Transzverteres fénycsőarmatúra
(apukám csinálta)

Mivel a párom nem jött el, így egyedül voltam kénytelen megenni az egész
doboznyi lazannyát, amitől persze azonnal meg is borult a vérnyomásom.

Ahogy lejöttem utána a pincébe, egyből azon kezdtem el törni a fejem, hogy vajon
neki merjek-e állni egy olyan projectnek, amihez gondolkodnom kell. Mivel már
ezzel az egyszerű kérdéssel sem boldogultam, így nem igazán mertem a dolgot
megkockáztatni. Némi bávatag keringés után a gipszelés feladatánál kötöttem
ki, mert valljuk be, hogy az azért tényleg nem valami észmunka. Első lépésként
hoztam is a felmosó vödörben a gipszeléshez a kerti csapról egy adag tiszta vizet.

Majd szétlocsoltam a pincében, hogy a hamarost odakent gipsznek majd ne a poros
betonhoz kelljen kötnie. Innen persze nem tudtam azonnal továbblépni, hiszen
meg kellett várnom, míg a beton felissza a vizet. Gondoltam mi lenne, ha
míg ez megtörténik, mégiscsak csinálnék valami hasznosat. Csoda!

Elsőnek ezt a polcot találtam meg, ahonnan a szatyrok és a zsákok szoktak volt a
képembe hullani, mikor óvatlanul, de akár még ha óvatosan is kihúzok közülük
egyet. Elképzelésem szerint készülni fog ide egy fakkos valami, csak ugye
nem most, merthogy most egyrészt nem kéne porolnom, másrészt
a reményeim szerint mindjárt bekövetkező gipszelés okán
nem fogok tudni szabadon kószálni a pincében.

Mivel az ide készülő (a készülő persze csak a szokásos túlzásom) kerti szerszámtartó
is valószínűleg fából lesz, vagyis fúr-faragni fűrészelni kell, így ennek kivitelezését
is elvetettem. Illetve reményeim szerint természetesen csak elhalasztottam. Mivel
egyetlen elvégzendő feladat sem tetszett, melyekbe itt az előtérben
belefutottam, szégyenemben lesütöttem a szemem.

Ekkor megláttam a már leterített linóleumot, illetve a virágállvány
lábát, mely elkészült feladatok adtak némi erőt a folytatáshoz.

A kipakolt biciklis polc, valamint a fadarabjaim összekoncentráltsága úgyszintén.

Mondjuk a korábban elért eredményeimmel ellentétben, ennek a múltkoriban készült
szekrénykének egyszerűen nem tetszik a széle. Majd fogok rá barkácsolni fából
egy vékonyka csíkot, hogy ne látszódjon ki felül a puszta pozdorja,
csak persze ezt az akciót sem most fogom megejteni.

Ahogy a szekrényke sarkától elfordultam, menten az átellenes sarokra esett
a pillantásom, ahol is egyből kiszúrtam, hogy ha leveszem a polcról
a fénycsöves dobozt, akkor az a Lencoclean palack egészen
biztosan le fog onnan esni. Amilyen szerencsés vagyok,
természetesen rám. No de miért venném le azt a dobozt?

Nos azért, mert ebben rejtőzik az a tárgy, ami utolsó szétszedetlenként
lakik az előtérben. Ha ezzel megvagyok, akkor itt már csak az
előbb említett három tételnyi farigcsálós project marad.

Háttérválasztási képességeim prezentálására hever itt előttünk ez a linóleum
mintájába belesimuló színvilágú tárgy. Illetve az eddig látott képsor rá
a magyarázat, hogy miért ezt a valamit, és miért ma mutatom meg.

A fénycsöves doboz aljából kilógó láncra viszont még nem találtam magyarázatot.
Ezt a rejtélyt majd csak akkor fogom felderíteni, ha majd a bemutató végeztével
visszateszem a dobozba az armatúrát. Innentől egy kissé felgyorsultak, majd
újra lelassultak a dolgok. A gyorsulós rész az volt, hogy miután a beton
beitta a rálocsolt vizet, nekiálltam és szétmaszatoltam rajta három
adagnyi gipszet, a lassulós meg az, hogy miután felvittem a
lakásba az armatúrát, letöröltem egy vizes szivaccsal,
majd beállítottam egy napra a sarokba száradni.

Másnap délelőtt meglepve vettem tudomásul, hogy valami két izé áll keresztben
anyám éjjeliszekrénye előtt, és ezt is csak akkor szúrtam ki, mikor épp nagy
óvatossággal tolattam lefele az asztalról. Mi az, hogy miért? Szóval az úgy
volt, hogy mivel kellett a hely, ezért idővel (ez olyan 15 évnyi feladatra
történő alapos rákészülést jelentett) elpakoltam az asztalom pultjáról
az irodarészleget. Mielőtt ez megtörtént volna, a papírok elrendezése
mindössze annyiból tartott, hogy az asztalom előtt álltamban bedugdostam
őket az irattartókba. Azóta viszont úgy zajlik a dolog, hogy eljövök az asztalig, majd
kilépek a papucsomból, fel a székre, onnan az asztalra, ahol persze vigyáznom kell
a fényesre politúrozott felületen meg-meginduló terítő miatt. Mindezt persze csakis
az olvasószemüvegemben tehetem meg, különben az asztal tetején toporogva nem
fogom látni, hogy mely irat hová való az immáron a szekrénysorba rejtett, szépen
feliratozott irattartókban. Na akkor ennyit mára arról, hogy mennyire kényelmes
tud lenni, ha a dolgok másfél évtizednyi várakozás után végre a helyükre kerülnek.

Na most azt, hogy ez mégis mi, illetve ki készítette, azokat a kérdéseket már a cikk
címében megválaszoltam, így csak a mikor, illetve a milyen célból témájúakkal
vagyok adós. Valamikor a 70-es években készült, méghozzá a telekre. Apám
és keresztapám közösen vettek egy hosszú telket, amit aztán jó testvérekhez
illőn középen megfeleztek. Gyermekszemmel nézve egy hatalmas, utálatos
gazos szemétdomb volt, de az öregek teljesen odavoltak, hogy kapirgálhatják
a Biatorbágyi öreghegyen található agyagos földet. Építmények nem lévén, még
csak budira se volt hova elmenni. Ez persze sokkal kevésbé zavart, mint az a tény,
hogy a telekre menéshez kora hajnalban kellett felkelni. Elsőként apám eszkábált
össze egy bungit, ami hadd ne mondjam, minimál koncepciós volt. Erre az első
építményre természetesen nemcsak azért volt szükség, hogy legyen hova
elmenni budira, hanem azért is, hogy a munka végeztével legyen hova
eltenni a szerszámokat. Egyetlen apró helyiség, mely szerszámtárolóként és
egyben budiként is szolgált. Na ide készült ez a képen látható fénycsőarmatúra,
ami - mint valami Rejtő Jenő regényben - a helyiség fényét volt hivatott emelni.
Beépített transzvertere okán akár két zsebtelepről is üzemképes volt. Mert ugye
nemcsak budi, vagy bármi más építmény nem volt a telken, de áram és persze
víz se. A házikó mérete mintegy másfélszer másfél méternyi volt. Felépítése
négy fa oszlop, farostlemez borítással és tetővel. Utóbbi a beázás ellen
kátránypapírral borítva. Szóval képzelhetitek, hogy nézett ki.
Hogy erre, mármint a képzelgésre ne legyen szükség,
menten neki is álltam feltúrni a családi fotóarchívumot,
egy a telki bungit ábrázoló képért. Amit kerestem, azt persze
nem találtam, viszont találtam helyette egy csomó más érdekességet.

Íme egy kedves emlék a szerző fiatalabb éveiből, mikor is öccse hathatós
segítségével épp azon ügyködött, hogy elássa a két kotnyeles macskát.
A több mint két méter mély lyuk persze erős túlzás volt, így idővel
- a macsekok temetője helyett - ebből a gödörből lett a pince.

Ezen a képen pedig az látható, amint Zsóka nénémet megeszik a tyúkok.
Ez amúgy nem vicc, hiszen Zsóka néném a tyúktámadás előtt még
teljesen normális magasságú volt, most meg ugye, hogy már le
is rágták a gonosz tyúkok a lábát, igencsak törpének tűnik.

Ezen a korabeli fotón pedig az látszik, amint épp megeszek egy paplanhuzatot.
Mint ahogy az alattam elterülő hatalmas lyukból egyértelműen kiderül,
már sikerült is belőle egy ritka szép nagy darabot kiharapdálnom.
No de hol vannak már azóta a valaha gyönyörű fogaim... Itt!

Balra a fénycső, középen az őt tápfeszültséggel ellátó
transzverter, míg jobbra a két zsebtelep helye.

Mielőtt még bármi kárt tettem volna benne, próbaképp rátoltam az elempapucsra
egy 9 voltos elemet. Olyan vidám sipogással indult be, mintha az utóbbi
negyven évet nem is egy ócska papírdobozban töltötte volna.

Na most az addig rendben, hogy széltében odafér a zsebtelep.

Azonban kettő már nem, mert az elemet kiesés ellen biztosító apró
párkány pozíciója mintegy fél centinyit el lett méretezve.

A farostlemez a farostlemezhez kétkomponensű Epokitt ragasztóval lett odafogatva.
Ez még a nedves környezet ellenére is olyan jól tart, hogy kibírta a negyven évet.

Jelen képen a már gyengélkedő elem helyett a tápegységemről járatom.

9 voltról 200 milliampert eszik, ami megfelel három darab 6 volt 100 milliamperes
skálaizzó fogyasztásának, azonban az izzók 2-5% körüli hatásfokával ellentétben,
a fénycsőé mintegy 20-25% körül van. Vagyis a ma bemutatásra kerülő szerkezet
(még a transzverter ki tudja milyen hatásfokát is beleszámítva), többször annyi
fényt ad, mintha a telepek hagyományos izzókat táplálnának. Hogy aztán
minek kellett a telki bungiba világítás (ha csak nem flancból), mikor
már a mérete okán sem lehetett benne ott maradni éjszakára,
azt sajnos már nem tudom apámtól megkérdezni.

Mivel maga az armatúra nem festékes, de a fénycsőfoglalat az, így nyilvánvaló, hogy
ez egy használt alkatrész. Gondolom a Tanértnél történt világítótestek cseréjekor
mentette ki apukám az udvari szemetesből. Amúgy nekem is innen, mármint
egy szeméthegyből kimentve lett egy háromcsöves armatúrám, melyet
még rengeteg évekkel ezelőtt a pincei plafonra szereltem fel.

A farostlemez a fenyőléc alaphoz egyszerűen oda lett szögelve.
A képen látható két darab négyes anya pusztán távtartó.

Azért vannak ott, hogy a felépítmény egy kissé megbillenjen előre.

Az enyhén rozsdásodó csavar okán, a négyes anya
letekeréséhez már igencsak elkélt a villáskulcs.

A panelt tartó csavarok egyben távtartóként is szolgálnak.

Íme a panel eddig nem látott belső oldala.

Ez a típusú panel, ez kérlek annyira gyenge, hogy ebbe bizony valóban
kellettek a forrasztási pontokat megerősítő réz csőszegecsek.

A tranzisztor foglalatban történő helyezését ellenben nem tudom mire vélni.

Ennek a megoldásnak egyszerűen nincs semmi értelme.
Mondjuk nem is szerepelt az eredeti leírásban.

Már úgy értem, hogy ebben a korabeli Ezermester újságban megjelentben.

Ezen a panelen mondjuk sokkalta rendezettebben vannak
az alkatrészek, mint ami elrendezést apukám produkált.

Íme a felhasználási javaslat, a kapcsolási rajz, a zsebtelepek vegyes
kapcsolása, illetve az elkészítés eredeti szexuális indíttatású célja.

Eredetileg nem szerettem volna elektromosan leválasztani a panelt
a favázról, csak miközben mozgattam, letörött az egyik vezeték.

Vajon mennyire lenne poros, ha nem pucoltam volna le a pincében egy porecsettel?

A nyomtatott áramkör mintázata karcolással lett kialakítva. Ez egy az adott célra
megreszelt végű csavarhúzóval történt, célszerűen egy vaslemez (mint erősebb
vonalzó) mellett. Na most azt, hogy erre a célra nem jó a műanyagból készült
vonalzó, azt onnan tudom, hogy magam is ezt a technológiát gyakorolva,
sikerült néhány vonalzót olyan szinten megrongálnom, hogy azokkal
innentől fogva sok mindent lehetett művelni, de hogy mellettük
egyenes vonalat húzni azt már nem lehetett, az holtbiztos!

Mivel az egész áramkör mindössze öt darab alkatrészből áll (plusz a telep és a
fénycső), így nem igazán értem, hogyan sikerült őket apukámnak ennyire
szerencsétlenül elhelyeznie a panelen. Mert ugye az a panel másik
oldaláról átnyúló lábú ellenállás, az nem mutat valami jól.

Íme a panel másik oldalára került ellenállás. Bár a rajz 3,9 kiloohmot ír,
de mivel csak ilyen volt a gyárban, így érthető módon ez került bele.

Ez a tranyóhoz készült foglalat viszont továbbra is érthetetlen...

Egy OC26-os teljesítménytranzisztor ugyanis nem igazán hajlamos tönkremenni.

Ez a papírdarabka is szerves része a konstrukciónak.

Eredetileg itt, vagyis a trafóvasat alkotó "E" betű formájú ferritdarabok közt
volt a helye, mint távtartó. Kiesni azért tudott, mert a vasmagokat
összefogó befőttes gumi az évtizedek folyamán elengedett.

Na most az lehet, hogy hiába mutatom, mert még akkor sem látszik,
hiszen én magam sem láttam, csak én legalább tudtam róla, hogy
kell itt lennie valamerre néhány szokatlanul hosszú kötözőnek.

Nem szólhatok rá egy rossz szót se, mert ez legalább nem vált
kátránnyá, mint ahogy a szíj szokott egy Philips magnóban.

Ez itt a fásszekrény, mely helyszínen egy a trafóvas másik széléről
már végképp hiányzó keménypapír darabkáért jelentem meg.

Amúgy ez a szekrény, mint ahogy a fénycsőarmatúra,
szintúgy a jól bevált Epokitt ragasztóval készült.

Látom én is, hogy ez így nem korhű, de pincei
papírdobozban kornyadni így is megteszi.

Ha megcsinálnám, illetve elkészíteném végre a virágállvány széléről hiányzó
tévéantennát, akkor visszaszerezném a jelenleg erre a célra bevetett,
a többi közül folyton hiányolt másik piros műszerzsinóromat.

Mivel az eredeti tranyót sikerült kinyírnom egy véletlen rövidzárral,
gondoltam mielőtt megkapná az áramkör a maga jól megérdemelt
ASZ1017-esét, előtte még kipróbálom egy az adott célra az
OC26-osnál megfelelőbbnek látszó tranyóval.

A tévék sorvégfokába való BU406 egy kissé
talán túlzás, de ez akadt elsőre a kezembe.

A bal felső sarokban látható LCD kijelző mutatta szám azt jelenti, hogy miután
hozzáállítottam a kapcsolást az új tranyóhoz, felszökött az áramfelvétel 600
milliamperre. Ez persze telepes, de még akkumulátoros üzemben is túlzott,
mint ahogy fényből sem igazán kell ennyi egy sátorba, vagy víkendházba.

Hiába álltam neki méregetni, az új tranyóval nem sikerült levinni a fényerőt, akarom
mondani a fogyasztást, így végül kapott egy az adott kapcsolásba illő GE tranyót.

Mivel egyszerűbb volt összerakni, mint szétszedni, már úgy értem,
hogy az előbbi állapotából, így sikerült megúsznia az elbontást.

Erre a vijjogásra egyrészt nem volt semmi oka, másrészt alapvetően lehetősége se,
de mégiscsak sikerült valahogy összehoznia. Persze a jelenségben nem az volt
a különös, hogy egyszer csak abbamaradt a szirénázás (a visítás az sajnos
megmaradt), hanem az, hogy az eddig látott áramkörben semmi
olyan nincs, ami képes lenne ilyen időállandót produkálni.

Ez így olyan veszélyesen állt, hogy inkább erőt vettem magamon,
felkaptam a cipőtartóról, majd leszaladtam vele a pincébe.

Majd az újabb elkészült tétel eredményeképp behúztam az utolsó ikszet
a 2017-es év végi tervet nyilvántartó táblázatocskába. No persze
hol lesz már ez az év, mire ez a cikk úgymond adásba kerül...

Mivel nem tetszett, hogy a 2017-es tervet nem egy, hanem több apró táblázatba
gyűrtem, így 2018-ra ezt az egyetlen nagyot sikerült megrajzolnom. Hogy aztán
meglesz-e a 100 tétel, az már csak rajtam, meg persze a körülményeken múlik.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.