Mikor a piacon megláttam, "juj de érdekes" felkiáltással néztem meg közelebbről ezt a dobozt. Az kérlek ezer forintba lesz, bökte ki kérdés nélkül az eladó. Miután erre fel viszonylag gyorsan letettem, és aztán egyből léptem is tovább (ez amúgy persze az alkudozás bevezető rutinlépése), azonnal utánam lett kérdezve, miszerint: Mégis mennyit adnál érte?
   Mivel nem éreztem komoly késztetést a dobozka megszerzésére (már csak azért sem, mert már szedtem szét hasonlót), azt válaszoltam, hogy kétszáz forintot, mire fel az eladó (amúgy szintén rutinosan) azt mondta, hogy akkor legyen már legalább három. Mivel ez az összeg úgy nagyjából nekem is megfelelt (mármint egy ilyen érdekes, de amúgy mára már teljesen értéktelen dobozért), az alku megköttetett.
   No de hogy került ez ide, mikor ma még véletlenül sem ennek kellett volna következnie? Mármint nem úgy, hogy nem ennek a cikknek, hanem úgy, hogy a valós időben nem ez a szétszedés következett volna.

   Szóval az úgy volt, hogy a minap sikerült végre átesnie a családi diavetítőnek a szétszedésen, és még le is hoztam a pincébe, de a szatyor aztán valamiért ott maradt a bicikli mellett. Másnap persze, mikor indultam volna a boltba kenyérért, kidöntöttem a bicajjal a szatyrot. Mivel a kenyér beszerzését sokkal fontosabbnak éreztem, mint a pincei rendet, a szatyor a bicaj mögé került. Most meg (mármint akkor, mikor ez a kép készült), máshoz kedvem nem lévén, lejöttem helyretenni a minapi trehányságomat.

   A diavetítő amúgy már ott is van a jobb sarokban (megjegyzem nincs valami jó helyen), én meg csak állok ezen (amúgy összecsukható) láda előtt, s értetlenkedem. Mármint azért, mert a minap ezen a ponton már egészen szépen fogyni látszottak a bemutatásra váró lomok. Az persze igaz, hogy én hordtam rájuk a fáspincéből egy (de inkább két) újabb réteget, de attól még nem kellett volna a mára szétszedésre beütemezett csehszlovák mikrofonos fülest teljesen eltakarnom, mire fel lazán azt mondtam, hogyha nem látom, akkor a keresett bigyó biztosan nem, vagy csak nem most akar szétszedődni.

   Amit ezen a képen látunk, az egy általam elektromos szerszámletevős polcnak keresztelt valami (természetesen lesz cikk a megépítéséről), amin ha valami ritkán fordul elő, akkor az az elektromos kéziszerszám. Ellenben egyáltalán oda nem illő bigyóból (épp mint most is) mindig rengeteg van rajta! Na ezért is (mármint ennek tudatában) mertem a lomos pincéből bátran visszajönni a tűzifásba (vagyis ide), mondván olyan egyszerűen nincs, hogy ne találjak itt is valami elbontani, vagy csak bemutatnivalót. Mivel a piros (amúgy műkörmös) Miniplex nem izgatta annyira a fantáziám, no meg annak nem volt annyira gubancos a kábele, így végül a diavetítő szinkronizátort választottam.

   Egyrészt onnan tudom, hogy mi ez, hogy a látványából visszakövetkeztettem a funkcióját, másrészt onnan, hogy rá is van írva. Mondjuk nem konkrétan, de azért elég beszédes a neve.

   Ezt a valamit úgy kell (illetve lehet) az orsós magnóhoz (illetve mellé) rögzíteni, hogy először ennek a dobozkának a tartólemezét fogatjuk oda a magnóhoz, aztán ezt a dobozt a tartójához. A szép fényes csavar nemcsak rögzítésre szolgál, de egyben a magasság beállítására is, amire azért van szükség, hogy a szalag mindkét szalagpályán azonos magasságban fusson.

   Ezt a készüléket úgy kell használni, hogy az orsós magnó mellé jobbról odatéve, a felcsévélő orsóra futó szalagot előbb még ezen is keresztülvezetjük. Mikor ez a készülék érzékeli a szalagon a dia pilot jelet, akkor kiad egy impulzust a tuchelben végződő kábelére, ami aztán léptet egyet az automata diaváltós vetítőn. Ennek az összeállításnak az lesz az eredménye, hogy a magnót elindítva, az elmondja helyettünk az egyes diákhoz tartozó szövegeket, majd mikor jön a következő dia, akkor arra automatikusan vált át. Bár manapság ez már egy kissé furcsának, pláne körülményesnek tűnik, azonban fejlődéstörténetileg ez volt a puszta diavetítő plusz az előadó mesél a látványhoz utáni következő lépcsőfok.

   Egy darabig még azzal a célzattal nézegettem, hogy vissza lehet-e ragasztani a dobozba a jobbra lent látható tartóelemet, de aztán azt mondtam, kész, már így is túl sok hasznavehetetlen holmim van, ezért ennek a bigyónak ezennel itt a vége!

   Az előbb már épp kezdtem örülni, hogy szereztem egy igen hosszú, két erű, és árnyékolt kábelt, erre fel kiderült, hogy ez nem is az. Ez amúgy (mármint a vezeték árnyékolatlansága) jogos, hiszen ugyan minek kellene egy kapcsolójelet (magyarul puszta rövidzárat) árnyékolni?

   A biztosítékban nem az a szokatlan, hogy kiment, mint inkább az, hogy egyrészt mindkét lábát kiütötte valamiféle sóvirág, másrészt talán még soha sehol másutt nem láttam a biztosítékfoglalat lábait ötletesen összehúzó rugókarikákat.

   Mivel a fiókban csak 63 és 800 milliamperes biztosítékot találtam, a biztonság kedvéért (mert ugye csak kiment valamitől az eredeti) 800-ast kapott. Mint az már csak a jelzőizzó fényéből is látható, mutat a szerkezet működési jeleket. Ezen felül még a reléjét is meg tudtam kattogtatni. Hogy ezt a rugócsoport nyomkodásával, vagy az apró kapcsoló tekergetésével sikerült előidéznem, arra viszont már nem emlékszem. Az eredeti metódus szerinti működését persze nem tudtam kipróbálni, hiszen nincs itthon pilotjelet tartalmazó hangszalagom. No nem mintha ne tudnék ilyet produkálni, csak úgy gondoltam, hogy nem éri meg, merthogy hozzávaló automata diavetítőm sincs.

   Az apró trafó a sárga vezetékein 6,3 (ez megy az izzóhoz), míg a pirosakon 12,6 voltot ad le. Hogy aztán fog-e benne még keringeni az áram, vagy majd kiszórják utánam a lomtalanítók, az egy jó kérdés. Ahogy az építési projectjeimmel haladok, szerintem az utóbbi.

   Amit ezen a képen látunk, az a hálózati feszültségválasztó kapcsoló, ami valaha (még az elektroncsöves időkben) egy ennél sokkalta komolyabb szerkezet volt. Már úgy értem, hogy ez azért nagyon igénytelen.

   Hogy a relés dobozom (amúgy már többszörösen) megtelt, az nem gátol meg benne, hogy egyre újabb és újabb példányokat szerezzek. Mindeközben az apró kapcsoló annyira egyedi, hogy azt már csak a pótolhatatlansága okán sem lenne tanácsos valami saját konstrukcióba beépíteni.

   Ha most azonnal talán még nem is, de másnap (mármint akkor, mikor ezeket a sorokat róttam) már sajnáltam, hogy nem mentettem le a vezetékekről a műanyag csöveket. A vaslemezt viszont továbbra sem bántam meg, hogy a kukába tettem. A tuchel meg ugye egyértelmű, hogy ment a többihez. Ekkor amúgy még úgy voltam vele, hogy következmények nélkül (mármint később szükségessé váló linkbeszúrás) megemlíthetem a pincében felhalmozott alkatrészek szétválogatását, merthogy ez a cikk a sor végére fog kerülni (ami az adott pillanatban 451-gyel odébbot jelentett), csakhogy később beugrott, hogy ez a cikk tulajdonképpen egy magnóról szól, ezért kitörő örömmel (mármint jé, hát már nem megint szétszedtem egy magnót) szúrtam be egy a magnóknak a táblázatban fenntartott üres sorba, ami aztán persze borított mindent. Nem is tudom, hogy megérem-e, hogy egyszer az összes hiányzó linket pótolni tudjam...

   Amúgy eddig bírtam a szétszedést. Itt aztán hiába volt minden erőfeszítésem, beborultam az ágyba, anyám ugyanis a telekről hazajővén, azonnal nekiállt főzni. Bár tegnap még azt mondta, hogy ma csak valami litye-lötye leves lesz ebédre, merthogy vacsorára majd süt májat, ehhez képest egy akkora adag (konkrétan egy egész kuktára való) rizses hús várt ebédkor az asztalon, hogy azt azért csak nem hagyhattam már ott!

   Mikor aztán az ébredés után újra ideültem, ismét azon kezdtem el sajnálkozni, hogy még mindig nem csináltam meg azt a spéci plafonra világító lámpát, amitől majd várhatóan nem csillannak be a billentyűzet gombjai.

   Maga a fej amúgy ismeretlen típus, valamint a várttal ellentétben nem negyed, hanem még félsávos. Ezt úgy sikerült a gyártónak mégis összehoznia, hogy mint az a kopásnyomból látható, a tulajdonképpeni magnófejnek (ami amúgy a vas színű rész) csak egy sávja olvasta a szalagot. Vagyis míg az amúgy negyedsávos magnón a szalag belsejében futó sávon volt a diakockákat összekötő szöveg, addig a szélén a pilotjel, amit ez a magnófej olvasott le, erősített fel, majd alakított a diavetítő számára is értelmezhető kapcsolójellé.

   Mivel ma már csak elvétve lehet magnófejet kapni (pláne orsós magnóhoz félsávosat), így erre az alkatrészre is azt mondom, hogy már csak ez az egyetlen valami is megérte azt a 300 forintot.

   Amilyen hülye vagyok, ezt még annak ellenére is úgy gondolom, hogy már rég megtelt a magnófejes doboz. Ez amúgy csak az egyik, mert a kazettás magnókhoz való fejeket és görgőket - helyhiány okán - már egy másik dobozban tartom.

   Bár általában vagyok olyan lusta, hogy a bontásra váró paneleket összegyűjtöm, és majd csak akkor szedem szét, mikor már tényleg tűrhetetlenül sok lesz belőlük (magyarán szólva már billeg a paneles dobozon a tető), ez most (valószínűleg mert épp ki voltam pihenve) nem így történt.

   A VALVO gyártmányú AC125-ös tranzisztorok nem leptek meg, ellenben a GRUNDIG feliratú 2SB56-os már igen. Mármint azért, mert míg a gyártó európai, addig az alkatrész jelölése japán.

   Ha nem az előbb húztam volna belőle ki, meg nem mondtam volna róla, hogy ez itt egy tranzisztorhoz való foglalat, ami amúgy nem igazán volt elterjedt alkatrész. Tulajdonképpen csak egyes Selga rádiókban, illetve a Tesla magnók 2NU70-es végtranzisztorainak lábain láttam.

   Míg az apraja alkatrész a vegyes dobozba került, addig a trafóval kapcsolatban úgy döntöttem, hogy azt majd külön viszem le a többihez. Amúgy a valós időben már a trafóválogatással is megvagyok, csak még nem jelent meg a történetről szóló felsorolós cikk.

   Mikor bedobtam a kábeleket a csapba, mondván elmosogatom őket mielőtt bekerülnek a többiek közé (amúgy már a pincei kábelválogatással is megvagyok), azonnal beszólt anyám a konyhából, hogy ugyan menjek már vacsorázni, mert még ki talál hűlni a máj.