A minap azt gondoltam ki, hogy farigcsálok a köszörűhöz egy ugyanolyan talpat mint amilyet a fúrógép állványa is kapott. Bár nem tudtam róla, hogy van belőle még egy, ennek ellenére találtam egy a múltkorival azonos méretű, ráadásul még összefirkálatlan rétegelt lemezdarabot.

   Mivel az elődje bevált, most is egy éppen ilyet szeretnék. Persze nem azért mutogatom ennyire körbe a témát, mintha annyira bonyolult lenne, hanem azért, mert szó szerint ennyire kerülgettem.

   Bár egyértelműen látni lehetett, hogy szemből is odafér a villáskulcs, én azért oda is próbáltam. Ez jelen esetben nem a határozatlanságomra utal, hanem arra, hogy a feladat előtt összevissza totyogva, képtelen voltam eldönteni, hogy most azonnal belevágjak-e, vagy mondjuk jó szokásomhoz híven szitáljak inkább virágföldet? Na jó, szóval mégiscsak a határozatlanság...

   Mivel ott volt előttem a példa, vagyis már csináltam belőle egyet, így az újabb talp, akarom mondani rögzítés legyártása már csak amolyan rutinmunka volt. Jelen képen az látszik, hogy a másikról mintát véve, pikkpakk összefirkáltam a kezem ügyébe akadó mindenféle fadarabokat.

   Ahogy szép sorjában válnak egyre használhatóbbá a szerszámaim, úgy válok magam is egyre rutinosabbá a használatukban. Arról persze még szó sincs, hogy megelégedetten hátradőlhetnék.

   Ráadásul meglehetősen balesetveszélyes a konstrukció, ugyanis a munkapadból kiálló penge hajlamos nem látszani. Ha nekem abba akár csak egyszer is beleakad a kezem, abból biztos, hogy valami komolyabb bőrfolytonossági hiány keletkezik.
   Persze most (és szerencsére eddig még soha) nem ilyen jellegű probléma adódott, hanem olyan, hogy csak álltam az összeállítás előtt, a szokásos ebéd utáni leesett vérnyomásommal, megjegyzem még tőlem is szokatlanul bambán, miközben nem értettem, hogy mégis hová a csudába lettek a konstrukciót az előbb még összetartó csavarok. Amúgy ott vannak, csak persze már mélyen a por alatt.

   A leszabott fadarabok éleiről a koszt és a néhai lakk nagyját a csiszolópadba fogott szalagcsiszolóval dolgoztam le. Na ez az összeállítás (mondjuk a súlyától eltekintve) jól sikerült. Pláne a fiókkal, a támasztékkal, meg a munkapadhoz odafogó nagyfejű csavarral.

   Mivel úgyis ezen lesz (mármint a munkapadon), ezért eleve ezen húzattam össze az alkotóelemeket. Már úgy értem azért, mert így legalább látom, ha tegyük fel hibát vétettem valahol.

   Mivel ez egy szerszám, dolgozni fogok vele, illetve rajta, meg persze ki-be fogom hurcolászni a pincéből, semmiképp sem maradhatnak meg a képen látható, már-már gyilkosnak minősíthető sarkai és élei.

   Mielőtt nekiálltam volna lelakkozni, ellenőriztem a méreteket. Mint ahogy a talp illeszkedik a munkapadhoz, úgy a köszörű is a talphoz. A 6-os anyák mondjuk még nincsenek belesajtolva, ami jelen esetben szerencsés is, mert így majd később nem kell belőlük kidolgoznom a beléjük száradt lakkot.

   Bár volt bennem iránta némi kétség, de még bírta a lakk. Már úgy értem, hogy egyre csak sűrűsödik, de még mindig nem kötött bele a dobozba. Hogy miért nem öntök bele egy kevéske hígítót? Nos azért nem, mert az a múltkor az előd doboz lakkra igencsak rossz hatással volt.

   Most jön az, hogy mikor ez a már majdnem kész project időnként eszembe jut, olyankor meglátogatom, majd meglepetésszerűen szétkenek rajta egy-egy újabb réteg lakkot. Miután a lakk megszáradt, már csak bele kell sajtolnom (vagy akár húzatnom magukkal a csavarokkal) az anyákat a fába.

   Ez már egy másik nap, ami nem annyira a lakkozásról, mint inkább a munkapad csúf (és ahogy dolgozok rajta, egyre csúfabb) munkafelületének egy hatalmas bútorlappal történő lefedéséről szól.
   Hogy akkor minek szúrtam be ide ezt a képet? Nos azért, mert mikor a már méretre vágott bútorlapra az őt a munkapadon elcsúszás ellen rögzítő gumilábakat akartam felragasztani, semerre sem találtam a Pálmatexes dobozt.

   Ami alá már csak pusztán logikai alapon is inkább ez a lakkos doboz való, csak nem. Mert ugye ha lekenem az alját is, akkor hova teszem le addig, míg a lakkos dobozra rányomom a tetejét? Na ugye, hogy mégiscsak a Pálmatexes doboz volt a helyes megoldás! Amúgy nem, mert az lett volna az igazi, ha behozok az előtérből egy barackbefőttes konzervdobozt, csak azt nem akartam összelakkozni.
   Mi az, hogy miért nem? Azért nem, mert úgy gondoltam, hogy kivágom belőle a doboz oldalát, hogy (rádiófrekvenciásan) árnyékoló dobozt készíthessek belőle. Hogy pontosan mely művemhez is lett volna rá szükség, arra mondjuk már nem emlékszem, mert mára már csak a doboz újrahasznosítási lehetősége maradt meg a fejemben. Na most ha összelakkoznám a konzervdobozt, akkor persze egyből beugrana, hogy mely project érdekében nem lett volna szabad megtennem.

   Mikor legközelebb erre jártam, meglepődve álltam a lakkos dobozról lebillent kreálmányom előtt. Természetesen pusztán elméletben, de még a szomszédot is meggyanúsítottam, gondolván ő pakolhatott valamit, amivel megdöngette a két pice közötti rácsos falat, de aztán beugrott, hogy én voltam a tettes. No nem arról van szó, hogy véletlenül félrelöktem, hanem arról, hogy direkt így tettem le, hogy az aljára kent lakk is meg tudjon száradni. Már úgy értem azért, mert fejjel lefelé nem mertem letenni, ugyanis még a teteje is ragadt egy kicsit. Miután a harmadik réteg lakkot is megkapta, megígértem neki, hogy legközelebb már csak akkor fényképezem le, mikor rászerelem a köszörűt.

   A fényképezőgép állványa úgy került képbe, hogy szeretnék készíteni egy videót arról, amint épp le-fel csúsztatom a köszörűt a munkapadra, ahhoz meg ugye csak le kell már tennem valahova a gépet.

   Bár egy kissé zavaros ez az összeállítás, a fejjel lefelé fordított gépre helyezett talppal, de ha elmondom, hogy épp most mérem le a köszörű rögzítéséhez szükséges csavarok hosszát, akkor mindjárt érthetővé válik az ezt kiváltó ok.

   Mire fel megmérgesedtem és kitépkedtem a köszörű aljából a gumilábakat, majd behajigáltam az alsó fedlap alá. Már úgy értem azért, hogy ha egyszer mégiscsak kellenének, akkor majd ott legyenek a rendeltetési helyük közelében.

   Mikor elkészül a köszörű talpa, a köszörű által az esztergakések éle, az eszterga által az esztergakések nyele, az esztergával és a késekkel a csiszolómalom kerek alkatrészei, na majd csak akkor lesznek ezek a csavarok annyira lepucolva, hogy betehessem őket a többiek közé. Amúgy meg - mint az balra fent látható - ebben a dobozban sem akadt a kellő méretűből négy egyforma 6-os csavar.

   Már csak a háttérből is sejthető, hogy ez a szortiment a lakásban található, ahová mérgemben jöttem fel. Mert ugye nehogy már az legyen, hogy már a célban állva kényszerülök a projectet négy egyforma 6-os csavar hiányában egy újabb nappal elhalasztani. Illetve nehogy már boltba kelljen mennem négy egyforma csavarért!

   Mivel 6-osból amit csak találtam, azt mind lehoztam, így ezentúl az lesz, hogy ha odafent kell 6-os csavar, akkor kénytelen leszek lejönni érte a pincébe. Mivel olyan esetet, mikor 6-os csavarra volt szükségem (már úgy értem, hogy a lakásban), így hirtelenjében csak egyet tudtam felhozni, szerintem jól döntöttem.

   Ez ráadásul annyira igaz volt, hogy nem csak úgy egyszerűen sprőd volt valahol egy kicsit, hanem a fából történt kiugrása után az anyát a satuba befogva, rendesen neki kellett feszülnöm a hajtókarnak.

   Mivel az adott pillanatban már nagyon szerettem volna befejezni ezt a projectet (hej de még mennyire), félredobtam a védőüvegeket, majd ujjongva ordítottam rá a köszörűre, miszerint most vagy kész!

   Fentre mondjuk beférne, de ezt a részt azért nem szeretném szerszámtárolásra használni, mert olyan nincs, hogy a bármi nagydarab szerszám ki-be történő rakosgatásával szét ne verném a fénycsöveket. Ebben egészen biztos vagyok, ugyanis a balra fent tárolt fúrógépállvánnyal már olyanokat csaptam rá, hogy az egy valóságos csoda, hogy még sosem törtek el!

   Na most a másik csoda az, hogy hiába ígértem meg magamnak már kismilliószor, hogy az éppen futó projectek befejezése után most már aztán tényleg a nagydarab holmik jönnek, és ez párszor már be is következett, de még mindig ott tartok, hogy egyszerűen nem férek oda tőlük a polcaimhoz.
   Mert ugye itt is mi van? A kék zsákban a néhai betárcsázó szerverem, míg a tetején egy Kontrax írógép. Ha csak ezt a kettőt elbontanám, majd áttenném ide hátra a fadarabokat, már nagyobb lenne a hely! Hej, ha én egyszer azt csinálnám, ami az adott helyzetben logikus...

   Aminek az lett a vége, hogy ezt a csinos kis szignálgenerátort már sehová sem tudtam visszatenni. Az idei évben tényleg a nagydaraboknak kellene nekiesnem, és akkor talán, ismétlem talán le tudnám végre zárni a terjeszkedési fázist. Ezt úgy kell érteni, hogy már nagyon szeretném fogyni látni az elbontásra váró tárgyaimat, minek hatására végre szabad helyek keletkeznének a polcaimon.
   Na ez az a dolog, amire már évek óta mondogatom, hogy már csak néhány tucat szétszedésre vagyok tőle, hogy végre belevágjak, aztán eddig még valahogy mindig úgy jött ki, hogy mégse...