A hő és páratartalom-mérővel kombinált falióra nem büntetésből, hanem azért került a sarokba, mert megígértem a páromnak, hogy ma mindenképp a négy baba mókolásával nyitunk.

   Annak ellenére, hogy ez a szerencsétlen ennyire lelakottul néz ki, mindjárt két nyomós okom is volt a 2021-es lomtalanításkor történő elhozására. Míg az egyik szerint a páratartalom-mérője tetszett meg, addig a másik szerint ha csendesen működik az óra mechanikája (már ha működik egyáltalán), akkor lecserélhetném rá azt, ami most a szobai szekrénysorra akasztva hallat rémes kattogó hangokat. No nem magukat az órákat cserélném meg, hanem csak a mechanikájukat, és még azokat is csak akkor, ha legalább úgy nagyjából kompatibilisek.

   Íme a hőmérő, ami csak azért maradt működőképes, mert a skálája úgy pöndörödött fel, hogy a mutató a szokásos hőmérsékletek úgy nagyjából középértékénél nem akad fel.

   Mármint annak tükrében, hogy az óra házán Made In China olvasható. Már úgy értem, hogy meglepő lenne, ha a kínaiak a németektől vásároltak volna órabelsőt, mint ahogy az is, ha a németek Kínából rendeltek volna házat a faliórájukhoz. Ebben a globalizált világban persze már bármi lehetséges...

   Az óra nemcsak a házán található nagyobbik, de az óra mechanikáján található kisebbik lyuknál fogva is felakasztható. Hogy az elem még mindig benne van, azon pedig már el sem csodálkoztam.

   A kép "soha" címe nemcsak arra utal, hogy ez az óra már soha nem lesz összeszerelve, hanem egyben arra is, hogy miközben a pincében a sarokban állt, meglepően sokszor szóltam neki oda, hogy te sem leszel szétszedve soha. Ehhez képest tessék, a beszerzése óta még egy év sem telt el, és már szét is kaptam!
   Ilyenkor mindig arra gondolok, mikor fog ugyanez megtörténni a már hosszú évtizedek óta őrizgetett vackaimmal. Bár ez nem igazán vezet sehova, attól még gyakran megesik, hogy a rengeteg kacat boncolását - megjegyzem ahelyett, hogy valóban megejteném - felfűzöm valamiféle értelmesnek tűnő logikai sorra. Ezzel meg - azon felül persze, hogy értelmetlen tevékenység - az a baj, hogy ilyenkor eszembe jut, hogy órából mondjuk van ennél régebbi beszerzésűm is.

   Miközben arra számítottam, hogy a képen látható anya magát a mutatót tartja, ez nem így volt, hanem úgy, hogy bár tényleg a mutatót rögzíti, csakhogy nem az órához, hanem csak a mutatóból hátrafelé kiálló csőtengelyhez. Fogalmazzunk úgy, hogy ez egy alapvetően műanyagból készült óra esetében minimum különös, mondhatni erősen túlgondolt megoldás.

   Amin annak tükrében, hogy micsoda mocsok volt a lyukban, szerintem nem igazán van mit csodálkozni. Hogy ez a barna, tapintásra olajos állagú mocsok mégis hogy a csudába került oda, azon mondjuk már van. Mármint az addig rendben, hogy a mocsok fele olaj, a másik meg rozsda, csakhogy az amúgy ferritből készült mágnes egyrészt nem rozsdásodik, másrészt a műanyagban forgó tengely még véletlenül sem igényel annyi olajat (már ha kell neki egyáltalán), mint amennyi az apró lyukból kijött.

   Miközben az óra eredeti (már ha még az volt) mechanikája idegesítően hangos klatty hangokat adott, addig a frissen beleszerelt másik sem halk, de legalább csak szolidan kattog.
   Én amúgy nem ilyen kattogós fajta mechanikát szerettem volna a régi helyére beépíteni, hanem azt a másik típust, ami nemhogy nem kattog, de a másodperc mutatója még csak nem is ugrál, hanem szép folyamatosan halad. Már csak ebből is egyértelműen kikövetkeztethető, hogy mikor legközelebb találok eldobott órát, hátha olyan mechanika van benne alapon azt is elhozom.

   A karóra formájú faliórából kiszerelt óramechanikát hiába szereltem össze, valamint azt is hiába tudom, hogy a pincében van helye az egyik óramaradványos dobozban, az ugyanis jelenleg hozzáférhetetlen. Ez az apróság ráadásul hiába foglal kevesebb helyet, mint a pincéből felhozott falióra még egyben, ha egyszer kényesebb, vagyis nem lehet csak úgy egyszerűen odatenni valamelyik polc szélére. Na jó, oda lehet tenni, de hogy idővel leverem, az előre borítékolható.

   Ahhoz képest, hogy az órát tulajdonképpen csak a páratartalmat mérő műszere miatt hoztam el, az a része újrahasznosíthatatlan.
   Mint az később, már az óra házának kidobáskor történt nézegetése közben kiderült, a számlapok görbültségét az okozta, hogy a gyártó spórolt a ragasztóval. Mármint a skáláknak csak a szélei lettek egy-egy csík mentén leragasztva, az alsó és felső részei nem, ezért ott idővel - lehet, hogy épp a ragasztóból kipárolgó hígító hatására - felpöndörödött az anyag.

   Mint arra a műszer mintegy órai fürdőszobában történő állomásoztatás után rácáfolt, a feltételezett pontosságából egy szó sem igaz. Mármint egy óra múlva is csak 40-et mutatott, mire fel azonnal áthelyeztem a szemetesbe.

   A három üveglap elmosogatása után azt gondoltam, hogy ha egyből kidobom őket, akkor azonnal kelleni fognak, ha meg elteszem, akkor tuti, hogy összetörnek. A dilemmát végül a párom oldotta fel, aki elvitte az üvegeket valami kreatív szakkörbe, ahol pont megfeleltek üvegfestésre.

   A falióra háza pedig az előszobába, ahonnan majd holnap leviszem, s ha nem leszek rest, akkor megkeresem helyette a pincében a következőnek bemutatandó kincset. Hogy még bőven van miből választanom, az most még evidencia, de azért már szépen látszik a fogyás. Már csak néhányszáz tétel, és mehetek is rá a már ki tudja mióta tervezgetett rádióépítős oldal cikkeinek megírására.