Hiába a rengeteg összeharácsolt anyag, ha mikor kell valami, akkor... Itt aztán majdnem azt írtam, hogy sosincs, ez azonban nem így van, hiszen általában azért találok olyan anyagot, mint amilyen az adott projekthez éppen kell. Most viszont sajnos valahogy nem találtam megfelelő méretű és keménységű anyagot.

   Ami rémes roggyanást a képen látunk, igazándiból az vett rá, hogy most aztán már tényleg kezdjek vele valamit. Mármint ha az egyik pofa a munka hevében kettétörne, amire lássuk be, hogy a nyomok alapján komoly esélye van, akkor bizony nagyon szidnám magamat. Mármint azért, mert ugye mégis miért kellett megvárnom, hogy az anyag végleg eltörjön, miért nem korábban csináltam meg.

   Mivel amúgy is ott jártam (mármint az OBI-ban a telekre búvárszivattyúért, ami persze hülyeség, hiszen mégis mért kellene szegény búvárt szivattyúzni), hoztam a boltból négy szál válogatottan egyenes kerítéslécet is (mármint sokat válogattam, míg találtam belőle négy egyenest), amit amúgy annak alapján választottam ki, hogy a korábban megvásárolni tervezett küszöbökkel ellentétben, ezek nagyon úgy néznek ki, mintha egyetlen darabból állnának.
   Miközben teljesen egyértelműen az volt melléjük írva, hogy 799 forint darabja, mint az a blokk átnézésekor kiderült, 999 forintba fájtak. Ezt mondjuk még véletlenül sem azért említettem meg, mintha csődbe mennék a rettenetes mértékű többletkiadástól, hanem csak azért, mert a négy léc 3.996 forintos ára ezer forintos közelségbe került egy új munkapad árához. Az mondjuk igaz, hogy az új munkapad teteje sem valami kemény, csakhogy az is, hogy akkor (már ha vennék belőle egy újat) már kettő is lenne belőle. No nem mintha erre, mármint a két munkapadra rászorulnék...

   Nem azért mentem vissza a boltba, hogy a lécek kiírt árát megörökítsem, hanem azért, mert a pince elől feltört beton pótlásához kellett gipsz, valamint egy doboz fehér festék is a fal és a padló találkozásához, a páromnak pedig UHU ragasztó. Hogy miért kell megragasztani a baglyot, azt a kérdést most inkább hagyjuk...
   Ez a fotó mindeközben úgy lett ennyire homályos, hogy a készítése közben még direkt le is támasztottam a polc szélére a gépet tartó kezemet. Mondjuk ez a mostanában a zsebemben hordott Samsung gép talán még sosem készített éles képet, épp mint ahogy az elődje Fuji sem igazán volt hajlandó.
   Amúgy csak most, a szöveg úgymond lektorálásakor szúrtam ki, hogy ami faanyagot vettem, az nem is tölgy, hanem akác. Bár az akác szálirányban jól vágható, de mivel keresztben már korántsem, remélem nem lesz vele gond.

   Az összekötő elemekhez csak azért vetődtem oda, mert szeretem nézegetni a lyukacsos vaslemezeket, csak aztán megláttam, hogy mindössze 249 forintért adnak egy akkorát, amekkorára nekem épp szükségem van. Ennyi pénzért meg ugye a franc se áll neki kettes vaslemezt furkálni és darabolni.

   Ez a kép csak annyiban tartozik ide, hogy visszafelé jöttömben lőttem. Hogy a két kosár tartalmát tövig áttúrtam, az annyira egyértelmű, hogy azt szerintem akár már mondanom sem kellene.
   Amúgy épp jól jött a bicikli kosarába átemelt néhány apróság, feltölteni velük azokat a réseket, melyeket a mostanában készült rengeteg farigcsálós cikk között hagytam ki.

   Mikor a minap "L" alakú profilokat vágtam a jelen képen még csak nem is látható pincei küszöbhöz, akkor megmarad két alumínium csík, amit igen nagy valószínűséggel fel fogok szerelni körben a munkapadra. Mármint a fémcsíkokkal a satupofák oldallapjait megerősítendő.
   Amúgy azért állnak a deszkák a képen olyan furán, mert mint az kiderült, a boltban rosszul számoltam, pedig volt nálam cetli, és még mérőszalag is! Már úgy értem, hogy az új satupofák leszabásához nem négy, hanem csak három anyag kell.

   Akkor ennyi talán elég is lesz a boltban a kiírásról leolvasott 8 centis értékről. Még tiszta szerencse, hogy így is kiadja amit csinálni akarok belőle, ami amúgy csak azért van, mert ugye majd még hozzájön az alumínium csík vastagsága is.

   Mivel a munkapad plusz satupofáinak betolásához 20-as lyukak vannak benne, ezért megnéztem, hogy akad-e a kincses fiókban 20-as fúró. Jelentem találtam, azt azonban még nem döntöttem el, hogy szitává lyuggatom-e vele az új satupofákat, vagy meghagyom őket egyben, bármiféle lyukak nélkül.

   A balra látható, amúgy a fűrészgép pengéjéhez asztalos szorítóval odafogatott léc ferdesége azt vetíti előre, hogy hiába szeretnék a géppel egyenesen vágni, arra sajnos csak egészen kicsi az esély.

   Arra a deszkára amit hosszában kell kettévágnom, nem véletlenül húztam két párhuzamos vonalat. Mivel jelen esetben fontos volt, hogy egyenesen vágjak, valamint amúgy sem siettem sehova, az anyagot a fűrészlapnak csak nagyon lassan, pláne megfontoltan toltam neki.

   Ha csak 5 tized milliméternyit is, de azért csak sikerült a géppel az anyagban egy kicsit kacskaringóznom. Mondjuk nincs baj, hiszen ennyi hibát simán ki tudok a rendszerből csiszolni.

   Mikor a szétszedtem projekt még valamikor 2005 őszén elindult, én már akkor mondogattam a munkapadnak (mármint szegénykém már akkor is rég megvolt), hogy egyszer kapni fog egy pár új satupofát, aztán tessék, már készen is vannak! Na jó, még csak az anyagok pontos méretre történő leszabása történt meg.

   Mikor a kezemmel körben odaigazgattam az új satupofákat a régiek tetejére, s belemarkoltam a balra látható nem csekély különbségbe, azonnal kitört a frász! Szerencsére a különbség csak a már korábban mutatott, az egyik pofa sarkából hiányzó anyagdarab.

   Ami nekem azért esett nagyon, de tényleg nagyon rosszul, mert az eredeti satupofák vastagsága nem 21, hanem csak 18,5 milliméter. Hogy mi ezzel a baj? Nos az, hogy mind a kétköves köszörű, mint a fúrógép állványának talpát a 18,5 milliméteres vastagsághoz méreteztem.

   Mármint csak másnapra sikerült annyi lélekerőt összegyűjtenem, amivel már neki mertem állni a helyzet megtekintésének. Bár úgy néz ki, mintha a köszörű talpának résébe beférnének az új satupofákból leeső darabok, és ez persze így is van, csakhogy teszik ezt olyan passzentosan, mintha direkt szoros illeszkedésre törekedtem volna.
   Ez a gyakorlatban (megjegyzem nagyon, de most tényleg nagyon sajnos) azt eredményezi, hogy a köszörű talpa nem tolható fel a vastag satupofákra, mire fel kissé meglazítottam a rögzítés csavarjait, majd elrebegtem egy imát. Mármint azt szerettem volna, ha annak idején nem ragasztottam volna össze a köszörű talpának elemeit.

   Nagyon úgy néz ki, hogy meghallgattak az égiek. Magyarán szólva mikor ezt összeraktam, akkor lusta voltam a három elemet összeragasztani, mely lustaság most speciel nagyon jól jött.

   Úgy döntöttem, hogy a satupofákat a balra látható csavarokkal elég lesz csak négy ponton összefogatnom. Mielőtt a lyukakat kifúrtam volna, előtte persze alaposan átnéztem a rendszert, nehogy még a csavarok pont oda essenek, mint ahová a satupofákon a lyukak, vagy a pofákat alulról tartó csavarok vannak.

   Már rengetegszer elterveztem, hogy készítek egy olyan kiegészítőt, amivel a csigafúró által fúrt lyuk mélysége beállítható, ez azonban eddig még sosem történt meg. Ennek legvalószínűbb oka az, hogy erre a funkcióra egyrészt csak ritkán van szükség, másrészt ha nagyon kell, akkor a fúrógép állványa már alapból tud ilyet (mármint fúrásmélység beállítást), harmadsorban pedig eddig még mindig bőven megtette a jelölésként odatekert szigszalag.

   Ehhez képest a frász kitört, mikor a fúró a 8,5-ös lyukak közül kettő esetében akkorát harapott, hogy felrántotta az anyagot, amit persze direkt azért hagytam neki, nehogy még túl mélyre fúrjon.

   Íme a csiszolópad, természetesen ez is alulról nézve, mely szerszámnak szintén vannak gumilábai. Hogy még véletlenül sem ott vannak, mint ahol az előző képen látható munkalapé, az egyértelműen néggyel több kifúrandó lyukat jelent. Mármint elképzelésem szerint csak oda fúrok lyukakat, ahová csatlakozik is valami.
   A csiszolópadnak amúgy nem négy, hanem öt lyuk kell, ugyanis a képen alul középen van egy csavarhely is, aminél fogva a csiszolópad a munkapadhoz odafogatható.

   Íme a csiszolópad smirgliket rejtő fiókja, amit nem azért mutatok alulról, mintha bármi köze lenne a munkapad tetejéhez, hanem azért, mert mikor a csiszolópadot a földről felemeltem, a fiók undokul kiesett, mire fel mégiscsak van valami köze a munkapad tetejének újragyártásához. Mármint az, hogy mivel úgy éreztem (még ha csak éreztem volna...), hogy ma szerencsétlen vagyok, inkább neki sem álltam a lényegi munkának, épp csak annyit tettem meg, hogy a munkapad régi tetején bekarikáztam azokat a lyukakat, melyek az új deszkákra is szükségesek.

   Jelen pillanatban úgy áll a helyzet, hogy már minden sarokba oda van állítva valami, mégpedig azzal a felkiáltással, hogy majd mindjárt folytatom, csak előbb még jön valami más. Az mondjuk igaz, hogy a töméntelen megkezdett dologból időnként néhány azért összeáll, szóval nem borítanak el végképp a félbehagyott dolgok, de le sem tagadhatnám, hogy ennek időnként azért már tényleg nem sok híja van.

   Ez a műszaki (?) rajz csak azért készült, mert nem mertem egyből a deszkákra firkálni. Amúgy jobb is, hogy nem tettem, ugyanis nem mindegyik felírt szám értéke stimmel.

   Mikor megláttam, hogy az OBI-ban vásárolt lyukacsos vaslemez nem fér be a két lyuk közé, akkor annyira elszomorodtam, hogy aznapra fel is adtam a munkát. De persze az ok lehetett az is, hogy egyszerűen csak nem volt kedvem fűrészelni.

   Másnap délután az amúgy kettes vaslemezre azért a keretes fűrésszel mentem rá, mert nem akartam magamat az ebéd utáni szendergésből holmi flexszelés keltette zajjal kizökkenteni.
   Maga a lemez amúgy épp a képen látható satuhoz kell. Mármint a munkapad satupofája alá, hogy a satut rögzítő talp a fát ne nyomorgassa szét. Ilyen lemez valaha apám régi íróasztalának alsó szélén is volt, csak az még nem volt a fába bemarva.

   Az odatett satuval azt nézem meg, hogy odakerül-e a lemez, mint ahol a satut rögzítő tappancs van. Jelentem igen, ezt még nekem sem sikerült elméreteznem. No nem mintha bármit is mértem volna... Mármint csak úgy egyszerűen ránézésre vettem meg a megfelelő szélességűnek tűnő tetszetős vaslemezt.

   Bár egyszer már martam vele egy nútot egy fiókba, de attól még most lesz a felsőmaró első igazi bevetése. Mármint a múltkori esetben úgy dolgozott, hogy befogtam a munkapadba, és az anyagot toltam, most viszont fordítva, vagyis úgy lesz, mint ahogy a gépet eredetileg használni kell.
   Amennyiben a géphez kapott kiegészítők között nem találnék a célra megfelelő marószárat, akkor van belőle itthon egy másik, ennél a kicsinél kétszerte nagyobb szortiment is.

   A nóniusz skálán a jelölések tisztára úgy néznek ki, mintha magam rajzoltam volna őket. Ettől persze még működik. Mármint befogtam a gépbe a szerszámot, tövig lenyomtam, meghúztam egy csavart, majd a nóniuszhoz tartozó sárga gombot kétszer megtekerve, beállítottam vele a vaslemez vastagságához illeszkedő két milliméteres marásmélységet, meg még egy picit, hogy majd biztosan ne álljon ki az anyagból a vaslemez.

   A barna és a fehér bútorlapok csak mint ütközők kerültek oda. Amúgy azért szeretném a felsőmarót beépíteni valamibe (mármint gyakorlatilag alsómarónak), mert ha a munkadarab nincs akkora, hogy azt oda tudjam fogatni valamihez, pláne legyen hely tologatni rajta a gépet, akkor ugye arra a feladatra nem használható. Márpedig én szeretnék vele készíteni mondjuk tenyérnyi méretű fadarabokba is mindenféle mélyedéseket.

   Bár kissé félve toltam neki az anyagnak, a gép azonban nagyon szépen dolgozott, mire fel erősen felbátorodtam. A vonalzó és a vaslemez közötti, mindössze két tized milliméteres hézagot elnézve, ez bizony tökéletes lett!
   Egy kicsit persze még vésnem is kellett, de csak az oldalsó éleknél, mert ott ugye a kerek szerszám íves nyomokat hagyott. No nem mintha ez egy munkapad alján bármennyit is számítana, csak ha már csinálom, akkor ugyan miért ne lehetne szép?

   Úgy voltam vele, hogy most majd az a rész jön, hogy kétnaponta kap egy réteg lakkot, csak aztán rájöttem, hogy erre nincs semmi szükség. Mármint a munkapad felületének épp csak védve kell lennie egy kicsit a lakk által, de nem kell tőle milliméter vastagon csillognia, mert azt a munka hevében úgyis csak leverném róla. Mármint nemhogy nem szabad, de még egyenesen tilos is túl szépnek lennie, mert az biztosan a használhatóság kárára válna.
   Miközben a lakk szárad, ha nem leszek lusta, akkor nekiállok felcsiszolni azoknak az alumínium csíkoknak a széleit, melyekkel a satupofák külső éleit fogom borítani. Mármint nem díszítésként, hanem csak mechanikai védelmül, belevágás ellen. No nem mintha az alumíniumot nem vinné a fűrész...

   Miközben az öntapadós tárcsa átmérője a jobbra látható smirglikupachoz passzol, addig a piacon csak az eggyel kisebb átmérőjű smirglitárcsát lehetett kapni. Mivel a minapi ott jártamkor a Bosnyák téri piacon végül már egyik sem volt, elmentem a kínai piacra, ahol kétféle is akadt. Míg az egyik még a középen láthatóknál is kisebb, addig a másikféle méret a balra látható. Vagyis eddig a hordozó lógott ki a smirgli alól, most meg majd le fog róla lógni a smirgli.

   Mikor a nem is oly rég elkészült fiókban találtam a nagy smirglihez (amúgy persze csak majdnem) passzoló méretű tárcsát (lásd középen), sajnos csak akkor jutott eszembe, hogy ha már ott voltam a piacon, akkor igazán lehetett volna annyi eszem, hogy azt is veszek. Már csak azért is, mert ennek a lomtalanításkor talált példánynak már nem igazán működik az öntapadó rétege.

   Márpedig a jobbra látható vállal mindenképp kezdenem kell valamit. Amúgy viszonylag simán ment a lecsiszolása, mégpedig egy az esztergába fogott, de amúgy a flexbe való, a frissen vásároltaknál jóval durvább, úgynevezett lemezes csiszolótárcsával.

   Erre a rajzra azért volt szükség, mert míg a fa alkatrészeken a pince mélyén szárad a lakk, addig a szerző a pince előtti folyosón tevékenykedik. Vagyis meguntam a ként pont közötti szaladgálást.
   A rajz amúgy azt mutatja, hogy hová kellenek, illetve eshetnek az alumínium csíkokat tartó csavarok, mégpedig úgy, hogy ne találkozzanak más csavarokkal, vagy a satupofákon található 20-as lyukakkal.

   Majd miután a lyukakkal, a sorjázással, és még a süllyesztésekkel is végeztem, az adott pont fényét emelendő, az alkatrészeket ízlésesen a többi megkezdett projektem tetejére halmoztam.
   Mikor azt tapasztalom, hogy olyan szépen haladok, mint mondjuk ma, olyankor erősen megemelkedik az önbizalmam szintje. Mármint elkezdek benne bízni, hogy egyszer tényleg el fogok készülni az áttételes esztergával, a mikrométerórával, és még az esztergabábbal is. Mármint az említett három projekt tetejére tettem fel a munkapadhoz elkészült alkatrészeket.

   Ezek a cseréplécek úgy ennyire görbék, pláne egy kissé még csavarodottak is, hogy a boltban direkt egyeneseket válogattam. Hogy ez mikor volt, arra mondjuk már nem emlékszem, vagyis akár évekkel ezelőtt is lehetett. Mármint a lécek azóta akár itt a pincében is elferdülhettek.

   A keretet úgy állítottam össze, hogy a hosszabb lécek hasai kifelé állnak. Ebben az az okosság, hogy így egyrészt biztosan nem fognak belelógni az ablakrésbe, másrészt ezt még akkor sem teszik, ha a szúnyoghálóval egy kissé össze lesznek húzva. Mindeközben a munkapad lelakott teteje a jobb alsó sarokban várja, hogy végre nekiálljak a lecserélésének.

   Nyitásképp a satuhoz szükséges keményítő vaslemezt szereltem fel. Nem tudom említettem-e már, hogy mikor már csak össze kell állítani a kész alkatrészeket, azt nagyon szeretem! Ez annyira így van, hogy ma tulajdonképpen csak a szúnyogháló keretét jöttem le összeállítani, csak aztán - mivel már minden alkatrész megvolt hozzá - nem bírtam a véremmel, s a munkapad satupofáinak is nekiestem.

   Az alumínium szegélyt rögzítő lyukak mondjuk nem voltak előre kifúrva, és a középsőhöz kellett túrnom egy nagyon rövid lemezcsavart (de csak mert minden ügyeskedésem ellenére odaesett az egyik 20-as lyuk), de ezektől az apróságoktól eltekintve, mondhatni rettentő sebességgel haladtam.

   A satupofákat rögzítő csavarok kitekerésével egy kissé ugyan bénáztam, de miután rájöttem, hogy ha összecsukom a padot, akkor egyből nincsenek útban a lábai, még ez az apró akadály is elhárult.

   A lemezcsavarokhoz szükséges zsákfuratok helyét az egyszerűség jegyében úgy jelöltem át, hogy nyitásképp átfúrtam őket a néhai satupofákon, majd a régi és az új pofákat egy-egy asztalos szorítóval összefogatva, az új lyukak a régi anyagot mondhatni pozícionálónak használva készültek el.
   Ez kérlek olyan szép lett (épp nagyban pofára esik rajta a lámpafény), hogy talán majd nem is merek rajta dolgozni. Ahogy magamat ismerem, ez nem sokáig lesz így. Mármint azért nem, mert hiába kapott a széleire alumíniumból keretet, előbb vagy utóbb, de egyszer (majd az első esetet követően többször is) biztosan belevágok, pláne összefirkálom, belefúrok, meg hasonló ilyenek...

   Bár rezgett a léc, hogy a szúnyogháló kerete csak egy lenolajos átdörgölést kap, csakhogy az ablak amire a szúnyogháló kerülni fog fehér, ezért úgy éreztem, hogy a munkapad szépsége után egy ekkora trehányságot valahogy nem engedhetek meg magamnak, és (megjegyzem a szúnyogháló keretének befejezését minden egyes festékréteggel két-két nappal elodázandó) már mentem is rá a lécekre a fehér festékkel...