Farigcsálok -42- rögzítő csavart a
csiszolópadra
(nagyfejű csavar készítése)
Ha csiszolnom kell valamit, és a feladat több
annál, hogy tolok kettőt a valami élén
smirglivel, akkor azt úgy szoktam, hogy először kiteszem a pince elé a
linóleumra
az összecsukható munkapadot, arra jön a
csiszolópad, a kábelére a
lábkapcsoló,
aztán hajrá! Miután nekinyomom az anyagot a gépnek, amitől a csiszolópad
egy kissé megbillen hátra, akkor szokott beugrani, hogy szokásomhoz
híven már megint elfelejtettem rögzíteni. Ekkor lekapok a polcról
egy asztalos szorítót, majd összehúzatom vele a két padot. Mióta
a csiszolópad elkészült, azóta tervezgetem a megoldást erre az utóbbi
apró kényelmetlenségre. Azt találtam ki, hogy a már bevált megoldást fogom
kiigazítani. Vagyis kell oda középre valami olyan, ami összehúzza a két padot.
Ez konkrétan úgy nézne ki, vagyis azt álmodtam meg, hogy a csiszolópadon
lesz egy anya, míg a munkapadon alulról felfelé egy nagyfejű,
szabadkézzel is kényelmesen tekerhető csavar.
Említett utóbbi két alkalmatosság egyszer már
volt is a kezemben, csak már olyan
rég volt, hogy akkor még nem is volt kész a csiszolópad. Mivel a rend még
messze,
hiszen jelenleg még szó sincs róla (illetve csak az, vagyis szó van), hogy végre
szét
lennének válogatva a csavarjaim, így kénytelen vagyok kiborogatni a mindenféle
dobozokat. Miután az ötödik kiborított kupacból sem került elő amit kerestem,
kezdett egy kissé gyanússá válni a dolog. Először a polcok szélét néztem át,
majd a fiókok következtek. Mert ugye ha régóta tervezgetek valamit,
akkor megeshet, hogy már összekoncentráltam a hozzávalókat.
Ez a "valahova", ez jelen esetben a kezes csavarok feliratú dobozom volt.
A vastag vaslemezből készült anya egy bútor
(vagy régi tévé) lábtartója
volt, míg a nagyfejű csavart valószínűleg egy székből tekertem ki.
Na most ez a kombináció azért nem jó, mert egyrészt ferde
a menet a lemezben (hogy kifelé álljon a láb), másrészt
rövid a gombból kiálló csavar, nem éri át az anyagot.
Mivel hatalmába kerített az érzés, miszerint az
előbb nem azt a valamit találtam meg,
amit tulajdonképpen kerestem, ezért nekiálltam feltúrni az összes többi
lelőhelyet.
Még ezekbe a lakásban található csavaros szortimentekbe is belekukkantottam.
Ezeket az anyákat azért voltam kénytelen
kiszedni a helyükről, mert mikor
óvatlanul kirántottam a helyéről azt a narancssárga elválasztó
lapocskát, akkor összeborultak a nyolcas anyákkal.
Ha már úgyis a csavarok közt turkáltam,
kiválasztottam közülük néhányat, melyek
szerintem a pincébe valók. A nem különösebben lelkesen végzett feladat közben
találtam egy az előbb mutatottal megegyező kivitelű lábtartót, melyet
családegyesítés címszóval szintén leviszek a pincébe.
Mikor be akartam nézni a másik pincébe
(merthogy ott is bőven akadnak rendezetlen
tartalmú csavaros dobozok), akkor jöttem rá, hogy elfelejtettem felmosni a
sarat,
melyet a minapi esőzéskor feltörő víz hagyott maga után. Az ilyen apróságok
szerencsére nem akasztanak meg, hiszen ez csak rutinmunka. Szóval amihez
nem is kell gondolkodnom, vagy épp nehéz tárgyakat emelgetnem, az azért
még könnyen megy. Áthoztam a másik pincéből a vödröt meg a felmosót,
majd pikk-pakk visszavarázsoltam velük a tisztaságot. Közben persze végig
azon törtem a fejem, hogyan lehetne a mai feladatot a legegyszerűbben letudni.
A mindenféle elképesztőnél varázslatosabb
terveim fejben történő futtatása közben
felmerült egy olyan ötlet is, miszerint készítek keményfából egy a múltkor
készült
létraszár összefogatóval megegyező fazonú, csak persze két pozdorja szélességre
méretezett fadarabot. Ezt úgy lehetne ide feltenni, hogy előtte összenyomom
kézzel a két anyagot. Ezt az ötletet kisvártatva azért vetettem el, mert
a képen látható résbe egy fiókot tervezek beépíteni, melynek
útban lenne az összefogató. Vagyis ide mindenképp
valami olyan kell, ami nem lóg bele a résbe,
hanem megmarad az anyagon belül.
Ez a valami, ez majdnem megfelel a nagyfejű
csavarról alkotott elképzeléseimnek.
Ami hiba van benne, az egyrészt az, hogy ez nem különösebben bordás, amitől
kesztyűs kézzel nem kényelmes tekerni. Ez azért fontos, mert kesztyűben
szoktam dolgozni. Aztán ott van még az is, hogy ehhez nincs olyan lapos
anyám, mint a korábban bemutatott 10-es csavarban végződő gombhoz.
Mondjuk ez azért nem akkora gond, mert ha mégis beválna, akkor fognék
egy vastagabb vaslemezt, fúrnék bele öt lyukat, a középsőbe persze egy hatos
menetet, majd belesüllyeszteném a pozdorjába. Mondjuk utóbbi műveletre még
nincs kidolgozott technológiám. Aztán ott van még gátló tényezőnek, hogy ez
igazándiból nem egy nagyfejű csavar, hanem ez egy zár. Működési elve
szerint, ha nincs benne kulcs, elforog a csavaron a fekete bumszli.
Azért borítottam ki újra, mivel az előbb ebben
a vödörben láttam egy csomó kulcsot.
Ezek onnan vannak, hogy egyszer kínomban - mivel a cégnél külön kulcsokat nem
lehetett rendelni - minden egyes zárból rendeltem kettőt, hogy legyen egy-egy
olyan kulcscsomónk, amivel idegen központok területein is elboldogulunk.
Erre azért volt szükség, mert mindenhova vittek valami újabb fajta elosztót,
csak úgy próbából, hogy beválik-e. Ezeket természetesen mindig az egyedi gyári
zárszerkezettel szerelték, amivel csak az adott terülten dolgozó kollégák
boldogultak.
Ennek idővel az lett a vége, hogy lett egy egész fiókra való idióta kinézetű
kulcsom,
meg egy másik fiók, melyben az amúgy felesleges zárakat tartottam. Mivel ezek
a zárak az egységesítést követően feleslegessé váltak, én meg ugye mindent
gyűjtök, így idővel a fiókok tartalma a pincémben végezte. Az mondjuk
jó kérdés, hogy ugyan miért nem párosítva, de erre nem tudok felelni.
A két fellelt lyukba illő kulcs közül sajnos
egyik sem nyitja a zárakat.
Illetve mint az ebből a képből kiderült, előkerült a másik zár is.
Ez bizony a "valami van, de nem az igazi" tipikus esete.
Épp mint ahogy ezen smirglik elhelyezése is
dettó ez a kategória. Szándékaim
szerint ezeknek épül majd a csiszolópadba egy fiók. Hogy mi bajom van
velük? Nos fogalmazzunk úgy, hogy nem szerencsés az elhelyezésük,
pedig mikor felszereltem számukra azt a polcot, akkor
még olyan jó ötletnek tűnt...
Előkaptam a polcból ezt a már kis híján
kiürített fiókot, de sajnos nem illik méretileg
a csiszolópadba. Elismerem, úgy néz ki, mintha összevissza cikáznék a különböző
projectek között, aminek egyértelműen az az oka, hogy ez valóban így is van.
Gondoltam hátha a két project közül bejön valamelyik. De persze nem...
Ezt az "ecsetek" feliratú dobozt pusztán
kíváncsiságból piszkáltam
ki a polcból. Őszinte meglepetésemre ecsetek találtam benne.
Egy apró zacskóban pedig ezt a szép nagy marék
csavart. Ezekről mondjuk tudom,
hogy honnan szereztem őket. Valami kereteket építettek a telefonközpontban, és
a melósok a munka végeztével szétdobálva hagytak néhány zacskó csavart. Én
meg ugye - amilyen rendes vagyok - csak nem hagyhattam már őket széjjel!
Hogy aztán kell-e majd valamibe valaha is nyolcas hernyócsavar, az csak
azon múlik, hogy barkácsolok-e valamit, amibe éppen ilyenek kellenek.
Mivel sem a nagyfejű csavar, sem a fiók
problémája nem akart megoldódni, már úgy
értem, hogy egyszerűen csak úgy magától, vagy legalábbis könnyedén, így újabb
feladat után néztem. Ilyen feladat például ennek a kalapácsnak a kézközelben
történő elhelyezése. Persze itt már majdnem jó helyen van, csak mondjuk
az azért zavar egy kissé, hogy mikor épp kell, na olyankor mindig kint
a pince előtt a munkapad, amitől kényelmetlen érte behajolni.
Még ilyen szorítókat is vettem a feladathoz,
csak az elmúlt több mint öt évben
még mindig nem jutottam el odáig, hogy fel is szereljem őket valahova.
Csapongásaim közepette azért időnként a
feladatra is ránézek. Szerintem ez
a halogatás nem akkora baj, mert tapasztalatom szerint, míg csak be nem
ugrik a tuti megoldás, addig úgysincs értelme nekiállni a kivitelezésnek.
Mert ugye most is mi történt? Egyszer csak
odatévedt a pillantásom a mindössze
néhány héttel ezelőtt a polc szélén felejtett csavarokra, s lelki szemeim előtt
már láttam is, amint betekerem a perselyt a bútorlapba, valamint
hatalmas fejet varázsolok egy hatos csavarnak.
Oda jelöltem be a persely helyét, ahol a
csiszolópad
alatti munkapadon egy hatalmas lyuk tátong.
Mivel még élénken emlékeztem rá a múltkorról,
ezért magabiztosan jelentettem ki,
hogy ennek a perselynek egy átmérő 10-es lyukra van szüksége. Szerencsére
már megtanultam magamról, hogy mikor ennyire biztos vagyok
a dolgomban, akkor tévedem a legnagyobbat.
Nyolcas lyuk, süllyesztés, behajtás.
Annyira tetszik ez a pozdorjába hajtható hatos
anya, hogy mikor legközelebb
csavarboltban járok, egészen biztos, hogy venni fogok belőle egy marékkal.
Miután furcsálltam, hogy a csavaros dobozaimban
egy szem hatos csavar
nem sok, annyit sem találtam, kisvártatva őszinte meglepetéssel vettem
tudomásul, hogy ezeknek a hatos csavaroknak már van saját dobozuk.
A tömegből ezt a két kapupánt csavart választottam ki.
Mint azt előre sejtettem, egyszerre a három
anyagot csak ez a hosszabbik éri át.
A fotón alul látható, harmadiknak odafogott anyagból lesz a csavar feje.
Mivel innentől másra kellett a munkapad, ezért
félretettem róla a csiszolópadot.
Ilyenkor aztán mindig meg is eresztek néhány irigykedő gondolatot azon
barkácsoló kollégák irányába, akiknek akkora garázsuk van, hogy
az összes szerszámuk elfér benne, mind-mind külön asztalon.
Az óriás csavart csak mint sablont vettem elő.
Ha nagyon akartam volna, no meg tudnék bánni
a vassal, akár ő is lehetett volna a megoldás.
De most csak annyi volt a dolga, hogy hagyja magát körberajzolni.
A hatszöget csak úgy egyszerűen ránézésre nagyobbítottam meg.
Ugyan nem volt egyszerű feladat, de még a fél
furatok
előállításának problémáját is sikerült megoldanom.
Ezt a minden irányban élt mutató
rémes szerszámot arra
találták ki, hogy bútorzsanérnak készítsen lyukakat.
No persze a mélyedés az mélyedés, használom amire csak akarom.
Ledöntöttem a munkapadot, majd belefogattam a
szúrófűrészt. E kettő
kombinációja
ugyan még meglehetősen messze áll egy szalagfűrész használhatóságától, azonban
legfeljebb colnyi vastagságú anyagokra, majdnem ugyanolyan jól használható.
Az apró munkadarab okán, illetve pusztán önös
érdekből, konkrétan
azért, hogy lehetőleg megmaradjanak az ujjaim, a fűrészelés
idejére egy asztalos szorítóba fogtam a fadarabot.
A munkadarab széleit és éleit a csiszológéppel igazítottam meg.
Ha nagyban fogadtam volna rá, hogy a piros
vödörből elővett első tíz tűreszelő
között nem lesz négyszögletű, most gazdag ember lennék. Erre a szerszámra,
illetve a vele készített lyukszögletesítésre amúgy azért volt szükség, hogy
legyen helye a fában a kapupánt csavar szögletes tövének. Puhafába
persze biztosan behúzná magát, de ebbe a keményfába inkább
nem próbáltam meg. Mit tudom én... Még ketté talál itt
nekem törni, mikor már majdnem kész vagyok.
Mivel a kapupánt csavar nem végig menetes,
ezért
kénytelen voltam továbbvágni rajta a menetet.
A konstrukció lényegén nincs mit magyarázni.
Íme az általam készített nagyfejű, minek okán
szabadkézzel is könnyedén tekerhető,
valamint jól meg is szorítható csavar. Mondjuk most, hogy jobban megnéztem,
most már magam is látom, hogy azért lett volna még rajta mit igazítani.
Így áll ki az anyagból.
Csak persze nem úgy, mint ahogy azt az előbb láttuk, hanem így, vagyis lefelé.
Ez most egy darabig itt fog ülni. No persze nem
ez lesz az állandó helye, hanem majd
az a fiók, ami a csiszolópadon szemből látható résbe lesz betolva. No de hogy
azzal mikorra készülök el, azt még csak meg sem próbálom megjósolni!
Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a
hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg
a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.