Graphic equalizer booster
(autóba való soksávos hangszínszabályzós erősítő)

Ma ebbe a kis aranyosba fogunk belenézni.

Ha akár csak egy csepp eszem is lenne, akkor a Terta 811, vagy az esernyők közé
rejtett mikrofonos BEAG füles következne. Bármelyiket szedném is szét, ha
sokkal azért nem is, de hiányukban egy kicsit azért mégiscsak emelkedne
a lakás rendezettsége. Ahogy így ebbe belegondoltam, már kaptam is fel
a múltkor boncolt Roadstar autórádió megmaradt keretét, és már szaladtam
is vele lefele a pincébe. Bár ez volt a legegyszerűbb, de az eredmény így is
ugyanaz lett. Lényeg a lényeg, vagyis az egyel kevesebb előszobai lom.

Erre fel mit csináltam? Kihúztam a pincei autórádiós polcból ezt az apróságot.
Az persze még nem lenne baj, ha csak úgy egyszerűen kihúztam volna...

Csakhogy ki is tettem a folyosóra, mint felhozandó következő boncalanyt. Ráadásul
nem csak úgy egyszerűen magában, hanem két társával együtt. Mondjuk ezt azért
meg tudom magyarázni. Mármint azt, hogy miért nem a lakásban felhalmozott
kacatjaimat pusztítom. Nos azért, merthogy idei terv (ebből se lesz semmi),
miszerint nyáron lejövök a pincébe, és olyan rendet vágok, hogy csak na!
Ebben sajnos több tényező is akadályoz. Egyrészt ott van mindjárt elsőnek
a lustaságom, másrészt pedig a szokásos probléma, ami az, hogy már megint
(vagy még mindig) nincs hely. Ha meg ugye nincs hely a polcokon, akkor mégis
hogyan fogom rajtuk tologatni a lomokat? Na ezért játszom mostanában azt, hogy
időnként felhozok valamit a pincéből, amit aztán teljesen el is pusztítok. Az Olivetti
számológép épp oly felesleges, mint az IPTV STB. Bár ezek azért olyan nagyon sok
helyet nem foglaltak, de ennyivel is nagyobb lesz a hely. Mivel nincs, és soha nem
is volt autóm, ezért igen nagy valószínűséggel az autóba való equalizer helye is
fel fog szabadulni. Mondjuk utóbbit, ha nincs különösebb baja, nem
égtek ki benne a végfokok, akkor azért nem pusztítom el.

Azzal szoktam magamat bíztatni, hogy egyszer úgyis rend lesz. Sajnos ezt már
olyan régóta mondogatom, mondhatni minden különösebb látható
eredmény nélkül, hogy már magam sem igazán hiszem el.

Persze vannak részeredmények, hiszen a három kacatból kettőt már elpusztítottam,
csak valami fura módon folyton úgy alakul, hogy tehetek én bármit, tologathatom,
pusztíthatom, vagy akár ki is pofozhatom az akármiket, mindezen tevékenységem
az összképen valahogy egyáltalán nem akar meglátszani. Persze ez azért valahol
érthető, hiszen haladni csak apránként tudok, még akkor is, mikor hármasával
bontom el a kacatokat, miközben a lom konkrétan rengeteg. Számszakilag
nézve, ha ezer holmim van, és abból rendbe teszem ezt a hármat,
akkor az mindössze három ezreléknyi előrelépést jelent,
ami az egészet tekintve meg sem látszik!

Kezdetben még az volt a terv, hogy leszedem a polc tetejéről ezt a két hangfalat,
csak aztán lusta voltam szétszedni miattuk a szobát, ezek ugyanis az ágyam
felett vannak. Ráadásul úgy, hogy hiába állok fel az ágyra, nem érem
fel őket. Vagyis kellene hozzájuk egy létra, amit ugyan rá tudnék
tenni az ágyra, hiszen kiszedtem belőle az epedát, azonban le kéne
rámolni az ágyneműt, meg a szivacsot, hogy odaférjek végre a masszív
felülethez. Aztán közbejött még az is - mint gátló tényező - hogy ugyan már
minek szedjem le a hangfalakat, mikor azt sem tudom, hogy működik-e az erősítő.

Ha már mindenképp hangfalat akarok rákötni az egy szem próbahangszóróm helyett,
akkor itt vannak ezek, közvetlenül a hátam mögötti polcon. Ezek ketten épp olyan
magasságban vannak, hogy nem kell értük felmásznom a létrára, de még csak
lehajolnom se! Ahogy a hangfalak kicibálásán merengtem, merthogy fizikai
valójukban elővenni őket azért megterhelő lett volna, sikerült megállapítanom,
hogy nagyon szépen rendbetettem a hangfalas polc felett lévő papírdobozaimat.

Elmerengtem rajta (mostanában egyre többször csak az agyam jár a mindenféle
fárasztó fizikai tevékenységek helyett), hogy mi lenne, ha az asztalon található
két hangfalat drótoznám rá a mini erősítőre. Ezekért ugyanis még azt a másfél
métert sem kellene megtennem, mint a hátam mögötti dobozokért. Ilyenkor
azért már csak rá szoktam kérdezni magamnál, hogy: Nem fáj a lustaság?
De igen, fáj, csak már annyira hozzászoktam, hogy egészen jól tűröm.
Mondjuk annyira azért nem, hogy kínomban le ne huppantam
volna az ágyra, kezemben a fényképezőgéppel.

Aztán ahogy ott sajnáltam magam, kiszúrtam a polc legtetején ezt a négy hangfalat.
Éppen kapóra jöttek, hiszen a bemutatandó erősítőnek négy hangszórókimenete
van. Ezek olyan aprók, hogy simán el fognak férni az asztalomon, körben az
erősítő mellett. Ráadásul mivel pocsék a hatásfokuk, egészen nyugodtan
megbőgethetem velük az erősítőt, nem fognak rám törni a szomszédok.

Behoztam a létrát, majd leszedtem a polc tetejéről ezeket az apróságokat. Na és ha
porosak? Már hogyne lennének azok? Ezer éve nem járt feléjük senki. Most,
hogy ezeket a sorokat rovom, direkt megnéztem, és azt láttam, hogy
ezeket még valamikor 2005 őszén mutattam be. Külön
cikket kaptak az egyutas kisebbek, és
a nagyobb kétutasok.

Leporoltam őket, majd megállapítottam, hogy micsoda szerencse, hogy ezeket
választottam ki a próbához. Már úgy értem, hogy ezek aztán nyugodtan
heverhetnek itt az asztalon akár napokig, vagy hetekig is,
merthogy nem igazán foglalják a helyet.

Kisétáltam az előszobába az erősítőért. Először még úgy volt, hogy most rögtön
nekiállok, szétszedem, belefényképezek, és már írom is a cikket,
csakhogy a létra még nem volt visszatéve a helyére.

Mikor a létrával beléptem a budiba, akkor közbejött a WC tartály tető
visszahelyezős project. Ez mondjuk azért nem egy akkora baj, hiszen
tulajdonképpen mindegy, hogy mit csinálok, csak csináljak valamit!

Tartálytető letudva, illetve helyre téve, mint ahogy az előszobából is lekerültek végre
az apró erősítő alatt a minap még nagyban elterülő lomok. Azt meséltem már, hogy
miután hosszas tépelődést követően úgy döntöttem, hogy az IPTV STB teteje - lett
légyen az bármennyire is gyönyörű darab ezüstre festett lemez - nem kell nekem
semmire, ezért a szelektív hulladékot dézsmálók őszinte örömére, kivágtam
a kukába, már mindjárt másnap rájöttem, hogy mire is kellett volna
nekem, az a könnyen hajtogatható vékony lemez?
Nem? De hát épp most olvastad!

Együtt a csapat, kezdődhet végre az érdemi munka!
Kiáltott fel a szerző, majd aludt rá egyet.
Esetleg kettőt, vagy akár többet is.

Illetve csak kezdődhetne, ha nem lenne beteg az egyik hangfal. Van belőle valahol
egy plusz példányom, ami valószínűleg ebből a hiányosból lett helyreállítva.
Azt mondjuk meg nem tudnám mondani, hogy miért a jó, és miért nem
ez a beteges került a pincébe, de ha egyszer így van, akkor így van!

Sajnos a másik, a külön mélynyomós hangfalacska egyik hangszórója is beteg.
Az a púp, az sajnos azt jelzi, hogy leszakadt belül az egyik mágnes. Itt aztán
már megint nyafogtam egy kört, mert ugye mégis milyen dolog már, hogy
annyi vér, könny, és szenvedés  után, még mindig teli van a környezetem
mindenféle döglött dolgokkal. Félretoltam a hangfalakat, hátha nem lesz
velük dolgom, mert tegyük fel elolvadt az erősítő, és akkor ugyan minek
fáradnék a kipofozásukkal? Na ugye, hogy már megint trehány vagyok!

A power a bekapcsoló gomb, aminek speciális működéséről később még mesélek.
Ahogy így nézegettem ezeket a tolópotmétereket, az jutott róluk eszembe,
hogy a rájuk írt mélyebb frekvenciákat nem képesek lesugározni
a bemutatáshoz kiválasztott apró hangszórók. Haladjunk!

Az előlap nemcsak keskenyebb mint egy szokásos autórádió arca, de ráadásul még
oly vékony is, hogy ezeket az egészen rövid utas tolópotmétereket direkt miattuk
kellett feltalálni. Már értem ezt úgy, hogy ezen igény előtt nem létezett ennyire
piciny tolópotméter, mint kapható alkatrész, merthogy nem volt rájuk igény.

Az erősítőből kilógó vezetékek színeihez tartozó funkciókat elmagyarázó matricának
már csak a fele van meg. Mondjuk láttam már annyi ilyen vackot, hogy semmiféle
gondot sem fog okozni a bekötés. A megmaradt betűkből azt lehet kiolvasni,
hogy a végfokok IC-inek védelmében meg se próbáljuk a hangszóró
kimeneti vezetékek bármelyikét akár a testhez, akár
a pozitív tápághoz érinteni.

Kicsit becsapós ez a kép, hiszen a kávésbögrém mérete a pofámhoz lett igazítva
(vagyis fél literes), de bárhonnan is nézzük, ez az erősítő kifejezetten apróság.
Mondjuk ez egyáltalán nem a teljesítményére, hanem a méretére vonatkozik.

Ennél az apró fülecskénél fogva lehetett odacsavarozni a műszerfal alá. Amennyiben
ezt a műveletet kellő hozzáértés nélkül álltunk neki elvégezni, komoly meglepetések
érhették az embert. Audió cuccokat beszerelni az autók utasterébe, az már-már egy
különálló szakma! Egy kollégám mesélt a témába vágó rémtörténeteket, aki amúgy
mellékesként autórádiók és hangszórók beszerelésével foglalkozott. A kuncsaftok
- a munka hevében - képesek voltak átfúrni mindent, ami csak az útjukba került!
Egy kolbásznyi vastag vezetékköteg? Az ugyan mióta akadály már egy átmérő
kettes csigafúrónak? De ott van elrettentő példának az elfúrt fűtővízvezeték,
ami egyből bele is engedte levét a hozzácsavarozott készülékbe. Mondjuk
nekem az a hiba "tetszett" leginkább, mikor az erősítőt nagy ügyesen
beszerelő embernek sikerült a műszerfal anyaga mögött galádul
megbúvó apró lemezt is átfúrnia, és még hozzá is csavarozta
az erősítőt, minek következtében innentől fogva nem lehetett
kinyitni az autón a gépháztetőt. Még ha mechanikailag sikerült is
ugyan a kivitelezés, akkor is ott voltak még az elektromos elkötések.
Mondjuk az még csak-csak érthető, hogy csak akkor szól a rádió, mikor
fel van kapcsolva a ködfénylámpa (ha egyszer onnan vett pluszt), azonban
az indexeléskor rémes kattogó hangot adó bal első hangszóróra, arra azért már
nehezebb elfogadható magyarázatot találni. Ráadásnak ott van még az átlagember
elektronikához való hibás hozzáállása. Sajnos sokan a korábbi tapasztalataikból
indultak ki, ami az egyes ritkább végfokok árait tekintve nagyon tudott fájni
a pénztárcának. Mert ugye eddig mi volt? Ha nem jól kötötte be a kapcsolót?
Akkor nem kapcsolt. Miután bekötötte jól? Máris jó lett! Na ez az a hozzáállás,
ami egy autóba való erősítő esetében végzetes. Ezeket ugyanis éppen elég csak
egyszer rosszul bekötni, máris végük! Itt kérem nincs semmiféle második esély!

Mint azt már tapasztalhattuk, a szerzőnek igen komoly érzéke, valamint bőséges
tapasztalata van a pocsék képek készítésének terén, de ez speciel nem
én voltam. A doboz teteje képezte hullámos vonal, az ugyanis
a valóságban is pontosan ugyanilyen rettenetesen mutat.

Ez a matrica konkrétan annyit tesz, hogy miután összeszerelték, le is ellenőrizték
a működését. Ez számomra azért fura, mert ha nincs ilyen matrica, akkor nem?
Mondjuk lehet, mert ahány gyárilag beteg gépet én már láttam, az számomra
valahogy egy kicsit soknak tűnik. Mit tudom én! Ott van például a Poppy
magnó, amiben gyárilag volt téves értékű az egyik ellenállás. Vagy
mondjuk megemlíthetném akár az AKAI GX630-as magnót
is, amiben egyrészt gyárilag szorult egy gomb, másrészt
pedig működésképtelen volt az egyik előmágnesezést
beállító trimmerkondenzátor. Mindez rengeteg pénzért!

Ez mennyire ismerős látvány...
Mondjuk az igaz, hogy lehet is, hiszen mégiscsak vezetékes szakember lennék.

Bevallom őszintén, hogy igazándiból még nem akartam ám nekiállni az erősítő
szétszedésének, hanem csak nem figyeltem oda, s mire észbe kaptam, már
kitekeredtek belőle a csavarok. Ha meg már így történt, akkor legyen!

A készülék fenéklemezén látható nyomok alapján nagyon úgy néz ki, hogy valami
hozzá volt ragasztva a doboz aljához. Ez lehetett mondjuk fordulatszámmérő,
akkufeszültség mérő, indexvisszajelző, vagy bármi más ideférő elektronika.

Íme a szokásos zöld panel.

Mit ne mondjak, ez bizony nem fest valami jól...

Ez az apró tekercs a tápfeszültség szűrésére szolgál.

A három darab LM324-es, belül négyszeres műveleti erősítő, a kétszer tízcsatornás
hangszínszabályozóhoz kell. Mondjuk számszakilag nem jön ki, mert 3x4=12,
ami sajnos semmiképp sem teszi lehetővé húsz darab girátor (elektronikus
induktivitás) megépítését. A feladat megoldására biztosan van valami
trükk a kapcsolásban, de eddig még sosem volt erőm visszafejteni.

Vajon ki vezényelt dőlj hanyattot ezeknek a kondenzátoroknak?

A balról beúszó rózsaszín hurka az ujjam, ami a potméterek
apró méretének szemléltetése okán került rá a képre.

Amit a képen látunk, az a bekapcsoló gomb mögötti kapcsoló. Ennek a kapcsolónak
az általában megszokott kettő helyett azért van ennyire sok lába, merthogy ez nem
csak egyszerűen áramot ad a szerkezetnek, hanem a hangszórókat is átkapcsolja.
Kikapcsolt állásban az erősítő elé kötött autórádió úgy látja, mintha valahány
darab hangszóró lenne rákötve. Mikor ezt a boostert bekapcsoljuk, akkor
ez a kapcsoló egy füst alatt, illetve remélhetőleg mindenféle füst nélkül,
átrendezi a hangszórókat a saját kimenetére, miközben a bemenetére
kapcsolja az elé kötött autórádió eredeti kimenetét. Mindezt azért,
hogy mikor ezt az elektronikát kikapcsoljuk, akkor is szóljon a
zene, csak a plusz erősítés hiányában egy kissé halkabban.

Ha az előbbi kapcsolót bonyolultnak neveztem, akkor ez a fader, vagyis elől / hátul
balansz szabályozó potméter, ez még annál is bonyolultabb! Ez ugyanis a szokásos
potméterek bekötésével szemben nem az erősítő bemenetén, hanem a kimenetén
található. Ráadásul a működési karakterisztikája is nagyon eltér a megszokottól.
Középállásban úgy működik, mintha épp ott sem lenne! A potméter csúszkája
gyakorlatilag rövidzárat képez a potméter másik két lábával. Mikor a gombját
elforgatjuk, akkor kezd ellenállása lenni a csúszkának hol az egyik, ellenkező
irányba tekerve a gombot pedig a másik lábához képest. Mindezen szokatlan
szabályozási karakterisztika következményeképpen, ha középállásban van a
gomb, akkor párhuzamosan van rákötve a végfokokra a két-két (elől / hátul)
hangszórórendszer. Mikor az egyik irányba tekerjük akkor az első, mikor a
másikba akkor pedig a hátsó hangszórókból áradó hang kezd el halkulni.

Az előlap ezen részletét szemlélve, az ember szinte meg merne
rá esküdni, hogy ez itt egy kétszer 5 LED-es kivezérlésjelző.

Azonban az előlap mögé tekintve ráébred, hogy ez bizony
csak egyszer öt LED-es, vagyis innen nézve már csalás.

Ha felkapcsolom az asztali lámpám, akkor kevésbé látszanak a világító LED-ek.
Mikor meg lekapcsolom? Akkor kisvártatva már minden kevésbé látszik!
Amúgy ez egy későbbi videó, csak idehoztam előrébb a kijelzőhöz.

Az öt LED-et ez a KA2284-es, direkt erre a célra szolgáló IC hajtja meg.

Az egyik végfok IC balra, míg a másik tőle jobbra terül el.
Közvetlenül előttük a körítésükül szolgáló alkatrészek.

Egyrészt nagyon rendes dolog, hogy az IC nem csak úgy egyszerűen oda van
csavarozva a dobozhoz, hanem kapott egy apró darabka hűtőbordát is.
Másrészt viszont milyen gyanúsan áll már az a leszorító lemez?

Hogy a fehér nyilakkal jelzett leszorítónak egyáltalán nem volna szabad olyan
ferdén állnia, azt egyrészt a tapasztalat mondatja velem, másrészt
meg az, hogy a másik oldali IC tartólemeze egyenes.

Ha nem állt volna olyan csálén, akkor nem szedtem volna le.
Na jó. Beismerem. Valószínűleg akkor is leszedtem volna...

Mert különben honnan tudtuk volna meg, hogy a végerősítő IC típusa AN7163.
A leírása szerint 13,2 voltos tápfeszültség esetén 17 wattot képes szolgáltatni
4 ohmos terhelésre, mindezt 10%-os torzítás mellett. Ez természetesen nem
akadályozta meg benne a gyártókat, hogy 4x25 wattot írjanak a készülék
dobozára. No de a marketing már csak egy ilyen "finoman túlzós" műfaj.

Ekkor ugyan még nem tudtam, hogy van-e élet a szerkezetben, de attól
még kiegyenesítettem a végfokot a hűtőbordához szorító lemezt.

Ezt a balra bedőlő kondenzátorsort azonban nem.

Egyrészt azért, hogy ne kelljen keresztülkábeleznem a szobát, másrészt
pedig a szükséges alacsony meghajtó teljesítmény okán innen, vagyis
a PC-hez drótozott kicsiny hangfalaim hátuljából szereztem a jelet.

Kezdetben még úgy volt, hogy mindenféle célokra készítettem kábelt. Még mindig
akad belőlük vagy két fiókkal (itt a szobában), pedig már egy egész fáskosárral
lehordtam a pincébe! Később, mikor megjelentek a boltokban a mindenféle
aprócska átalakítók, akkor átálltam rájuk. Mert ugye ezek azért mégiscsak
kevesebb helyet foglalnak, mint a mindenféle dugókkal ellátott kábelek.

A tápegységem árammérője szerint, az erősítő 90 milliamper áramot vesz
fel alapjáraton. Ettől persze még lehetnek kiégve a végfokok...

Mivel a próbához választott hangfalak - amúgy szokatlan módon -
RCA harangcsatlakozó dugókban végződnek, ezért
túrtam hozzájuk ezt a két dupla aljzatot.

Majd mindjárt jól megbőgetlek! (mondogatta a szerző a kusza összeállításnak)
Illetve a próbahangszóróm segítségével most még csak azt ellenőrzöm, hogy
működik-e a hídvégfok mind a négy eleme. Jelentem mindegyiken van jel.

Az ébresztőórám, valamit az álmoskönyvek szerint, az ebben a késői időpontban
történő zenehallgatásnak igencsak kellemetlen következményei szoktak lenni.

Míg a késői zenebona a jószomszédi viszonyt változtatja török átokká, ennek
a kusza bekötésnek a végfokok működőképességére lesz kifejezetten káros
hatása. Ugyan az IC leírásában az szerepel, hogy minden ellene elkövetett
tevékenységtől védett, csakhogy a kipukkadva látott végfokok számának
tükrében én már nem igazán hiszek semmiféle leírásnak. Nézd, mutatom:

Meg ne kérdezd, hogy minek gyűjtöm a döglött IC-ket!

Már hogyne gyűjteném őket, mikor ilyen látványosan tudnak kiégni!

Miután rendre leónoztam a vezetékek végeit, valamint csatlakozók kerültek
a hangszórók felé tartó vezetékekre, illetve meg sem blankoltam amelyik
nem kell, így azért már alaposan lecsökkent a rövidzárak valószínűsége.

Bár kipróbálni kipróbáltam, de a késői időpont miatt nem mertem megbőgetni.
Úgy néz ki, hogy az egyik hangfal hibájától eltekintve minden más működik.

Összébb húztam az összeállítást, majd betoltam
a sarokba, hogy majd holnap reggel folytatom.

Na most ez úgy történt, hogy másnap reggel olyan korán kivetett az ágy, hogy
akkor meg azért nem mertem nekiállni próbálgatni az erősítőt. Gondoltam
akkor legyen! Mármint egy pár működő próbahangfalam, s nekiálltam
kipofozni a beteges példányt, a hiányosból kiszedett hangszóróval.

A beteg hangszóró bele fog kerülni a nagy hangszórós szétszedtem cikkbe.
A pluszban megmaradt, amúgy látszólag teljesen ép hangszórót - más
megoldás hiányában - visszaszereltem a helyére. Ez persze újra
azt eredményezte, hogy megmaradt egy döglött hangfal.

Meg ne kérdezd, hogy ezt a rémes vezetékvéget miért nem a tegnapiakkal
együtt hoztam rendbe, mert magam sem értem a dolgot. Talán azért
történhetett, mert három krokodilcsipesz is rá volt akasztva.

Még ha kifejezetten így szerettem volna, szerintem még akkor
sem sikerült volna alaposabban idefűznöm az egér kábelét.

Szóval az úgy van, hogy elő szokott fordulni, hogy miközben nagyban szétszedek
valamit, olyan mélyen elmerülök a boncolásban, hogy egyszerűen elfelejtek
fényképezni. Persze ha még idejében kapcsolok, és visszább tudok lépni
néhányat a folyamatban, olyankor általában azért be szoktam pótolni
a hiányzó képeket. Aztán van az az eset, ami most is történt, hogy
már csak utólag veszem észre, miszerint kihagytam valamit. Mondjuk
most nem kép maradt ki, hanem egy jópofa videó lehetősége. Már úgy értem,
hogy kellett volna ide egy time lapse videó, amin burleszkszerűen mutattam
volna be, hogy mit össze szerencsétlenkedtem, ezzel a mindössze néhány
kacattal, mire végül mégiscsak sikerült alájuk befűznöm a fehér papírt.

Mivel ez az erősítő kifejezetten négy hangfal kiszolgálásra készült,
ezért a kétutas hangfalaim első, és a gyárilag különkábelezett
oldalsó hangszóróját most külön-külön ágban hajtja meg.

Íme az equalizer, illetve a booster működés közben. Mint azt már a kapcsolóval
kapcsolatban korábban említettem volt, kikapcsolt állapotban is működik, mikor
is a meghajtó autórádió hangszórókimenetét kapcsolja a hangszórókra. A power
gomb megnyomásakor, hogy érezzük, hogy erősít, egy kicsit hangosabban kezd
szólni, mint tette azt előtte. A "fader" potméter jelen esetben nem az elől hátul
balanszot szabályozza, hanem azt, hogy az apró hangfalban az első két kicsi,
vagy az oldalsó nagyobb hangszóró szóljon. Az első két tolópotméter sajna
nem szabályoz semmit (vagy legalábbis nem halljuk), mert az erősítőre
próbából rákötött hangszórók, a 120 hertz alatti hangokkal semmit
sem tudnak kezdeni. Na jó. Leégni azt esetleg le tudnak tőlük,
de lesugározni, na azt sajnos képtelenek. De legalább a
magas hangokra nem lehet semmi panasz...

Gondoltam csak azért is megpróbálom megbőgetni annyira, hogy nekiálljon villogni
rajta az összes LED. Túrtam egy hangos felvételt, feltoltam a hangszíngombokat,
majd toltam egy kövéret a Winamp hangerő szabályzó gombjának. Az erősítő
becsületére legyen mondva, hogy a valóságban sokkal jobban szól, mint teszi
azt ezen a felvételen. Szerintem ezen a videón azért szól olyan furán, mert
ekkora hangerővel már nem tud mit kezdeni a kamera mikrofonerősítője.

Kerestem egy mély hangokban dúsabb felvételt. Ez persze mit sem változtatott
azon a tényen, hogy az apró hangfalak akkor sem fognak elsöprő basszusokat
produkálni, ha a fejem tetejére állok. Valaha, mikor megkaptam apukámtól
a kövér labortápot (annak ugyanis egy ekkorka erősítő áramfelvétele meg
sem kottyan), akkor kipróbáltam, hogy mit is tud egy ilyen mini készülék,
ha normális hangfalakat kötök rá. Az erősítő egy ennél sokkalta komolyabb
példány volt. Nyomógombos beállítás, programozható hangszínbeállítások, LCD
kijelző (grafikus), spektrumanalizátor. No persze hiába a tetszetős külső, ha egyszer
a végfok környékén annyival azért már nem volt csodálatosabb, mint ez az apróság.
Szó mi szó, rákötöttem előre két S90-es, hátulra pedig két S30-as orosz hangfalat.
Mondjuk akkorát azért nem szólt, mint az akkoriban még Hi-Fi torony híján az
íróasztalomon elhelyezett fényjátékos erősítőm, csakhogy ahhoz képest, ami
hangerőt a 80-as évek végén autóban hallani lehetett, na ahhoz képest bizony
valószínűtlenül hangos volt. A próbának sajnos áldozatul is estek a hangfalaim.
No persze nem azért, mintha képes lett volna bennük bármi kárt tenni a mindössze
tizenkét voltról járó erősítő, hanem azért, mert Ákos barátom elcsaklizta őket.
Az S90-eseket mondjuk nem adtam, azonban a belőlük kiszerelt (amúgy kék
színű ORION sugárzókra cserélt) közép és magas szekciót igen. Mivel az S90-es
középsugárzója tulajdonképpen megegyezett az S30-as mélynyomójával (konkrétan
kisarasznyi méretű, gumiperemű hangszóró volt), ezért a hozzá tartozó orosz magas
sugárzóval együtt beépítésre került az első ajtó kárpitjába. Azt meg kell hagyni,
hogy Ákos már akkor gyanús volt nekem, amikor szokatlanul mélyrehatóan
érdeklődött a hangszórókról, gyártókról, wattokról, ohmokról, de a tantusz
persze csak akkor esett le, mikor néhány nap elteltével beállított, hóna alatt
a Zsiguli kalaptartó lemezével, pár S30-as hangfallal, meg két darab harminc
centis, gumiperemű Videoton mélynyomóval. Én ugyan mondtam, hogy ez így
nem lesz jó, merthogy a Zsiguliban a kalaptartó lemez alatt azért rendesen ott van
ám a kasztni, de Ákost ez annyira nem hatotta meg. Elgurult az autóval Melákhoz
(karosszérialakatos barát), kikapták a Zsigából a hátsó szélvédőt (mert útjában
állt a munkának), aztán kiflexszelték a kocsiból a hangszórók helyét.
Az eredményről annyit, hogy innentől fogva Ákos autójában
mindig mindenki, még talán maga kiváló barátom
Ákos is, hátul középen szeretett volna ülni.

Azt gondoltam, ha már egyszer kitaláltam, hogy melyik vezeték melyik másik
kettőhöz tartozik, akkor a rend kedvéért összefonom őket, s így is tettem.
Ez mondjuk régen nem így volt, mert akkoriban még nem voltam ennyire
trehány, hogy megelégedjek holmi drótfonással. Hogy kiváló barátaimnak
ne kelljen szétdrótozni az autót és a rádiót, Postai kollektív hatos jelfogókból
kiszedett késes csatlakozókat szereltem a kábelvégekre. Ez egy kissé talán furán
hangzik, illetve oktalannak, hiszen az autórádiót beszereli az ember fixre, aztán
minek azt onnan kiszerelni? Na most ehhez képest, ami hibákat én láttam...

A kis hangfalak (immáron működőképes állapotban) felkerültek a polcra az Orionton
rádió, az általam összeszerelt, az amerikai autórádió, és a kicsi sárga mellé.
Amúgy meg, ha nem is a képen láthatót, de boncoltam már macit is.

Folpackba csomagoltam az erősítőt, majd kihajítottam az előszobába.
Hogy mit keres itt az a doboz festék? Tudod, hogy úgyis elmondom.

Vannak a lakásban olyan apró hibák, melyek rettentően bosszantóak tudnak lenni.
Ilyen apróság mondjuk a konyhai csap idegesítően csobogó kifolyócsöve, vagy
az ajtóra simuló törölközőakasztó, a reggelre elvándorló matrac, a kelleténél
pár centivel mélyebb éjjeliszekrény, a csikorogva járó szekrényzár, vagy
mint amit a képen látunk, ezek a folyton berozsdásodó csavarfejek.

Ezeket annyira nehéz volt lefesteni...
De tényleg!

Komolyan mondom, hogy több festék ment mellé, mint ami magához a feladathoz
kellett. Persze az újságpapírra löttyent festéket sem hagytam pocsékba menni.

Hanem kikentem ide, konkrétan a konyhai ablak sarkára.
Meg az ajtók levert széleire, meg a WC-ben a csapra.

Mivel olyan hangulatban voltam, hogyha máshoz azért nem is, de a rendcsináláshoz
akadt némi kedvem, ezért tettem rá egy kísérletet, hogy mindennel elszaladjak
a helyéig. A festékes bödli az egyik, az erősítő pedig a másik pincébe került.
Gondoltam kész. Itt van a vége a mai napnak! Eltűntettem az összes lomot!

Erre fel a képek számítógépre történő áthelyezése közben előkerült ez a kis aranyos.
Mondjuk sebaj, mert úgyis egy hatalmas hangszórószétszedős cikken töröm a fejem.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.