Mármint szoktam olyat csinálni, hogy mivel a levitel előtt úgyis átnézem, a bontott alkatrészes dobozba bár apró, de attól még komplett panelek is bekerülnek. Vagyis miután ezekkel végeztem, egy gyors áttekintés erejéig a vegyes alkatrészes dobozt is ki kell borítanom, s ha akad benne alkatrészes panel, még azt is el kell bontanom. Ráadásul ha ezt megteszem, akkor az immáron megtelt dobozt is vihetem le.

   Íme az előbb említett dobozkiborítós játék. Amúgy szerencsémre nem találtam több elbontandó panelt. Mivel a dobozba minden visszakerült, s anyám csak akkor szólt be a konyhából, hogy kész az ebéd, így a versenyt én nyertem meg. A díjam amúgy három hatalmas tányér füstölt hússal és szalonnabőrrel dúsított bableves volt. No nem mintha vesztés esetén nem ugyanez lett volna, vagy nem kaptam volna ebédet...

   Mikor a hatalmas kék szatyorral a pincébe leértem, meglepve tapasztaltam, hogy a lomos pince ajtaja előtt még a minap elbontott öreg Compaq PC-ből megmaradt alkatrészek is ott várnak beszatyrozva. Szó se róla, szoktam itt felejteni dolgokat, de attól még, hogy rajtam kívül nem jár erre senki, nem kellene túlzásba esnem.

   Bár rezgett a léc, hogy a zöld mellett a kék szatyor is ott marad, végül mégis kirakosgattam belőle a még kellő (hát persze...) dolgokat, a feleslegeseket pedig szétraktam a kukákba.
   A múltkor valaki nagyon letolt, mikor meglátta, hogy a zöld kukába szórom az üvegcserepet. Szerintem meg az éppen oda való! Mármint ha leesik az asztalról a váza, vagy betörik az ablak, azok a cserepek is a kukába kerülnek.
   Ha minden igaz, akkor nemsokára egy képcső képében újra üveg kerül a kukába. Mármint részemről már nagyon tervezem, hogy elbontom a monitornál sokkalta feleslegesebb Junoszty tévét, valamint a hasonló méretű, csak magyar társát is. Hogy aztán ezekkel a terveimmel is mikorra leszek meg...