Hogy mégis miért szedek szét egy felfújható matracot? Nos azért, mert sajnos mindössze néhány nap használat után megbetegedett. Konkrétan valahol elengedte magát, illetve a belefújt levegőt, minek hatására reggelre a képen látható fazonra esett össze. Hogy ennek hatására én hogy néztem ki, azt most inkább hagyjuk...

   A leengedett matracot szerencsére nem szájjal kell felfújnom, mert ennek a régi porszívónak nemcsak, hogy hozzáférhető a kimenete, de még csatlakoztatni is lehet hozzá a csövet.

   Na most ha a kis dugó mögötti nagyot is kihúzzuk a lyukból, akkor viszont már leereszt. Illetve felfújni úgy kell, hogy először mindkét dugó kint legyen a helyéről (vagyis így), aztán mikor már a nagyja levegő benne van a matracban, akkor már beledughatjuk a szelepet.

   Mármint ezt, és akkor már nem jön ki a matracból a belefújt levegő, cserébe viszont a maradékot (ami ugye a teljes felfújáshoz kell) már nehezebb belefújni. Ezzel az apró trükkel - a vele való bíbelődésért cserébe - gyorsabban megvagyunk, mintha az összes levegőt a szelepen keresztül akartuk volna befújni.

   Ez amúgy egy nagyon pöpec találmány! Hogy mégis minek vettem meg, mikor láthatóan ott van alatta a rekamié, valamint egy szivacs matrac is? Pláne a hallban a heverőm! Nos azért, mert a fájós derekam miatt mindenképp ki szerettem volna próbálni, hogy milyen érzés egy olyan ágyon aludni, ami sehol sem nyom, akarom mondani azt mindenütt egyenletesen teszi.
   Azt kell mondjam, hogy valami csodás! Már az első éjszakát követően is úgy keltem fel róla, mintha semmi baja sem lenne a hátamnak. Apró üröm az örömben, hogy a matrac keskenysége okán valósággal kapaszkodnom kellett rajta, hogy az éjjel le ne essek. Ez persze nem annyira a matrac hibája, mint inkább az enyém, aki a próba kedvéért a kapható legkisebb, legolcsóbb, úgymond Tesco gazdaságos változatot vette meg.

   A matracból a felfújás hatására azért nem egy nagy kerek hurka lesz, mert úgymond steppelt. Ez persze jelen esetben nem varrást, hanem (valószínűleg) ragasztást jelent, de ez a lényeget (vagyis azt, hogy az innen nézve alja és teteje több helyen is (lásd ovális részek) össze lett fogatva egymással) tekintve mindegy.

   A szivacsot tartalmazó szürke matrac meg hol alatta volt, hol fölötte, vagy épp a sarokban a szekrénynek támasztva. Vagyis le sem tagadhatnám, hogy kísérleteztem vele rendesen. És nem ám csak itt bent, hanem odakint a hallban is, csak ott nem készítettem az eseményekről képeket, mert ott a helyszűke okán nehéz a heverőtől a fényképezőgéppel eltávolodni.

   Gondoltam hátha csak a szelepnél van valami baj, ezért nekiálltam és bekentem az érintkező felületeket vazelinnel. Hogy miből gondoltam, hogy ez használ? Mint ahogy annyi másikra, úgy erre a kérdésre sem tudom a választ.

   Ekkor még úgy álltam hozzá a matrachoz, hogy hátha menthető, ezért lemértem a lyuk átmérőjét, gondolván keresek, vagy készítek bele egy méretes dugót, és ha azzal is leereszt, akkor biztosan nem a szelepnél van baj.
   Hogy mégis hol engedi ki magából a levegőt, azt persze ki tudnám vizsgálni mondjuk úgy, ha a használati útmutatóban leírtakkal ellentétben, fognám és betenném a matracot a kerti medencébe, aztán megnézném, hogy mégis hol bugyborékol. No de kinek van egy társasházban kerti medencéje?

   Az egyik szomszédnak mondjuk van, csak ez ugye kicsi hozzá, hogy beletegyek egy nálánál tulajdonképpen alig kisebb matracot. Na most ha mint lehetséges lyukas részre csak a szelep környékére koncentrálok, akkor a matrac azon része simán beleférne a fürdőszobai kádba is, de ez sajnos már csak utólag, a jelen sorok írásakor jutott eszembe.

   Mint ahogy azt már említettem volt, a rétegrendi kísérletek kapcsán tettem egy (sőt több) olyan próbát is, hogy a felfújható matrac volt alul, a szivacsból készült meg felül. Ennek jelen esetben nem az volt a lényege, hogy ne kelljen rajta annyira kapaszkodnom (mármint ne billegjek rajta), hanem az, hogy így a felfújható matrac reggelre nem közvetlenül alattam, hanem egy kissé lejjebb roggyanjon össze.

   Sajnos még egy óra sem kellett hozzá, hogy a felfújható matrac - pusztán a rátett szivacs közel nulla súlyától - annyira megereszkedjen, hogy simán kettőbe tudjam hajtani. Vagyis ennek a példánynak a további kísérletezés tekintetében annyi.

   Majd a maradékot a porszívóval szívtam ki belőle, mire fel simán képes voltam az eredeti méretére összehajtogatni. Ez azon tény tükrében, hogy amit egyszer kivettél a dobozából, az oda vissza soha többé nem fér, számomra valahogy meglepő eredménynek tűnt.

   Oly jó volt rajta aludni, hogy megsajnáltam és eltettem. Kisvártatva, konkrétan a következő leértékeléskor vettem helyette egy másikat, csak azt nem tudtam egyből nekiállni kipróbálni.
   Mi az, hogy miért nem? Nos kezdetben azért, mert tél lévén itthon volt anyám, később meg azért, mert a matrac (a szokásos helyhiány okán) nagyon el volt dugva. Elmondjam, hogy honnan került elő? Na jó...

   Ezt a képet úgy kell nézni, hogy ez azt az utat ábrázolja, ami a téli tüzelőhöz vezet. Hogy a föld (illetve már linóleum) csak apró foltokban látszik ki? Hát ez az! Ennek ellenére én persze elindultam rajta.
   Nyitásképp átléptem a bútorlapba szerelt fűrészgépet, majd a mögötte látható fiókot, aztán bentebb rúgtam a hokedlit a fadarabokkal, majd jó mélyre behajoltam az amúgy eredetileg a másik pincébe készített, de azóta már ide a fáspincébe áthozott egyik polcos mellett, mégpedig egészen a másikig. Ennek az egyáltalán nem veszélytelen akciónak volt köszönhető, hogy inkább nem vittem magammal a fényképezőgépet. Az ágy doboza amúgy már a kép bal alsó sarkában látható.
   Az persze igaz, hogy most még csak ősz van (konkrétan szeptember közepe), csakhogy az is igaz, hogy annyira nincs kedvem az idehalmozott fadarabok között rendet vágni, hogy nem is tudom, ennek mi lesz a vége. Amúgy a problémára mindjárt két kitűnő megoldást is kidolgoztam.
   Míg az egyik (a bonyolultabb) az, hogy a másik pincében felhalmozott bútorlap készletemből fadarabok tárolására alkalmas bútorokat készítek, addig a másik (az egyszerűbb) szerint egyszerűen csak el fogom őket tüzelni. Mármint a fűtési idény kezdetekor, amit ezen a képen útban látunk, azokat a felesleges fadarabokat mind.

   Hogy ne kelljen rajta kapaszkodnom, másodjára már eggyel nagyobb méretű matracot vettem. Ezt már csak azért sem próbálgathattam a hallban a heverőmön, mert ugye azon ez a méretű matrac már nem fér el.

   Na ez már biztosan van akkora, hogy nem kell rajta kapaszkodnom! Ezt amúgy mindjárt ki is próbáltam, csak ugye itt feküdve rajta ha aludni még tudnék is, de este mozizni már nem annyira. Márpedig az is idei terv (természetesen kismillió másikkal együtt), hogy erősen lecsökkentem a megnézésre váró filmek számát.

   Ez jelen esetben szerencsére mindössze azt jelentette, hogy a matrac normális elhelyezéséhez ki kellett nyitnom a rekamié másik felét is. Azért került pléd a felfújható matrac alá és fölé is, nehogy még valami baja essék. Már úgy értem, hogy még csak esély se legyen rá, hogy valami kiszúrja.

   A rendezkedés hatására a szivacsmatrac (számára már csak itt volt hely alapon) a sarokba került, mely tény számomra egy a szobában hamarost lefuttatandó hatalmas volumenű rendrakás képét vetíti előre. Mert ugye hiába futattam le a múltkor egy a teljes lakásra kiterjedő rendrakást, ha egyszer azóta (ráadásul már többször is) újrageneráltam a kupit.

   A felfújható matrac mélyedéseihez a ráterített pléd néhány nap alatt meglepő módon hozzáidomult. Hogy milyen rajta aludni? Nos azt kell mondjam, hogy egyrészt jó, mert sehol sem nyom, másrészt érdekes, mert ahányszor csak megmozdulok, a szokatlanul instabil felület miatt mindig felébredek.

   Hiába próbáltam kitalálni valamiféle "B" verziót, mert mindig oda lyukadtam ki (a kisebbik matrac meg ugye pláne), hogy szét kell szednem. Már csak azért is, mert ugye ekkorra a fele cikk már rég meg volt írva.
   Amúgy egy újabb nem titkolt elmaradásom, hogy hiába ígértem meg magamnak, hogy soha többé nem lesz ilyen, újra sikerült összehoznom egy csomó félig megírt szétszedtem cikket. Mondjuk míg a számuk 10 alatt van, addig nem zavaró, hiszen az csak annyit jelent, hogy több témán is dolgozok egyszerre, de szerintem mikor már 10 fölé megyek velük, akkor az azt jelenti, hogy nem dolgozok rajtuk.

   Például most is ahelyett, hogy egyből nekiálltam volna a matracnak, előbb még belecsaptam egy csomó minden másba. Az persze igaz, hogy a felhős ég okán jobb volt behozni a balkonról a virágok között (megjegyzem már napok óta) száradó rádiókat, mint látni őket újra elázottan, de ettől még nem kellene a mára kitűzött feladatot ennyire látványosan kerülgetnem.

   Mire fel ha neki ugyan még nem is álltam, de legalább annyit megtettem, hogy áthoztam a sarokból az alanyt a hallba, majd ledobtam a szőnyegre, azt gondolván erről a helyzetről, hogy miután majd néhányszor óvatlanul átestem rajta, attól majd biztosan megnövekszik bennem a szétszedési kedv.
   Gondoltam nehogy még a végén tényleg baleset érjen (mármint óvatlanul átessek a dobozon), kimentem a konyhába elkészíteni a már kiolvadt tésztájú sajtos sütit. Ebben az az okosság (legalábbis terveim szerint az), hogy hol egy adag sütit nyújtogatok, sajtozok, meg minden, hol meg a matracba csapok, illetve terveim szerint vágok bele.

   Számomra valahogy annyira bosszantó volt, hogy ennek a majdnem tökéletes valaminek nem tudom kijavítani az egyetlen aprócska hibáját (mármint azt, hogy valahol ereszt), hogy valószínűleg ez volt az a tény ami egészen eddig visszatartott a szétszedésétől. Na jó, természetesen az általános lustaságom is közrejátszott, amit persze nem győzök eleget hangsúlyozni.

   Mivel nemcsak a sajtos süti készítését futtattam a matrac lerombolásával párhuzamosan, hanem a minapi szénszűrős cikk megírását is, így hol ide kaptam, hol oda, hol meg amoda. Gondoltam míg a maradék néhány sort a szűrős cikkhez megírom, teszek egy újabb próbát a matraccal. No nem mintha láttam volna bármi esélyét, hogy magától befoltozódott volna rajta a lyuk...

   És már hoztam is a porszívót a másik szobából, amivel aztán először a matracot fújtam fel, majd ezt követően (természetesen a cső átfordítása után) ha már úgyis itt volt alapon, egyből fel is takarítottam.

   Szóval az úgy volt, hogy miután betettem sülni a grillbe egy újabb adag sajtos sütit, nem mindig a szénszűrős cikknek álltam neki, hanem időnként levetettem magam az ágyra, pontosabban szólva most épp a ráterített matracra, gondolván majd a súlyomtól biztosan gyorsabban leenged, mint csak úgy egyszerűen magától. Ilyenkor aztán csak hevertem unottan, kezemben a fúrógéppel, miközben arra vártam, hogy ugyan jelezze már a grill a szokásos csengetéssel a sütési idő végét.
   Miután a semmittevést eluntam, azt kezdtem el játszani, hogy mikor eszembe jutott valami apróság, akkor felugrottam az ágyról (jó, ez az ugrás, ez az azért erős túlzás volt) és elvittem valamit mondjuk a lakás egyik sarkából a másikba. Mármint úgy, hogy a matracon fekve kellett kitalálnom, illetve felidéznem, hogy mi nincs a helyén. Na most amekkora kupi itt van, még így is könnyen ment, akarom mondani valósággal tobzódtam a találatokban! Az egyik ilyen oda-vissza szaladgálásom után láttam meg azt a nagy fehér valamit a szőnyegen, ami nem annyira a puszta látványával ijesztett meg, mint inkább egyszerűen csak azzal, hogy mégis honnan a csudából került oda. Amúgy az épp szétjövőfélben lévő papucsomból csúszott ki.

   Ha már épp egy felfújható dolog van terítéken, akkor itt kívánom megemlíteni, hogy nekem ez üléshez ez jött be. Mármint a fenekemhez a légpárnás alátámasztás, a hátamhoz meg egy felfújható párna. Ebben a kombinációban az az okosság, hogy mikor hátradőlök, akkor a párna az egész hátamra osztja szét a nyomást (vagy legalábbis ameddig ér), a légpárna pedig folyton mozog alattam (illetve én rajta), így nem merevedik el a hátam a folyamatosan azonos pozícióban történő ücsörgéstől, amire amúgy hajlamos vagyok. Mármint arra, hogy ha egyszer kényelmesen elhelyezkedtem, akkor sokáig úgy maradjak.

   Az persze lehet, hogy valamelyik törésnél (ezek amúgy még a csomagoláskor keletkeztek) engedett el az anyag, csak nekem ebben a megfejtésben az a gyanús, hogy ha így lenne, akkor egyre jobban, pontosabban szólva egyre gyorsabban engedne le a matrac, márpedig ez nincs így.

   Bár ennek az anyag javíthatatlansága voltán semmi értelme sem volt, de attól még végigvizslattam az összes steppelést, minek kapcsán az jutott eszembe, hogy ha egy ilyen mélyedésbe vizet töltenék (mármint szép sorjában mindbe), akkor előbb utóbb kiderülne, hogy melyik enged. (valamint beázna az alattunk lakó szomszéd) Már persze csak akkor, ha valamelyik steppeléssel van a hiba.

   Egy darabig ugyan még elmerengtem rajta, hogy a szelep egy puszta méretes dugóval történő pótlása talán még megérne egy misét, de aztán felhagytam az értelmetlen ötleteléssel, s előkaptam végre az ollót.

   Na ezek azok a steppelések, melyek belülről megakadályozták, hogy az egész matrac egy nagy kerek hurkává fújódjon. Egy újabb hülye ötletként az jutott eszembe (ez egy ilyen nap) (na jó, minden napom ilyen), hogy ha ezeket valami módon képes lettem volna kívülről is elérni, majd a matrac kilyukasztása nélkül elvágni, akkor a műtét után mégiscsak sikerült volna fújnom belőle egy nagy kék hurkát. Itt aztán mindjárt el is akadt az eddigi nagyszerű (Te, még ezt a túlzást...) gondolatmenetem, mert képtelen voltam megideologizálni, hogy mégis minek nekem egy nagy kék hurka.

   Hogy szerettem-e volna belülről látni ezt a szelepet? Nos nem, nem szerettem volna. Már úgy értem, hogy ezt a matracot én inkább egyben maradva, soha le nem eresztve szerettem volna látni.

   Hogy minek vágtam ki a steppelések közül a matt fehér, amúgy áttetsző fóliát? Nos azért, hogy szükség esetén legyen belőle itthon. Hogy egyáltalán mi szükségem támadhatna ilyen anyagra? Állítottam én valaha is, hogy mindent tudok? Na ugye, hogy nem!

   Bár többször is megpróbáltam, a már hiányos matracot nem sikerült az eredeti méretére összehatogatnom. (már úgy értem, hogy nem fért vissza a dobozába) Hogy aztán ennek mennyire volt oka az ügyetlenségem, s mennyire az a másik tény, hogy a szétvagdosottsága okán már nem tudtam belőle a porszívóval kiszívni a levegőt, azt a kérdést (a nyilvánvaló válasz okán) inkább ne feszegessük.

   Hiszen a lényeg úgyis csak az, hogy végre kikerültek az előszobába a megmaradt összetevők. Míg a matrac maradványa a szelektív kukába került, addig a belőle kimentett apró részletek - annak hangulatát emelendő - a lomos pincében végezték.

   Mindeközben a matrac doboza (gondolom mérgemben, mert nem fért bele vissza az eredeti tartalma) a szobában maradt. Mikor aztán már majdnem megindultam vele a kuka irányába (tévesen azt gondolván, hogy a szobában ettől majd mindjárt rend lesz), még éppen idejében rájöttem, hogy a matrac doboza papírból van, így az simán eltüzelhető a cserépkályhában. A fásszekrény mindenképp jobban mutat (vagy legalábbis kevésbé látszik), mint itt. Ahogy itt ácsorogtam a szoba közepén, tőlem megszokottan mélán, egyszer csak eszembe jutott, hogy a doboz a sarokban még sokkal kevésbé volt feltűnő, mint a tűzifás szekrény tetején. Na akkor ennyit mára a szerző csalóka rendrakási terveiről...