Audio Sonic POPPY CR-200W magnós rádió
(gyermekkori emlék)

Ma erről a magnós rádióról mondok mesét. A cikk alcíme nem arra utal, mintha lett
volna ilyen magnóm, hanem csak arra, hogy emlékszem rá. Tényszerűen Apró Jani
osztálytársamnak volt ilyen magnója. Mikor valami összejövetel volt az osztályban,
mondjuk farsang, akkor Jani - mint zajfelelős - behozta ezt a kis magnót, aztán csak
dőlt belőle a Beatles! Jani egyrészt Beatles rajongó volt, másrészt nagyon büszke
volt erre a készülékre, ami a többiek magnóit elnézve (már akinek egyáltalán
volt magnója) teljesen érthető dolog volt. Ez egy olyan szép kis magnó,
hogy még! Ezt akkoriban úgy mondtuk, hogy ez olyan kafa, vagy frankó,
hogy csak pult alól lehetett kapni a Corvinban. Hogy ez nem jelent semmiféle
garanciát a minőségre? Ezt mi gyermekként nem tudtuk. Amúgy az, hogy valamit
csak pult alól lehetett kapni, az mindössze azt jelentette, hogy nem volt kitéve
a polcra, csak úgy egyszerűen megvásárolható terméknek, hanem az adott
árucikk csak csókosoknak (ismerősök) volt. Szóval a "pult alól", az csak
egy egyszerű utalás a hiánygazdaságra, illetve az import cikkekre történő
érthető ácsingózásra. Mert ugye hiába is próbálkoztunk, mármint a magyar
ipar, egy Videoton rádiósmagnó, az valahogy sohasem sikerült ennyire szépre.
Amúgy ma nem ez a készülék következett volna, hanem valamelyik másik magnó.

A SONY TC-U5 kipofozása után meghallgathatnám rajta a régi kazettáimat.
No de szeretnék én most zenét hallgatni? Nem. Mint ahogy a kistévét,
és a nagyon hangos fülesemet sincs kedvem szétszedni, pedig
utóbbi már erősen előkészített állapotban van.
(a felét korábban elbontottam)

Mivel épp nyitva volt az előszoba ajtaja, ezért kiláttam a szekrénykére,
amin ott ült a Terta 811-es magnó. Nem látod? Pedig ott van!

A zöld bőrönd az, ami balról lóg be a képbe. No de van az én szememben zoom?
Ha nincs, hát nincs! Így maradt le ma is a Terta magnó a szétszedésről.
Persze előbb vagy utóbb (egészen biztos, hogy utóbb) kénytelen
leszek megmutatni, mert már kezdek kifogyni a kifogásokból.
Pedig milyen valószínűtlenül felkészült vagyok ezen a téren...

Amúgy már többször is úgy volt, hogy most aztán tényleg nekiugrok a Tertának,
és ha készre azért nem is szerelem, de legalább a hangszóróját visszacsavarozom
a dobozba. Meg persze hever itt valahol valami rácsos forma alkatrésze is, ami
szintén csak a helyet foglalja a polcon. Ha ezeket végre egyesíteném a zöld
bőröndöcskével, akkor egy kicsit több hely lenne a polcon. A polcon a
hely azért jó, mert ha van, akkor amit épp szétszerelek, azt van hová
félretennem. Mondjuk ha csak másnapig, akkor rendben. Viszont ha tíz
évre rakom félre, mint szegény Terta 811-est? Akkor azért már valahogy
nem érzem rendben lévőnek a dolgot. Mivel nem volt kedvem (és persze
helyem sem) orsós magnót szerelni, azért úgy döntöttem, hogy keresek
a Terta helyett valami apróbb magnót, értelemszerűen egy kazettásat.

Na most nekem ne lenne itthon készleten kazettás magnóm?
Épp csak ki kellett egyet közülük választanom.

Hogy honnan van? Elárulom! Két éve vettem, mikor még nem voltam (megjegyzem
önmagam által) letiltva a piacozásról. Hogy tulajdonképpen csak fél kiló gombáért
ugrottam ki a Bosnyák piacra? És akkor mi van? Akkor már nem is vehetek meg
egy magnót? De! És már jött is velem haza. Ugyan szükségem az nem volt
rá semmi, de ettől még nosztalgiából belenézhetek. Amúgy épp az
ilyen agyament gondolatok miatt nem járhatok ki a piacra.

Az adatlapja alapján ez egy teljesen kommersz készülék. Illetve ez így ebben
a formában nem teljesen igaz, mert az utolsó sorban feltűntetett 150-től 6000-ig,
mint a magnó rész frekvencia átvitele, az azért egy ritka pocsék érték. Ennél még
az MK21 is többet tudott, és nem csak leírva, hanem fülre is. Az én magnómnak,
ami ekkoriban egy Terta 811 volt, pláne jobb hangja volt! Mondjuk ez nem is
csoda, hiszen a többszörös térfogatú dobozban, egy az ebben a magnóban
találhatónál vagy kétszer nagyobb membránfelületű hangszóró tolta.
Ráadásul egy orsós magnóban mind a szalagszélesség, mind pedig
a szalagsebesség duplája volt, mint a modern kazettás társainál.
A leírásban amúgy van egy hiba, merthogy nem góliát, hanem
bébi méretű elem való a készülékbe. Mondjuk az elemtartón
úgyis látszik, de attól még csúnya elírás egy műszaki könyvtől.

Csak ugye a Terta 811 nem volt ilyen szép (bár nekem speciel tetszett), nem volt
benne rádió, pláne nem URH sávos, és bár volt füle a bőröndjének, de egy
tíz kilós készüléket valahogy akkor is furcsa hordozhatónak nevezni.

Az URH része keleti normás, ami érthető, hiszen ez a 70-es évek készüléke.
A középhullámú állomásskálán látványosan van kiírva Budapest egy, azaz
a Kossuth adó, és az amúgy akkoriban Petőfi névre hallgató Budapest 2.

A kedves vevő - miközben a tolópotméterek látványától ájuldozott - észre
sem vette, hogy a magnó kezelőgombjai közül hiányzik a pillanat állj.

Miközben adatok után turkáltam az interneten, találtam egy képet erről a magnóról,
amin egy kicsit másak voltak a gombjai. Ezekkel az apró kerek fémbetétekkel
sokkal szebbek a gombok, mint az előző képen látható csupasz változat.

Nem csak a saját rádiójáról, meg persze mindenféle kívülről csatlakoztatott
jelforrásokról lehet vele felvételt készíteni, hanem még saját beépített
electret mikrofonja is van. Ez mondjuk ha nem is volt még teljesen
általános, de a hordozható kazettás magnóknál általában így volt.

A készülék hátlapjáról készült kép nem kimondottan informatív.
Én azért itt is találok mindjárt négy említésre méltó részletet.

Egyrészt ezen az adattáblán egy mukk nem sok, annyi sem
szól arról, hogy mégis hol született meg ez a készülék.

Másrészt ha fel akarom támasztani, mondjuk azért, hogy végre legyen egy
működőképes rádiós kazettás magnó a polcon, akkor a beszakadt
borotvazsinór aljzattal lesz majd egy kevéske feladatom.

Harmadrészt ezen készülék egyszerűségét jelzendő, a hullámsávváltó
kapcsolója nem valami díszhelyre, hanem a hátlapra került.

Negyedízben megemlítendő még ez a csavar, ami a kor szokásával ellentétben
nem kereszthornyos, hanem hagyományos sliccel fejű. Ez a csavar egészen
biztosan nem eredeti, ami a készülékbe történt esetleges belepiszkálás
szempontjából semmiképp sem jelent jót.

Mikor az ember beadta a féltve őrzött akármijét a szervizbe, az ott dolgozó
munkafelvevőnek az volt az első megmozdulása, hogy ráragasztott egy címkét
a tulajdonos nevével, nehogy elkeveredjen a készülék. Ez mondjuk egy teljesen
érthető eljárás. No de az, hogy a lemoshatatlanul ragacsos címke ne a készülék
aljára kerüljön, hanem valami díszhelyre, az kifejezetten jellemezte a korabeli
jómunkásemberek esztétikához, illetve a más holmijához való hozzáállását.

Íme a készülék csatlakozóinak sora. A jobb felső mondjuk hiányzik, de ez elő szokott
fordulni, mikor az ember megmérgesedik a kontakthibás aljzatra, s miután többszöri
nekifutásra sem sikerül megjavítani, már vissza sem szereli. A bal oldali kapcsoló
szerepe mondhatni szokatlan. A felvételi együtthallgatás hangerejét lehet vele
három lépésben állítani. Ez a kapcsoló közvetlenül a hangszóró elé van
bekötve, mert ennél a készüléknél a végerősítő fokozat a felvételi
lánc szerves része. Mivel a magnóba épített automata felvételi
szintszabályzó - az egyszerűség jegyében - kikapcsolhatatlan,
ezért felvételkor nincs mivel szabályozni a hangerőt. A rendszer
felépítéséből adódóan, még ha a saját rádiójáról veszünk is fel, akkor
sincs hangerő szabályozó! Erre a problémára megoldás ez a háromállású
kapcsoló, a kikapcsolva, halk, illetve hangos állásaival. Mikor kikapcsolt
állásba tesszük a kapcsolót, akkor speciel egyáltalán nem halljuk, hogy
mit veszünk fel a rádióból. Ellenben ez a kapcsolóállás kifejezetten
hasznossá válik, mikor egy külső mikrofont csatlakoztatunk
a magnóhoz, ami - mivel kikapcsoltuk a hangszórót -
nem fog összegerjedni a készülékkel. Bóvli...

Ha jól értettem amit az interneten összeolvastam, akkor az audio sonic a nem éppen
jó hírű LEVIS-hez hasonló cég volt. A készülékek valahol a messzi távol-keleten
születtek, mert ott volt olcsó az anyag és a gyártás. Mindeközben a termékek
olyan néven (esetleg neveken) kerültek forgalomba, ami egyáltalán nem
utalt a külföldi, pláne távol-keleti származásra. Mindezt azért, mert
a németek jobban bíztak az európai technikában. Ha a München
fantázianevű kismagnót megnézzük, érteni fogjuk, hogy miért.

A készüléken természetesen németül vannak a feliratok. Mindezek tükrében
a magyar vásárlónak fogalma nem volt róla, hogy mit vett. Mi csak annyit
láttunk az egészből, hogy Apró Janinak milyen csecse magnója van.
Kicsi, könnyű, fényes, és úgy egyáltalán nagyon szép.

Ráadásul még tolópotméteres is, ami akkoriban azért még igen nagy szó volt.
Persze ha tudtuk volna, hogy mennyivel rövidebb ideig bírja a strapát egy
tolópotméter, mint a tekerős társa, ami természetes is, hiszen ebbe a
résen át - filclapocska ide, vagy oda - minden beleszóródik.
Elismerem. Szerintem akkor is ezt választottuk volna.
Már persze ha lett volna 1974-ben 4.500 forintunk.

Meglepő, hogy negyven év elmúltával még mindig megvan a teleszkópantenna
végén a gombóc. Amúgy maga az antenna is ép, és még csak nem is görbe!

Hogy miért mutatom ezt a csavart? Ráadásul ekkora nagyításban? Nos azért,
mert megérdemli! Ugyanis az öt lehetőség közül, már csak egyedül ő
tartotta helyén a hátlapot. Ez abból a szempontból, hogy mennyit
turkálhattak eddig ebben a magnóban, nem kifejezetten jó jel.

Első ránézésre azt mondanám, hogy nincs belepusztítva. Persze ki is próbálhattam
volna, még valamikor a doboz kinyitása előtt. Persze csak akkor, ha rá tudtam
volna akaszkodni a teleptartó érintkezőire, vagy legalább bele tudtam volna
dugni a hálózati zsinórt. Előbbi ezért nem ment, mert nem bírtam levenni
a teleptartó fedelét. Igazándiból persze úgy volt, hogy annyira szorult a
fedél, hogy nem mertem kipattanásig erőltetni. Utóbbi meg ugye nem volt
lehetséges, mégpedig a beesett csatlakozóaljzat okán. De nézzük a részleteket.

Mennyit kell gyilkolni egy csavarfejet, mire ilyen formát vesz fel benne a slicc?
Amúgy szerintem ez a csavar nem is ide való. Abból gondolom, hogy a rádió
paneljának szélét tartja, ami fokozat később kiszedve, mondhatni szűznek
bizonyult. Gondolom a néhai Gelka szervizben kerülhetett ide valami a
vegyes megmaradt csavaros dobozból. Persze mindegy, csak csúnya.

A múltkoriban elpusztított apró Philips, illetve a nagyobbacska SANYO magnóval
történtek fényében, felmerülhet a kérdés az olvasóban, s egyben a szerzőben is,
miszerint mi lesz ebből? Újabb adag alkatrészmorzsák kerülnek a dobozomba?
Esetleg összerakom? Majd mindjárt meglátjuk, hogy mit jósolnak a részletek.
Ha életképes, vagy legalább egyes részei feltámaszthatók, akkor valószínűleg
megmarad. Ha nem rentábilis a javítása, akkor elbontom, bár a megéri / vagy
nem éri meg kérdés, egy pusztán emlék funkciójú készülék esetében, ráadásul
hobbi szintű ráérős barkácsolást feltételezve, nem igazán határozható
meg korrekten. Szóval úgy lesz, ahogy majd a kedvem tartja.

Ez egy elképesztően korrektül kivitelezett részlet! Valószínűleg kiadták a feladatot
egy jó képességű ifjú mérnöknek, aki minden tudását beleadta a tökéletes
megoldásba. Amúgy az üzemmódváltó kapcsolót látjuk, csak most
nem kívülről, hanem belülről. A külső gombot tologatva mozog
a belső vastag fémlemez, ami két rézből esztergált apró perselyen
csúszkál. A kapcsolókar mozgatta lemezt egy hajlított végű laprugó
stabilizálja a szélső pozíciókban. A súrlódó felületek alaposan be lettek
zsírozva. A jobb oldali csavarfej alól egy forrasztófülben végződő piros
vezeték indult a magnó fémváza felé. Ez testelés volt, csak leszedtem.
Történt ez az egész mindössze azért, hogy az előlapi gomb tologatni
tudja a magnó elektronikájára szerelt kapcsolót. Ez az elem egy
tökéletesre sikeredett, soha el nem kopó, soha el nem romló
részlete lett a rádiós magnónak. Valószínűleg csak úgy
tudnám tönkretenni, ha mondjuk ráállnék
a készülék tetejére.

A kazettaajtót kinyitó rugó feltűnően nem gyári kivitelű rögzítését látjuk.
Bár ebbe a részletbe fektettek volna annyi energiát, mint az előzőbe...

Össze fogom szerelni? Vagy talán nem? Ez még nem dőlt el.
Míg a kérdés eldől, addig is vígan mosogatok a háttérben.
Mit ne mondjak? Ahhoz képest, hogy egyáltalán nem
látszott koszosnak, különös színe lett a víznek.

Erről a látványról az a régi kedves történet jutott eszembe, mikor egy haver átjött
a barátnőjével, hogy nézzek már rá a kislány magnójára, mert nem szól.
Valahol itt tarthattam a szerelésben, mikor halk női suttogásra
lettem figyelmes. Ezt már nem fogja tudni összerakni.

A középhullámú vételkészsége teljesen rendben van. Pontosabban szólva,
sokkal jobb, mint azoké a rádióké, melyeket mostanában boncoltam.
A hangerő ugyan kevéske, de majd vetek rá egy gyógypillantást.

Ha a képen pirossal bekeretezett kondenzátorokat kivenném, szerintem simán
át tudnám hangolni az URH fokozatot nyugati normára. Ahogy így ebbe
belegondoltam... Illetve nem! Igazából bele sem gondoltam, hanem
csak úgy egyszerűen oda sem figyelve, hogy tulajdonképpen
dolgozni fogok, már toltam is neki a pákát a készüléknek.

Szerintem jól sikerült az áthangolás. Bevallom őszintén, hogy a legtöbb időt
az vitte el, hogy rájöjjek, újra megőrült a frekvenciamérőmhöz való 1:1000
digitális előosztó. Nem tudom hogyan csinálja, de mikor elborul az agya,
olyankor 1:2000 osztásviszonyt produkál. Én meg nézem a számokat
a műszeren, hogy mégis hogy a csudába vehet bármi adót szegény
rádió, mikor valahol 50 MHz alatt jár benne a keverő oszcillátora.

Íme a rádió rész kapcsolási rajza. Ez így ahogy látod - természetesen a végfok
kivételével - egy teljesen komplett rádió. Kell neki antenna, két vezeték
a tápfeszültségnek, és valami erősítő amire rá lehet kötni
a hangfrekvenciás jelet.

Ez ugyanaz a rajz mint az előző, csak nem Kádár Géza kapcsolási rajzos könyvből
van, hanem Csabai Dániel magnósok évkönyvéből. Azért tettem ide mindkettőt,
mert a nyomda ördöge időnként apró eltérések okozásában élte ki aljas vágyait.
Lásd a bal alsó tranzisztor emitter ellenállásának egy nagyságrendnyi eltérését.

Mivel a rádió panelja már rendben van, elindulok
a magnómechanika áttekintésének irányába.

Ha véletlenül lelöktem volna a helyéről a skálahúrt, ezen rajz alapján
tudtam volna visszavarázsolni. Persze maga a rajz nem elég, mert
kell még hozzá türelem, rutin, és még egy adag szerencse is.

Mivel az állomáskereső gombját nem lehet levenni a helyéről a skálahúrozás
megbontása nélkül, ezért őt a helyén hagyva pucoltam meg. A spirituszba
mártogatott használt fogkefe pillanatok alatt lehozta az évtizedek alatt
felrakódott koszt. Mondjuk a csapkodó sörték szét is szórták amit
lehoztak, de a takarítás már csak olyan, hogy kosszal jár.

Pedig most vettem elő egy teljesen új óriáspapírost, mert az előzőt a SANYO magnó
mechanikája (bosszúból, mert szétszedtem) kilyukasztotta. Na, ennek is annyi...

Ez így konkrétan szerelhetetlen! Hiába tekertem ki az erősítőpanelt tartó csavarokat,
ettől még sajnos nem lehet a nyáklapot kifordítani, mert úgy össze van kábelezve
a mechanikával, hogy még! Ha meg lekötöm a panelről a motort, potmétereket,
tápfeszültséget, indító érintkezőt, akkor természetesen működésképtelenné válik.
Gondoltam mielőtt még nekiállnék változtatni ezen a helyzeten, teszek egy próbát.
Kapott egy új szíjat, majd igaz csak egy csavarral, de visszafogattam helyére a panelt.

Rengeteg magnómechanikát láttam már közelről, kazettásat és orsósat is, illetve
nem csak láttam, hanem szét is bontottam apró morzsákra, de olyat, amiben
ennyire lötyögött volna a szalagtovábbító nyomógörgő, olyat még soha!
Olyan egészen egyszerűen nem létezik, hogy akár a tengely,
akár a görgő ennyire elkopjon. És valóban!

Ez egészen nyilvánvalóan gyárilag ilyen. Levettem a görgőt a tengelyéről, aminek
a képen látható módon egy bumszli van a közepén. Ezen támolyog a görgő.
Persze értem én, hogy így önbeállós, csak azt nem értem, hogy mindez
mivégre? Eddig még mindenütt máshol az volt az elérendő cél,
hogy a szalagtovábbító görgő stabilan álljon a helyén.

A szalaghúzó tengelyének három csavarral történt perselyrögzítését látjuk.
Ez a részlet meg korrektebb, mint az általában szokásos beleszegecselés.

Nézegettem, forgattam, de legfőképpen unottan tologattam. Mivel az előző két
magnót elbontottam, és ez bár részemről indokolható cselekedet volt, hiszen
a mérleg végül is úgy alakult, hogy két ócskasággal kevesebb lett a polcon,
és csak néhány alkatrésszel lett több a dobozaimban, csakhogy ettől még
nem esett jól a dolog. Magnót elbontani egy kicsit mindig fáj. Végül úgy
döntöttem, hogy nekiugrok. Ha nem járok sikerrel, legfeljebb feladom.

A magnóban sajnos nem csak az ékszíj volt megnyúlva, hanem az összes többi
gumiból készült alkatrész is elöregedett. Némelyik görgő ráadásul féloldalasra
kopott, vagyis üt, mely hibajelenség elhárításához esztergálni kéne. Mivel
esztergám nincs (már csak az kéne a szobába), ezért így marad.

Ha szét is fogom szedni, a rádió részét, mivel ez így egy aranyos kis
kompakt valami, biztosan egyben fogom hagyni. Hogy aztán
lesz-e kedvem valaha is rádiópanelt újradobozolni...

A kombináltfej csavarjainak biztosítása gyárinak tűnik.

Inkább koszosnak mondanám, mint kopottnak.
Szerintem ez a magnó nem sokat futhatott.

Ugyan borzalmas hangja van, de azért szól. Szerintem ez a rettenetes
hangminőség, ez nem a próbakazettám számlájára írandó.

Mivel kellett az áthangoláshoz, ezért ott a páka, mely instrumentum
közelsége az előző két magnó esetében nem jelentett semmi jót.

Míg a doboz szárad, félretettem a belső részeket. Ha az alsó dobozban található
lapozós órásrádiót végre összeszerelném, mindjárt lenne két doboznyi helyem!
Hogy mióta próbálom magam rávenni az összeszerelésre? Hosszú évek óta...
Ha csinálni nem is csináltam vele még semmit (bár a szétszedés is valami),
de legalább már kijutottak az eldobozolt alkatrészek a mélyszekrényből.

Másnap már korán reggel (azért tettem oda az órát, hogy lásd) elkezdetem szemezni
a félretett maradványokkal. Mivel a doboz útban van a cserépkályha tetején, illetve
ezt megelőzően már félretettem a képen látható órásrádiót, a nagyon hangos fülest,
a ferde tetejű SANYO magnót, valamint a Sokol rádiót, ezért most már abba
kéne fejeznem a dolgok egészen apró darabokban történő tárolását.
No de hallgatok én magamra? Úgy nézem, hogy nem igazán.

Olyan szépen süt kint a nap...
Engem meg annyira nem érdekel...

Ez viszont igen. Mivel most (mikor ezt a cikket írom) épp tél van, ezért ide szoktam
feldobni száradni a törölközőket. Ha nem figyelek oda, márpedig mit kéne figyelni
egy cserépkályha tetején, ha csak nem magnódarabokat, még le találom őket
innen verni. Ha nem is olyan sűrűn, de párszor azért már előfordult.

Az elmúlt több mint ötven év alatt olyan mérhetetlen rutinra tettem szert a dolgok
halogatásában, hogy már egyáltalán nem kell koncentrálnom. Úgy állok neki
sarazni magnószerelés helyett (megjegyzem a szoba közepén), mintha
ez lenne a világ legtermészetesebb dolga!

A büdöske ültetést követően megragasztottam a széket.
Természetes tettem mindezt az átkárpitozása helyett.

Ráhangolódásképp nekiálltam nézegetni a magnó kapcsolási rajzát.

Újra kitettem mind a két rajzrészletet, merthogy természetesen itt is
akadnak különbségek. Nézzük csak meg a kép bal felső sarkát.

Amúgy szerintem egyik rajz sem passzol a tuchel gépbeli bekötéséhez,
mert a gyakorlatban úgy látszik, hogy a rajzénál több odavezetés van.

Leválasztottam (konkrétan levágtam) a rádiót, mert most teljesen szükségtelen,
és amúgy is csak útban lenne a magnó rész szerelésekor. Átrendeztem (lyukon
történő átfűzés), illetve kicseréltem (jó hosszúra) a kábeleit. Akár visszakerül
a dobozba ez a panel, akár nem, szerintem így van ez jól. Talán annyit még
megtehettem volna, hogy felírom az egyes vezetékek funkcióját, de ez
jelen esetben annyira egyértelmű, hogy feleslegesnek ítéltem.

Szóval az úgy történt, hogy ugyan néztem a monitoron a kapcsolási rajzot, de azon
könyv szkennelése, ahol ez a rajz volt, konkrétan az összes fotó elkészülése
utánra maradt. Vagyis már rég át volt hangolva a rádió, mire előkerült
a hangoló elemek térképe. Amúgy a rajzzal ellentétben az L3-as
tekercs nem a modulátor, hanem az oszcillátor. Újfent csak
gratulálni tudok a nyomda ördögének a jópofa elíráshoz.

A piros, a fehér és a fekete vezetékek tartottak eredetileg a rádió panelja felé.
Ezt azért fotóztam le, mert ugye mi van, ha elfelejtem? Vagy leszakad.
Rendcsinálás közben akár még le is leforrasztódhat valamelyik.

Ezeket a vezetékeket is át fogom rendezni, mert az egészen valószínűtlen,
hogy a készülékbe illő kapcsolós borotvacsatlakozós aljzatot találjak
a dobozaimban. Már ha szükség lesz a csatlakozóra egyáltalán.

Mint azt már említettem, a rádió és a magnó rész annyira
elkülönített, hogy egymás nélkül is üzemképesek.

Mivel a tápegység is útban volt, ellenben a működéshez az sem kellett, így azt is
leválasztottam. Ez nem valami jó jel, mert így ugye már a belső tartalom is
három darabban van. És még mindig nem szerelhető normálisan! Ezen
a képen a panelt ugyan kifordítva látjuk, de annyira nem engednek
a kábelek, hogy mindenképp kezdenem kell velük valamit,
mert így nem lehet rajta normális munkát végezni.

Ha kellett is volna ez a rajz szerelés közben (nem kellett),
természetesen ez is csak utólag került elő.

Nem is hiányzik a korábban említett csatlakozó, hanem egyszerűen csak
be volt esve. Majd keresek egy hozzáillő anyát, ha szükségét érzem.

Nem arról van szó, hogy nem fotóztam (amúgy nem fotóztam), hanem arról, hogy
azt nem igazán lehet megmutatni képekben, amint a szerző egyre újabb és újabb
meglepő részletekbe botlik a magnó működésével kapcsolatban. Ugyan a rádiót
hangosítva úgy tűnhetett, mintha rendben működne az erősítő, de persze nem.
Akár csak egy kicsit is ráadva a hangerőt, egyből torzítani kezdett az erősítő,
miközben egyáltalán nem szólt hangosabban. A műszaki leírásban szereplő
egy wattnak a közelébe sem ért. Szerintem még a tizede sem volt meg.
Ez a magyar gyártmányú ellenállás egyértelműen nem lehetett
része az eredeti készüléknek, ezért kiforrasztottam,
majd pusztán kíváncsiságból rámértem.

Tíz ohmot mutatott a multiméter. Ugyan a kapcsolási rajzban szerepelnek
tíz ohmos ellenállások, ráadásul pont a hangszóró környékén,
ezért először azt az áramköri részletet gyanúsítottam.

Innen szedtem ki az ellenállást. Már úgy értem, hogy nem az alkatrészes oldalról,
hanem innen a fóliásról. Kivételesen segített a fényképezőgép, mert a valóságban
ez a panelrészlet még ennyire sem volt látható. Az odanőtt rémes gyantamocsok
természetesen épp a lényeget fedi el. Mivel még itt hevert az asztalon a korábbi
forgatógomb tisztításához bevetett spiritusz, meg a fogkefe is, ezért alaposan
megdörgöltem velük a panelt. (a spiritusz ugyanis oldja a fenyőgyantát)

Na ugye, hogy na ugye! Merthogy ezek itt a végtranzisztorok lábainak jelölései.
Szóval nem a kimenőtrafó után van a hiba, hanem még előtte. Konkrétan
a két teljesítménytranzisztor közös emitter ellenállása lett kicserélve.
Betettem az utólag odafuserált 10 ohmos helyett egy 2 ohmosat.
Mindjárt megjött a hangerő! Gondoltam ezzel meg is lennék.
Nem állítanám, hogy ritkán tévedek. No de ekkorát igen!

Olyan hibajelenségek léptek fel, amiket egészen egyszerűen nem tudtam hova tenni.
Komolyan mondom, hogy többször is át kellett néznem az ágyra, az odakészített
dobozra, hogy akkor most melyik is a két tolóka közül a hangerőszabályzó?
Valami olyasmit képzelj el, hogy miközben tolom felfelé a hangerőt, szó
sincs róla, hogy hangosodna, hanem a hang tónusa változik, de nem
úgy mint azt az amúgy működő hangszínszabályzó gombja teszi.
Kikapcsoltam a magnót, nézegettem a panelt, de nem láttam
rajta semmi hibát. Visszafordítottam a panelt, betámasztottam
a helyére a kazettát (kellett, mert nincs ajtó ami a helyén tartaná),
egy percig mintha jól működött volna, aztán megint kezdte elölről a fura
tónusú hangok produkálását. Ekkor kivettem a helyéről a panelt, átkötöttem
a tápfeszültség bevezetését a mechanikán található indítóérintkező utánra, hogy
végre szabadon tudjam forgatni a panelt hibakeresés közben. Mivel ez nem jött
össze berágtam, s a rövidnek bizonyuló vezetékeket mind kicseréltem olyan
hosszúra, hogy ne tartsák vissza a panelt. Egyből ki is derült, hogy most
meg azt játssza velem ez a dög, hogy olvadoznak benne a tranyók.
Eddig ugye nem tehették, mert a 10 ohmos emitter ellenállás
megakadályozta őket a túlzott áramfelvételben. Miután
ránéztem a tápegység árammérő műszerére, az ütő
megállt bennem, hogy mégis mi a csuda eszik
a panelen több mint egy ampert, miközben
a motort véletlenül elfelejtettem bekötni.
Aztán akkora lett a csend, hogy azt hittem,
hogy itt a vég. Kinyírtam az erősítőt. Csókolom.
Ennyi. Jöhet a váltás alkatrész kitermelő üzemmódba.
Pedig még a szakadt szélű hangszórót is megragasztottam...

Na hol mérek 100 volt feletti váltófeszültséget a multiméteremmel?

Hát persze, hogy a kombináltfejen! No de ki nyomhatta meg a felvételkapcsolót?
Úgy voltam vele, hogy én aztán biztosan nem, mert ugye hol vagyok én még
attól, hogy a felvételi funkció működését ellenőrizzem? Az biztos, hogy
még nagyon messze! Miután jól megmozgattam a felvétel / lejátszás
átkapcsolót, valamint kapott az arcába, akarom mondani az érintkezői
közé spriccentésnyi kontakt lötyit, mindjárt visszatért az élet az erősítőbe.
Gondoltam probléma megoldva! Biztos csak annyi volt, hogy szegény kapcsoló
hol itt, hol meg ott szorult meg, ezért csak félig kapcsolta át a korrekciós láncot,
meg ilyenek. Meg ahogy azt a Móricka elképzeli! Ahelyett, hogy rendben szólna,
talán még egy kicsit fel is erősödött a hang tompulása, miközben az áramfelvétel
az erősítő áram alá helyezése után folyamatosan növekszik. Hogy rohadj meg!
Utasította a szerző fennhangon a szerkezetet, miszerint ugyan térjen már
a javulás útjára, ha nem szeretné apró darabokra bontva végezni.

Na hol mérek majdnem öt volt nem hallható frekvenciájú váltófeszültséget?

Nos hol másutt, mint a hangszórón.

Biztos hangosan moroghattam, mert miközben anyám betolta elém a kistányérnyi
kicsomagolt mandarint, csak egészen halkan merte odasúgni, hogy tessék kisfiam,
itt egy kis vitamin. Miközben én a mandarin gerezdjeit rágcsáltam átszellemülten,
a multiméter már öt voltot mér a hangszórón. Én persze mindebből nem hallok
semmit, hiszen a frekvencia jóval a hangfrekvenciás sáv felett van. Szóval
onnan ered a furcsa tónusú hang, hogy a begerjedt erősítő mondhatni
saját magával van elfoglalva. Mindeközben velem meg az történt,
hogy csak huszonhét szem magot köpködtem ki a mandarinból.

Széthajt, rajzot néz, visszahajt, próbál, megint néz, belemér, káromkodik.
Ezeket variáltam, de sajnos semmi okát sem találtam a gerjedésnek.

Még azt is teszteltem, hogy nem az van-e, hogy az előerősítő gerjed, mert mondjuk
kiszáradt egy hidegítő elkó az automata szintszabályozó hurokban. Nem, nem az van.
A hangszórón mérhető gerjedés okozta feszültség még arra sem reagál, ha rövidre
zárom az előerősítő tápfeszültségét. Mindeközben, hogy egy kicsit feldobjam
a hangulatom, visszacsavaroztam a helyére a kiesett jack aljzatot. Ez sajnos
egyáltalán nem hatotta meg az erősítőt, ő csak masszívan gerjedt tovább!

No de hogyan tud egy ekkorka erősítő ilyen hatalmas áramot felvenni? Az adatlapja
szerint - mikor minden egyszerre jár benne - a maximális áramfelvétele mindössze
420 milliamper. Akkor én milyen másfél ampert látok? A képen látható aprócska
piros alkatrész, a mellétett ellenállással párhuzamosan van kötve. Melegítésre
lecsökken az ellenállása. Arra szolgál, hogy mikor a végerősítő tranzisztorain
átfolyó áramtól felmelegszik a közös emitter ellenállásuk (amit épp az előbb
cseréltem vissza helyes értékre), vagy maguk a tranzisztorok melegszenek
fel, akkor a bázisosztó elállításával lecsökkentse a két tranzisztor közös
bázis emitter nyitófeszültségét. Persze megteszi mindezt a környezeti
hőmérséklet bármi okból történő emelkedésének hatására is. No de
vajon megteszi-e? Jelentem igen, rendben működik. Ha nekinyomom
a pákát, azonnal lezuhan az ellenállása. Akkor viszont képtelenség, hogy
ekkora áramot vegyen fel a végfok! Mégis mi a csuda nyitja ki a tranzisztorokat?
Ugyanis az van, hogyha hagyom kihűlni a gépet, majd újra áram alá helyezem,
akkor kezdetben még nem mutat semmit a hangszóróra kötött multiméter.
Egyszer csak elkezd emelkedni a felvett áram, majd beindul a gerjedés.
Tehát a gerjedés nem oka a melegedésnek, hanem a következménye!

Mivel a bázisosztó két tagját már kivettem a panelből, s az értékeik, illetve
a működésük helyesnek bizonyult, így jobb híján kiszedtem a harmadik
tagot is. A képen mint testre kötött 5,6 kiloohmos ellenállást láthatjuk.

Ez kérlek olyan 820 ohm, hogy csak zuttyan! És ez nem buherálás volt, hanem
ezt még gyárilag cseszték el a ferdeszeműek. Aki a közös (eredetileg 2,2 ohmos)
emitter ellenállást 10 ohmra cserélte, nem megkereste a hiba valós okát, hanem
egyszerűen csak megszüntette a túláram felvétel lehetőségét. Innentől persze
szegény erősítő az eredeti lehetőségeihez képest sokkal halkabban szólt,
miközben feleslegesen zabálta az áramot. Mivel az elemtartóban
vannak nyomok, ez nem lehetett valami olcsó mulatság.

Miután visszaforrasztottam az alkatrészeket a helyükre, az immáron helyes értékű
ellenállással már minden olyan, mint amilyennek negyven évvel ezelőtt kellett
volna lennie. Nesze neked kedves magyar vásárló, egy kis német feliratos
távol-keleti technika, ami olyan jó, hogy csak pult alól lehetett kapni.

Ugyan a magnó mechanikája leharcolt, illetve inkább elöregedettnek
nevezném, szóval kazettát azt már nem javasolt beletenni,
de ettől még úgy döntöttem, hogy összeszerelem.

Mondjuk ez már nem az a kazetta amit korábban hallgattunk, mert ezt már a Hi-Fi
torony magnójából vettem ki. Szóval nem csak azért szól jobban, mert már
se nem gerjed, se nem olvadozik az erősítő, hanem ezen a kazettán
sokkal jobb minőségű a felvétel. Na ja. Van némi különbség
egy bóvli magnó, és egy Technics deck felvétele között.

Ugyan ezt a műszaki részletet korábban mondhatni agyondicsértem,
de ettől még nem kéne elgörbülve lennie a jobb felső részletnek.
Ez egészen biztos, mert miután kiegyenesítettem, már sokkal
masszívabban ült be a helyére, mint így görbén, lötyögve.

Előkaptam a csavaros dobozt, majd szépen akkurátusan elkezdtem visszapótolni
a magnóból hiányzó csavarokat. Legalább használom is valamire a sanyarú
sorsú elbontott masinákból megkaparintott készletet. Ahogy azt a dobozt
elnézem, hogy látszódjon a fogyás, százszámra kéne magnókat javítanom.

Ezzel a leszakadt csatlakozóval is kezdenem kell valamit. Először még úgy volt,
hogy mindenféle ármányos terveket szövögettem az eredeti, bár körben végig
lemállott peremű csatlakozó visszaszerkesztésére, csak mikor rájöttem,
hogy ez bizony nem a szabványos borotva aljzat, vagyis nincs
hozzá megfelelő kábelem, feladtam az ötletelést.

Egészen biztos voltam benne, hogy lennie kell egy borotva zsinórhoz való aljzatnak,
mégpedig ebben az apró fadobozban. Erre fel itt csak az UWERTURA magnó
pótgombjai, meg a kicsi fehér antennaerősítőhöz való kapcsolók laknak.

Mielőtt lementem volna a pincébe a vegyes felvágott tartalmú dobozokhoz
csatlakozót túrni, rámértem a hálózati trafóra, nehogy az legyen,
hogy mondjuk szakadt. Szerencsére, akarom mondani
a magnó szerencséjére, nincs benne semmi hiba!

Itt viszont már van némi hiba. Ugyan idénre lett betervezve az alkatrészek legalább
főbb típusok szerinti szétválogatása, csakhogy erre az alkatrész szétválogatós
projectre komor árnyékot vetít a tény, miszerint már tavaly is pontosan
ugyanezt mondtam. Szóval hogy indíthatnám már be a rádióépítős
oldalamat, mikor ha kell egy alkatrész, és mondjuk tudom is,
hogy van, akkor ekkora rumliból kell előbányásznom?

Mennyivel egyszerűbb lenne úgy, hogy csak benyúlok a csatlakozós dobozba,
és kiveszem belőle amit kerestem. Természetesen ebben a dobozban semmi
olyasmi sincs, amit épp keresek. Most - mikor ezt a cikket írom - azonnal
eszembe jutott, hogy idefent is vannak csatlakozók, csak nem dobozban,
hanem fiókban. Persze úgysem értem volna semmit ezzel a tudással, hiszen
mikor ez történt, akkor még nagyban február volt, és állt a karácsonyfa.
Az említett fiók meg ugye természetes, hogy éppen mögötte van.

Ebben a rendetlenségben képtelenség bármit is megtalálni...

Odahúztam a széket a teli dobozzal az üres mellé, mert ugye az asztal az teljesen
foglalt, és elkezdtem átpörgetni az alkatrészeket az ujjaim között. Ez így már
tényleg inkább bányászat, mint igazi keresés. Az a ronda asztali szalagos
számológép, meg az alatta megbúvó Select 722-es rádió, az kérlek már
konkrétan elbontásra vár. Szóval az egyáltalán nem úgy van, hogy csak
úgy egyszerűen nem állok neki szétválogatni az alkatrészeimet. Hanem úgy
van, hogy folyton felmerül bennem a kérdés, miszerint miért álljak neki, mikor
még nincs is minden szétszedve? És itt most nem csak az említett két alanyról
van szó, hanem jön még hozzájuk két kapcsolóüzemű tápegység, egy szürke
színű szalagos számológép, és egy DVD felvevő is. És ezek még csak
azok a lomok, amik már ki vannak készítve! Én meg egy kicsit
tőlük vagyok kikészülve, merthogy nem igazán fogynak.

Gondoltam hátha találok egy megfelelő csatlakozóval ellátott trafót
a gyűjteményemben, hiszen kéne lennie, mert már bontottam ilyet.
Mi volt az a valami, amiben ilyet láttam? Illetve szedtem ki belőle.
Hát persze, hogy egy ISDN NT! Mivel ezek itthonra nem igazán
kellettek, így elosztogattam őket a kollégáknak, mikor eljöttem
a melóhelyről. Azokat is behordtam, amiket itthon őrizgettem.

Mekkora szerencse már, hogy még találtam a polcon egy teljesen originál példányt!
Mondjuk számára talán nem volt annyira szerencsés a találkozásunk, merthogy
ugyan némi szívfájdalommal, de azért mégiscsak kicsíptem belőle a keresett
csatlakozót. Majd ezt is jól elbontom a csudába, mint az összes többi, már
csak alkatrésznek való lomot. Mondjuk a nagyobbakkal kéne kezdeni, hogy
gyorsan legyen egy kis hely, de már az is haladás lenne, ha bárhol elkezdeném!

A fellelt csatlakozót annyira meg kéne reszelni, vagy ha őt talán nem is,
akkor a helyet ahova be kell építeni, hogy úgy döntöttem, inkább
turkálok még egy kicsit. Mert ugye az alkatrészeim között
keresgélni mégiscsak jobban szeretek, mint reszelni.

Eltettem az asztalról a magnót, nehogy még valami kárt tegyek benne, miközben
a dobozokban keresgélek. Mert ugye még csak az kéne, hogy beleessen valami!

Aztán inkább mégiscsak azt játszottam, hogy leültem a földre a dobozzal.
Ez amúgy egy "készülő rádió" feliratú doboz, melyben a rádióépítős
oldalhoz félretett alkatrészeimet őrizgetem. Van belőle néhány.

Ezt a fadobozt egy másik rádió alkatrészes doboz mélyén találtam. Na ugye, hogy
jól emlékeztem rá, hogy egy fadobozka mélyén láttam a hálózati csatlakozót!

Végül ez a harmadiknak fellelt példány vált be. Mégpedig olyan jól,
hogy ehhez semmiféle fúrás faragás sem kellett, merthogy
ez egy az egyben betolható volt a régi aljzat helyére.

Ez olyan pontosan illik ide, hogy teljesen oda vagyok, meg vissza!

Ez egy IKEA fiókos szekrényke fiókja. Ebben rejtegetem a szivacskészletemet.
Ez korábban úgy volt, hogy régebben is mindig eltettem a szivacsdarabokat,
melyek egy idő után kezdték kórosan ellepni a polcok szélét. Időnként
berágtam, és "mi a francnak ez a sok sz*r" felkiáltással kivágtam
a kukába az egész készletet. Aztán persze már mindjárt másnap
kellett volna egy darabka szivacs, ezért újrakezdtem a gyűjtést.
Viszont mióta a dobozka megvan, azóta szerencsésen megszűnt
a felhalmozott szivacsgyűjtemény mennyiségének hullámzása.

Apró átgondolatlanság, az amúgy egészen elfogadható színvonalú konstrukcióban,
hogy a motor sarka neki tud verődni a hangszóró szélének. Eredetileg is volt itt
egy darabka gumi szerű valami, csak azt kidobtam, mert az eltelt negyven év
hatására mállásnak indult. Én már nagyban örömködtem, hogy végre akadt
egy olyan magnó, ami megúszta rombolást, erre fel mi történt? Bekötöttem
az eredeti tápegységet, bedugtam a helyére a hálózati zsinórt, hogy végre ne
a tápegységemről járjon a magnó. Bedobtam a magnóba a próbakazettát, majd
lenyomtam a play gombot. Erre fel, ahogy odatolok a hangerőnek, szinte megáll
a magnóban a motor. A jelenség oka, hogy a labortáp feszültsége nem esik le
a terheléstől, míg a magnóé igen. A hat voltról ötre történő feszültségesés
akkora sebességcsökkenést eredményezett, hogy teljesen elszomorodtam.

Mivel még itt voltak mellettem a vegyes dobozban, ezért előkaptam a múltkoriban
szétcincált magnók motorjait. Természetesen egyik sem illik a betegeskedő motor
helyére. Aztán mikor alaposabban belegondoltam, hogy mi lehet a motorlassulás
oka, arra a következtetetésre jutottam, hogy nem lehet a motor kopása, hiszen
alig láttam némi használati nyomot a mechanikán. Akkor viszont az lehet,
hogy egyszerűen szorul egy kicsit a motor. Hogy ki nem szedem újra
a helyéről, az biztos! Mivel nem akarok én ebbe a gépbe kazettát
tenni, akkor meg ugye minek? Kapott egy kis kenést a motor látható
tengelyvége, amit szerencsére helyesen reagált le. Ha teljesen nem is jött
tőle rendbe, de alig érzékelhető szintre esett a lassulás. Szerintem ha
kivenném a motort a helyéről és kimosnám, illetve újrakenném
az alsó perselyét is, akkor teljesen rendbe jönne. Na ez az,
ami már nem fog megtörténni ezzel a magnóval!

A rádiópanel szerencsésen megúszta az új dobozba történő átépítést.
Na jó. Nem is gondoltam én azt az átépítést annyira komolyan...

Immáron az összes részegység visszakerült a helyére.

Helyesbítek. Ez a vezeték, ez bizony sajnos kimaradt. A magnó fémvázát (test)
kötötte össze az üzemmódváltó kapcsoló fém részével. Mivel nem láttam
semmi értelmét a beépítésének, ezért nem tettem vissza. Amúgy nem
véletlenül volt ott! Ugyanis ha az említett alkatrészek nincsenek
elektromosan összekötve a piros vezetékkel, akkor csak úgy
magától a kapcsoló nyelve és a mechanika között bizonytalan
az elektromos érintkezés. Ugyan van, csak bizonytalan. Egy ilyen
szinte értelmezhetetlen kontakthiba (hiszen ebben a körben valójában
nem folyik semmiféle áram) szokott megmagyarázhatatlan
zizegő zörgő hangokat produkálni a hangszóróban.

A rádiója szerintem tökéletes lett.

Ugyanez sajnos nem mondható el a magnóról, bár első hallásra olyan, mintha
rendben lenne. A hallott torzítás nem hiba, mert az onnan ered, hogy mikor
túlvezérlem az erősítőt, akkor természetesen nekikezd torzítani. A hangerő
növekedést azért nem halljuk, mert azt a kamera automata szintszabályzója
tökéletesen kikompenzálja. No nem ez a baj, hanem a leeső motorsebesség.
Persze ha nem akarok rajta kazettákat lejátszani, akkor nem számít. Csak
úgy eszembe jutott: Vajon Apró Janinak megvan még ez a magnója?

Akartam róla egy olyan képet, amin fehér háttér előtt van, immáron újra
egyben, szépen megfürdetve. Természetesen egyetlen szemből készült
kép sem sikerült, csak ez az amúgy feleslegesen elsütött oldalnézeti.

Most meg az a bajom, hogy már megint minden rá van pakolva a szkenner tetejére,
mely lomoktól lássuk be, azért nem olyan egyszerű kihúzni a polcból. Amúgy
már évek óta így van, és már évek óta nem vagyok kibékülve a helyzettel.

Mit is akartam mondani ezzel a képpel? Ja igen! Az ISDN NT-ből zsákmányolt
borotvazsinór annyira nem akart beférni az elemtartóba, hogy úgy az ötödik
sikertelen kísérlet után feladtam és oda folpackoztam a magnó hátuljához.
Itt a vége, fuss el véle! A magnó pedig megy a pincébe a többi kincshez.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.