A minap bemutatott 12 voltos akkutöltő után a jelen kép közepén srégen átvonuló 6 voltos társa következik. Épp mint ahogy az elődjére, úgy erre is azért támadt szükség (mármint a megépítésére), mert apukám kivitte a kocsihoz való akkutöltőt a telekre. Én meg ugye itt maradtam töltő nélkül. No nem mintha egy 250-es MZ-t egy esetleges akkukimerülés esetén ne lehetne betolni (legalábbis a régebbi, még dinamóval szerelt típusokat), csak azt azért ugye a motor tömege miatt - egy 50 köbcentis kismotorhoz képest legalábbis - bizony már meglehetősen kényelmetlen.
   Ahogy itt álltam és néztem ezt a kupacot, azon kezdtem el gondolkodni, hogy ha nem egyesével, hanem kettesével venném el innen a dolgokat, akkor épp kétszeres sebességgel haladnék. Mivel a sorban a legelső tétel, vagyis az a kis szatyros doboz látszott a legegyszerűbbnek, ezért azt kaptam fel, gondolván kiteszem az alanyait az előtérbe a többiekhez, mire fel máris eltűnt innen valami.

   Hogy ez a kép miért kapta az erősítő nevet? Nos még véletlenül sem azért, mintha a dobozban valaha egy erősítő lakott volna (amúgy nem tudom), hanem azért, mert ez a doboz engem első ránézésre Halasi Laci osztálytársam s barátom erősítőire emlékeztetett.
   Elmeséljem? Na jó, de Te akartad! Szóval az úgy volt, hogy mivel volt érzékem a barkácsoláshoz (bár a mechanikai munkákhoz annyira azért nem), én szerelhettem be az oktatónk Trabantjába szánt postavarjúba (tudom, hogy holló) a hangszórót.

   Íme egy postavarjú, mely madár az "énekével" valószínűleg arra utal, hogy kár volt rábízni a csomagokat. (már úgy értem, hogy nekem sajnos többet is megevett) Na most, illetve nem most, hanem még valamikor a 70-es évek végén, mégpedig az az Ivánka utcai tanműhelyben, az egyik oktató azt találta ki, hogy beültet a Trabant kalaptartójára egy ilyen varjút, s ha már épp úgyis ott ücsörög szegénykém alapon, akkor beleszereli az autórádió hangszóróját. Természetesen nem ebbe a kicsibe, hanem egy ennél háromszorta nagyobb példányba.
   Bár részemről a postán kezdtem el dolgozni, és soha el sem jöttem onnan (csak mindig átkeresztelték alattam a céget), ezt a varjút úgy sikerült megszereznem, hogy mikor a főnököm elment nyugdíjba, akkor egyszerűen kidobta, én viszont, mivel mindig is vágytam egy ilyenre, nem hagytam veszni.
   Szóval ott tartottam, hogy műanyag varjú, meg hangszóró. Bár a hangszóró egyértelműen belefért a varjúba, csakhogy a varjún nem volt akkora rés, amin keresztül bele lehetett volna tuszkolni, ezért azt találtuk ki, hogy felvágjuk a hasát. Mivel a műtét sikerült, vagyis a már eleve élettelen műanyag varjúnak nem esett bántódása, mintha szita lenne, hangszórórácsként annyi lyukat kapott a hátába.
   Mikor ezzel megvoltunk, innen elölről nézve a csőre alatti hosszúkás résen keresztül bele lett tuszkolva a hangszóró. Mivel kicsi kezem volt, nekem jutott a csavarok betekerésének feladata. Illetve ez nem pontosan így volt, hiszen nem a hangszórót a varjúban rögzítő csavarok tekerése volt a lényeg, hanem az, hogy ellen tartson valaki belülről az anyáknak.
   A hangfalvarjú után egy 7400 IC-vel épített sípoló indexvisszajelző megépítése következett. Ezt úgy kell érteni, hogy én aztán tényleg bármi mást megcsináltam a szakgyakorlaton, csak reszelnem ne kelljen!
   Rátérve a lényegre, mivel látta, hogy valamennyire konyítok hozzá, Halasi Laci az egyik nap kezében egy szovjet lemezjátszóval jelent meg. Terveiben az szerepelt (no nem a lemezjátszóéban, hanem Laciéban), hogy erősítőt építünk belőle. Mivel ez jórészt bontási munkából állt (no meg addig se a vaskockát kellett reszelnem), bevállaltam a feladatot.
   Mielőtt a boncolásnak nekiálltunk volna, legalább ötször rákérdeztem Lacira. Kérdésem lényege az volt, hogy biztos nem lesz belőle baj, hogy szétszedjük? Már úgy értem, hogy a bár kissé régi, de attól még a család kincse státuszú lemezjátszót.
   Ez a kérdés azért merült fel egyáltalán, mert épp néhány nappal a lemezjátszós eset előtt történt, hogy egy másik tantársam ZK140-as magnójában elszakadt a szíj, ami a fagyira kapott zsebpénzből azonnal meg is lett véve, beszerelni azonban a művelet bonyolultsága okán már nem sikerült. Na ez az osztálytáram egy egész szüneten át azt ecsetelte, hogy miket mondtak rá a szülei, mert szétszedte a családi magnót, amit amúgy ő kapott a szülinapjára. A szíj végül úgy került a helyére, hogy miután a szülők reggel elmentek dolgozni, a srác behozta a tanműhelybe a magnót, ott közös erővel beletettük az új szíjat, majd miután hazavitte (és persze előbb ért vele haza, mint ahogy a család többi tagja), azt mondta, hogy ő volt egyedül.
   Visszatérve a szovjet csöves lemezjátszóra, miután kivettem belőle az erősítőt, majd elmagyaráztam Lacinak, hogy melyik a kimenete, hova kell a hangszóró, és hova a 220, abban sikerült megegyeznünk, hogy azt a jelen állapotában - vagyis dobozolás nélkül - életveszélyes lenne használni. Mivel dobozkészítés terén mindig is rosszul álltam, a munka ezen részét Laci maga végezte el, mégpedig úgy, hogy egy az udvaron talált lemezdarabot a mechanikásokkal (akikkel ugye közös volt az Ivánka utcai tanműhely) négyzetes fazonú csőformára hajlíttatott. Ebbe aztán már épp csak bele kellett dugni az erősítőt, ami áramütés ügyileg mindjárt nem volt annyira életveszélyes.
   Hogy mint az később kiderült, ez az erősítő az otthoni zenebona szintjén semmit sem növelt, az annak volt betudható, hogy a ZK246-os magnó már eleve 7 wattos volt, míg a szovjet lemezjátszó erősítője jó ha kettő.
   Alig néhány hét telhetett el, mikor is Halasi Laci egyszer csak újra a bőrönd formájú  lemezjátszóval kezében jelent meg. A tantársak persze egyből mondták: Na! Szerelheted vissza! Engem meg ugye ha a frász nem is tört ki, de menten kezdtem úgy érezni, hogy otthon biztosan rám lett fogva a lemezjátszó elpusztítása.
   Erről mondjuk szerencsére szó sem volt, hanem csak annyi történt, hogy Laci lomtalanításkor talált egy azonos típusú lemezjátszót. Kezdetben még úgy volt, hogy az erősítők átkerülnek egy közös dobozba, de erről idővel lemondtunk, így a második példány is egy az előzőéhez hasonló csőszerű dobozt kapott, hogy ne lehessen beletapenolni a csövek anódfeszültségébe.

   Visszatérve az akkutöltőre, hiába van ráírva, hogy a Medicor készítette, 122-es a típusa, valamint START a neve, az internet nem tudta megmondani, hogy micsoda. Már úgy értem, hogy mi volt a dobozban eredetileg, mielőtt még akkutöltő lett volna belőle. A START névből visszakövetkeztetve, akár még az is lehet, hogy eredetileg is egy akkutöltő.

   Mert ugye ha innen nézzük, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy a pereme egy csípőfogóval lett olyan fazonúra harapdálva, hogy be lehessen dugni a földelt aljzatba is. Visszatérve egy pillanatra az előző képre, azért van kötés a hálózati kábelen, hogy kiérjen a töltő az előtérig, ahol is a motoromat (vagy valaki másét) volt szokásom áthuzalozni.

   Az úgy általában megszokott "piros a pozitív" helyett azért a "fekete a negatív" színjelölés lett bevetve, mert valószínűleg ekkor még nem volt kész az a fiók, amiben manapság az épp az ilyen jelölésekhez szükséges színes műanyag csöveket tartom. Vagyis mikor ez a töltő készült, akkor még a régi íróasztalom volt.

   Ennek a doboznak komoly belső kisugárzása van. Már úgy értem, hogy a töltő rövidzár tűrését megvalósító izzó jelen esetben a dobozon belülre került. Ebben az az okosság, hogy csinálhatok vele amit csak akarok, a töltő semmiképp sem ég le. Az "amit csak akarok" megfogalmazásba még az is beletartozik, ha az akkut véletlenül fordítva kötöm rá a töltőre.
   A bekapcsoltságot jelző (amúgy kiégett) izzó, valamint a hálózati kapcsoló, pláne a biztosíték foglalatostul, már-már a flanc kategóriájába tartozik. Mindeközben az akkumulátor felé tartó két erű fehér kábel olyan elegánsan bukik ki abból a doboz eleji hatalmas lyukból, hogy innen nézve tényleg csak reménykedni lehet benne, hogy legalább valahol belül normálisan rögzítve lett.

   Hogy példás lenne a felépítése, az csak annyiban igaz, hogy negatív példának mondjuk elmegy. Lásd az imént említett fehér vezeték tehermentesítését, vagy mondjuk a közvetlenül az izzó mögött elvezetett hálózati kábelt.
   Jelen esetben nemhogy szó sincs semmiféle kettős szigetelésről, de a negatív pólus (ami egy darabon ráadásul piros vezetéken lett vezetve) direktbe rá lett kötve a doboz alumínium öntvény vázára.
   Hogy miért néz ki ilyen csúnyán, mikor amúgy szépen is tudok dolgozni? (lásd példának a végfokom, az előerősítőm, vagy mondjuk a labortápom) Nos azért, mert bár ennyi idő távlatából már nem emlékszem az esetre, de ez a töltő igen nagy valószínűséggel úgy készült, hogy nulla gondolkodási idő alatt, vagyis egyszerűen még ma kell alapon, vagyis aznapra. Egyszerűen csak kerestem a lomjaim között egy alkalmasnak tűnő dobozt, egy trafót, egy diódahidat, és már szereltem is össze az alkatrészeket.

   Egy akkutöltő esetében a kimeneti feszültség szűrésének épp csak annyi értelme van, hogy egy esetleges tápegységként való felhasználáskor (például a motor teljes újrahuzalozása), a szűretlen egyenfeszültség nem kergeti az őrületbe a motorba épített elektronikákat. Eredetileg a 250-es MZ-ben persze nincs semmi ilyesmi, az enyémben azonban idővel elektronikus lett a feszültségszabályzó, az indexrelé, és még részben a gyújtásrendszer is, az összeállítás fényét nagyban emelő, vagyis a fordulatszámmérőbe épített LED-es villogóról már nem is beszélve!

   Az amúgy 12 voltos biluxizzó két fele párhuzamosan lett kötve. Valószínűleg azért mertem ennyire fixre beszerelni, mert az izzó csak akkor kaphat 12 voltot, ha tegyük fel fordítva kötöm rá az akkut a töltőre. Egyébként csak a töltő és az akku feszültsége közötti különbség esik rá, vagy a töltő teljes feszültsége, de az is csak akkor, ha rövidre zárom a kimeneti kapcsokat.

   Ezt most így ahogy van, vagyis szépítő kötözés nélkül teszem el. Természetesen még véletlenül sem azért, mintha nem lenne a közelben a kábelek normális módon történő összefogatásához kötegelő, csak most épp akkora kupi van a pincében, hogy azt a sarkot ahol azok épp vannak, azt most egyszerűen nem érem el.

   Mivel még a múltkoriban bemutatott másik, vagyis a 12 voltos akkutöltő is az előtérben hevert, értelemszerűen a ma felboncoltat is azon helyeztem el, amiről azonnal leesett, mire fel ahelyett, hogy a helyükre vittem volna őket (lomos pince), inkább csak megcseréltem a sorrendjüket.

   Ez a helyszín olyan szépen alakul, hogy mire odajutok a polcdeszkák festésével, hogy már csak vissza kelljen rájuk pakolnom, addigra remélem már tényleg nem lesz itt semmi.

   Aztán itt van még a Melodyn rádió is, amivel egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy mi legyen. A minap például azt álmodtam meg, hogy fogok egy papírdobozt, például olyat, amiben mondjuk a 6030-as STB volt (mert az jó nagy), majd addig fűrészelem a rádiót, míg csak bele nem fér. Már úgy értem azért, mert így a rádió is megmaradna későbbi kísérletezéshez, és a helyet se nagyon foglalná. Persze azt is megtehetném, hogy dobozolás nélkül teszem be valahova, csak ugye úgy egyrészt porosodna (épp a minap porszívóztam le), másrészt még ha be is tekerném a por ellen mondjuk újságpapír helyett folpackba, akkor is nagyon foglalná a helyet.
   Gondoltam legyen inkább a doboz, amiből menten át is hoztam egyet, amivel egy füst alatt a töltők is átkerültek a lomos pincébe. Erre fel kiderült, hogy ez a rádió az említett papírdobozba csak komoly roncsolás árán sűríthető bele, ezért (sajnos nem is annyira jó) szokásomhoz híven, legyintettem egy hatalmasat a rádió innen történő elhelyezését célzó apró részprojectre.