Europa Star

Na most egyre inkább úgy néz ki (illetve eddig sem igazán hittem benne), hogy
valószínűtlen, hogy a hónap végére sikerüljön ezeket mind elpusztítanom.

Pedig van olyan nap, hogy kettőt is szétszedek! No persze semmit sem érek vele, ha
másnap lelazítom az előző napi túlteljesítést. Mondjuk ha már itt vagyunk, akkor
meg kell említenem, hogy az is igaz, hogy ezzel a kettővel sem érek semmit.
Mert ugye a számtárcsa vizsgáló műszer épp csak a számtárcsákat nem
vizsgálja (no nem mintha igényem lenne rá), az akkutöltőből meg
kiégett a trafó, miközben én az "egy hónap alatt rendet
vágok" elnevezésű tervemmel égtem be.

Hogy honnan van ez a komor szépség? Nos ezt nem vettem, hanem egy költözés
alkalmával egyszerűen csak találtam az egyik elhagyott öltözőszekrényben.
Ugyanebből az eresztésből való a pincében őrizgetett Junoszty tévé is.
Természetesen majd az is sorra fog kerülni, csak előbb még kéne hozzá
találnom egy RF kimenetes video jelforrást. Mondjuk ül a polcon egy szintén
szovjet tévéfoci, szóval messzire azért nem kell majd mennem érte, csak a lustaság...

Íme a rádiós magnó felülnézetből. Na most magyar gyártmány, illetve nemzeti
büszkeség ide vagy oda, azt kell mondjam, hogy ez egyszerűen csúnya. Ha nem
tudnám róla, hogy a Videotonban készült, akkor így felülről nézve biztosan
rákérdeznék, hogy nem orosz ez véletlenül? Például hogy néz már ki
ott a jobb alsó traktusban az a két takarólemez? Mintha oda
lett volna tervezve valami, amit később kihagytak.

Egyszer itt van ugye ez a felirat, mellyel az a szokásos
bajom, hogy minek van, ha egyszer nem látszik?

Illetve itt kívánom megemlíteni, hogy antennacsatlakozóra (ez ugyanis az) ráírva,
hogy 34 volt 2 ampert képes magán átereszteni (vagy ki tudja mi mást
jelentenének a feliratok), olyat én még életemben nem láttam!

Mint ahogy olyat is csak ritkán, hogy mire hozzám kerül egy elemes szerkezet, még
mindig megvan, ráadásul ép is a teleptartó fedele. Mindössze annyi negatívumot
tudnék róla elmondani, hogy kissé túlzottnak éreztem a levételéhez szükséges
erőt. Ezt úgy kell érteni, hogy miközben én az apró ajtót próbáltam kitolni
a helyéről - mint óhajt - többször is elsuttogtam a "ne most törj már ketté
b*zdmeg" varázsmondatot, mely most szerencsére hatásosnak bizonyult.

Ez a készülék olyan régi, hogy akkoriban gyártották, mikor még csak 220 volt
feszültség kóricált a konnektorban. Ah... Az infláció mindent utolér...
A csatlakozó jobb alsó sarkából meg vagy kitört egy darab,
vagy hiányzik onnan a telep / hálózat átkapcsoló.

A hangológomb szinte beleveszik a készülék oldalába. Valahogy olyan az egész,
mintha a tervezője nem vette volna le rendesen a stílust, vagy mintha nem
hagyták volna, hogy egésszé kerekítse. Valahogy semmi szín
sincs ebben a készülékben.

Ha csak ezt a kopottas Gelka matricát nem tekintjük annak. Meséljek valami
szervizes történetet? Na jó, legyen. Mondok egyet egy kolléga gyűjtéséből.

   Nénike behozott a szervizbe egy rádiót, mégpedig azzal a hibával, hogy hiába tekeri rajta a gombot, sajnos meg sem mozdul a skálán a mutató. Átvették tőle javításra, azzal megjegyzéssel, hogy majd egy hét múlva érdeklődhet a készülék hogyléte felől.
   Ez a nem mozdul a mutató, ez egyáltalán nem volt szokatlan hiba, hiszen a jelenség előidézéséhez mindössze annyi is elég, hogy leugrik a skálahúr valamely vezetőgörgőről, vagy elszakad, esetleg leesik a forgókondenzátorról a skálahúr tárcsája.
   Az ok amiért a kollégák mégiscsak odagyűltek a készülék köré, az rádió egzotikus származása volt. Egy szervizben ugyan mindenféle náció előfordul, de azért főképp hazaiak, távol-keletiek, nyugatiak, illetve a szocialista tábor gépei. Szóval a napi rutin tükrében, egy ausztrál gyártmányú rádió, az azért mindenképp érdekességnek, mondhatni műszaki csemegének számított.
   Na most ez a rádió, ez vagy egy hatalmas és szerteágazó terv része volt, rengeteg csodálatos módosítási lehetőséggel, különféle lehetséges kialakításokkal, vagy a konstruktőrének egyszerűen csak fogalma sem volt róla, hogy mit csinál. Tisztára olyan volt a készülék belseje, mint az ementáli sajt! Bárhová is néztek a szakik, úgy látszott, mintha hiányozna onnan valami.
   A kollégák körében még az az ötlet is felmerült, hogy ez valami olyan készülék lehet, amit a gyárban található túltermelt alkatrészekből állítottak össze, csak hogy fogyjon a raktárból a kifutott szériákból megmaradt, immáron teljesen feleslegessé vált alkatrésztömeg.
   Szóval a kívülről teljesen átlagosnak látszó asztali rádió belülről annyira átláthatatlan volt, hogy még az "öreg róka" besorolású szervizesek is csak néztek. Néhányan ugyan nekifutottak a megfejtésének, de végül senkinek sem sikerült rájönnie, hogyan is állhatott benne, illetve pontosan merre tekeredhetett a skálahúr.
   A megfejtést nagyban nehezítette az a viszonylag szokatlan tény, hogy a skálahúr nem volt meg, vagyis ezt a készüléket valaki már piszkálta, így nemhogy nulláról, de egyenesen mínuszból kellett indulni.
   Egy évtizedek óta működő szervizben persze már rengeteg csodát láttak, szóval ha pótalkatrész és gyári dokumentáció esetleg nem is, de kreativitás, illetve máshonnan elleshető megoldás, az azért akadt bőven. Említettek alapján - mintha épp most készülne a rádió - mindenki megpróbálkozott a skálahúr elhelyezésével.
   Mivel ez az ötlet nem vált be, az egyik szakinak támadt egy mentő ötlete. Feltette a polcra a készüléket, s megvárta míg a nénike bejön a szervizbe érdeklődni. Persze megvolt beszélve a munkafelvevővel, hogy majd szóljon be hátra, mikor aktuális.
   Emberünk kiment az ügyfélhez, majd szigorú arccal előadta neki, hogy ha nem kapják meg a készülékből kiszerelt alkatrészeket, akkor sajnos nem tudják megjavítani a rádiót. A dörgedelmes szavak hatására a nénike hebegve távozott.
   Három nap múlva jött vissza, egyik kezében egy rozzant szivaros dobozzal, melyben egy akkora rakat vaslemez volt lyukakkal, görgőkkel, több láthatóan különálló skálahúr körrel, csavarokkal, anyákkal, alátétekkel és tengelyekkel, mely alkatrészek megtekintésének hatására a szerviz műszerészei mély egyetértésben helyezkedtek arra az álláspontra, miszerint teljes képtelenség, hogy azok egyetlen készülékből származzanak.
   A kapott irdatlan mennyiségű alkatrészből, ha nem is pontosan az eredeti tervek szerint, de azért már sikerült összeállítani a rádió skálahúrozását. A készülék másik hibája - a már említett skálahúrozás hiányán felül - az volt, hogy ráadásul nem is szólt, melynek oka a rádióból kiszerelt egyik tartóelem volt, ami eredetileg a forgókondenzátort kötötte össze a készülék vasvázával, természetesen nemcsak mechanikusan, hanem elektromosan is.
   Egy újabb hét elteltével a munkafelvevő arra lett figyelmes, hogy egy bácsika sétálgat a kirakat előtt, kezében egy hatalmas demizsonnal, már vagy egy fél órája. Még viccelődtek is a szervizben a kollégák, hogy be kéne azt a bort cserélni, valamely évek óta a szervizben porosodó ottfelejtett készülékre.
   Végül benyitott a bácsi, s az átadott szervizjegyből kiderült, hogy ő az ausztrál rádió társtulajdonosa. Természetesen nem úszhatta meg, hogy ki ne kérdezzék. Gondolom azt talán már mondanom sem kell, hogy ő volt az elkövető, vagyis ő szerelte ki a rádióból - ahogy volt - az egész skálahúrozást.
   No de honnan volt a dobozban a többi alkatrész? A bácsika elmondása szerint azért rontotta el már hosszú évek óta a felesége által vásárolt egyre újabb és újabb rádiókat, mert az asszony folyton áttekerte őket a Kossuthról, vagyis a hírekről a Petőfire, ahol ugye több volt a zene.
   Mikor szegény ember már nem bírta tovább idegekkel a hangológomb tekergetését, az asszony meg épp nem volt otthon, mérgében szétkapta a rádiót, majd úgy kiszerelte belőle a skálahúrozást, hogy az többé biztosan ne működjön.
   Természetesen szerelés után a forgókondenzátor tárcsáját - immáron örökre - a Kossuth adóra állította. A rádiókból az idők folyamán kitermelt alkatrészeket, mint egy gyermek a kincseket, vagy inkább mint vadász a trófeákat, úgy gyűjtögette a rozzant szivaros dobozba.
   Az ausztrál készülék meg onnan volt, hogy az idegenbe szakadt fiuk hozta, merthogy az anyja folyton panaszkodott neki, hogy idővel rendre elromlik otthon az összes rádió. Ráadásul mind olyan furán, hogy ugyan még szépen szólnak, csak már nem lehet őket eltekerni a Kossuthról.
   A bácsika a demizson bort "bánatpénz" gyanánt hozta, melyet a korszellemnek megfelelően a szerviz teljes személyzete nagy egyetértésben fogadott el. Illetve cserébe megjavítottak, konkrétan átalakítottak a kisöregnek egy később behozott, korábban természetesen szintén elrontott rádiót, mégpedig úgy, hogy kapcsolót szereltek a hangológomb helyére, amivel az eredeti folyamatos hangolás helyett, természetesen az eljövendő családi béke reményében, csak a Kossuth és a Petőfi adók között lehetett váltani.
   Amúgy azért a bácsika jött másodjára a rádióért, mert a nénike bezavarta, mondván ha már egyszer évek óta rongálja szegény rádiókat, akkor égjen miatta a bőr az ő pofájáról a mesterek előtt.
   A kisöreg amúgy évtizedeken át azért úszta meg a lebukást, mert egyszerűbb volt néhány évente venni egy új rádiót, majd hazavinni, mint behozni a faluból a régit a városba megjavíttatni. Most meg azért bukott le, mert ugye az ausztrál rádiót nem volt szabad kidobni (mondjuk elrontani sem lett volna szabad), hiszen azt a világ másik végéről hozta el idáig a gyerek.

Fekete alapon fekete gombok, egy szem közbeszúrt pirossal. Tisztára az az érzésem,
mintha ez még nem a már elkészült, illetve sorozatban gyártott készülék lenne,
hanem még csak a deszkamodell, vagy egy prototípus, ami ugyan már
rendben működik, csak ugye még nincs kicsinosítva.

Szerintem már szedtem szét annyi magnót, hogy ha ez valós igény lenne, akkor csak
láttam volna már valahol azt a fura megoldást, miszerint a készülékbe épített
electret mikrofon házát 45 fokos szögben ki lehet billenteni a dobozból.

A Videoton felirat betűinek éléről már rég lekopott a krómozás. Ez azért fura, mert
amúgy a készülék teljesen épnek látszik. Még az antenna végi gombocska
is megvan! Nincsenek letörve a doboz sarkai, nem kopottak az élek.

Na most szó sincs róla, hogy ne lenne annyi eszem, vagy annyira igénytelen lennék,
hogy fényképezés előtt meg ne törölgessem, hanem arról van szó, hogy hiába
törölgettem, merthogy belülről koszos! Na ezt hogy sikerült összehozni?

A rádió URH sávja kétnormás. Amúgy érdekességként megemlítem, hogy kezdetben
- vagyis a rádiókon az URH sáv megjelenésekor - még nálunk is a nyugati URH
sávkiosztás volt használatban, és csak később tértünk át a 66-tól 73-ig
terjedő keleti URH sávra. A rendszerváltás után meg ugyanez vissza.

A műszer akár szép is lehetne, csak nem az.
Mondjuk mindegy, mert úgysem látszik.

Ez a plexi ablakocska a kazettaajtóból esett ki. Mint az később kiderült,
nem is plexiből van, hanem polisztirolból, mert oldja a toluol. (ezt
onnan tudom, hogy ezzel az oldószerrel ragasztottam vissza)

Mikrofon, lemezjátszó, és magnócsatlakozás. A konstruktőrök mindent erre az egy
szem tuchel aljzatra tettek fel. Ez nem egy ócska készülék, szóval jelen esetben
szó sincs róla, hogy a külső hangszóró csatlakozója mellé odaírt minimum
5 watt parasztvakítás lenne, hiszen a készülékbe végfokként épített
TBA810-es IC 9 voltról, pláne hálózati tápegységről,
meglehetősen nagyot tud szólni.

Mint ahogy én sem csendesen mondtam a magamét, mikor a meglehetős készleteim
ellenére sem sikerült a készülék aljzatába illő borotvacsatlakozós kábelt találnom.
Végül a Harkov villanyborotva eredetinél kisebb csatlakozóját kínlódtam bele.

Míg balra a rádió, addig jobbra a magnó és a végfok panelja látható. Ez azért jó így
szétválasztva, mert a bal oldali rádiópanelt újradobozolva, illetve természetesen
kiegészítve egy végfokkal, no meg a hálózati tápegységgel, már készen is van
mondjuk egy asztali, vagy más dobozolás esetén akár egy hordozható rádió.

Mivel ez a készülékből kiesett négyszögletes anya egyáltalán nem illik a képbe,
ezért teljesen egyértelmű, hogy mint később kiderült, mégiscsak bele való.

A hangszóró nem így van benne, illetve így, szóval ebben a pozícióban, csak persze
az előlapba csavarozva. Azért vettem ki, hogy egyrészt szabadon megfürdethessem
az előlapját, másrészt pedig megmutathassam, hogy egy ehhez hasonló kinézetű,
de bóvli rádiós magnóval ellentétben, ebben micsoda óriás méretű a hangszóró.

Ezeknek a benyomott helyzetben meg nem maradó Isostat kapcsolóknak azonban
már nem örülök annyira. Amúgy egyáltalán nem szokásuk ez a hibajelenség.

Szerintem most is csak azért makkant meg az arretáló mechanika,
mert a kapcsolókba szemből beleszóródott az eredetileg
éppen ellentétes céllal beépített porvédő szivacs.

Mivel csak utólag vettem észre, hogy a gombok körüli lemez is levehető, ezért
ezt már nem a korábban bekevert, majd persze a munka végeztével le is
eresztett ultrás fürdető vízben, hanem csak egy mosószeres kefével
takarítottam le. Mint az a csapon hagyott foltokból látható, bár
nem volt különösebben mocskos, de tisztának sem mondható.

Már majdnem kikaptam a helyéről a panelt, mikor szerencsére még éppen idejében
kiszúrtam a skálahúrt. Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy fent marad-e
a helyén ha kiveszem a dobozból a panelt. Na jó, beismerem.
Ezt a kérdést nem is feszegettem igazán.

Már csak azért se, mert akár így, akár úgy, de a skálahúrozás
mindenképp útban lenne a kapcsolók felé vezető úton.

Végül megpróbáltam az apró lyukakon keresztül célt érni, de nem sikerült. Balra van
egy bronzból készült laprugó, ami jobbra tolja, vagy mint jelen esetben csak tolná
a belül végighúzódó lyukacsos lemezt. Ebbe akadnak bele eredetileg az egyes
kapcsolók nyomórudai. Ugyan el tudtam mozdítani a lemezt a helyéről, vagyis
a szabadon álló lyukakon keresztül látszott, hogy mozdul, de a nyomógombok
sajnos egyáltalán nem mozgatták. Na most ahhoz, hogy leszedjem a húrozást,
kiforrasszam a kapcsoló összes lábát, majd megjavítsam, s persze ugyanezt
vissza, na ahhoz most valahogy nem volt kedvem. Ezt majd csak akkor
fogom megcselekedni, mikor a rádióépítős oldal kapcsán esetleg
- mint donorból - építek valamit ebből a készülékből.

Miközben átszellemülten piszkáltam a kapcsolót, egyszer csak sikerült óvatlanul
belekapaszkodnom a mutatóba. Elismerem, hogy csúnya munka volt a mutatót
egyszerűen csak dróttal odakötni, de ha kennék rá egy kis körömlakkot
(csak azért, hogy el ne csússzon), akkor már-már tökéletes lenne.

Ez a mechanika az MK-21-el megkezdett, majd az MK-25-tel folytatott irányvonal
továbbfejlesztése. Így első ránézésre szerintem mindössze csak arról van szó,
hogy kapott egy számlálót, meg persze egy pillanat állj kapcsolót is.

Ezt nem undokságból szedtem ki, vagy mert ennyire közelről szerettem
volna megmutatni, hanem azért, mert a görgő rászorult a tengelyére.
Mit ne mondjak, ez sem egy tipikus hiba! Még BRG magnónál se!

Azok a szöszök, azok már utólag, vagyis a törölgetés hatására kerültek oda.

Bár ennél sokszorta nagyobb rumlit is képes vagyok létrehozni egy rádiós magnóból,
csak mivel az utóbbi időben valahogy nyűgös vagyok, szóval elegem lett belőle.

Mint azt már korábban említettem volt, a kiesett négyzetes fazonú anya is szerves
része a készüléknek. A magnó fülét tartó csavart amúgy egyáltalán nem is kellett
volna kitekernem, csak ezt ugye előre nem tudhattam. Már úgy értem, hogy van
olyan megoldású doboz is, ahol a fület tartó furafejű csavar egyben a dobozhoz
szorítja a két oldalfalat is. No de mit nekem egy anyát helyretenni? Na most,
ahogy rutinosan elbíztam magam, egyből be is ütött a krach. Bár a csavar
kitekeréshez nem kellett különösebb erő, na de ugyanezt vissza... Pedig
mint az a képen is jól látható, mind a csavar, mind az anya teljesen ép.

A csavart végül úgy sikerült betekernem a helyére, hogy előtte áthajtottam
a dobozban mélyen rejtőző, illetve be is szorult anyán ezt a menetfúrót.

Ezen a világosabb tónusú képen úgy látszik, mintha
eredetileg ezüst színű akart volna lenni az előlap.

Ugyan a gombjait végig nyomva kell tartani, de ettől eltekintve minden hullámsávon
vételkész. Illetve külön kiemelendő tény, hogy a rádió még betolt antennával is van
annyira érzékeny, hogy szinte zajmentesen hozza az URH adókat. A magnó hangja
viszont pocsék! Na ja, a Videotonban ha magnót nem is, de rádiót azt azért csak
tudtak gyártani. Amúgy fura jelenség, hogy míg a magnó hangja a kamera
felvételén keresztül egészen normálisnak tűnik, addig a valóságban
szinte nem is tartalmaz magas hangokat. Ezt mondjuk lehet, hogy
a kamera audio fokozata kompenzálta ki. Azt a hangot viszont már
nem sikerült eltűntetnie, melyet a magnó mechanikája ad ki magából
a stop gomb lenyomása után. Mindeközben a rádió középhullámon
mondhatni nem jeleskedik, s mivel a felvétel készítésének idején
éppen nappal volt, így a rövidhullámú állomások
tömegébe sem tobzódhatunk.

Látod? Nem látod? Na látod! Amúgy én sem láttam, ezen okból kifolyólag a magnó
száradni odatett füle csak két nappal később került a helyére a virágállványról.

Mondjuk addig legalább volt ideje megszáradni a
kazettaajtóba visszaragasztott ablakocskának.

A készülék műszaki adatait természetesen csak a cikk elkészülte után találtam meg.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.