Oly csodásan süt kint a nap, hogy majdnem elmentem biciklizni, csak aztán eszembe jutott, hogy mára valami egészen más lett beígérve. Mivel az eredeti témának (monitor) nem volt kedvem nekiállni, amolyan felpörgetésemül, hátha a mozgás majd jól beindít alapon, nyitásképp kitettem a polclapot a balkonra, majd kirakosgattam rá a paprikás ládákat. Mármint nem úgy paprikásak a ládák, hogy be vannak idegesedve, hanem úgy, hogy virágok helyett paprikákat ültettem beléjük.

   Miután az ablaktáji rendezkedésből nagy nehezen visszatértem, megtekintettem az alternatívákat. Mármint ha bármi okból nem a fura talpas monitort csapom szét, akkor leszek oly szíves innen elvenni valamit. Mivel a PC-be való ventilátor összefüggött a számítógépem asztal mögül történő kiszerelésével, az meg a rádió előtti tasakban bujkáló LPT kivezetés beépítésével, a vaku teleptartója pedig belül rozsdás, így nincs rajta mit csodálkozni, hogy végül a zsebrádiót választottam. Ez a döntés már csak azért is helyes volt, mert a zsebrádió annyira friss beszerzés, hogy az még egy hetes sincs! Mármint megtiltottam magamnak (ebből is mi lesz...), hogy a friss beszerzésű tárgyakat - kedvenc szokásomhoz híven - hátrasoroljam. Vagyis innentől fogva ha veszek, találok, vagy épp kapok valamit, akkor olyan nincs, hogy az a téma záros határidőn belül le ne legyen tudva!

   Már csak azért is, mert például ez a monitor is már több mint egy éve meg lett találva, az utcavégi szelektív mellől nagy boldogan be lett hozva, ezt követően pedig a szétszedése és bemutatása úgy, de úgy el lett hanyagolva, hogy az azért már tényleg szégyen! No nem mintha nem lennének még mindig garmadával ennél sokkalta régebbi beszerzésű, természetesen szintén bemutatatlan kincseim...

   Amint odatettem magam elé egy A3-as fehér lapot, majd arra a zsebrádiót, egyből elfogott a szokásos mellkasnyomasztós kellemetlen érzés, aminek jelen esetben percekig nem találtam okát.

   Aztán persze gyorsan kiderült, hogy a rossz érzés annak hatására keletkezett, hogy miközben az A3-as lapot a szkenner tetejéről levettem, ha csak tudat alatt is, de magát a szkennert is érzékeltem. A rossz érzés pedig azért volt, mert ugye a Windows 7-re történő átállás még nem tartott ott, hogy minden egyes hardverem drájvere fel legyen telepítve.

   Miután a gombnyomkodással megvoltam (amúgy szerencsémre még találtam Win7-es drájvert az öregecske szkennerhez), előtúrtam a rádióról szóló anyagokat tartalmazó könyveket.
   Hogy ebben nincs semmi izgalmas? Már hogyne lenne! Mikor kezemben a Kádár könyvvel a heverő szélén állva billegtem (csak mert onnan érem el a könyveket), s a félhomályban nem látván rendesen az apróbetűs tartalomjegyzéket, egy kissé előrehajoltam a villanykapcsolóig, akkor bizony komolyan rezgett a léc, hogy lebillenek, ami azért adott némi okot az izgalomra.

   Mikor már épp nekiálltam volna a beszkennelt anyagok rendezésének, anyám szólt, hogy elkészült az ebéd. Miközben tegnap azt mondta, hogy valami kis sült hús lesz, a tepsiből majd kilógott a hatalmas pulykacomb. Erről nekem az a történet jutott eszembe, amit egy kollégám mesélt, mikor egy melóhelyi délutáni kötetlen csevegés alkalmával a családi főzési szokások kitárgyalása került sorra. Ki mivel szórakoztatta a többieket. Én például azzal a szokásunkkal, hogy nálunk az lesz az ebéd, ami kiolvad. Mármint azért, mert mikor én ragasztok fel egy kerek címkét egy a mélyhűtőbe betett dobozra, arról a dörzsi szivacs nem, csak a drótgubanc képes leszedni a feliratos matricát, addig ha anyám teszi ugyanezt, akkor az tuti, hogy a hűtő mélyén leesik. Úgy meg azért nem csoda, hogy nem mindig találja el, hogy előző este mit vett elő kiolvadni. Meg persze azt is elmeséltem, hogy anyámat csak nagyon nehezen tudom róla leszoktatni, hogy ne főzzön annyit, amennyit ketten nem tudunk ebédre megenni. Erre fel jött az egyik kolléga az ő történetével, amit most - az egyszerűség jegyében - egyes szám első személyben adok elő.
   Szóval az úgy volt, hogy anya rám csörgött, vigyek már egy új lakatot, meg valamit, amivel a régit le lehet szedni a kerti szerszámosról, mert beletört a kulcs. Mondtam neki, hogy valamelyik nap beugrok (itt lakik valahol pest környékén, én meg ugye bent a városban), viszek egy új lakatot, meg persze ha már ott vagyok, leütöm a régit, de aztán már szaladok is tovább. Úgy dél felé beállítottunk néhány kollégával (mármint már közvetlenül másnap), levertük a régi lakatot, feltettük az újat, s mikor már épp jöttünk volna el, anyám a díszes társaságot felháborodva állította meg. Mármint azzal a felkiáltással, hogy mégis ki fogja az ebédet megenni? Mivel volt velem három kolléga, s amúgy is ebéd előtt voltunk, ezért bevállaltuk a dolgot. A húslevest ugyan el tudtuk tüntetni, a csirkepörköltre nokedlival viszont hiába voltunk öten, azt már nem tudtuk mindet elpusztítani. Mindezt úgy főzte anyám, hogy nem azt mondtam, másnap megyek, hanem csak azt, hogy majd valamikor beugrom. Mégis ki ette volna meg azt a rengeteg ételt, ha nincs velem még három kolléga?
   Ahogy álltam a szkenner előtt, s épp nagyban azon merengtem, hogy mennyire ráérek azt majd csak az alvást követően elrakni, menten kiderült, hogy a könyveket sem tettem el. A könyvek elől léte azért zavaróbb, mint amennyire a szkenneré, mert azokat egyszerűen csak átdobáltam az ágyra.
   Miután a könyveket elrakosgattam, menten eszembe jutott, hogy mit akarok már napok óta megnézni. Konkrétan a merevlemezes dobozt, hogy mik vannak benne, csak mikor ez a feladat eszembe jut, olyankor már mindig fekszem, másnapra ugye meg mintha nem is létezett volna, úgy felejtem el a feladatot. Lényeg a lényeg, az említett dobozba belenézve, abban bőven akad hozzá elég wincseszter, hogy le, akarom mondani át tudjam rendezni közöttük a különféle operációs rendszereket. Hogy ez a feladat is mikorra lesz meg...

   Ez a rajz az egyik Kádár könyvből származik. Hogy többféle rajzot is ideteszek, arra már csak az is kiváló okot szolgáltat, hogy erről például hiányzik a modulátor és az oszcillátor forgó trimmer kondenzátora.
   A rajz amúgy mindjárt több érdekességet is tartalmaz, melyek közül a leginkább érdekes a harmadik tranzisztor kétszeres kihasználása. Mármint az a tranyó reflex kapcsolásban dolgozik, egyszerre erősítve a KF frekvenciájú jelet, majd annak demodulálása után a hangfrekvenciásat is, azzal hajtva meg a fázisfordító trafót. Mindezt csakis azért, hogy a gyár megspóroljon egy tranzisztort. Ez persze nem megszólása a kapcsolásnak, hiszen mikor ez a zsebrádió készült, akkor egyrészt egy tranzisztor még drága dolognak számított, másrészt a közönség igencsak árérzékeny volt. Ráadásul ekkoriban már bőven akadt a boltokban külföldi rádióból rendesen, mely készülékekkel a BZS51-nek úgy árban, mint minőségben versenyeznie kellett.
   Mivel öt tranzisztor egy zsebrádió korrekt működéséhez még az egyik kétszeres kihasználása esetén is kevés, így mind az öten teljes erősítéssel dolgoznak (lásd a kondenzátorokkal átblokkolt emitter ellenállásokat. Negatív visszacsatolás meg ugye sehol, ami azt vetíti előre, hogy ennek a készüléknek úgymond "sípláda" hangja lesz. No nem mintha a távol-keleti társai jó hangúak lettek volna...

   A szövegből kiemelném az ekkoriban még VTRGY-nek hívott Videotont, a rádió dobozának túlzott egyszerűségére célzó "szolid műanyag ház" kifejezést, valamint azt, hogy a készülék ára a japán zsebrádiókhoz képest mindössze kétharmadnyi volt. Az "annak ellenére, hogy a készülék csak 6 tranzisztort tartalmaz" pedig természetesen 5-nek értendő.

   Mint az a cikkből kiderül, zsebrádió méretű forgókondenzátort akkoriban még nem igazán tudtunk gyártani. Illetve persze de, csak ugye az a forgókondenzátor nem zsebrádióba való méretű volt, hanem már eleve akkora (vagy nagyobb, lásd a Pacsirtát), mint egy zsebrádió. Aztán ott van még az is, hogy a BZS51 fogyasztása a mínusz egy tranzisztor ellenére is nagyobb lett, mint az EMV gyártotta Tündéé.
   A legnagyobb megengedhető környezeti hőmérséklet nem azért csak 40 fok, mert azon túl a műanyag ház elolvad, hanem azért, mert a korabeli germánium alapú tranzisztorok a melegtől megfutottak, aztán tönkrementek. Az "áramfelvétel kivezérlés nélkül 6-10 mA" azért szór majdnem 100 százalékot, mert a germánium alapú tranzisztorok paraméterei is erősen szórtak. A kimenőteljesítmény még 10 százalékos torzítást megengedve is csak 90 milliwatt. Ennyi persze egy apró zsebrádiónak bőven elég. Mármint nemcsak teljesítményből, de torzításból is, hogy a hangja kellemetlennek legyen minősíthető. A "teljes átviteli jelleggörbe a 3 dB-es pontok között 350-2.000 Hz" hiába nem hangzik jól, a többi korabeli zsebrádió sem igazán tudott ennél többet.

   A korabeli alkatrészek minőségéről kiváló képet nyújt a hibajelenségek kapcsán leírt rengeteg alkatrészhiba. Valóságos csoda, hogy ennyire ócska alkatrészekből működőképes készüléket tudtunk gyártani! Ez a megállapításom amúgy nemcsak erre a zsebrádióra vonatkozik, hanem úgy nagyjából az összes magyar készülékre is. Hogy ez nemcsak egy vélemény, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a korabeli Rádiótechnika újságokban megjelent, valami egészen valószínűtlen mennyiségű alkatrészhibára utaló javítási leírás.
   Mindeközben egy újabb érdekesség, hogy valaki ceruzával beleírta a rajzba az összes rádiófrekvenciás tekercs kezdő és végkivezetésének helyét, s az oszcillátor tekercs esetében még a menetszámokat is!

   Ez a cikk arról szól, hogy a 9 voltos telep nehézkes beszerezhetősége miatt hogyan alakítsuk át rádiónkat 3 voltosra (két ceruzaelem), valamint szüntessük meg a reflex kapcsolást egy hatodik tranzisztor beépítésével.

   Majd idővel melléteszek néhány másik, nálánál valamicskét szebb rádiót, hogy vitathatatlan értelmet kapjon a korábbi "szolid műanyag ház" meghatározás. Amint ezt leírtam, képtelen voltam megállni, hogy ezt azonnal meg ne tegyem, különben még a szokásos módon kimarad.

   Míg a középen látható General Electric zsebrádió amerikai gyártmány, addig a jobbra látható Junoszty társa szovjet. Bár a BZS51 háza valóban szolid, de ettől még csúnyának semmiképp sem nevezném.

   A Junoszty 102-es 9 tranzisztora persze úgy értendő, hogy az egy egyenes rendszerű vevő, amit amúgy én magam raktam össze. Mármint még évtizedekkel ezelőtt, egy a néhai Petőfi csarnokban vásárolt gyári kittből. Hogy a BZS51 nem igazán lett szép, azt persze a gyártó is látta, így idővel kapott egy fényes csíkot a skálaablak magasságába, amin a Madison felirat volt olvasható.

   Íme a VT TV logó elődje. Erről az amúgy mandzsettagombra hasonlító gombról meg az a kedves történet jutott eszembe, hogy mikor az ipari suliban épp nagyban mindenféle rádiókról szólt a diskurzus, az egyik vidéki pajtásunk azt mondta, hogy neki sztereó zsebrádiója van. Ez persze nem volt igaz, bár a Sokol (vagy tán Selga) felirat helyén valóban egy (persze házilag felragasztott) stereo felirat díszelgett.

   Ahhoz képest, hogy ez a zsebrádió még valamikor a 60-as évek közepe táján készült, a hátlapján sérülésként látható apró lyuk, valamint a kék tintanyom tulajdonképpen semmi.

   A kép "szörnyű" címe talán nem is annyira a látványra utal, mint inkább arra, hogy milyen "szörnyű" helyzetben volt a hazai ipar, mikor zsebrádiót kellett gyártania. Mármint úgy, hogy ehhez csak nagyon kevés megfelelő minőségű és méretű alkatrésszel rendelkeztünk. A minőség alatt a mechanikai szilárdságot értem, melynek hiányára a hibaok leírások is bőven utaltak.

   Miközben az egyik érdekesség az, hogy a dobozban kóricáló két szál műanyag vezeték szigeteléséből kijött valami, ami meglágyította a doboz anyagát (lásd a benyomódásokat), addig a másik az, hogy valószínűleg a doboz törését is ez okozta.

   A korábban említett apró alkatrészek hiánya okán, jelen zsebrádió belseje a dobozt teljesen kitölti. A panel amúgy szintén a hellyel történő spórolás miatt lett a szokásos móditól eltérően, a nyomtatott oldalával kifelé állva beszerelve. Mármint ebben az elrendezésben az az okosság, hogy így a panel és a doboz eleje közötti teljes hely kihasználható (nincs meg az a hézag, amit a panelt az előlap belső oldalától kissé eltartó hangszórókosár szokott okozni), miközben a doboz háta a nyáklapra rásimulhat. Ezt amúgy meg is teszi. Mármint ott annyira kevés a hely, hogy a panel a telepcsatlakozó papucshoz vezető két drótot a hátlap belsejének nekinyomja. (lásd az előző képet) Ez a jelenség amúgy elkerülhető lett volna, ha a telep irányába tartó vezetékek nem a panel fóliás, hanem az alkatrészes oldaláról indulnak, csak ehhez szintén nem volt elég hely. Mármint a piros telep alatt már nincs annyi hely (sem körülötte), hogy ott a begyűrt drótok elférjenek.

   Amint a rádiót kinyitottam, s tettem bele egy még működő elemet, első hibaként azonnal kiderült az alul látható vezeték leszakadtsága. Mivel a készülék ha halkan is, de megszólalt, ezért több hibát már nem is kerestem. Mármint valamiért nem éreztem célomnak a rádió megjavítását, a korabeli alkatrészek modern, s persze már jobban működő változatra történő cseréjét, pedig amúgy érdekes lett volna megtapasztalni, hogy úgy mit produkál.

   Miközben más zsebrádiókban csak elvétve találni olyan trafót, aminek nem merev drótlába van, itt a tekercsek kivezetései színes burkolatú huzalok. Ez amúgy valamiért még a Terta táskarádió esetében is így volt. Szerettem is azt a trafót, mert az eredeti apró tranyók helyett akár ASZ1017-esek meghajtására is bőven alkalmas volt. Ez egészen biztos, mert az első már hangosnak minősíthető (értsd 10 watt felett teljesítő) erősítőmet az említett Terta trafó felhasználásával készítettem, egyre kövérebb tranzisztorokat, s egyre magasabb tápfeszültséget alkalmazva.

   A porvédő vászon szabályos körformájúra vágása nem sikerült valami jól. Gondolom - kedves korabeli szokás szerint - ipari tanulók művelték ollóval. Hogy ezt a készüléket már piszkálták, azt nemcsak a korábban a panel hátán látható szigszalag, de a hangszóró másik szélét tartó acélpálca hiánya is mutatja.

   Hogy saroktól sarokig lássuk a panelt, lehúztam a forgóról az állomáskereső gombot, amit amúgy csak a mind a mai napig passzentos illesztése tartott.
   Egy a rádióval kapcsolatos apró érdekesség, hogy bár a neve zsebrádió, azonban ha tényleg zsebre tesszük, akkor a függőleges helyzetbe került ferritrúd okán nem fog szólni. Már ha csak nincs akkora ingzsebünk, hogy abba fektetve beleférjen. Persze a kabátzsebbe fektetve is elfér, csak onnan ugye a kevéske hangerő okán már nem igazán szól ki.

   Mivel a panel nem a szokásos módon lett beszerelve, a forgókondenzátor két apró lemezdarabka segítségével lett rögzítve. Mivel a vaslemezek másik vége bele lett forrasztva a panelba, így ezt a forgót nem is olyan egyszerű a helyéről kiszedni. No nem mintha lenne helyette cseredarab, vagy a forgó javítható lenne...

   A trafó és a ferrit között látható elkóról már nem is beszélve! A tranzisztorok pedig azért állnak olyan furán, mert így fértek el jobban, no meg a germánium hőérzékenysége okán amúgy sem volt őket tanácsos rövid lábbal beforrasztani.

   Hogy a hangerőszabályzó potméter két távtartó közbeiktatásával lett beépítve, annak egyértelmű oka, hogy a második világháborút követő államosítások során az apró alkatrészek gyártására szakosodott úgymond kisipart a többi céggel együtt államosították, összevonták, így az már nem volt képes az igények kiszolgálására. Vagyis ha kellett valahova egy potméter, akkor nem lehetett pont olyat venni, s a lassú átfutás miatt még csak rendelni sem, mint ami az adott helyre illett, csak valami hasonlót, aztán ahhoz tervezni a készüléket.

   Mikor még kora gyermekkoromban hangszínszabályzó, gitártorzító, keverőpult, valamint más hasonlók építése kapcsán elkó hiányom volt, apukám meglepett egy (természetesen a gyárból hozott) maréknyi ilyennel, aminek egészen addig nagyon örültem, míg csak ki nem derült, hogy mindről hajlamos letörni, vagy ha azt nem, akkor kicsúszni a láb.

   Mikor a hangszóró bekötővezetékeinek merevségét megéreztem, menten úgy döntöttem, hogy a telepcsatlakozó vezetékeivel együtt azokat is lecserélem. Erre fel kiderült, hogy a hangszóró vezetékei azért merevek, mert azok nem különálló vezetékek, hanem a trafóból kilógó átmérő 0,4-es szekunder tekercselőhuzalok.
   A másik számomra érdekesség, hogy miközben emlékeimben nagyon is úgy él, hogy ennek a fajtájú hangszórónak valami rém gyenge anyagú membránja van, ehhez képest ez a példány kifejezetten masszívnak tűnik. Az persze elképzelhető, hogy én nem is a BZS51, hanem még a Tünde, vagy az Ezermester építődoboz hangszórójára emlékszem. Mármint valaha nálam néhány rozzant Tünde és építőkészlet is alkatrészbázisként végezte.

   Bár ezt a felvétel nem igazán hozza át, mert a kamera dinamikakompresszora kiegyenlíti, de attól még úgy van, hogy a BZS51 nagyon halk. Mint azt a hibák és elhárításuk leírás oly szépen kitárgyalta, ennek rengeteg oka lehet, melyek közül most egyiknek sem néztem utána. A rádió vételkészsége amúgy nem rossz, épp csak a középhullámú sávban már nincsenek meg a régi nagy teljesítményű adók.
   Mindeközben a Junoszty rádió szinte semmivel sem rosszabb vételkészségét úgy kell nézni, hogy az nem szuperheterodin működési elvű, hanem egyenes rendszerű vevő. A GE zsebrádiónak pedig azért "sípládább" a hangja, mert abban ugye lengőnyelves hangszóró van.
   A videó szerkesztési körülményeiről annyit, hogy bár a Win7 alá frissen volt telepítve a Virtualdub, s mikor felraktam, még ellenőriztem is, hogy rendben fut-e, és még azt is megnéztem, hogy megnyitja-e a szokásos videókat, azt viszont már nem ellenőriztem, hogy menteni is hagyja-e. Mint az gondolom már csak ebből is sejthető, nem hagyta. Illetve hagyta, de csak bármiféle külön beállított kódolással, kivéve a legfontosabbat, az úgynevezett direct stream copyt, ami annyit tesz, hogy nem kódol újra semmit (mire fel szó szerint villámgyors), épp csak végrehajtja a videón történt mindenféle szerkesztéseket. (mondjuk levágtam a filmecske elejéről és végéről a felesleget) Mintegy két órám ment rá a különféle szoftververziók és beállítások kipróbálására, mire végre találtam egy olyan verziójú programot és kombinációt, ami rendesen működik.

   Az elem márkája Perion, miközben a tokja műanyagból van, s amúgy szétszedhető. A negyedik fület speciel én törtem le, mikor megpróbáltam szétszedni, csak aztán inkább meghagytam egyben. Mármint azért, mert már szedtem szét 9 voltos elemet. Az elem másik végére amúgy az van írva, hogy a korabeli ára 12 forint.

   Ezt a képet csak azért mutatom, mert ha a telepet így, vagyis a csatlakozójával nem a panel felé állva teszem be, akkor egyrészt nem fogja a tőle balra látható KF trafót a helyéről kilökni, másrészt annak árnyékoló fém burájától rövidzárlat sem keletkezik.

   Miután a rádiót az előszobába kitettem, már hoztam is vissza. Mármint tekertem rá némi folpackot, hogy a pincei hányattatásai közepette később is egyértelmű legyen, hogy már átesett a szétszedésen. Ezt azért éreztem fontosnak, mert nem is oly rég benéztem egy pincei "zsebrádiók" feliratú dobozba, s a benne látott alanyok nem kevés részéről képtelen voltam eldönteni, hogy azok mégis milyen státuszúak. No nem mintha ez annyira számítana...
   Miután a zsebrádió még napok teltével is az előszobai pultocskán állomásozott, többször is megígértem neki, hogy ha még holnap is itt lesz, akkor már eleve le sem kerül a pincébe! Mivel a rádió még most is a hall egyik polcán ücsörög, szerfelett emelkedett szintű lustaságom le sem tagadhatnám...