Farigcsálok -59- balkonajtó szigetelése
(nem nulláról, hanem újra)

Na az lenne itt a munkaterület. Illetve nem lenne, hanem az is, csak ugye a szoba
jelen állapotában, ha nem is lehetetlen, de az egészen biztos, hogy kényelmetlen
lenne odaférni a balkonajtóhoz. Már csak azért mondom, mert ugye ez a cikk
- természetesen a szokásos mellébeszéléseimen túl - az ajtó újraszigeteléséről
szól. Már ha sikerül eltávolítani a munkavégzés útjából minden akadályt.

Az a fehér, az még nem maga a párna, amit azért túrtam elő a pincéből, hogy ne
nyomja annyira a seggemet a szék, hanem ez itt még csak a belseje! A huzata
a fregolin szárad. Na most ha ezeket nem egyesítem, már úgy értem, hogy
most azonnal, akkor egyrészt útban lesz ez a nagy szöszös izé, másrészt
pedig fel fogja törni a fenekem a szék. Mondjuk nem ez, melyben jelenleg
a párna belseje ül, hanem az, amiben én ülök a szobámban. Mivel ez a feladat
jött szembe elsőként, így lehúztam a fregoliról a párnahuzatot, majd megpróbáltam
ráadni a párnára. Mondhatni sajnálatos, hogy csak később jutott eszembe, hogy
ezen a bénázásom története igazán megérdemelt volna egy time lapse videót.

Mert amit én ezzel összekínlódtam, mire rákerült a huzat, az börleszkbe illő volt!
Ilyenkor persze nincs itt az asszony, hogy segítsen. Akarom mondani biztosan
meglátszott volna a bénázásomon, hogy még sosem öltöztettem gyereket.
Mondjuk ennek a párnának - mivel ez élettelen - nincs saját akarata,
azonban a huzatráadási procedúra közben tanúsított ellenállása
okán mégis úgy nézett ki, mintha lenne. Mi lesz még itt...

Akarom kérdezni, mi van már itt? Na most az van, hogy bár itt is, meg az asztalom
környékén is van egy csomó apró elbontani és bemutatnivaló, de mivel vészesen
közeleg a fűtési szezon, így kénytelen vagyok az ahhoz kapcsolódó projectekkel
foglalkozni. Az egyik ilyen a mai téma, vagyis az ablakszigetelés. A következő
meg az lesz, hogy eltűntessem a cserépkályha tetejéről ezeket a lomokat.
Mindeközben nagyban folyik a pincében a burkolós project, merthogy
az meg a tűzifa felé vezető úton áll pont keresztben. Szóval már
épp itt volt az ideje, hogy végre a tettek mezejére lépjek.

Nem pedig erre a két gyönyörűséges derékszögvonalzóra, melyeket sikerült annyira
szerencsétlenül letámasztanom, hogy képesek voltak kizuhanni a szoba közepére.
Hogy miért vannak itt, és miért nem hagytam lent őket egyből a pincében? Nos
azért, mert ott jelenleg akkora kupi van, hogy ha még ezeket is ráteszem, akkor
nyugodtan kijelenthettem volna, hogy innen már tényleg csak ti hiányoztatok...

Na most ami innen még mindig hiányzik, az a munkavégzéshez szükséges hely.
A párna nem gond, hiszen azt csak egy mozdulat eltenni az útból, de a matrac...

Áttettem az ágyról a két díszpárnát a székbe. Lerántottam, összehajtogattam, majd
rájuk dobtam az ágytakarónak használt plédet. Majd a paplan, az alvós párnáim, s
végül a pizsama következett. Miután elértem a matracig, beszaladtam a szobába,
kihoztam bentről a másik matracot, rátettem az ágyra, majd visszavarázsoltam
mindent a helyére. Ha ezt a sort valaki mondjuk az előszoba ajtajában állva
végignézi, majd rákérdez, hogy: Ugyan mi jót csinálsz Géza? Én meg ugye
visszakérdezek, hogy: Hát nem látod? Épp szigetelem a balkonajtót...
Mivel még nem értem oda a feladathoz, így ekkor még nem tudtam
eldönteni, hogy az előkészítő munkák lesznek-e a terhelőbbek, vagy
magának a szigetelésnek a felragasztása. Az mindenesetre biztos, hogy most
- pedig még nagyon az elején vagyok - az előkészítő fázisból kezdett elegem lenni.

Tettem egy erőtlen kísérletet a székek olymódon történő elhelyezésére, hogy ne
legyenek útban. Na és ha nem sikerült? Majd vigyázok, hogy ne rúgjak beléjük.
Vagy ha bedühödök valamiért, akkor mégiscsak megteszem. Na most, illetve nem
most, hanem még valamikor akkor, mikor itt álltam, sikerült magamat néhány percre
teljesen megakasztani, mégpedig azzal az igencsak egyszerű kérdéssel, miszerint:
Mégis merre lehet a negyedik szék? Mondjuk már a harmadik sem látszik, de
arról legalább tudtam, hogy az asztal mögött van. A negyedikről meg végül
is az derült ki, hogy kint a szobámban. Azért voltam kénytelen megcserélni
a balra látható irodaival, mert az undokul épp ott nyomta a hátamat, ahol fáj.
Az persze lehet, hogy azért ott fáj a hátam ahol, mert mindig ott nyomta a szék.

A lelkemet meg a rengeteg felhalmozott feladat nyomja! Már úgy értem, hogy nem
ez az egy, hanem ez meg a többi. Mert ugye már csak ezen az egy képen is akad
belőlük egy egész rakattal! Ott van például a tévé antenna megépítése, ami
valószínűleg a virágállványhoz lesz hozzácsavarozva. Aztán ott van
mögötte, már úgy értem, hogy természetesen csak lesz (még ezt
az elbizakodottságot), a falon túl, a balkon korlátjára csavarozott
társa, ami majd a rádiós kísérletekhez fog kelleni. Ez csak annyiban
függ össze a mai feladattal (vagyis nem véletlenül említettem meg), hogy
majd ahhoz is el kell venni a helyéről a virágállványt, ami amúgy három ponton
is oda van csavarozva. Valamint majd még akkor is el kell rámolnom innen a
virágállványt, mikor azt a szintén lecsavarozott szőnyegcsíkot cserélem ki.

Ezt a Réka szekrénysorhoz való bigyógarnitúrát akkor találtam, mikor a szigetelő
gumik után turkáltam a szekrényben. Mert ugye ahhoz, hogy körben leszigeteljem
az ajtókat, ahhoz az előkészítő feladatok elvégzésén, illetve a munkakedven túl az is
szükségeltetik, hogy legyen mivel. Mivel csak nagyon halovány fogalmam volt róla,
hogy mennyi szigetelő lehet itthon (vagyis csak annyit tudtam, hogy van, de azt,
hogy mennyi, azt már nem), így kénytelen voltam átforgatni értük az egész
szekrényt. Még tiszta szerencse, hogy mióta kipakoltam belőle az
Apukámtól megörökölt dobozokat, azóta szinte üres.

Már persze azon kívül, hogy tele van virágcseréppel és magokkal, no meg kerti
szerszámmal, virágkaróval, meg más egyéb a virágállványhoz, illetve a rajta ülő
növényekhez szükséges bizbaszokkal. Tényleg! A szerszámoknak készülő fiókot
említettem már? Merthogy az is egy igen régóta húzódó tétel a farigcsálós projectek
sorában. Viszont a korábban mutatott két vonalzó pincebeli tartójának kieszelése
és elkészítése egészen új keletű. Már úgy értem, hogy ez épp az imént jutott
eszembe. Az viszont valószínűleg nem, hogy van itthon ablakszigetelő
gumi, mert mikor évről évre megláttam őket a LIDL-ben, mindig
vettem belőlük egy-egy újabb csomaggal. Ez persze most épp
jólesett, hiszen így nem kell értük elbicikliznem a boltba.

Bár a négy doboz három különböző eresztést takar, de szerencsére mindegyikben
ugyanaz van. Ez azért szerencsés, mert így nem kell azon agyalnom, hogy
hová melyiket tegyem. Azon viszont igenis kell, hogy elég lesz-e a
feladathoz a négy doboznyi szigetelő hossza. Na hol az a centi?

A centi természetesen az előszobában van. Ebben az a pláne, hogy ahányszor csak
kijövök érte, mindig megígérem magamnak, hogy mikor legközelebb az OBI-ban
járok, na akkor veszek egy mérőszalagot a szobába is. Arról persze szó sincs,
hogy ne lenne az ügyben haladás, hiszen van már mérőszalag a fás és a
lomos pincében is. Ahogy magamat ismerem, már csak néhány
év kell hozzá, és tényleg veszek egy ilyet a szobába is.

A számítás annyira zavaros, hogy szívem szerint ráfognám az ebéd utáni álmosságra,
csakhogy az ebéd, na az még nagyon odébb van! A harmadiknak odaírt 2x260 az
ajtószárnyak középrésze, amit elsőre sikerült lazán kifelejtettem a számításból.
Ez persze lényegtelen, hiszen még idejében javítottam. Ami viszont lényeges,
hiszen épp erre vonatkozott a számítás, az a szükséges és a meglévő méterek
közötti arány. Mivel ez kicsivel jobb mint egy a kettőhöz, ezért még akkor is
kiadná a meglévő szigetelőszalag a szükséges méretet, ha mondjuk az anyag
felét sikerülne elcsesznem, ami azért még tőlem is nagyon durva hiba volna.

Ezt a piros ruháskosarat neveztem ki szerszámosnak, valamint
ebbe kerültek a virágállványt rögzítő lemezcsavarok is.

Támadt egy olyan fura érzésem, hogy a munka végeztével (vagy ha olyan kedvem
lesz, akkor a kellős közepén) meg fogom cserélni a petúniás ládát a jelenleg
még az ablakon kívül tartózkodó két másik cseréppel. Ez persze annak
függvénye, hogy odakint milyen idő, idebent milyen kedvem lesz.

Mondjuk az idő jelenleg felhős, és a kedvem is borongós kicsit. Persze annyira
azért nem zavar ez a ború. Legalábbis azután már nem, hogy mint kiderült, nem
kell elbicikliznem a boltba szigetelőért. Viszont ahhoz, hogy bátran kitárhassam
az ablakot, na ahhoz mondjuk igazán jól jönne egy kis őszi napsütés. Na most
ahogy hátráltam az ablaktól a kamerával, egyszer csak hozzáért valami
a vállamhoz. Mivel épp egyedül voltam itthon, ezért egy
pillanatra megállt bennem az ütő!

Szerencsémre a frászon kívül nem tört rám senki, hanem csak a virágállvány
pirossal bekeretezett, falhoz támaszkodó részének sikerült nekimennem.

Mire fel egyből odébb is toltam az állványt, ami a szőnyegen persze nem olyan
egyszerű feladat. Ha direkt így, vagyis ilyen féloldalasan akartam volna felgyűrni
a virágállvánnyal a szőnyeget, akkor biztosan megfeküdte volna a lelkem a feladat.

Bár a kép címe az, hogy idő, de ezzel nem a szép időre szerettem volna célozni,
hanem arra, hogy mint azt az óra is mutatja, már egy óra is elmúlt. Szóval
épp itt lenne az ideje, hogy belehúzzak, különben még kénytelen
leszek az ebédem átminősíteni holmi vacsorának.

Mivel sikerült újra nekisétálnom a virágállvány kitámasztójának, kénytelen voltam
bevetni ezt a porronggyal betekerős balesetvédelmi megoldást. Aztán ahogy itt
álltam, és persze újra nem csináltam semmit, szóval csak bambultam, rajtam
kívül még két másik dolog is megállt. Az egyik a kamerában az optika.

A másik bennem az ütő, amit a kint maradt objektív látványa okozott. Szerencsére
csak az akkuk adták meg magukat ilyen különös módon. Már úgy értem, hogy
ez a gép sosem szokta így kint hagyni az optikáját, hiszen még a kimerült
akkukban is bőven van annyi energia, hogy vissza lehessen
velük húzatni a tubusba a lencséket.

Mikor idáig jutottam, menten kimondtam, hogy kész, akkor ennyi elég is volt mára.
Már csak a nap besütésének szögéből is látni, hogy már nem olyan fiatal az idő.

Ez a szigetelő szivacs pedig még az időnél is öregebb!

Ezzel a képpel nem a tömpe ujjamat szerettem volna megmutatni (bár belátom,
hogy leginkább az látszik rajta), hanem azt, hogy az adott ponton a szigetelés
vastagsága meglehet vagy úgy két tized milliméter. És nem ám csak ott,
ahol épp nagyban összenyomom, hanem az adott szakaszon végig!

Ezt a poloskát azért toltam le, mert ha nem segít, akkor
legalább ne mászkáljon már nekem itt összevissza!

Ezt a maradék szivacsot pedig azért, hogy lássam milyen nehéz lesz leszedni.
Na most magát a szivacsot semmibe sem fog tartani, azonban az őt eddig
tartó öntapadós csíkról már nem merném ugyanezt állítani. Ez persze
majd csak holnap fog kiderülni, mikorra méltóztatok felhozni
a pincéből a lepiszkálásához szükséges készletet.

Addig meg engem ugyan nem zavar, hogy a tévé előtt van a virágállvány.
Mert ugye tévét nem nézek, mozizni meg tudok a számítógépen is.

Mondjuk hiába mondtam magamnak, hogy elég volt mára, mert azért csak
vitt tovább a lendület. Ugyan a nagyja kosz majd csak holnap lesz, de
attól még összekaptam a porszívóval a szőnyegről a faleveleket,
meg persze a sarokból is kirántottam vele az alvó pókokat.

Majd leszüreteltem ezt a néhány szem csilipaprikát, amit rászórtam a készülő pizzára.
Na most ha ezek erősek lennének, akkor valószínűleg akár még holnap is képes
lennék leszedni az ablakról az öreg szigetelőcsíkot, pusztán a hörgésemmel.

Míg a pizza a sütőben fonnyadt, gondoltam kószálok még egy kicsit a kamerával.
Na most az a rész, ahová a piros nyíl hegye mutat, az azért világos, mert ott
átjön az ajtószárnyak között a fény. Na most a fény, az még nem is lenne
akkora baj, csak ugye ha a fény átjön, akkor ugyanott simán átjut a hideg
levegő is. Valamennyi persze kell, hiszen különben megfulladnánk. Valamint
annak a levegőnek is be kell jönnie valahol a szobába, ami a cserépkályhán
keresztül kimegy, de ettől még jobb eltűntetni az ilyen látványos réseket.

Ez a rés még az előzőnél is csúnyább! Mert itt ugye kutya baja a szivacsnak.
Szóval nemcsak szigetelés csere lesz, hanem szükség lesz egyéb
mókolásokra is. No de ezt már majd csak holnap...

Mert most megeszem a pizzámat, majd jó szokásomhoz híven bealszok.

Vagy elmegyek a boltba és megnézem, hogy mennyibe fáj egy a felírt méretű
futószőnyeg. Végül persze egyik sem történt meg, ugyanis az alvás és a boltba
menés helyett, a pincében történő barkácsolást választottam. Hogy miért? Azért,
hogy haladjak, mert nagyon úgy néz ki, hogy ez az év vége egy kissé sűrűbb lesz
annál, mint amennyire szerettem volna belecsapni a lecsóba. Idefent itt van
ugye ez az ablakszigetelés, meg a szőnyegcsere, meg a konyhaajtó kilincse,
meg a kályha tetején állomásoztatott kacatok feldolgozása, plusz a Terta 811-es
magnó, míg a pincében a burkolás áll félbehagyva, a gázpalack szállító készítése
még csak meg sem lett kezdve, az anyagok szétpakolása című projectről (aminek
amúgy egyszer vagy kétszer már neki is futottam) már nem is beszélve!

Másnap reggel, ahogy álmosan beléptem a szobába, annak okán, hogy szabadon
kilátok az ablakon (mert nincs előtte a virágállvány), menten eszembe jutott
egyrészt az, hogy nekem itt ma valami betervezett dolgom van, másrészt
meg az, hogy igazán aludhattam volna néhány órával többet. Utóbbi
persze még bekövetkezhet, ha mondjuk olyan az idő, hogy nem
lehet tőle kinyitni az ablakot. Ez szerencsére (bár akkor úgy
éreztem, hogy sajnos) nem következett be, amit azért nem
is bántam olyan nagyon. Mert ugye nem az a baj, ha az
embernek sok a dolga, hanem az, ha nem halad velük.

Ezt a vésőkészletet - amivel a régi szigetelést tervezem letolni az ajtókeretről - ezt
még tegnap délután hoztam fel a pincéből. Venni pedig még valamikor évekkel
ezelőtt vettem, mikor egyszer kellett volna valamire egy favéső, csak persze
nem találtam meg még azt az egy szem darabot sem, ami van. Mivel
a készlet csomagolása gyári, vagyis még fel sem lett bontva,
már csak ebből is sejthető, hogy milyen sűrűn vések.

Ahol a régi szigetelés húzódik, ahhoz a helyhez csak úgy férek
hozzá, ha leveszem a helyéről az ablakot. Pedig mennyire
reménykedtem benne, hogy erre nem lesz szükség...

No de ha le kell venni, akkor le kell venni! Na most a bal oldali szárnyat vettem le
előbb, ami úgy rá volt gyógyulva, illetve feszülve a zsanérjaira, hogy végül nem
is szabadkézzel, hanem az egyik vésőt használva emelőnek sikerült fellöknöm
a helyéről. A megtapasztalt nehézség okán a jobb oldali szárnyhoz is így álltam
hozzá, ami a párjával ellentétben az első emelési kísérletre engedett, minek okán
akkorát löktem vele a karnison, hogy csak úgy hullott a tetejéről a por! Na most
a munkavégzésem sebességéről annyit, hogy többet keringek, mint amennyit
dolgozok. Ez persze nem csoda, hiszen a szekrénynek támasztott
ajtószárnyak látványa kifejezetten lelombozó.

Mondjuk ha nem vakuzok, akkor kevésbé látszanak. Ennek természetesen
semmi értelme, hiszen attól, hogy épp azzal játszom, hogy milyen
a fényképezőgépet érintő beállítások mellett tűnik el a képről
a probléma, attól a valóságban még szemernyit sem haladok.

Pikkpakk letoltam a vésővel a szivacsos szigetelés maradványait, majd kisvártatva
az elért eredményre, vagyis erre a nagy kupac szemétre vetettem tekintetemet.
Már épp kezdtem volna büszkén veregetni a vállamat, amikor beugrott,
hogy azt a rohadt time lapse videót már megint elfelejtettem.

A virágállvány szélén lógó zacskóba gyűjtöttem a nagyja szemetet, az apraját pedig
a porszívóval etettem meg. Azért nem mindet, mert még képes lett volna nekem
a legnagyobb munka közepette eldugulni. Visszatérve a feladathoz (ami nem
ám csak azt jelenti, hogy pusztán írás közben, hanem a valóságban is folyton
elkalandozok), mivel a véső csak a nagyja mocskot, illetve szigetelőcsík maradékot
hozta le az ajtó tokjáról, így kénytelen voltam valami más kiegészítő módszerhez
folyamodni. Ugyan próbáltam jobban tolni a vésőt, de ez a megoldás nem jött
be. Illetve működni persze működött, csakhogy a maradék mocsokkal
együtt mindenáron le akarta hozni az ajtó tokjáról a festéket is.

Mire fel kimentem a konyhába és behoztam egy vadonat új dörzsi szivacsot.
Na most ez új, csak már a mintegy 5 percnyi igen alapos használat után.

Mivel nemcsak szegény dörzsi szivacsot, de egyben magamat is sikerült rendesen
bemocskolnom, így kerestem magamnak egy mosogatós feladatot. Azt találtam
ki, hogy a tegnap megemlített növényáthelyezős feladat előkészítéseképp
kiszedem a tálkákat a növények alól, s mielőtt behoznám őket, előbb
még - természetesen magammal együtt - jó alaposan elmosogatom.

Mint azt korábban elterveztem, a petúnia került az előbb látott cserepek helyére.

A két kicsi növényke pedig beugrott ide bentre, ugyanis mióta beszereltem
a virágállványba a pótpolcot, azóta ide csak alacsony növények férnek.

Mire a végeztem a mosogatással és a virágpakolással, addigra
ezek a vizessel áttörölt felületek is bőven megszáradtak.

Ahogy itt toporogtam az ajtóban határozatlanul, gyűjtögetve magamban az erőt
a tényleges munka megkezdéséhez, rengeteg dolog jutott az eszembe. Itt van
például mindjárt az a kérdés, hogy ha ezen project zárásaképp visszateszem
a helyére a virágállványt, akkor vajon mikor lesz kedvem újra elvenni,
hogy ki tudjam cserélni alatta azt a barna csíknyi padlószőnyeget?
Ez a dátum olyan mélyen mutatott az időbe, hogy ekkor és itt
sikerült is ezen okból eldöntenem, hogy ez lesz a következő
farigcsálós project. Már úgy értem, hogy vissza se fogom rakni
a helyére a virágállványt, míg ki nincs cserélve alatta a szőnyeg.
A következő project, melynek úgy nagyjából szintén ez a helyszíne,
a korábban már említett, virágállvány szélére építendő antenna,
míg az őt követő egy másik antenna lenne, melyet tudtommal
a balkon korlátjának bal szélére felülre kívánok elhelyezni.

Konkrétan ide, csak ugye ha becsukom az ablakot, akkor nem igazán férek oda
a helyszínhez. Mivel ez a probléma most valahogy jobban izgatott, mint az épp
folyamatban lévő szigetelés, így lekönyököltem a korlátra, s mintegy tíz perc
erejéig mély töprengésbe zuhantam. Ez persze kívülről úgy nézett ki, mintha
már megint nem csinálnék semmit. Tapasztalatom szerint igenis, hogy kellenek
ezek az alapos bambulások. A kivitelezést megelőző agymunka, egyes esetekben
már-már fontosabb, mint maga a feladat. Mert ugye most is mi jött ki eredménynek?
Nos az, hogy ha rákötök valamit a lelógó kábel végére, majd átdobom arra a fára,
amire igen okosan a fényképezőgép optikája fókuszált, akkor ennyi volt! Kész
is az antennaépítés! Vagy itt van mindjárt a töprengésem másik eredménye,
melyhez úgy sikerült eljutnom, hogy a korlátra történő támaszkodás közben
elzsibbadt nyakamat egy kissé megtekergettem. Mikor átnéztem az átellenes
sarokba, akkor ugyanis rádöbbentem, hogy éppen ugyanúgy néz ki, mint ahogy
ez a másik, csak persze tükörszimmetrikus, de ez lényegtelen. A lényeg ugyanis
az, hogy ha mégiscsak azt a CB antenna pálcát szerelem fel a korlátra, melyet
a pince mélyén őrizgetek, akkor a tartására szolgáló akármit legyárthatom
anélkül is, hogy el kellene másznom idáig. Már úgy értem azért, merthogy
a balkonajtó másik szárnya a szükséges méretvételhez bármikor kinyitható.
Na irány dolgozni! Szóltam magamra mogorván, minek hatására azonnal
el is indultam az újólag felragasztandó szép fehér tömítő szalagokért.

Az ujjam azért tettem oda, hogy lássuk a méretet. Az ujjam mögé a tömítést pedig
azért, hogy azt is lássuk, hogy mitől kaptam frászt. Mikor megláttam, hogy ez
a tömítés majdnem dupla szélességű, mint amilyen az elődje volt (sok helyre
ez így oda sem férne), illetve a ráírt tíz helyett csak öt méter volt a dobozban,
na ezektől a tényektől egy pillanatra lefagytam. Bár egyáltalán nem szokásom,
most mégis fogtam a dobozt és átböngésztem az azon található használati utasítást.

Melyben persze egy árva szóval sem utaltak arra, hogy
használat előtt ketté kellene tépnem a tömítőszalagot.

Márpedig csak így jön ki a dobozra írt tíz méter. Gondoltam sebaj! Ez legyen a mai
napra a legnagyobb problémám! Nos ez nagyon nem így lett, pedig hogy szerettem
volna... Hogy mi volt a gond? Nos az, hogy az új szalag egyszerűen nem hajlandó
feltapadni a régi helyére. Nekiugrottam és újra áttöröltem az összes felületet,
de most már spirituszos ronggyal. Eredmény nulla. Tettem egy próbát, hogy
a tisztára és pormentesre törölt, még nem ragasztónyomos felületre tapad-e.
Arra sem tapad. Előkaptam egy frissebb dátumú dobozt, de az abból származó
szalag sem akart fent maradni. Bár elsőre még úgy nézett ki, hogy igen, de ha úgy
hagytam, akkor egy idő után elengedte magát, és egyszerűen leesett. Ettől persze
újra megtorpantam, de már csak egy egészen rövidke időre, ami épp csak arra
volt elegendő, hogy elküldjem a tömítést abba a jó édes k*rva anyjába. Na
most ha másban ugyan nem is, de a szögek beverésében a telefonszerelői
múltam okán meglehetős rutinom van. Szórtam egy marék úgynevezett
kékfejű szöget az egyik zsebembe, a másikba beledugtam a kalapácsot,
majd mintegy öt perc leforgása alatt úgy felszögeltem a külső ajtószárny
tömítéseit, hogy még magam is meglepődtem a rettenetes sebességemen.

A küszöb fényes csíkján belül, az a másik fehér csík, az már az új tömítés. A hozzá
képest függőlegesen álló barna pedig a régi, amit eddig azért nem vettem
észre, mert ugye maga az ajtószárny - ahogy van - félre volt téve.

De persze sebaj, hiszen nemhogy eddig, de már csak a mai napon is akkor rutinra
tettem szert a mocskolódásban, hogy egy ilyen kismaréknyi szobában
heverő szemét, na az már el sem éri az ingerküszöbömet.

Az újra levett ajtószárny nem azért került át a szoba másik végébe, mintha eddig
nem lett volna jó helyen a mélyszekrény és a rekamié között, hanem azért, mert
már nem fért oda a két belső ajtószárnytól. Ami ferdén odatámasztott ajtót ezen
a képen látunk, azt azért kellett újra levennem, mert egy fél méternyi szakaszon
mégiscsak adtam esélyt a szigetelés ragasztójának. Ez az amit nem kellett volna!

Mikor idáig eljutottam, vagyis már mind a négy ajtószárny visszakerült a helyére,
csak akkor mertem kijelenteni, hogy megúsztam. Mármint a hátam meghúzását.
Mert ugye ezek az ajtók azért nem valami könnyű darabok. Meg ott van
még az is, hogy a pakolászásuk közben dolgoznak rendesen
a hátizmok, hogy megtartsák az egyensúlyt.

Ez itt már a két szoba, illetve a szoba és a hall közötti ajtószárny teteje.
A régi szivacs itt is besárgult, illetve összement, így ezt is kicseréltem.

Ezen a képen pedig már a belső balkonajtó új szigetelésének egy olyan
szakaszát mutatom, ahol ennek a dupla csíknak éreztem szükségét.

Még így felszegelni egy amúgy öntapadós valamit... Bár a székelyek szerint a sörös
dobozon is csak azon a lúzerek kedvéért van nyitófül, akiknek nincsen bicskájuk.

A kezdéstől számított második napon befejeztem. Közben nem esett az eső, nem
volt hideg, elég lett a negyven méter szalag, nem zuhantam ki a balkonról, nem
törtem össze semmit, és még csak a hátamat sem sikerült meghúznom.
A néhány nem várt szeg beverése pedig szót sem érdemel.
Bár nem teljesen így terveztem a dolgokat,
de ettől még teljesen meg vagyok
magammal elégedve. Hurrá!
Legalább így is érez valaki.

Már csak az okozott rendetlenséget kell összekapnom, de még
ezt sem nagyon, ugyanis már meg is találtam a helyet a maradék
tömítéseknek az előszoba és a hall közötti, no meg a bejárati ajtón.

Míg a munkakedvem vissza nem tér, tökéletes helyük
lesz a szerszámok ebben a piros a ruháskosárban.

Ha jó kedvem lesz, ha jó idő lesz, valamint ha addig nem felejtem el, akkor
talán holnap lesz az a nap, hogy rámozdulok a szőnyegcsere feladatára.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.