Bár a mai napra még véletlenül sem ez a tétel volt betervezve, de mivel ezt volt a pultról a legegyszerűbb elvenni, no meg két tételből is áll (amitől majd jobban látszik a fogyás), ezért ma a SONY Mavica kamera bemutatása következik, amit még 2015-08-09-én vettem a piacon, potom 1.000 forintért. Mivel ez a kamera nemcsak, hogy nem kell, de még csak különösebb értéket sem képvisel, így igen nagy valószínűséggel apróra elbontom, ami a pincei helyszűke okán egy igencsak örvendetes esemény lesz.

   Majd egyrészt azon méláztam el, hogy milyen szép, másrészt azon, hogy milyen nagy, harmadsorban pedig azon, hogy valaha milyen sokba került. No nem az általam érte kiadott ezresre célzok, mint inkább az 1999-es 800 dolláros árára.

   Ráadásul nemcsak úgy nagy a gép, mint ahogy azt az előző képen láttuk, hanem vastag is. Erről az a történet jutott eszembe, mikor a japánok nekiálltak zsebrádiót gyártani, majd a terméket azzal hirdették, hogy annyira kicsi, hogy akár egy ingzsebben is elfér. Amúgy tényleg elfért, épp csak az volt benne a trükk, hogy a reklámemberek ingén a szokásosnál jócskán nagyobb volt a zseb. A SONY Mavica fényképezőgépet persze nem a mai miniatűrökhöz kell viszonyítani, hanem egy még nem digitális, szokásos filmes kameráéhoz, mire fel már nem is olyan nagy. Mikor ezt így leírtam, már álltam is fel, mondván készítek a cikkhez egy plusz fotót, amin a Mavica mellett apukám öreg Werrája szerepel, csakhogy ekkor a Mavica már rég újra a pincében volt. Ezzel a mondattal persze egyben azt is elárultam, hogy - terveimmel ellentétben - a kamerát mégsem öltem meg.

   A floppy négyszeres sebességű, a CCD alapfelbontása 640x480 (interpolálva 1024x768), valamint a gép a felirat szerint videót is tud. Amennyiben működik, természetesen készíteni fogok vele egy csomó tesztképet, meg persze videót is.

   Miközben az optikai zoom háromszoros, a lencse körül látható fényes keret forgatható, azonban nem csinál semmit. Mármint belül valószínűleg nem csatlakozik semmihez, amit érdemes lenne mozgatni. Vagy már letört.

   Hogy van rajta mikrofon, vagyis a videóhoz hangot is rögzít, azon azért lepődtem meg, mert az ennél sokkalta modernebb (na ja, 5 évvel később készült) Konica Minolta Z10-es gépem videója alatt nincs hang. Mármint a Konica gépben már eleve nincs is mikrofon.

   Hogy az elkészült képeket és videókat lehet visszanézni tévén, vagy a tévéhez csatlakoztatva a fényképezőgépet videokamerának is lehet használni, esetleg mindkettő, annak már csak azért sem néztem utána, mert nincs is tévém. Na jó, van, de nem azért tartom, hogy nézzem, hanem majd abból, pontosabban szólva azokból is szétszedtem cikk lesz. Hogy a Junoszty megvan, abban azért vagyok egészen biztos, mert a minap előszedtem (épp csak azt aztán már tényleg nem tudtam hova felhozni), a piros Videoton kistévé meglétében viszont nem vagyok biztos, mert azt a készüléket már évek óta nem láttam. (lehet, hogy kidobtam)

   Az MVC-FD73, MVC-FD83, és az MVC-FD88 gépek egyszerre jöttek ki, rendre 599, 799, 999 dolláros áron. Amúgy persze onnan vagyon ilyen okos, hogy ezeket épp az előbb olvastam.

   A hosszúkás résbe a számítógépekével megegyező 3,5-ös floppylemezt kell bedugni, miközben a gyártó volt olyan rendes, hogy a szétszedéshez kitekerendő csavarfejeket még be is nyilazta! Amúgy mindet. Mármint a doboz kinyitásához az összes látható csavart ki kell tekerni.

   Erre az oldalra az a gomb került, mellyel az automata és a kézi fókusz között válthatunk. Mivel a fókuszt kézzel is lehet állítani, ezért nagyon valószínű, hogy azt a beállítást az előbb semmiben forgónak titulált recés szélű gyűrűvel kell eszközölni. Mit ne mondjak, jelen gép esetében nem igazán másztam bele a részletekbe...

   Íme a kamera alja az állványmenettel. Persze nem a meneten van a lényeg, hanem a gép aljának nézegetése közben elmormolt az irányú imáimon, hogy ha döglötten is, de attól még benne legyen a gépben az akkumulátor.

   Mivel rá van írva, hogy 7,2 voltot igényel, így a labortáp feszültségszabályzó gombját előre be fogom tudni állítani. Az áramszabályzó gombot pedig letekerem pártíz milliamperre. Mármint azért, mert az akkutartó mélyén nemhogy nem látszik, de valószínűleg már eleve nincs is jelölve az elvárt polaritás.

   Hogy ne nyissam ki, mert nagyfeszültség van benne (lásd a villámot), az a vaku miatt teljesen jogos. Ebben részemről azért vagyok egészen biztos, mert már fogtam rá óvatlanul a vaku feltöltött kondijára, és tényleg nagyon nagyot üt.

   Részemről egy fényképezőgép gombjai mindig is az érthetetlen kategóriába tartoztak. Ettől persze még értem, hogy az első kapcsoló a 2,5 colos LCD kijelző háttérvilágítását kapcsolja, a második a fényerőt szabályozza, a harmadik pedig visszajátszáskor a hangerőt. A flash a vakuhoz tartozik, az alatta lévő gomb a kép beállításaié, a program gombot valamiért nem próbáltam ki, míg a display gomb a képernyőre kiírt dolgokat váltogatja. A háromállású kapcsoló play állásában a képeket és a videókat nézhetjük vissza, a still állás a fényképezéshez, a movie pedig a mozgókép készítéséhez tartozik. A menu gombbal a gép menűjében lehet barangolni, a power az egész gépet kapcsolja ki be. A power on/off LED nem szorul magyarázatra, miközben az acces LED akkor villog, ha a kamera épp írja az adatokat a floppyra. A disk eject pedig a lemezkiadó gomb. A felsorolásból eddig kimaradt jobb felső gombbal pedig a zoom állítható.

   Szerencsére már van rá egy kialakult trükköm, amivel az akkutartó mélyén megbúvó érintkezőkre is rá tudok fogni. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a krokodilcsipesz pofáit egy orvosi csipesszel nyitom ki, s az így kialakult hosszú eszközzel már rá tudok csimpaszkodni egy akár több centi mélyen megbúvó érintkezőre is.

   Mivel a mostani számítógépemben már nincs floppymeghajtó, viszont van egy USB csatolófelületű külső 3,5-ös lemezmeghajtóm, gondoltam előkapom az USB feliratú fiókból, csakhogy nem volt benne!

   Ugyan komolyan reménykedtem benne, hogy az akkus fiókban találok egy a géphez való akkumulátort, a csatlakozás lehetőségének érdekében akár döglöttet is, de sajnos nem volt. Amúgy a pincébe leszaladva, a fotós tematikájú fiókban sem találtam. Mármint azt gondoltam, hátha volt a gépben, csak kivettem belőle, és azóta is ott punnyad a fiók mélyén.
   Hogy ebben a lakásban található akkus fiókban van egy darabka hózentróger, valamint némi fejhallgató is, az engem azért lepett meg, mert a bennem kialakult önképem szerint ennél azért sokkalta rendtartóbb vagyok.

   Hogy a pincébe akkut nézni leszaladtam, az azzal a nem várt előnnyel járt, hogy végre hoztam a B90-es magnó maradványainak egy dobozt, valamint ha már ott voltam alapon, magammal ragadtam egy az asztalon hányódó hármas forgót is, mint szintén kitűnő, valamint némi javításra szoruló boncalanyt.

   Erre az áthelyezésre amúgy azért volt szükség, mert az adott pillanatban nagyon úgy nézett ki, hogy a Tesla B93-as magnónak még csak esze ágában sem áll a lakásba feljönnie, pedig direkt azért vettem le a pincében a polcról, pláne nagyon is útban helyeztem el, hogy még ha nem akarok, akkor is beleakadjak. Hogy az apró alkatrészekre fedőt téve, azok innentől kezdve már nem porosodnak tovább, az ugyan megnyugtató, az azonban már kevésbé, hogy ez a művelet az útban lévő magnó felboncolását szemernyit sem segíti elő.

   Mikor a magnóalkatrészes dobozt a polcra odatettem, menten kiderült, hogy nem egy, hanem mindjárt két dobozt kellett volna felhoznom, hogy a számítógép alkatrészek se porosodjanak. No de van még nap, van még doboz, lesz még kedv. Legalábbis nagyon remélem, különben sosem lesz rend!

   Mégpedig azzal, hogy ő csak lítium akkumulátorral hajlandó működni. Hogy az igencsak stabil feszültséget szolgáltató labortápot a kamera elektronikája mégis mely tulajdonsága alapján szúrja ki, az persze első nekifutásra érthetetlen.

   Az elemtartó mélyére benézve, a két plusz érintkezőt szemügyre véve, menten lettek ötleteim. Míg az egyik szerint a rugóhoz képest balra lent látható, időközben felgörbített érintkezőre kell kötni valamit, addig a másik szerint a rugó alatt látható apró rézszínű érintkezőt kell valami alkalmas eszközzel megnyomni.

   Mivel a felvázolt lehetőségek közül az utóbbi volt bonyolultabb, természetesen az a verzió jött be. Hogy egy mélyen elhelyezkedő érintkezőt stabilan megnyomni képtelenség, azt a problémát nemes egyszerűséggel úgy léptem át, hogy a célra azt a horgolótűt vetettem be, amivel a ki tudja mire jó réz érintkezőt görbítettem fel.

   Itt aztán rezgett a léc, hogy mivel nem kell, nem akarok vele fotózni, a kamerát már csak mérgemben is szétcsapom, de aztán inkább rámentem a lemezprobléma megoldására.

   Formáztam így, formáztam úgy, ráeresztettem valami javítási funkciót, belepróbáltam a külső floppyba, majd a kamerába is mindhárom lemezt, mely mókolásom eredményeképp az egyik lemez végre használhatónak mutatkozott.

   A kamera megbontását azzal kezdtem, hogy kifűztem az optika kupakját tartó zsinórt. A balra látható kupakot nézegetve, arról az jutott eszembe, hogy ha valami csoda folytán passzol a Konica Z10-re, akkor egyből ráteszem. Mármint a pincei gépre, ami jelenleg védőkupak nélkül van.

   Amit balra látunk, azt a rézlemezt ha elvágom, akkor nem fog kelleni a gép aljába a horgolótű. Mármint az az érintkező veszi észre, hogy a kamerába akku van-e tolva, vagy valahonnan máshonnan kap tápot. Hogy a kamera elektronikája a tápfeszültségre egyáltalán nem kényes, azt meg abból tudni, hogy a 7,2 helyett korábban rákapcsolt több mint 10 volt sem tett benne kárt.

   Mivel már mutattam belülről floppyt, ráadásul nemcsak 3,5-öset, de nagyobbat, és még nagyobbat is, így ezt aztán már tényleg semmi értelme elpusztítani. Na jó, a kamera helye a pincében nagyon is jól jönne, de ha már pusztítás, akkor inkább valami nagyobb méretű dologra kellene rámennem, ami idővel remélem tényleg megtörténik. Mármint én már nagyon tervezgetem, hogy a pincei dobozaimnak egyszer csak rendes helyük lesz.

   Hogy nem akarom elpusztítani, attól még megpróbáltam szétszedni, a két kisebb után a balra látható szélesebb kábel csatlakozója azonban ezen tervemnek annyira ellenállt, hogy végül - mikor már tiszta erőből húztam, de nem jött ki - megvétózta.

   A floppy mögött a kamera kijelzője rejlik, ami ugyan érdekes, csak nem így hátulról nézve, hanem szemből, mikor működik. Ehhez képest a gép menüiről nemhogy nem készültek képek, de még csak nem is barangoltam köztük!

   Miközben én nagyon is azon voltam, hogy amit eddig olvastál azt még ebéd előtt megírjam, ez ugyan sikerült, ezen a ponton azonban közbejött az ebéd, ami annyira kiütött, hogy a felborulásom előtt már csak ezt a néhány sort sikerült leírnom. Mármint ezt a négyet, aztán bedőltem az ágyba.
   Az ebéd utáni szunyókálásból, majd a felébresztésemül bevetett, bevásárlással összekombinált biciklizésből visszatérve, azt találtam ki, hogy ezentúl korán kelek, amit a délutáni alvással fogok kompenzálni. No nem mintha eddig nem aludtam volna délutánonként, épp csak a koránkelést gondoltam újdonságként bevetni.

   Bár rezgett a léc, hogy mégiscsak szétcsapom, mivel összerakni volt egyszerűbb, így most inkább annál a verziónál maradtam. A képen látható állapotnál mondjuk elakadtam, de csak mert valami belül nagyon megszorult. Mikor ráuntam, hogy nem akar összemenni s már épp vágtam volna földhöz tettem volna félre, a doboz két fele egy halk kattanást hallatva azonnal összecsusszant.

   Bár szó sincs róla, hogy a dobozban ennek alaposan utánanéztem volna, attól még sikerült eltalálnom, hogy mit kell elvágnom. Mármint ezentúl nem kell a kamera seggébe a horgolótű, mert az elvágott kontaktus hatására az elektronika úgy gondolja, hogy az általa elvárt lítium akkuról jár.

   Egy számomra meglepő érdekesség, hogy a kamera tetején kijövő, amúgy a hátlapi LCD kijelző megvilágítását szolgáló fény fordítva is működik. Mármint úgy, hogy ha erős megvilágításban kikapcsolom, akkor a vékony csíkon bemegy a fény, ezzel pótolva az LCD háttérvilágítását, s kíméli egyben az akkumulátort.

   A gép által készített képek minőségét nézegetve, nem tudtam eldönteni, hogy ha csak ez az egy fotómasinám lenne, akkor a gyenge minőségű képek miatt nem készülnének szétszedtem cikkek, vagy azért nem, mert idegbajt kapnék tőle, hogy mivel csak kevés kép fér rá, a gépben folyton cserélgetnem kell a floppyt. Mármint a lemezt.

   Bár volt róla szó, hogy lövök néhány képet az ablakból is (mármint napfénynél), ez a tervem azonban nem valósult meg, de csak mert a tápegységet lusta voltam kiépíteni az asztalból, anélkül ugye meg nem jár a kamera.

   Ezzel a mocsokkal nemcsak az a baj, hogy tönkreteszi a lemezt, hanem az is, hogy akár magát a meghajtót is összekoszolja, ami aztán belekeni a mocskot a következő, meg a következő, meg a következő lemezbe is, míg csak a fejről a ragacs teljesen el nem fogy.

   Mire fel mérgemben összetekertem, mint a seregben a derékszíjat kellett, majd folpackkal hozzácsomagoltam a kamerához. Bár mikor kibontottam, akkor volt egy olyan érzésem, hogy a meghajtó zacskója örökre elkeveredik, ennek ellenére, ha a szerszámos fiókból is, de mégiscsak előkerült.

   Miközben terveim szerint a másnapi boncalany a filmes kamera, vagy ha nem az, akkor a fura talpas monitor lett volna, mivel a PC megadta magát, végül egy alaplapcsere lett.

   A videó végét azért vágtam le, mert ott a párom tényleg nekiállt énekelni, mely szörnyű eseménnyel nem szerettem volna terhelni a nagyérdeműt.