Mint azt már említettem volt, az ilyen apróságok úgy kerültek fel a lakásba a pincei polcok széleiről, vagy valamelyik doboz mélyéről, fiókból, hogy mikor épp a fenti készletből semmit sem volt kedvem szétszedni, akkor lejöttem a pincébe egy tetszetősebb alanyért. Hogy idővel ezeket az egyenként felhozott apróságokat szétszedtem-e? Nos nem, nem szedtem őket szét, aminek persze az lett a vége, hogy bár a pincében talán egy kissé tisztulni látszott a kép (el ne hidd, semmi hatása sem volt), addig a lakásban egyre több kacat várta az elkerülhetetlen szétszedést. (na ezt viszont nagyon is elhiheted)

   Ezt a sárga dobozt Puskás Magdi kolléganőmtől kaptam, még valamikor a 90-es években, mégpedig azzal a felkiáltással, hogy én szeretem az ilyen bigyókat, ami már akkoriban is igaz volt, pedig még nem is volt hozzá szétszedtem rovat. Az mondjuk eddig is nyílt titok volt, hogy maga a mindent szétszedni és belenézni vágyás régebbi hobbim, mint az események dokumentálása.
   Ahogy itt ültem és nézegettem ezt a dobozt, mindjárt több dolog is eszembe jutott. Na most az első az, hogy hiába minden igyekezetem, mert még mindig nem tartok ott, hogy valósággal vadásznom kelljen a cuccaim között a még szét nem szedett alanyok után. A másik meg az, hogy így első ránézésre azt mondtam róla, hogy ez a múltkor szétszedett ipari időzítő már jórészt elektronikus párja, ami mondjuk már csak a címet nézve is egy kövér tévedése az emlékezetemnek.
   Na most a harmadik gondolatom az a nyilvánvaló kérdés volt, miszerint ha most értem oda a szétszedéssel egy 20 évvel ezelőtti kincshez, akkor vajon mikor fogok odaérni azokhoz, melyeket épp a minap szereztem be. Kaptam például egy régiféle kerek Hajdú mosógépet, valamint egy vele egykorú centrifugát is. Aztán találtam a zöldben egy porzsák nélküli porszívót, valamint két állványos ventilátort is. A többi friss beszerzésű kincsem is felsorolhatnám, de nem teszem, mert már át sem látom a készletet, aminek nem tudom mi lesz a vége.
   Na jó, de, tudom. Egy szép kövér összeomlás, ha záros határidőn belül nem keveredek ki közülük. Mondjuk nemcsak úgy egyszerűen ki, hanem a lényeg az, hogy győztesen! Épp a minap olvastam át tételesen azt a táblázatomat, melyben a már megemlített, de szét még nem szedett kincseimet sorolom fel. Ez a felsorolás persze nem publikus, csak magamnak szól, amolyan emlékeztetőül. Egyrészt ki lehet belőle húzni a sorokat, ha elkészült egy adott téma, másrészt mikor épp nem tudok választani, akkor csak belenézek, és már ott is van a lelki szemeim előtt a még mind a mai napig elképesztő választék. Ez annyira így van, hogy bár egy fél éve nem néztem bele a táblázatba, minek okán úgy gondoltam, hogy ennyi idő alatt azért csak elkészült már valami a többszáz tételből, azonban nem! Még mindig 253 tétel van hátra a néhai 400-ból, ami azon másik tény tükrében mindenképp csúfos eredmény (magyarán szólva kudarc), hogy idén év eleje óta (ez a valós időben 2019 nyarát jelentette) elkészültem az első 100 szétszedéssel. Az mondjuk igaz, hogy ebben a százban meglehetős mennyiségű farigcsálós cikk is van, mely témák azért nem olyan egyszerű esetek, mint csak úgy egyszerűen szétszedni valamit. Ez persze nem lehet mentség arra, hogy hanyagolom a régi beszerzésű kincseimet. Szóval hajrá!

   Az meg pláne az, hogy a főbb műszaki adatok fel vannak tűntetve a készülékház egyik oldalán. Szerintem mindenki jobban jár vele, ha a szintszabályzó tudását az én leírásom helyett inkább az adatlapjából lesi ki.

   Ezen szerintem nem nagyon van mit magyarázni, mert teljesen egyértelmű, hogy folyadékszint szabályozásra való. Az érzékelő (vagy érzékelők) tudatja a dobozzal, hogy kifogyott a lötyi a tartályból (vagy akár azt is nézheti, hogy túltöltődött-e), mire fel a relé bekapcsolja a töltőszivattyút, vagy kinyitja a leeresztő szelepet.
   Ezt az elektronikát így hirtelenjében egy házi vízműben tudnám alkalmazni, ahol is a kútból automatikusan folyton utántöltésre kerülne egy víztartály. Ez mondjuk egyértelműen az ágyúval verébre történő lövés esete. Persze szegény ember azzal főz, amit hozni tud a gyárból.

   Hogy aztán az a valami egy közel 700 dolláros, vagyis kétszázezer forintos ipari vezérlő, az az egyszeri embert már nem érdekli. Maximum akkor, mikor majd pár év múlva bedöglik és újat kellene helyette venni. (vagy a gyárból lopni)

   Az elektronikáról azért húzhatók le a csatlakozósávok, hogy egy esetleges csere esetén ne kelljen kikötnünk a rengeteg vezetéket, elég legyen csak lepattintani a vezérlő két széléről a bekötősávokat. Na ez is milyen egy ügyes megoldás már? Szerintem nagyon!

   Mivel a fekete fedél - mint műszerfal - lepattintása előtt elfelejtettem lehúzni az apró forgatógombokat, így azokat szedegethettem fel a földről. Ekkor történt, hogy megtaláltam a már napok óta ki tudja hová elkeveredett anatómiai csipeszt. Az mondjuk érdekes, hogy mégis hogy nem hallottam mikor leesett, illetve miért nem vettem fel. Később persze rájöttem, hogy az lehetett az ok, hogy fejhallgatóval bömböltetve néztem meg egy filmet.

   Az LM2900 mondjuk nem egy szokványos felépítésű OPA, hanem egy úgymond Norton műveleti erősítő, mely eszköz műszaki rejtelmeinek elregélésére nem érzem magamat felhatalmazva.

   A téglaszínű tömb a hálózati trafó, tőle jobbra egy relé, majd előtte egy a panelba forrasztott biztosíték látható. Na most amit én ebben a felépítményben nem értek, az az adatlapja szerinti 20-tól 250 voltig terjedő működtető feszültség. Ez amúgy valószínűleg azért lehet, mert az adatlap már egy modernebb, nem trafós, hanem már kapcsolóüzemű tápegységgel szerelt típusról szól.