Digitális ébresztőóra
(csak óra)

Mint nálam minden tárgynak, ennek az órának is története van. Ráadásul jó hosszú!
Hiába tiltakozol, mert akkor is elmesélem! Valaha egy hatalmas kétharangos MOM
vekker ébresztett reggelente, ami idővel természetesen elkopott. Mivel akkoriban
élték virágkorukat az úgynevezett KGST piacok, Apukám látva a betegeskedő
órám, meg abbéli sajnálkozásom, hogy reggelente elaszom (hát persze), vett
nekem a piacon egy szép új órát. Attól, hogy orosz, attól akár még jó is
lehetett volna. Csakhogy nem volt az! Ugyan pontosan járt, és minden
reggel rendre nekiállt felébreszteni, de aludni, azt nem igazán lehetett tőle!
Tisztára olyan volt, mintha a konstruktőr az óra működő alapfunkcióin túlmenően,
kifejezetten a minél hangosabb ketyegésre fektette volna a hangsúlyt. Épp ekkoriban
történt, hogy a barátaim kivittek Bécsbe körbenézni. Akarom mondani bevásárolni.
Rendesen telepakoltuk szegény Zsiguli csomagtartóját, mindenféle itthon nehezen
beszerezhető kinccsel. Mivel Tomi barátom vezetési stílusa (minden rábeszélés
ellenére) offenzív volt, meg persze a határőr is beletúrt a pukkanásig megrakott
szatyrokba (bár csak ímmel-ámmal), szóval mire hazaértünk, kicsit összeborultak
a kocsiban a dolgok. Mikor szétválogattuk a csomagokat, ebből az órából - bár csak
egyet vettünk - kettő is akadt. Persze szó sincs róla, hogy elszámolta volna magát az
eladó! Mivel legközelebb is ugyanabban az egészen picinyke boltban vásároltunk,
ezért alkalmunk nyílt megfigyelni, hogy mit csinál az eladó. Mikor már mindent
összevásároltunk, amit csak akartunk, és ki is fizettük, akkor fogta magát, és
bedobott még néhány dolgot a csomagjainkba. Persze ez neki valószínűleg
semmibe sem került, illetve része volt az üzleti tervének, mely abból állt,
hogy néhány filléres vacakkal biztosította magát, miszerint legközelebb
is hozzá megyünk vásárolni. Szóval ez az óra úgy került hozzám, hogy
tulajdonképpen ajándékba kaptam. Mivel teljes csendben járt, valóságos
megváltás volt a rettenetesen hangon ketyegő orosz óra után. Utóbbit azonnal
elajándékoztam a barátnőmnek, mert épp kellett neki egy óra. Aztán persze
gyorsan rá is jöttem, hogy most meg ott nem tudok aludni a ketyegésétől.

Persze én nem törtem le, mint a viharban ez az ág, hanem hoztam
egy szintén csendben járó órát a barátnőmnek is, karácsonyra,
közvetlenül a következő Bécsi beszerzőkörút alkalmával.

Ez annyira így volt, még egy képet is találtam az akkori karácsonyról. Ott hever
a rádiósóra a karácsonyfa talpától jobbra. Azt a zöld motort a bal sarokban,
valószínűleg poénból kaptam, mert szegény MZ épp apró darabokban
hevert a pincében. Mivel erre nem tudok felülni, ezért kénytelen
leszek összerakni azt. Én tulajdonképpen nagyon jól elvoltam
a reggelente barátságos csipogással ébresztő órámmal, és eszem
ágában sem volt magamnak rádiós órát venni, de az élet - mint már
annyiszor - most is közbeszólt. Már nem csak a Bécsi út másik végén,
hanem a Budai Skála áruházban is lehetett kapni mindenféle kapitalista
ármányságot. Ellenben garanciális szerviz, az nem igazán volt hozzájuk.
Amit visszahoztak a kedves vásárlók, mert ugye a nyugati holmi, jelen
esetben, valljuk be őszintén, igencsak sokszor távol-kelti vackokat
jelentett, azokat ha ki azért nem is dobták, ellenben igen olcsón
kiárusították. Így lett nekem órás rádióm, potom kétszázért.
Persze működni azt nem igazán működött, de ez engem
akkoriban még nem különösebben szomorított el.

Ha egyszer létezik egy növény, direkt szomorkodási célra, akkor én legyek szomorú?
Ugyan a kijelző szegmenseinek még a fele sem világított, de akkoriban még voltam
olyan bátor (vagy botor), hogy egy ilyen apró hiba nem volt képes meggátolni
a vásárlásban. Aztán mikor megláttam, hogy mi van belül a kijelzőben
(tokozatlan LED chipek), akkor már bizony elszomorodtam.

Persze nem azért, mert szegény LED-ek nem voltak becsomagolva, hanem azért,
mert akkoriban egészen egyszerűen nem létezett az országban alkatrészforrás.
Már úgy értem, hogy a keresett kijelző. Illetve de! Az mondjuk igaz, hogy
nem a boltban vettem a LED kijelzőt, hanem kiszedtem a kicsi fekete
ébresztőórámból (erről az óráról szólna tulajdonképpen a mai cikk,
csak még nem), de ez a lényeget tekintve mindegy. Átszereltem
a kijelzőt az amúgy minden hiba nélkül működő rádiós órába,
majd évtizedekig boldogan elvoltam az eredménnyel. Illetve
ez nem pontosan így történt, de az órás rádióba sikeresen beépített
kvarcpontos időalapról majd a következő szétszedtem cikkben mesélek.

Ott van az óra elbújva a CD lemeztartó állványban. Szerintem már fél tőlem, mert
ahányszor csak találkozunk, mindig kikerül belőle valami. Szóval az úgy volt,
hogy éppen ültünk az öltözőben Sántik Jóska kollégámmal, s mivel mind
a ketten mondhatni IC fejűek vagyunk, valami elektromos dologról
beszélgettünk. Ezt meghallva odajött hozzánk egy kollégánk (már
fogalmam sincs, hogy ki lehetett az), és felvázolta a problémáját.
Kapott Amerikából egy digitális órát, amit itthon természetesen nem
tudott bedugni a konnektorba. Ugyan kapott hozzá egy átalakítót, de nem
működött vele az óra. Természetesen nekünk szegezte a kérdést, miszerint nem
tudnánk-e Jóskával ránézni a problémára, ha már egyszer a többiek számára folyton
érthetetlen dolgokról beszélgetünk. Hogyne tudnánk! Nekem ugye eleve bamba
az arcom, úgy nézek vele mint kevesen! Jóskának meg hatalmas szeme van!
Ketten együtt bármit rettenetesen meg tudtunk nézni! Néhány nap múlva,
mikor elénk került az óra, egyből meg is állapítottunk, hogy menthetetlen.
Az óra 110 volt 60 hertzes hálózathoz készült, s ezen okból kifolyólag az 50
hertzre berendezkedett Európában sajnos sosem fog pontosan járni. Valamint
a szerkezethez kapott átalakító fázishasítós elven működött. Még rá is volt írva,
hogy 100 wattól két kilowattig használható, elektromos, de semmiképp sem
elektronikus fogyasztókhoz. Azért hazahoztam az órát, hogy belenézzek.

Mint ahogy ebbe a pincemélyi dobozba is belenéztem, s megláttam benne a rég
elfeledett, évtizedekkel ezelőtt működésképtelenné tett órát, úgy az előbb
említett szerkezetben is megláttam a lehetőséget. Ahogy egyre inkább
belemerültem az óra panelján található mindenféle ákombákomok
olvasgatásába, egyszer csak kiszúrtam két feliratozott átkötési
lehetőséget. Az egyikkel a 12, illetve 24 órás üzemmódok között
lehetett váltani, míg a másikkal az 50 és a 60 hertzes környezet között.
Átkötöttem 50 hertzesre, majd megkapta próbaképp az én órám hálózati trafóját.
Mivel a műtét sikerült, az óra rendben mutatta az időt, és még az apró trafó
felfüggesztése is csereszabatos volt, így megkapta a trafót az órámból.

Az én órám pedig idővel lekerült ide, ebbe a pincemélyi dobozba. Se kijelzője, se
trafója, se reménye nincs rá, hogy valaha is újra működni fog. Azért ez egy
elég szomorú vég egy dolgát valaha hiba nélkül ellátó szerkezetnek.
Azt gondoltam ki, hogy a tőle jobbra látható interkommal
ellentétben, kap egy esélyt a feltámadásra.

Felhoztam a pincéből és bedugtam a polcba, hogy alkalomadtán előránthassam
vészmegoldásként, ha tegyük fel nem boldogulnék az időt kétszeres sebességgel
múlató órás rádióm javításával. Mondjuk szó sincs róla, hogy elkapkodtam volna
ezt a projectet! Pláne úgy, hogy van órám. Mondjuk a DCF77 vezérlésű LCD
kijelzésű órából semmit sem látok az éjszakai sötétségben, de olyankor (és
szerencsére máskor se) nem érdekel az idő. Hogy akkor mégis mivégre
az egész? Mindenhol azt olvasni, hogy nem tesz jót a szervezetnek,
ha működésképtelen tárgyakkal veszi körbe magát az ember.
A "működésképtelen dolgokkal körbevesz" meghatározás
ez tisztára olyan, mintha egyenesen rám szabták volna!

Ezek az ángliusok egyszerűen képtelenek leírni normálisan a dolgokat.
Micsoda dolog már alarm clock-ot írni az ébresztőóra helyett?

Ez nekem nagyon tetszett, és tetszik még ma is, és nem csak azért, mert ingyenbe
volt, hanem ez egy kifejezetten formás doboz! Nagyon is passzol egymáshoz
a fekete ház, a fehér gombok, az előlapi ezüst keret, és a sötétpirosan
világító gyönyörű kijelző. No de lehet egy óra egyáltalán csúnya?

A svédek még ezt is tudják! Például az IKEA áruházban annyi életunt formájú
és színű tárgyat látni, hogy egy ott történt könnyed séta után, szinte már-már
magam is öngyilkos hangulatba kerülök. Hasábformájú ébresztőóra, gumi
borítással, khaki színben? Mondjuk ez legalább világít, mikor éjjelente
kíváncsiságból rákoppintok a tetejére. Azonkívül kifejezetten jópofa,
hogy van benne egy digitális hangrögzítő, így azzal a zajjal ébreszt reggel,
amit este belekiabáltam a mikrofonjába. De a formája... Pláne a lehetetlen színe...

Ha a belseje erősen hiányos is, de legalább a hálózati kábele megvan.

Az alján nincs semmi érdekes.

Szerencsére voltam olyan rendes, hogy az idő megőrzésében segítő
kilenc voltos elemet, még húsz évvel ezelőtt kivettem belőle.

A nyolcvanas években - szidás helyett - még örültünk a távol-keleti holmiknak.

Ha nem sikerül visszazökkenti a fehér órás rádió agyát a helyes kerékvágásba,
akkor kiszedem belőle a kijelzőt meg a trafót, és feltámasztom vele a most
boncolt fekete órát. Legalábbis ez a terv. Mint az a terveimmel
általában történni szokott, közbeszólt az élet.

Lepattintottam az óráról a fedelét.

Majd meglepődve vettem tudomásul, hogy ebben az órában mind a kijelző,
mind pedig a hálózati trafó benne van. Gondoltam biztosan csak úgy
egyszerűen bekötés nélkül beletoltam a házba a beteg kijelzőt,
hogy ne árválkodjon a helye, miközben a trafó a másik
órából átemelt, teljesen alkalmatlan 110 voltos.

Márpedig ezek nem az én forrasztásaim! Én ennél sokkal gombócosabban
forrasztok, valamint természetesen gyantásabban is. Azt a megfejtést,
miszerint lemostam volna a gyantát a kijelző széléről, azt igencsak
valószínűtlennek találtam. Gondoltam, akkor majd biztosan a
drótok másik, a vezérlőpanel felőli vége lóg a levegőben.

De nem! Ezek a forrasztások is mind gyárinak néznek ki.

A hálózati kábel tehermentesítő csavarján semmiféle nyoma sincs annak, hogy
valaha is ki lett volna innen tekerve. Komolyan mondom, hogy csak ülök
meg nézek, miközben nagyon nem értem a dolgot. Az mondjuk igaz,
hogy húsz év távlatából megkopik, vagy akár már nagyon át is
átalakul egy történet, de az, hogy az egészből semmi se
legyen igaz, az szerintem teljesen valószínűtlen.

Ez az óra, ez tökéletesen működik! Vagyis büszkén elmondhatom, hogy nem igazán
sikerült megizzasztania a javításával. Bezzeg mikor a múltkor elmentem paplant
vásárolni? Azt láttad volna, hogy néztem ki, mire hazaértem! Nézd, mutatom:

Azok a sötétebb foltok az ingemen, azok izzadtságfoltok. No persze nem
a paplan volt olyan nehéz, hogy beleizzadtam volna a hazahozásába,
hanem a biciklit tekerni télen, nagykabátban, defektes hátsó
kerékkel, mintegy három kilométeren keresztül.

Szétszedésnek nem valami izgalmas...

Bárhogyan is nézem, a látvány alapján egészen biztos vagyok
benne, hogy még sosem forrasztottam bele ebbe az órába!

Mondjuk az igaz, hogyha kicseréltem volna, illetve pótoltam volna benne
a hálózati trafót, az nem hagy benne különösebb nyomot, így akár
meg is történhetett. De én erre egyáltalán nem emlékszem...

Ha kivettem volna az órából a panelt, hogy leforrasszam (vagy vissza) a kijelzőt,
akkor egészen biztosan le kellett volna kötnöm a csipogóról a vezetékeket,
mert rövidek. Sem a panelen, sem itt nincs utólagos forrasztási nyom.
Nem értem... Nem állítanám, hogy amúgy tiszta az elmém, de
most sikerült magamat különösen összezavarnom.

Ebbe az egyetlen IC-be sűrítették bele
az óra szinte összes alkatrészét.

A kapcsolási rajz mindössze ennyi. Hogy egy digitális óra az egy chipes korszak
előtt mennyire nem így nézett ki, azt leginkább azzal tudnám érzékeltetni, ha
bemutatnék egy amatőr építésű digitális órát. Mondjuk van itthon, de még
csak tíz éve, s ennyi idő nekem még kevés volt hozzá, hogy belenézzek,
s megállapítsam, hogy pontosan milyen alkatrészekből is van felépítve.
Amúgy a rajzot elnézve azt kell mondjam, hogy igenis jól emlékszem!
Az óra IC vezérlő áramkörét valóban át lehet kötni 12 vagy 24 órás
működésre, illetve az 50 vagy 60 hertzes hálózati környezetre.
No de ha ez az emlék stimmel, akkor a többi miért nem?

Annyira csábít az a lehetőség, hogy meg se kíséreljem megjavítani a már el is
csomagolt (persze majd kibontom) fehér órás rádiót, hogy szerintem ez
úgy lesz, hogy bedugom ide a kis fekete órát, és akkor annyi!

Először még úgy voltam vele, hogy előkapom a pákát és kivágom
az óra hálózati kábeléből, azt a felesleges potom másfél métert.

Aztán meg ez jutott eszembe.

Ha még az is eszembe jutott volna, hogy előre előszedjem a dobozból a szükséges
két darab kötegelőt, akkor valószínűleg nem kellett volna újra összetekergetnem
a kotorászás közben egy kézzel összefogott, majd természetesen széteső kábelt.

Először megpróbáltam a drótmalacot betömszködni a panel alá.
Mivel a műtét nem igazán volt sikeresnek mondható,
ezért levettem a helyéről a kezelőpanelt.

Nem nevezném normális megoldásnak, de ha egyszer szükségem lenne a teljes
hosszúságú hálózati kábelre, akkor majd csak ki kell tekernem a dobozból.

Kicsit fura a csökött kábelével, de ha nekem épp egy ilyenre van szükségem...

Természetesen az óra fogyasztásának lemérése csakis azután
juthatott eszembe, miután lerövidítettem a hálózati kábelét.

A fogyasztásmérőn kezdi magát megadni az LCD, de ez a mérés szempontjából
persze teljesen lényegtelen. 17,5 kilowattóra az óra egész éves fogyasztása.
Remélem azt az ötszáz forintot azért sikerül valahogy kigazdálkodnom.

Biztosan öregszem, hogy már minden apróságnak tudok örülni, de
komolyan mondom, hogy az óra visszatérésén meghatódtam.

Újra van egy éjjel is látható óra a szobámban.

Ezt a rádiós órát biztosan nem rombolom szét, hiszen éveken át jól szolgált.
Belenézünk, teszek egy javítási kísérletet, aztán akár sikerült a műtét,
akár nem, megy a pincébe a többi elrámolt kincsem társaságába.

Ahogy én magamat ismerem, most meg ez fog
itt nekem hónapokon át bujdokolni...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.