Lejöttem a pincébe, majd az általános rendetlenség felett tartott seregszemlémet követően hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy ma valami olyan apróságot fogok elkészíteni, ami egyrészt nem terhel meg, másrészt régi adósság.
   Mint az a jelen képen látható, illetve a középpont jelölő vonalzóra igen hanyagul oda akasztott derékszögű társából sejthető, az apró valami a derékszögű vonalzók akasztóinak elkészítése lesz.
   Ez amúgy egy olyan régi keltezésű project, hogy ezt először még valamikor a 939-es cikkben említettem meg, és persze azóta is csak emlegettem, mikor épp eszembe jutott, vagy mondjuk óvatlanul levertem a polcról valamelyik vonalzót.

   Ebben a dobozban úgy van ennyi minden, hogy az előbb a teljes tartalmát kiborítottam, majd csak azokat tettem bele vissza, mely apróságoknak nem volt másutt értelmesebb hely. Hej ha én egyszer képes lennék mindent a helyére tenni...

   Mivel az előbb mutatott dobozban található apró fadarabok egyike sem nyerte meg a tetszésemet, akarom mondani látszott alkalmasnak a feladatra, előkaptam egy nagyobb fararabot, amiből biztosan kijön a két akasztó.
   Hogy miért van rajta négy vágást kijelölő vonal, mikor csak kettő kellett volna? Nos azért, mert az anyag első ránézésre úgy adja ki a természetesen pusztán csak fejben megtervezett akasztót, hogy egy-egy 40x40-es darabot kell belőle levágnom. Miután ezzel megvoltam (mármint a jelölésekkel), mindjárt megéreztem, hogy nem négy, hanem csak három centis darabkákra van szükség. Amúgy 25 milliméteresek kellettek volna, de ne legyünk ennyire szőrszálhasogatók...

   Egy kicsit ugyan még igazítani kellett rajta, de szerencsére tényleg nem sokat, mely feladatot végül nem is reszelővel, hanem a keretes fűrésszel intéztem el. Mi az, hogy miért? Nos azért, mert ez nem puha, hanem ez bizony keményfa, amin olyan hatástalanul siklik a reszelő, mintha mondjuk egy üveglapon tologatnám.

   A fadarabok felerősítéséhez szükséges lyukak kifúrására a Makita fúrógéppel szemben azért választottam inkább ezt az amerikánert, mert mire arról letekerem a kábelt, bedugom a végét a konnektorba, belefogom a fúrót, addigra pusztán kézi erővel már végeztem is! Két lyuk feletti darabszámnál persze már a villanyfúró győz, akarom mondani akkor már természetesen a lustaságom.

   Gondoltam lereszelem a vágott felületekről az apraja egyenetlenségeket, de mint azt már említettem volt (mármint a fa keménysége okán) végül úgy döntöttem, hogy mivel a felületi csúfságok nem kívül, hanem belül vannak, vagyis nem fognak látszani, maradnak ahol vannak!

   Nincs rajta mit tagadnom, hogy egyszerűen képtelen vagyok két egyforma munkadarabot legyártani. Mert ugye ezeknek is épp csak hasonlít kicsit egymásra a méretük. Ez persze a jelen igénytelen esetben nem számít, máskor azonban nagyon rosszul tud esni, hogy minden egyes általam gyártott valami egy kicsit csálé lesz. Részben ezen hibámnak köszönhető, hogy a betervezettel ellentétben ma nem az eszterga gépágya lett kifaragva. Mert ugye ott aztán nem lehetnek milliméteres eltérések! Szóval azt a munkát előbb még alaposan meg kell álmodnom. Már úgy értem azt, hogy mégis hogy a csudába rögzítsek öt bútorlábat egymástól azonos távolságra egy bútorlapra.

   Utólag belegondolva, ez a mai olyan pici volt, hogy akár a pincei elmaradások 5 elnevezésű projectbe is betehettem volna. Hogy akkor miért nem oda került? Nos azért nem, mert annak a cikknek ugyan már megvagyok az első három fejezetével, ez azonban még csak a képek megszületését jelenti, a hozzájuk tartozó szövegét már korántsem. Az elmaradást meg ugye minek tetézni? Egyszer persze úgyis minden egésszé kerekedik, ha csak addigra végképp el nem porlad...