Bár a bemutatásra kerülő sárga kutya ezen a képen nem is szerepel, attól még úgy van, hogy ez a látvány indított el afelé, hogy végül mégiscsak szétszedjem. Mármint azért, mert bár jól mutat a polcon, de attól még útban van. Na most ami még szintén útban van, az egyrészt az LCD monitor, amit majd mindjárt le fogok vinni a pincébe. Mármint azért, mert nem láttam rá esélyt, hogy a rákötendő Amiga 600-ast belátható időn belül előtúrjam. Mindeközben a tulajdonképpeni lényeg nem is látszik a képen, pedig ott van, csak teljesen beleolvad a monitor feketeségébe. Mármint az a kazettatartó, aminek egyáltalán nem itt lenne a helye, hanem épp a fal túloldalán.

   Ami még tovább lökött a sárga kutya irányába, az az a tény, hogy sem a Werra fényképezőgéphez, sem a Harkov villanyborotvákhoz, de még csak az e-cigihez sem volt kedvem. A Kontrax írógépből (megjegyzem még valamikor hónapokkal ezelőtt) kiszerelt margarétafejről már nem is beszélve!

   Nyitásképp, hogy legalább ez biztosan meglegyen, lehoztam a Benq monitort a pincébe. A folpackkal odafogatott újságpapír fizikai védelmül szolgál. A sárgás ajtajú szekrény előtt látható kupi pedig magyarázatul arra, hogy a monitor miért maradt elől. Hogy ebből mégis hogyan lesz idővel rend?

   Miért? Ebből a másik rumligócból hogyan lesz? Mindezt úgy, hogy én a minap már úgy voltam vele, hogy kész a lakás, anyám nyugodtan jöhet haza a telekről, nem fog beleakadni semmi széjjelhagyott holmiba. Az mondjuk igaz, hogy anyám csak igen ritkán mászkál a szekrények tetején, de attól azoknak a bigyóknak még egyáltalán nem szabadna ott lenniük!

   Hogy az átlátszó doboz a párnákkal hová fog kerülni, azt már tudom. Ha minden igaz, akkor a párnák töltelékével lesz puhításul újratömve a térdeplőszék. A fekete kazettatartó pedig a mackók helyére kerül, amiket a mai cikk témája kutya helyére fogok áttolni. Mármint azért, hogy ne a kazetták kerüljenek a hangfal mellé.

   Ha meg már belekezdtem a dologba, akkor hoztam a szivárványos sztatikus portörlőt, s amennyire tudtam, az egész fejem feletti polcrendszert letakarítottam. A szemüvegtől balra és jobbra azért nem lett poros a Hi-Fi torony teteje, mert míg balra a holnapi alsóm és zoknim volt, addig jobbra a zsebkendőm. Utóbbit persze egyből be kellett vágnom a szennyesbe, mert mondjuk - a zoknival ellentétben - egy zsebkendő esetében nagyon nem jó, ha poros.

   Amit még szintén sikerült leráznom, mármint magamról mint feladatot, az az, hogy kihozzam a szobából a hallba a létrát, majd arról immáron odaférve, az alsó polcon ücsörgő kazettatartót feltegyem a frissen odakerült kettő tetejére.
   Hogy mégis miért nem viszem végig, amibe belekezdtem? Ha én azt tudnám, akkor valószínűleg már jóval előrébb tartanék! A mentésre szolgáló külső HDD alól például már rég le kellett volna vinnem a festékeket arra a pincei polcra, amit direkt számukra készítettem. Ez amúgy most majdnem megtörtént, csak már nem akartam újra porolni.

   Bár az asztal végre felszabadult, az éjjeliszekrény azonban még nem. Mondjuk a távirányító és a szemüveg ide valók, de a drón leírása már nagyon nem. Mármint azért, mert itt aztán tényleg semmi esélye sincs rá, hogy a messzire látó, tévénéző szemüvegemben elolvassam.
   Ha már rendrakás, akkor megemlítem, hogy itt merült fel bennem a kérdés, hogy az a már csak fele lapátos ventilátor, az mégis mit keres azon a polcon, ahol valaha apukám ébresztős rádiója volt?
   Hogy ebből mégis hogyan lesz egyszer rend? Annak tükrében, hogy az ajtózár megjavítására, valamint a rekamié megigazítására is mennyit kellett várni, azt kell mondjam, hogy lassan, csak valami nagyon lassan, mire fel ha mást nem is, de legalább a drón leírását elvittem az asztalig.

   Bár a kondenzátor már az előszobában várta, hogy visszavigyem a pincébe, de egyszerűen nem tudtam megállni, hogy újra neki ne fussak annak a kérdésnek, miszerint mégis hogyan maradhatott benne annyi energia, hogy kinyírta az azóta már (legalábbis részben) meggyógyított multimétert. Feltöltöttem a labortápról 60 voltra, majd félretettem, s csak másnap délben mértem rá. Ekkorra már csak 2 volt feszültség maradt benne. Vagyis a pincében, miközben hetekig ült bekötetlenül a centrifuga kosarában, bőven lett volna rá ideje, hogy akár teljesen kisüljön. No de az élet már csak ilyen. Az ember kicsit nem figyel oda, s valamit máris tönkretesz.

   Majd a plüssöket nyomorgattam be a helyükre. Komolyan mondom, hogy még néhány ilyen akció, és végre elkezd letisztulni a hallban a kép. Vagy ha nem, én akkor is ebben reménykedem, illetve ezzel szoktam volt magamat a nehezebb napokon bíztatni.

   Bár a sárga kutya felboncolása egyértelműen a mai nap délelőttjére volt beütemezve, attól még úgy alakult, hogy a kávém melegedése közben óvatlanul kiszúrtam az előszobában heverő reklámújságokat, amiket tegnap délután még valami egészen határozott céllal hoztam fel. Hogy mi volt az, arra viszont hosszú percekig nem jöttem rá. Mikor meg beugrott, hogy a papír az ablakpucoláshoz kell, akkor persze már hiába átkoztam magam miatta, hogy ezt nekiálltam kideríteni.
   Mivel az ablakok megtakarítása fontosabb feladat, mint egy kutya szétszedése, ráadásul előbbi nem halasztható, mert ugye azt jobb akkor csinálni, mikor még meleg van, bár a kutya sorsa már a polcról történő levételekor megpecsételődött, kapott egy újabb napnyi haladékot.

   Az ablakpucolás nálunk már csak azért sem olyan egyszerű móka, mert nyitásként el kell hozzá venni a helyéről a virágállványt, ami persze oda van csavarozva. A szekrénynek támasztott létrát mondjuk nem vetettem be, mert úgy éreztem, hogy valamelyik szobai székről kényelmesebb lesz az ablakon kiesni.
   Bár odakint még nagyon zöldell az épp szemközti fa, de távolabb már látszanak az ősz vörösbe hajló színei, a virágládákból pedig már jórészt kikoptak a növények. Ez annyira így van, hogy a többi ládát - az ürességük okán - már ki is tettem az ajtó elé, és még a polcukat is, hogy azzal az aprósággal is meglegyek.
   Bár lehet, hogy nem ez volt az utolsó meleg őszi nap, de szerintem jobb nem kockáztatni az ilyesmit. Mármint azt, hogy esetleg ne majdnem 20 fokban, hanem mondjuk csak 10-ben legyen nyitva hosszú percekig a balkon ajtaja. Persze csak addig kell nyitva lennie, míg az üvegeket kívülről megpucolom, aztán már be lehet őket csukni, és akkor már egyből nincs annyira hideg.
   Na most a hidegről annyit, hogy mikor végeztem, addigra olyan szinten sikerült az ingemet átizzadnom, hogy végül kénytelen voltam letussolni. Igazándiból rólam már akkor csurgott a víz, mikor a képen látható 8 tábla üveg mind a 16 oldalával, meg persze a körítés pakolással végeztem, de az i-re a pontot az tette fel, mikor nekiestem a lakásban található többi üvegnek is. Mert ugye mégis mikor máskor pucolnám meg a többi ablakot, ha nem most?
   Mire aztán az összes üvegfelülettel végeztem, addigra úgy voltam vele, hogy beígért szétszedés ide, útban lévő kutya oda, a nap további részét mozizással, vagyis fekve fogom tölteni. A kutya amúgy az üvegek pucolása közben, ahányszor csak átsétáltam a hallon, hitetlenkedve nézett rám a hatalmas gomb szemeivel.

   Mivel a sárga kutya nem kért belőle, így a körte minden darabját nekem kellett megennem. Mivel nem használt, hoztam magamnak egy kávét is, hátha attól majd sikerül annyira felébrednem, hogy nekiessek végre a kutyának.

   Kezemben az üres bögrével, valahol a konyha felé félúton, az előszobát feltűnően üresnek találtam, aminek persze az lett a vége, hogy miközben a kutya az asztalon várta elkerülhetetlen sorsát, én mint a mérgezett egér, úgy szaladgáltam a fürdőszoba és a lakás más egyéb pontjai között, hogy a fregoliról az összes mosott ruha a helyére kerüljön. Mármint a bejárati ajtón csak a mellényem lógott, a melósruhám hiányzott.
   Kezdetben úgy voltam vele, hogy a nem betervezett szaladgálás ugyan erősen ellenemre volt, de végül ha a körtének és a kávénak nem is, de a mozgásnak azért már sikerült felébresztenie.

   A minap ezzel a sarokkal kapcsolatban is sikerült valamit megálmodnom, csak mint ahogy az az álmokkal már csak lenni szokott, mire ideértem, azt addigra már rég elfelejtettem. Mindezt úgy, hogy az ötletem emlékeim szerint valami nagyon egyszerű és nagyszerű dolog volt, mire fel mérgemben azt találtam ki, hogy addig fogok itt állni, míg csak eszembe nem jut!
   Még egy percre sem volt hozzá szükségem, hogy rájöjjek, a tévénéző szemüveg áthelyezéséről van szó. Azt szegénykémet, mikor a sötétben végre megtalálom, ha le épp nem is verem (párszor azért már beesett az éjjeliszekrény és a fal közé), de minimum a lencséjénél sikerül megfognom a zsíros praclimmal, mire fel egy idő után annyi lesz az üvegen az ujjlenyomat, mint a bűnügyi nyilvántartóban.

   Így viszont, hogy odatettem a zsebtelepes ventilátor helyére, a világos fal előtt a sötét konzol már lesz annyira feltűnő (fog annyira látszani még sötétben is), hogy ezentúl ne nyúljak mellé a szemüvegnek. Mostanában nap mint nap lépek előre ilyen kicsiket, ami a régóta vágyott rendet illetően némi bizakodással tölt el.

   A múltkor ugyan egyszer már nekiálltam, de akkor elakadtam annál a résznél, mikor a kutya bőrét kellett volna lenyúznom. Mármint úgy láttam, hogy a burkoló anyag a mechanikához ragasztva van, mire fel igen gyorsan feladtam a projektet.

   Ezt a fotót csak azért készítettem, hogy legyen róla egy normális kép is. Hogy honnan van? Szerintem a Petőfi csarnokbeli bolhapiacon vettem. Hogy minek és mikor? Na ez viszont már teljesen a múlt ködébe vész...

   Ezt ugyan már a múltkor is megtettem, de akkor valamiért egyáltalán nem működött, most viszont néha elkapja a harci indulat. Miközben a kutyán nincs semmiféle kapcsoló, a háttérben apukám labortápján a mutatók hol szakadást, hol rövidzárlatot mutatnak. Az áramfelvétel időnként még a motor forgása közben is eléri a 2 ampert, ami semmiképp sem nevezhető egészséges értéknek.

   Ahhoz képest, hogy a múltkor a lerombolását - emlékeim szerint legalábbis - azért adtam fel, mert a bőre hozzá volt ragasztva a belsejéhez, ebből egy szó nem sok, annyi sem bizonyult igaznak. Mármint egy foltnyi ragasztást sem találtam benne. Miután megnyúztam, szegénykém úgy néz ki, mint akinek zsákot húztak a fejére, ami amúgy a saját bőre. A burkolaton az ovális lyukra a szőrön keresztül ráfogva, tisztára olyan érzés volt, mintha belül épp ott dobogna a kutya szíve.

   Hogy egy motoros vagy felhúzós meghajtású játékállat belseje a külseje nélkül mennyire fura, illetve arról, hogy mit tudnak a szőrmókokat mozgató mechanikák, egy külön cikket tervezek írni. Ez annyira így van, hogy az alanyok már évek óta össze vannak készítve egy dobozba, ami most a pincében valahol azon a Salgó tornyon hever, ahol a lakásfelújításhoz szükséges szerszámokat tartom. Hogy nincs rend, az már csak ebből a pozíció leírásból is egyértelműen kiderült, de részemről nagyon azon vagyok, hogy egyszer végre az legyen.

   Amit a műanyag burkolat jobb sarkában látunk, az egy nehezék, ami ahhoz kell, hogy a kutya képes legyen magát a lábainál fogva előretolni. Mármint igazándiból ez a kutya nem lép, hiszen nem emeli fel a földről a lábait.

   Bár mint az kiderült, a kutyus szabadon szét és összeszerelhető, de ennek ellenére úgy döntöttem, hogy elengedem. Vagyis bárhogy is alakul a motorjának közelebbi megtekintése, nem fogom újra összeállítani.

   Második megtekintésre, valamint némi kapargatás után viszont már előkerült egy csúnya rövidzár. Egyértelműen ez okozta, hogy a motor 2 ampert vett fel. Hogy ennek ellenére időnként működött, az valószínűleg azért volt lehetséges, mert olyankor a centrifugális erő eltávolította egymástól a kommutátor érintkezőit.

   A múltkor, mikor végre sikerült megtalálnom a Hi-Fi torony aljába rejtett szortimentben a fecskendőket és a tűket, az egyiket feltöltöttem vazelinnel, ami most, hogy az épp velem szemközti szerszámtartóban megtaláltam, nagyon is jól jött, mint az apró tengely perselyének kenésére bevethető eszköz.

   Az persze lehet, hogy a villanymotort visszateszem, de a kutyára már nem adom vissza a bőrét. Mármint azért nem, mert ha ezt megtenném, akkor valószínűleg már soha nem lennék képes kidobni.

   Egy újabb meglehetősen durva hiba, ami szintén okozhatta a csak időnkénti működést, hogy a motor tengelyén található fogaskerék nem passzol az általa meghajtott társához. Ez simán lehet azért, mert mondjuk az eredeti kettétörött műanyag fogaskereket valaha lecseréltem, vagy akár az egész motort is, ha volt másik a dobozomban. Egyszerű kopásnak semmiképp sem minősíthető, mert ugye akkor közelebb lehetne őket egymáshoz tolni. Vagyis nem lötyögnek a tengelyek.

   Számomra egészen hihetetlen, hogy egy annyira ikonikus dolgot, mint ez a sárga kutya, végre sikerült elpusztítanom. Az örömöm persze nem igazán őszinte, hiába mínusz egy kacat a polcon. Emlékeim szerint ugyanígy éreztem, mikor elbontottam a három Tesla B4-et.

   Emlékszem, hogy valaha volt benne egy hangadó eszköz, ami a fejet mozgatva idegesítően nyifogott. Hogy ezt miért szedtem ki, mikor a polcon állva a kutya tápellátás hiányában csendben van? Na erre viszont már nem emlékszem.

   Mivel nincs benne újrahasznosítható alkatrész, ezért ezt így egyben dobom ki. Mikor majd megteszem ugyanezt a pincei készlettel is, akkor egy egész dobozra való hely fog a lenti polcon felszabadulni. Hogy ezt már nagyon régóta ígérgetem? Hát ja...

   Végül a kábeléről (ami amúgy egy CB76-os telefonról van) részben lementettem a szigetelést, mert az, bár nem a manapság divatos zsugorhüvely, de attól még vezetékek kötözgetésekor jól szokott jönni.

   Ha nem leszek lusta, akkor év végére (ami amúgy ekkor még két hónapnyira volt) le fog menni az idehalmozott készlet nullára. A következő tétel valószínűleg nem innen lesz kiválasztva, hanem lentről a pincéből. A fotós tematikájú fiókból fogom előszedni a Werra fényképezőgéphez való statívot. Mármint azért, mert ha a bemutatása közben véletlenül elbontódna apám régi fényképezőgépe, akkor nem volna mit tennem az állványra. Mármint azért nem, mert a régi állványnak vastag menete van, ami nem passzol a manapság divatos gépekhez.

   Mikor az ember azt hiszi, hogy kész, végre elintézett valamit, és még közben a lakásban is a helyükre kerültek a dolgok, egyszer csak meglát egy a szőnyegre borított, amúgy párosításra váró kupacnyi kesztyűt. Az mondjuk igaz, hogy én voltam az elkövető, de attól még nem boldogít a tudat, hogy már megint sikerült valamiről megfeledkeznem. És még ha csak ez az egy ilyen tétel volna...