Szovjet lemezjátszó erősítője
(nem éli túl a mai napot)

Folyton csak panaszkodok, hogy nem haladok, pedig igenis, hogy van látszatja
annak, amit csinálok! Innen például már eltűnt egy trafós doboz, és a C64-es
tápegységét is mutattam már. (hogy minek pakoltam ide ezeket, azt talán
most hagyjuk) Mivel a ventilátorhoz ma nincs kedvem, és az akkutöltő
sem igazán keltette fel a figyelmem, így utolsó lehetőségként a szovjet
lemezjátszó megmaradt erősítős felét választottam. Szerintem elbontom.

Ezt a csodát Laci szomszéd sózta rám. No persze nem ő volt a tettes, hanem én,
hiszen én voltam az, aki nem volt képes visszautasítani ezt a gyönyörűséget.

A felirat felső részét, vagyis azt, hogy "elektrofon", azt simán elolvastam. No de arra
még álmaimban sem mertem gondolni, hogy amit alul látunk, azt magyarul úgy kell
mondani, hogy Lider! Rá is ment a szerkezet dokumentációjának előkerítésére úgy
egy órám! Amúgy találtam hozzá négy, hat, és még egy tizennégy oldalas leírást is.

Lemezjátszó, hangszóró, és egy újabb, számomra olvashatatlan felirat.
Úgy döntöttem, hogy nem szótárazok, hanem majd kipróbálom,
hogy mit csinál, ha sikerült megszólaltatnom a szerkezetet.
A rövidített felirat amúgy teljességében выключить,
vagyis kikapcsolni, majd ugyanaz ы nélkül:
включить, vagyis bekapcsolni.

Egy magas, egy mély, s végül a hangerő.
Kár, hogy a gombok mérete nem nyerő.

Ezen gombok szépségéről nem szólnak ódák.

Ilyen eredetileg a lemezjátszója, csak ezt a részt nem kaptam meg hozzá.
(illetve Lacinak már eleve meg sem volt) A jobbra felül látható három
lyukba simul bele, az előző képen látott három darab forgatógomb.

Nem nevezném éppen apróságnak. Mondjuk a szovjetunió hatalmas
ország volt, ezért jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ugyan
miért is kellett volna náluk bárminek kicsinek lennie.

A malacot azért voltam kénytelen odatömszködni, mert a készülék fülét
rugók húzzák vissza a dobozba. Amúgy feszítik is, hogy ne zörögjön.

Arra a célra, amire nekem kellhetne, vagyis monitor célú erősítőnek, arra sajnos
alkalmatlan. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy egy kissé túlméretes.

Ezzel a gombbal lehetett kioldani a lemezjátszót. Ha ezt, meg
persze a párját is megnyomtuk, akkor kétfelé esett a doboz.

Itt egyrészt a lába volt, másfelől pedig egy négyzet alakú lyuk, melybe
eredetileg a lemezjátszót tartalmazó doboz körmei akadtak bele.

Sajnos hiába ép a hátlapja, ezt akkor is elfogom bontani. A kiterjedés időszaka után
ugyanis beköszöntött a kényszerű összehúzódás kora. Bandi bácsi pincéjét már rég
kifestettem, s hiába készítettem bele két polcot, azóta már újra kipakoltam belőle.
Ezen tettemnek köszönhetően természetesen az összes többi tárhelyem bedugult.
Szóval most az jön, hogy teszik vagy sem, el fogom bontani a nagyobb méretű
lomjaimat. Ez a fél lemezjátszó mondjuk még nem olyan nagy, mint mondjuk
a Fujitsu nyomtató, vagy a kávéfőzőgép, pláne sehol sincs a Dédi rádiójához
képest, és akkor még ott a Weimar, a B90, a fűtőtestek, és még sorolhatnám.

Kidobás előtt persze még ki fogom belőle vágni ezt a rácsot,
pont mint a múltkor boncolt szalagos számológépből.

Amit balra látunk, az azért nem lehet rozsda, mert ez a csatlakozós
rész az érintkezők kivételével műanyagból van. Persze ettől
még lehet, hogy elrozsdásodott rajta egy ócska szeg...

Ide kell bedugni a hálózati kábel másik végét. Természetesen egyetlen
zsinórom vége sem passzol a lyukba. A biztosítéktartó műanyag
ablakocska fordítva történő visszahelyezésével lehet váltani
a 127, vagy a 220 voltos feszültségű működtetés között.

A teleptartó létezését őszinte meglepetéssel vettem tudomásul.
Szóval elemről is tudsz működni? Akkor sincs kegyelem!

A szovjet mintájú felületkezelésnek nincs szüksége az elemekből áradó agresszív
vegyi anyagokra, mert az annyira intelligens, hogy akár magától is lebomlik!

A kép címe: nem vágom ki
Amúgy kivágom, csak előbb még kivágom belőle a rácsokat.

Ez a dióda sorba volt kötve az egyik teleptartó felől érkező vezetékkel.
Vagyis hiába tesszük be fordítva az elemeket, azért se megy tönkre!

Mivel nem nyomkodtam meg a hangszóróselymet, amúgy meg szemből nézve
nem látszott, így nem gondoltam volna róla, hogy két hangszóró van benne.

Szerintem simán belefért volna egy harmadik is.

Az erősítő a doboz aljában terpeszkedik, mondhatni saroktól sarokig.

A trafót biztosan kimentem belőle, de lehet, hogy az elkót már nem.

Annyira utálom ezeket az orosz forrasztásokat... Szerintem nem csak egyszerűen
lemosták a panelről a gyárban a gyantát, hanem már eleve valami furcsa állagú
lehetett a forrasztóón, merthogy ezeket csak úgy egyszerűen nem viszi a páka.
Ugyan nekitolhatom a pöttyöknek a Wellert, de amíg nem adok hozzá némi
gyantát is, addig leginkább csak csúszkál rajtuk a pákahegy. Valószínűleg
a szovjet fenyőgyanta visszaorzó maffia lehet ludas a dologban, akiknek
közvetlenül az elveszett vonatok minisztériuma mellett volt a székhelyük.

Annyiszor mondtam, hogy nem szabad így vezetni a hálózati feszültséget,
hogy egyszer úgy megb*sz az áram, hogy a végén még ott maradok!

Na most erről a csodáról tudom, hogy végül is hogyan sikerült a szovjet elvtársaknak
összehozni. Vászka! Tekerjek ezzel a furcsa színű és formájú géppel selyemszálakat
a sodratra, mielőtt a másik gép ráteszi a szigetelést? Mi az anyádnak tekernél?
Te részeges barom állat! Hát csak úgy gondoltam. Ja? Akkor tekerjél.

Mivel hálózatról meg sem mukkant, gondoltam megtáplálom a tápegységemről,
immáron természetesen a teleptartó érintkezőiről letépett vezetékek irányából.

Búgójel szintjén rendben van.

Miután normális műsorforrásról meg sem mukkant, nagy hirtelen a képen
látható ideiglenes krokodilcsipeszes átkötést sikerült összehoznom.

Az a jelenség, hogy a hangja egy kissé magasba húz, a doboz hátuljának hiányára,
illetve a kimeneti csatoló kondi kiszáradására írható. Vajon hogyan lehetett ezt
az izét telepes üzemmódban kikapcsolni? Mert egyik nyomógombjának
megnyomására sem reagál! Valószínűleg az lehet, hogy
kontakthiba miatt átkötötték a kapcsolóját.

Egy újabb próba következett, csak most hálózatról járatva. Miután
rájöttem, hogy melyik gomb a bekapcsoló, már így is működik.

Mire észbe kaptam, hogy fotózni is kéne, már
kint is volt a helyéről a két hangszóró.

Mivel hangszóróból már annyi van itthon, hogy kénytelen
voltam egy saját szekrényt építeni nekik...

...ezért a hangszóróknál sokkalta kevesebb helyet foglaló, illetve eleve nehezebben
beszerezhető hangszóróvászonnak valahogy sokkalta jobban örültem.
Itt aztán le is ragadtam, mert egyszerűen nem jutott eszembe,
hogy mégis mi a csudához kellett nekem a múltkoriban
hangszóróselyem. Végül, ha lassan is, de azért csak
beugrott, hogy a Terta táskarádió kipofozásához.

Már ázik is lefele a ritka anyag a deszkáról.

Na most egy hangszóróra szerintem azt kellene ráírni, hogy hány ohmos, illetve
azt, hogy mekkora teljesítménnyel terhelhető, nem pedig azt, hogy az Úr
ezerkilencszázhetvenharmadik évének negyedik hónapjában készült.

Amúgy 6,8 illetve 6,3 ohmosak, szóval nem igazán sikerültek egyformára.

Miközben kitermeltem a teleptartó érintkezőit, a szokásos
"hátha kell majd még valamire" felkiáltást hallattam.

Ezeket nagyon nehéz volt megszerezni! Nem is értem, hogyan dugták helyükre a
gyárban azokat a piciny tengelyeket, ezek ugyanis úgy öt centi mélyen voltak
a dobozban, ráadásul egy igencsak keskeny rés mélyén. Miközben elszántan
küzdöttem értük, az egyik rugó akkorát csapott az ujjamra, hogy menten
heves késztetést kezdtem érezni a doboz megtaposásának irányába.

Íme a dobozból immáron kitermelt erősítő. Ez olyan hatalmas, hogy
egészen biztosan nem ebből lesz a monitor célú erősítőm.

Pedig amúgy meglehetősen kompakt kis szerkezet.

Előerősítő, hangszínszabályzó, majd a végfok. Ez a kapcsolás tulajdonképpen
megfelelne a nemes célra, csak a fizikai mérete, csak azt tudnám feledni...

Előkaptam a gyantás tégelyt, majd kikábeleztem az erősítőt. Előtte természetesen
hátradőltem, és elképzeltem amint szabályozhatóvá teszem a bemeneti fokozat
erősítését, majd kicserélem a szovjet elkókat. A tápot szűrő elkót méretre jóval
kisebbre, hogy mint a többi, ő is beférjen a panel alá. Kapna néhány normálisabb
potmétert, időtállóakat, szép új gombokkal. A dobozt laminált padlóból készíteném.
Lenne az előlapon mindenféle bemeneti csatlakozó, hogy bármi végű kábelem bele
tudjam dugni. Sajnos mire idáig értem a gondolatsorban, épp bemelegedett a páka.

Gondoltam letekerem a potméterek anyáit laposfogóval, de kilettem röhögve.
Ekkor elővettem az ellenállhatatlan mosolyom, valamint a szerszámos
fiókból az angolkulcsomat, s mégiscsak én győzedelmeskedtem.

Úgy szétszedni, hogy többé már nem is akarom összerakni, úgy persze könnyű.
Szóval megnéztem volna a konstruktőr arcát, ha neki kell kicserélnie,
mondjuk a panel közepén terpeszkedő teljesítménytranzisztort.

Ez a hármas alapja lehetne az Isostat kapcsolót bemutató szétszedtem cikknek.

A két dióda között mindössze annyi a különbség, hogy a bal oldalin két darab
alátét van, míg a jobb oldalin egy sincs. Ezt nem én követtem el, hanem ez
már gyárilag így volt! Hát a технологическая дисциплина hol marad?

Nem tudom, hogy mennyire kellene megszorulnom elkó téren ahhoz, hogy ezt
bármibe is beépítsem. Amúgy most, hogy ezeket a sorokat rovom, előkaptam
a dobozból az elkót, a polcról meg a kondi mérőt, és 1.100 mikrofarádosnak
mértem. A minap, a József klub erősítőjébe vissza nem szerelt két darab,
amúgy szintén 1.000 mikrós kondi is rendben volt. (ők is itt voltak még
mellettem a vegyes dobozban) Ellenben a lemezjátszó erősítő hangszóró
kimeneti leválasztó elkójának már csak 400 mikró volt a kapacitása.
Cserébe a kisebb kapacitású elkók viszont rendben voltak.

Ez annyira ratyi, hogy így ahogy van, teszem be a szemetesbe.

Ez a biztosítéktáblával kombinált hálózati feszültségváltó, ez annyira
szabványtalan, hogy ezt már ki sem termeltem a fémvázból!

Lemértem, hogy majd ne akkor kelljen, mikor
épp hálózati trafót keresek valamihez.

Újra megkíséreltem beleképzelni egy lapos dobozba, s bár fantázia terén
nem szorulok segítségre, de már megint az a k*rva lustaság győzött.

Ugyan ki ne lenne irigy erre a P213b tranyóra?
Ez annyira szép...

Mikor előveszem a pákát, meg a satut, akkor ott egy panelnak vége lesz!

Soványka zsákmány, de aki a kicsit nem becsüli...

Ez a hűtőtönk szerintem úgy született, hogy a szovjet szerszámkészítő, aki ezt
megalkotta, az még életében nem látott hűtőbordát, s egészen egyszerűen
félreértelmezte a műszaki leírásban szereplő "borda" szó jelentését.

Úgy vettem ki a tranyót a helyéről, hogy két ujjal húztam a hűtőbordát, miközben
a másik oldalról melengettem a lábait. Szóval feszegetésről szó sem volt!
Ha egy tranyó lába ennyitől letörik - bár általában úgy szokott
lenni - ott szerintem nem én vagyok a hibás.

A jobb oldali elkó elkezdte kifújni magából a tömítés céljára szolgáló gumidugót.
Persze az is lehet, hogy nem igazán méretpontosak, egyformák az alkatrészek.

Ezek sajnos annyira gyengék, hogy csak azért teszem el őket,
hátha egyszer még kelleni fognak valamibe pótlásnak.

Nos ennyi volt. Akarom mondani maradt.

Mivel már nagyon kezdem unni, hogy mindent félbehagyok, vagy ha azt azért
nem is, de az utolsó fázis valahogy gyanúsan sűrűn elmarad, ezért úgy
döntöttem, hogy nem várok holnapig a kacatok kidobásával.

Erre fel találtam egy ilyen jópofa, autóba való hangszórót, egyből a kuka mellett.
Hát nem pont az előbb állapítottam meg, hogy megtelt a hangszórós polcom?
Épp ide illik a mondás, miszerint a szegény embert még az ág is húzza.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.