Míg a szerszámtartó a tűreszelőknek című tétel már évek óta hever úgy nagyjából félkészen a pincében az egyik polcon, addig a színváltós vasutas lámpa és a szivargyújtó aljzatba dugható autós fogyasztáscsökkentő nincs is készleten, mire fel azonnal kiütöttem őket a táblázatból. Megjegyzem én már a múltkor is gyanús voltam magamnak, hogy milyen szépen haladok, simán megvan a havi tíz régi valami letudása, mely eredményre valószínűleg komolyan rásegített, hogy már korábban is többször töröltem a táblázatból a készleten nem lévő tételeket.
   Amúgy a még szétszedetlen tételeket tartalmazó listámat újra átolvasva, ma tulajdonképpen a "színes dobozos vaku" elnevezésű tételen akadt meg a szemem, amiről úgy sejtettem, hogy a pincében van, mégpedig abban a fiókban, melyben a fotós cuccokat tartom. Már ha megvan még egyáltalán, mert emlékeim szerint ezt egyszer már elajándékoztam. Ez annyira igaz (mármint az elajándékozás), hogy bele is van írva a mindent tudó táblázatom azon fülébe, melyen azokat a tételeket tartom nyilván, amiket eladtam, vagy elajándékoztam. Ezekről azért van listám, hogy ugyan ne álljak már neki megkeresni valamit, ami már rég nincs meg.

   A várható kudarc ellenére lementem a pincébe, kihúztam a fotós tematikájú fiókot, majd szomorúan vettem tudomásul, hogy a keresett vaku sehol. Cserébe itt van apukám vakuja, a Werra fényképezőgépe, és még a régi fotóállványa is.
   Mivel úgy éreztem, hogy tart ez a fiók befelé tovább is, kiakasztottam, mert ezt a fajta fiókot csak úgy lehet teljesen kihúzni. A fiók végéből nemcsak a keresett színes dobozos vaku került elő, de még egy olyan fényképezőgép is, ami bár már digitális, de az adatokat még floppyra rögzíti.
   Ilyenkor (mármint olyankor, mikor egyre újabb és újabb szétszedetlen tételeket találok, melyek persze amúgy már igencsak régiek) mindig úgy vagyok vele, hogy ennek valószínűleg sosem lesz vége. Ha még azt is hozzáveszem, hogy az asztalon is van egy fényképezőgép, ami ugye érthető okokból ebbe a fiókba már eleve bele sem fért, akkor a helyzet már tényleg csődközelinek minősíthető.

   A vakut a hátam mögé áttéve, ott mindjárt megtekinthettem a kakukkos órát, valamint a vele átellenes sarokban azt a hatalmas nyomtatót, amit a szomszédom dobott ki. Ennek a megkaparintása már azután történt, hogy végre elbontottam a Fujitsu, meg a másik nagydarab nyomtatót is. Vagyis teljesen egyértelmű, hogy nem vagyok normális. Ezt mondjuk nem is állította rólam senki, de attól még nem kéne a hülyeségemre egyre újabb és újabb bizonyítékokkal szolgálnom.
   Azt például említettem már, hogy a hátam mögötti asztalon is van egy Samsung lézernyomtató? Nem? Pedig ott van! Hogy a helyzet ne legyen ennyire egyszerű, rá van téve egy általam csak koszos elejűnek hívott videó, meg három másik is, amiket részemről csak kicsiknek hívok. Aztán persze van még az asztalon egy Philips rádió, amin számomra meglepő módon USB aljzatok vannak, valamint egy mélyláda is, amin meg spektrumanalizátor! Ha még azt is elárulom, hogy faliórából sem csak a kakukkos van, hanem van itt valahol egy nem kakukkos, meg egy amolyan paraszt óra is...

   A rózsaszín fényképezőgépet és a pult megépítésének történetét legalább már mutattam, azonban a szenzoros és a távirányítós dimmert még nem, mint ahogy a háttérben megbúvó négyes konnektor felszerelése a konyhába sem történt még meg, mely esemény igen nagy valószínűséggel az apró elmaradások a lakásban 6 című szerteágazó projektem keretében lesz egésszé kerekítve. Szóval itt van ez a rengeteg feladat, pláne igencsak szem előtt, én marha meg a pincében tévelygek egy olyan vakuért, ami még az őt rejtő fiókot kihúzva sem látszott.

   Ha már egyszer felsorolás, akkor legyen kövér alapon, az eltehető munkalapon szintén bemutatásra vár egy szovjet elektronikus gyújtás, egy szintén szovjet fényerőszabályzó, két webkamera, valamint egy csehszlovák légpisztoly.
   Mondjuk a gyújtógyertyát és a gyújtótrafót legalább már mutattam. Az mondjuk igaz, hogy utóbbi kettőt már több mint húsz cikkel ezelőtt, pedig az elektronikus gyújtás szorosan hozzájuk tartozik, azt viszont még nem. Azt persze senki sem állította, hogy értelmes sorrendben haladok.
   A sorrend amúgy még csak-csak rendben, de a dolgok egymásutánisága már komoly csorbát szenved, mert mindig eltévelyedek valami teljesen más irányba. Erről szerintem sosem fogok tudni leszokni, legfeljebb csak idővel elfogynak a felboncolásra váró tárgyaim, és akkor ugye már nem lesz más választható irány. No de hol van az még...

   Hosszú percekig bámultam azokat a fura vonalakat a dobozon, mire végre felfogtam, hogy mi velük a teendő, pedig még az én számomra is felfoghatóan lett ráírva a dobozra. Vegye ki az egységet ebből a dobozból, nyomja meg ezeket a füleket és helyezze be az egységet az ábra szerint. Ennél már csak az csúnyább, hogy ráadásul még oda is van rajzolva, de még az ábrának sem sikerült a tudatom mélyére hatolnia.

   Egy apró érdekesség, hogy a vaku papírdobozán még mind a mai napig rajta van a műanyag zsugorfólia. Egy kicsit ugyan már hiányos, de az jórészt én voltam, mert még a pincében letéptem róla a lelógó részeket.

   A dobozon talált sárga pötty ellenére, a vaku színe fekete. Akarom mondani, benne van a dobozban, amit egészen idáig elfelejtettem ellenőrizni. Az mondjuk érdekes lett volna, ha elteszek egy üres vakudobozt, aztán még hivatkozok is rá, mint be nem mutatott tételre. Persze tőlem aztán tényleg minden kitelik... Akár még az is, hogy itt és most félbehagyom ezt a cikket, majd elmegyek biciklizni.

   Bár bicajozni ebéd után a jó, mert akkor legalább nem alszom át a nagyja délutánt, csakhogy ma ebédre rántott gomba volt betervezve, a szokásos rengeteg tartármártással, így jobbnak láttam, ha még előtte karikázok el a boltba, mintsem utána húzzam magam után a csíkot. Aztán persze a vaku szétszedése helyett, ahogy szoktam, bealudtam.

   Másnap a vakut a névadó színes dobozából kivéve, abból egy nálánál erősebb hullámpapír doboz is előkerült, ami védi a vakut a sérülésektől. Erre amúgy nem láttam okot, mert a vaku háza olyan masszívnak tűnik, hogy azzal akár focizni is lehetne. Már úgy értem, hogy a sérülés veszélye nélkül.

   A japán vaku a fekete ezüst színösszeállításával tökéletesen passzol a szovjet fényképezőgéphez. Mondjuk úgy nagyjából bármelyikhez, hiszen a fekete és a fényes részek váltakozása kifejezett jellemzői a fotós felszereléseknek.

   Sajnos hiába tettem bele a tartalék akkuimat (de csak mert ceruzaelem épp nem volt itthon), a vaku még csak meg sem csippan. Már úgy értem, hogy ha működne, akkor sípolással jelezné, hogy tölti az elkót.

   Mikor elolvasom valamelyik fotóskönyvben (megjegyzem újra és újra), hogy mi micsoda a fényképezőgépen, vagy mint jelen esetben a vakun, mi mivel függ össze, mi mit állít be, akkor simán felfogom, majd amilyen könnyen bejutott a fejembe az amúgy nem különösebben bonyolult információ, úgy azonnal ki is hullik.

   A vakuról az elejét lehúzva, láthatóvá vált az úgynevezett vaku elkó. Ha valami alkatrész lábait tilos tapogatni, akkor az a balra megbúvó két érintkező. Majd azt is mindjárt megmutatom, hogy miért.

   Az akkumulátoros fúrógép nem egy tipikus fotófelszerelés javító szerszám, amit amúgy azért voltam kénytelen a vaku ellen bevetni, mert a korábban mutatott rozsdás csavarfejből a csavarhúzó még a rátámaszkodásom ellenére is kifordult.

   Ahhoz képest, hogy egy átmérő kettes csavar fejét fúrtam le, meglehetősen sok lett a spén. Akarom mondani, a csigafúró valamitől felmágneseződött, ami már csak azért is jól jött, mert így legalább nem szóródott szét a spén.

   Ami viszont nem jött jól, az a fúrógép akkujának ismételt kimerülése, mire fel mérgemben megtoltam az akkupakkot a labortápomról. Mindezt úgy, hogy az előbb töltöttem fel (mármint a rendes töltőjével), mikor kint voltam a konyhában feltenni a tűzhelyre főni a csirkéhez a krumplit.

   Mármint ehhez a csirkéhez, ami persze már csak a maradék. Ennek a fűszeres zsírja (meg persze a másfél comb is) lesz a holnapi ebédem kenyérrel, aminek mondhatni már most, mármint így ebéd után is alig bírok ellenállni.

   Na most az lehet, hogy a teleptartóba kívülről benézve rendben lévőnek látszottak az érintkezők, de innen nézve már nagyon nem azok. A csiszolási nyomokból egyértelműen kiderül, hogy volt már itt baj korábban is.

   Egy újabb apró érdekesség, hogy a belsővégi érintkezőkön tényleg semmi nyoma sem látszik korróziónak. A kép amúgy nem is erről a tényről szól, hanem a jobbra látható rézlemezről, ami egy kapocs, amit a vaku házának kettéhúzása előtt persze ki kellett a helyéről pattintani.

   Ezen kép kapcsán mindjárt két érdekességet is megemlítenék. Míg az egyik az, hogy a számozott karikák mögé tartó vezetékekről csak később jöttem rá, hogy azok a vakupapucshoz, vagyis a vaku indításához tartoznak (nem pedig a tárcsák alá általam odaálmodott potméterhez), addig a másik a vaslemez rozsdás állaga. Ebben az utóbbiban az az érdekesség, hogy a vakuba bejutott víznek sehol másutt nincs nyoma, épp csak az egyetlen megrozsdásodni képes alkatrészen.

   Mire fel hagytam az elkót úgymond formálódni, ami a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy kiálltam néhány percre az ablakba, mégpedig megtekinteni, amint az út szélét kefélő autó már megint az út azon oldalával van elfoglalva, ami teljesen tiszta, míg a másik útszélen már arasznyi vastagon áll a mocsok.
   Amúgy a multiméter mutatta feszültségérték miatt erősen ellenjavalt a vaku energiatároló kondenzátorának bármiféle megközelítése. Mert ugye a 360 voltos feszültséggel, pláne akkora energiával, ami egy 700 mikrós elkóban van, simán ki lehet ütni a helyes ritmusból egy ember szívét.

   Attól persze, hogy a vaku már rendben működik, attól én még nem rakom össze. Mivel a vakutól jobbra látható alkatrészek zöme a vakupapucsból van, így annak a dobozban felszabadult a helye.