Az asztalom feletti pulton, illetve az eltehető munkalapon, megjegyzem ahelyett, hogy javulna a helyzet, egyre csak fokozódik. Ez most annyira így van, hogy már fel sem sorolom, hogy mik lettek iderámolva.

   Bár a legnagyobb darabbal lett volna értelme kezdeni, ami egy áramváltó, vagy talán a legrégebben a polcon őrizgetett tétellel, ami egy szovjet fényerőszabályzó, esetleg azzal, amiből a legtöbb van, vagyis a videokazettákkal, de én valamiért mégis a gyújtógyertya mellett tettem le a voksomat. Akkor ennyit az értelmemről, meg persze arról is, hogy nem sorolom fel amik a polcon vannak. Mondjuk a két gyújtótrafót és az elektronikus gyújtást, meg a háromfázisú kapcsolót még csak meg sem említettem! Ja, de.
   Ezek itt persze még nem a mai boncalany, vagyis a gyújtógyertya, hanem csak az a két tétel (ami amúgy számszerűen három), melyek eltűntetésével a legkisebb energiabefektetéssel sikerült némi csalóka haladást elérnem. Míg abból a szürke dobozból épp csak kivettem a potmétert, addig a két öregecske energiatakarékos izzó idővel a pincébe került.
   Itt aztán nagyon úgy nézett ki, hogy ennyi volt, kész, nekem mára vége is lett a napnak, csak aztán beugrott, hogy a gyertyák közül a ténylegesen felboncolandót, illetve felboncolhatót, azt speciel még elő sem vettem!

   Hogy legalább ezzel a képpel meglegyek, végül mégis. (lásd a kövérebbik rózsaszín példányt) Míg a másik három gyertya szétszedése csak úgy lehetséges, ha összetöröm, vagy szétköszörülöm őket, addig a kövérebbik menetű roncsolás nélkül is szétszedhető. Vagyis az még egy olyan korból származik, mikor még az ilyen apró tárgyak sem egyből eldobhatónak készültek.

   A szétszedhető gyertyának nincs neve (vagy már lekopott róla), míg a következő egy Isolator, aztán egy BERU következik, a sort pedig egy PAL márkájú zárja. Bár az ember azt gondolná róluk, hogy mivel ugyanúgy néznek ki, ugyanazt is tudják, ez azonban nagyon nem így van! Nekem a legtovább (kismotorban) egy Magneti Marelli húzta, méghozzá annyira, hogy míg csak megvolt az 50 köbcentis Javam, egészen végig az a gyertya volt benne.
   Amúgy gyártottunk mi magyarok is gyújtógyertyát, mégpedig KLG néven. Mivel ár-érték arányban az Isolator volt a jó választás (legalábbis motorba és robogóba), szinte mindenki olyat vett, kivéve Tomi barátomat, akinek egy akkori tanára a KLG-ről áradozott, mire fel Tomi mindjárt kettőt is vett belőle. Később persze valószínűleg normalizálódott a gyártás, de az első szériából vett két gyertya közül az egyik néhány hét alatt megrozsdásodott (valószínűleg - jó magyar szokás szerint - lemaradt róla a felületi kezelés), a másiknak pedig úgy eltűnt a külső pólusa, mintha soha nem is létezett volna!

   Mármint az a külső érintkező, ami a gyertya széle felől hajlik a középen kilógó fölé. A középső érintkező kilógásából lehet következtetni a gyertya hőértékére. (már ha lekopott máshonnan a jelölés) A jobban kilógó az alacsonyabb hőértékű, mondjuk vízhűtéses motorhoz, míg a kevésbé kilógó közepű magasabb hőértékű, mondjuk egy pusztán léghűtéses robogóhoz.

   Ahhoz, hogy a gyertya szikrázó részein (ezek itt azok) nyomot hagyjon a használat, ahhoz rengeteget kell üzemelnie, hiszen az apró szikra csak nagyon lassan fogyasztja az anyagot. Illetve ez inkább úgy van, hogy talán nem is annyira a szikrától, mint inkább a gyertya pucolásától fogy az anyag.
   A "beköpte a motor a gyertyát" kifejezés amúgy azt jelenti, hogy odakerült valami a szikraközbe, ami persze - lett légyen az bármi is - megakadályozza a benzin levegő keverék begyújtását. Ha csak egy csepp olaj vagy benzin, az még csak hagyján de ha valami fémdarabka, az azért már csúnya eset. Részemről amúgy rengeteg ilyet láttam a mindenféle robogóimban.
   A legdurvább gyertyás esetem talán az volt, mikor a gyertya menet közben szétesett. Konkrétan kilőtte magából a középső elektródát, amit éreztem is, amint épp nekicsapódik a térdemnek. Elsőre persze nem jöttem rá, hogy mi van, csak húztam a gázt tovább, nehogy még leálljon nekem a motor. Ez amúgy (mármint a gáz folyamatos húzása) még a Verhovinás időkből megmaradt szokásom volt, mert ott ha leállt a gép, akkor gyakran komoly műszaki teljesítmény volt újraindítani.
   Hogy a 250-es MZ a szétesett gyertya ellenére nem állt meg (csak egy kissé lelassult), az annak volt köszönhető, hogy bár az a motor csak egyhengeres, de nekem két gyertyás hengerfejem volt, egy természetesen hozzáillő dupla kimenetű kispolszki gyújtótrafóval. Ennek persze az lett a következménye, hogy a motor hengerfejéből a nagyban égő benzin egy átmérő négyes lyukon (mármint a gyertya közepén át) kijutott a szabadba. Én meg csak bámultam értetlenkedve a térdemet nyaldosó csinos lángokat, miközben azon törtem az okos kis buksimat, hogy mégis honnan jöhetnek. Miután rájöttem, hogy mi okozza a nem is olyan apró anomáliát, megálltam és betekertem a szétesett helyére egy még ép gyertyát.

   Mint ahogy az a korábbi, a négy gyertyát egyszerre mutató képen jól látható volt, míg az átlagos gyertyának csak egy darab hatlapfelületű része van, addig ennek a szétszedhető változatnak kettő.

   A pipa és a gyújtótrafó között egy úgynevezett nagyfeszültségű kábel van, ami jelen esetben annyit tesz, hogy a szigetelése még a többször 10 kilovolttól sem üt át. Na most ha mégis, mert mondjuk töredezett, vagy annyira szennyezett, akkor nagyon nem tanácsos a motor járása közben fogdosni. Amúgy van egy történetem rázós gyújtásról, amit persze azonnal ide is linkelek.

   A pipa másik végében rejtőző csavarmenet pedig beletekeredik a gyújtókábelbe. Gyertyapipából létezik ilyen 90 fokos törésű, teljesen egyenes, szétszedhető, nem szétszedhető, valamint vagy van benne zavarcsökkentő ellenállás, vagy nincs. Utóbbi esetben magának a gyújtókábelnek szokott nagy lenni az ellenállása.
   Hogy a jelen képen látható gyertyapipában van-e ellenállás, azt azért nem tudtam egy hétköznapi méréssel megállapítani, mert ez a pipa teljes szakadást mutat. A képen látható csavar mondjuk erősen kilötyögősödött.
   Már csak ez az egyetlen jelenség is rávilágít, hogy egy motorban bármelyik alkatrész képes elromlani. Vagyis akár még egy olyan egyszerű is, mint mondjuk a gyertyapipa. Ezt én olyan szinten tapasztaltam meg, hogy a Verhovina mopedemen a tank és az ülés kivételével minden alkatrészt sikerült tönkretennem! Törtem el vázat, váltót, kartert, csuklasztottam össze első teleszkópot, felnit, kormányt, kopni meg amit csak tartalmazott a motor, minden elkopott! Ha nem kopott el, akkor szétszakadt, mint mondjuk a kuplungkosár, a lendkerék, a lánc, valamint igen sűrűn a bowdenek, melyekből egy komplett készlet nélkül el sem mertem indulni.

   Ez a gyertyapipa magyar, mégpedig a Fővárosi Finommechanikai Vállalat gyártmánya. Ezen azért nincs mit csodálkozni, mert bár egy idő után sem autó, sem motorkerékpár gyártásunk nem volt, de attól még létezett egy Kismotor és Gépgyár, illetve ki tudja milyen öreg ez a gyertyapipa.

   Visszatérve egy pillanatra a gyertya menetének átmérőjére, abból többféle is létezik. Nekem mondjuk ezeken a változatokon felül csak egy kisebb van, ami valószínűleg valami kerti gépbe, vagy mondjuk láncfűrészbe való. A másik különbség a két gyertya között, hogy míg az egyiknek csak egy hatlapú része van, addig a másiknak kettő.

   Az egyik részét befogtam a satuba, majd a másikat erősen megtekertem az angolkulccsal, de csak a satut sikerült az asztal széléről leforgatnom. Mindezt úgy, hogy meg mertem volna rá esküdni, hogy ezt a gyertyát már láttam darabokban. Összetépni meg minek téptem volna össze a két felét, mikor nem is volt hozzá motorom. Már úgy értem, hogy nekem minden motoromba 14-es menetű gyertya kellett. A 100-as Csepelről mondjuk nincsenek emlékeim, mert azt csak őrizgettem a pincében, aztán mikor már nagyon útban volt, akkor a 125-ös Danuviával együtt eladtam.
   A szétszedhető gyújtógyertya amúgy emlékeim a 100-as Csepelből származik, mely történet lehetett úgy, hogy abban is szétszedhető volt, amit persze szét is szedtem, vagyis arról vannak az emlékeim, míg ez a most boncolt már egy másik példány, aminek viszont már nem emlékszem az eredetére.
   Mivel a gyertya szétszedése odafent nem sikerült, az asztal szélébe a satuval meg nem akartam jobban belebarmolni, felkaptam a bordó köpenyem, valamint néhány egyéb dolgot is, majd megindultam velük a pince irányába.

   Míg a kisásó a kerti fűültetős projecthez kell, addig a fióksín ahhoz a másikhoz, melynek keretében majd egy szerszámos fiókot készítek az útszóró sós szekrénybe. Bár egyik sem hangzik úgy, azonban mindkét projekt nagyon bonyolult! A fiók elkészítése azért az, mert azt a helyet, ahova a megálmodott fiók kerülni fog, azt jelenleg még az útszóró só foglalja el, a fűültetős pedig azért, mert azt nem magról tervezem elkövetni. Mármint azért nem, mert azok a próbálkozásaim mondhatni kifejezetten kevés sikerrel jártak. Már ha a rengeteg beleszórt fűmag ellenére a csupasz földre ráillik egyáltalán a "kevés siker", az adott esetben szerintem egy kissé túlzó kifejezés.
   Hogy mégis hogyan lehet füvet ültetni, ha nem vetem? Mondjuk gyeptéglát egy társasház kertjébe venni nem fogok, annyit azonban megteszek, hogy mikor majd nyaranta elmegyek bicajozni, csak úgy egyszerűen a mozgás kedvéért, akkor viszek magammal egy vödröt, meg persze a frissiben megvásárolt kisásót is, s ahol csak olyan fűcsomót látok, ami a semmi közepén nő, vagy egy olyan csoportban, melyben rajta kívül csak kókadtak vannak, akkor azt kikapom, majd beásom a ház mögötti kopár foltokba. Persze nemcsak füvet fogok hozni, hanem az út mellől minden más növényt is begyűjtök, ami csak úgy néz ki, hogy mindenféle gondozás nélkül is életképes. Ellentétben ugye az általam már kilószámra kiszórt, pláne locsolgatott fűmagokkal.

   A múltkori rendrakásomnak egy csomó vödör, flakon és műanyag doboz esett áldozatul, de egy átlátszó vödör azért még megmaradt. Az mondjuk igaz, hogy ez már be van lakva, de majd én jól kiborítom!

   Ha csak nem az lesz, hogy ezen az útszóró sós pincéből a múltkor áthozott másik polcoson ücsörgő, már eleve fűmagot tartalmazó vödröt fogom bevetni. Ezek a témák úgy kerültek ide, hogy ugye ott volt a kezemben a szétcsavarozandó gyújtógyertya mellett a kisásó és a fióksín.

   Ez a másik meg úgy, hogy egy kiváló barátom 48-as villáskulcsot szeretett volna, én pedig megnéztem, hogy akad-e készleten. Nos nem, nem akad, legalábbis ebben a polcos lábai közé készített fiókban nem. Ahogy ezt így leírtam, egyből beugrott, hogy egy ugyanilyen, csak úgy egyszerűen a földön guruló fiókkal még adós vagyok azon polcos lábai közé, amit a minap raktam össze az új útszóró sós pincébe. Valamint egy füst alatt az is eszembe jutott, hogy lennie kell valahol egy olyan szerszámos táskának, melyben hatalmas villáskulcsokat őrizgetek. Már ha azóta ki nem szedtem őket onnan...

   Sajnos itt is éppen ugyanaz lett, mint ami fent történt (vagyis a puszta erőltetés hatására egyszerűen elfordult a munkapadon a satu), csak itt már rá mertem ütni a kalapáccsal a franciakulcs végére.

   Koromból amúgy bőven akadt még a gyertyában a kihullott szemcséken felül is. Ebben az a baj (mármint a belül felgyűlt koromban), hogy képes felizzani, majd a gyújtás elvétele után tovább pöfögtetni a motort. Ilyet mondjuk én csak egyszer láttam a 250-es MZ-től, és az sem tartott valami sokáig, de attól még meglepő volt az elektromos szikragyújtás nélkül is stabilan tovább üzemelő motor.

   Hogy ezt a részét is ketté lehet venni, abban a kérdésben részemről azért vagyok egészen biztos, mert még élénken emlékszem rá, hogy egyszer már sikerült. Akár ez a gyertya volt az alany, akár nem.

   Persze majd odakerül mellé az összes többi gyújtással kapcsolatos mindenféle alkatrész is, csak legyek már végre túl a balra fent látható szovjet elektronikus gyújtóegység bemutatásán.
   Ez persze - mint ahogy nálam minden - nem olyan egyszerű. Mármint azért nem, mert ha az elektronikus gyújtás nem működik, akkor a gyújtótrafó meghajtásához azt a fényerőszabályzót fogom bevetni, ami a kép felső szélébe lóg be, csak most még nincs működőképes állapotban. Na most ha nem azt, akkor van valahol egy szenzoros fényerőszabályzó, és még egy infra távirányítós is. Arról a példányról már nem is beszélve, ami már eleve egy drót végén fityeg. Idei tervem, hogy az év végére az összes ilyen apróságból kikeveredem, mely vágyálmom bekövetkeztének valószínűsége az idő előrehaladtával komolyan konvergál a nulla felé.

   Mivel megemlítettem, hogy van egy drót végén fityegő fényerőszabályzóm is (emlékeim szerint valahol a lomos pincében, egy összecsukható ládában), ezért leszaladtam érte, de mire odaértem (ez amúgy ráadásul nem is az a pince), addigra sajnos a szita agyamban már csak annyi maradt meg a feladatból, hogy fel kell hoznom a napra a hatalmas TUTO lakatot, hogy végre megszáradjon rajta a festék, és átadhassam a régi útszóró sós pincét az új tulajdonosának, amiben amúgy már rég elkészültem a sarokba a csővédővel. Hogy ebből a kupiból mégis hogyan lesz év végére valamiféle kikeveredés, azt jelenleg el nem tudom képzelni...
   Az persze igaz, hogy van haladás rendesen, csakhogy elmaradásból is bőven akad. A lakattal átellenben mondjuk már nagyban szárad az újságtartó elemein a lakk, szóval már az a projekt (mármint az újságtartó felújítása) is majdnem kész, csak ugye sajnos nem ez az egyetlen, ami itt hever körülöttem befejezetlenül...