Mint ahogy könnyedén, úgy vannak csak nyögvenyelősen, nagy nehezen véget érő napok is. Mint az gondolom sejthető, részemről az egyszerűséget szeretem. Ehhez képest ez a mai nap annyira szerteágazó, pláne zavaros történésű volt, hogy két nap múlva - gondolom valamiféle tudatalatti védekezésként - már fel sem tudtam idézni a történéseit, épp csak annyi maradt meg belőlük, hogy délután, mikor a telefon és a billentyűzet között látható HDD-re a régi XP rendszert átmásoltam, szóval addigra annyira elegem lett a számítógéppel kapcsolatos történések bámulásából, hogy a csak lassan haladó folyamatjelző csíkot már képtelen voltam tovább bámulni.
   Bár ez a képen alig látszik, de attól még az óra 5:44-et mutat, amit természetesen nem úgy kell érteni, hogy most kelt fel a nap. Bár a PC piszkálása terén volt némi haladás, a többi betervezett dologgal viszont nagyon megcsúsztam! Például be volt tervezve, hogy egy csomó helyre elmegyek, amiből természetesen nem lett semmi, mire fel a szokásos módon legyintettem egy nagyot, mondván majd holnap.

   Másnap déltájban, közvetlenül ebéd után, az előszobában a szokásos módon megzuhant vérnyomással ácsorogva, bár a Maja magnó szétszedése lett volna a helyes választás, én csak annyit mertem bevállalni, hogy legalább a mérőműszert leviszem. Mikor hónom alatt a műszerrel a bejárati ajtót kinyitottam, ott egyből megláttam a falnak támasztott partvist. Vagyis tegnap nemcsak a boltokba nem szaladtam el, de még csak ki sem néztem a lakásból, különben már csak a partvis látványából is rájöttem volna, hogy lépcsőház takarítós nap van. Hogy a tervezett feladataimnak legalább azzal a részével meglegyek, átöltöztem melósruhába, majd a szokásos "holnap is van nap" felkiáltást hallatva végigsöprögettem a lépcsőházat. Mármint a felmosást mintha csak kötelező lett volna, úgy halasztottam másnapra!

   Mikor a pincébe leértem, pontosabban szólva még a lábtörlő kertben történő kirázogatásakor megláttam a lehajló ágú fákat, melyekkel tavaszonta igen csúful el szoktam bánni. Mármint ami ágakat elérek, azokat mind lehúzom ameddig tudom, majd elvágom amilyen magasan csak tudom, így oldva meg, hogy a fák lelógó ágai alatt fűnyíráskor ne kelljen hajolgatnom. Mikor a tűzifás pincébe a metszőollóért beléptem, mindjárt megláttam ezt a még hetekkel ezelőtt idetett hangfalpárost. Azt persze tudtam, hogy a rengeteg restanciám közt ez a tétel is szerepel, azt azonban még csak nem is sejtettem, hogy ma ennek fogok nekiállni. Amúgy persze nem is álltam neki, hanem elmentem inkább megnyírni a fákat. Mivel ha egyszer valamit elkezdek, s azt látom, hogy az adott témával jól haladok, akkor azt csak nagyon nehezen tudom abbahagyni, a metszőollóval történő növényrombolásnak az lett a vége, hogy a fák nemcsak a kertben lettek megcsúfolva, de az utcán is. Ráadásul nemcsak a mi kertrészünkben található orgona bokrokat pocsékoltam meg, hanem a jobbra és a balra eső házak utcára kilógó fáit és bokrait is. Valahol annál a résznél hagytam abba, mikor már túlmentem a sarkon, s épp nagyban a Francia útra kilógó rózsabokrokat metszegettem.
   Visszatérve a mai cikk témájára, menten felmerül az a nyilvánvaló kérdés, hogy: A két hangfalat mégis miért vettem meg? Ez de bonyolult lesz... Szóval arról van szó, hogy mivel a monitor célú erősítő tervezésével befuccsoltam, mert ugye abból az elcseszettül bonyolult valamiből ebben az életemben valószínűleg már semmi sem lesz, azt találtam ki, hogy megépítem az erősítő minimál, de tényleg egészen minimál koncepciós változatát. Mivel annak alkatrészkészletét simán kiadja mondjuk egy magnó, épp csak valami normálisabb hangszóró kellene hozzá, gondoltam majd veszek egyet a piacon. Az persze lehet, hogy az aktív hangfal eredeti erősítőjét is felhasználom, ebben azonban nem voltam biztos. Épp mint ahogy abban sem, hogy az erősítő működik-e egyáltalán.
   Mikor már nagyban ott tartottam, hogy az eljövendő dolgok rendre el voltak tervezve (ezt most hagyjuk, mert majd lesz róla egy külön cikk), s már épp csaptam volna a dobozokat a hónom alá, akkor hirtelen beugrott, hogy ha a hangfalakat szétszedem, akkor az alkatrészeit - mivel majd lesz belőlük valami - (már ha úgy lesz) mindenképp tennem kell valahová. Mármint úgy, hogy az együvé tartozó részek egy helyen legyenek, ne pedig mindenféle dobozokba és fiókokba szétszórva, különben az eltervezett készülék sosem fog összeállni.

   Erre a problémára a múltkor azt találtam ki, hogy amit csak építek, s persze megérdemli a projekt, miközben bele is fér, az idővel mind kap egy ilyen dobozt. Hogy ebben a dobozban a két hangfal a benne lévő akármiktől nem fér el, az sajnos ugyanolyan biztos, mint az, hogy már nincs több ilyen üres dobozom.

   Hogy az átlátszó IKEA dobozok elfogytak, az már csak azért is biztos, mert az elbontott készülékekből az utóbbi időkben megtartott alkatrészek tárolására már négy nápolyis vödröt is kénytelen voltam bevetni. Arról már nem is beszélve, hogy mikor a múltkor kellett, akkor a fényképezőgépek kultúrált tárolásához is a boltból kellett hoznom dobozt. Hogy akkor az igényelt mennyiségnél többet vettem, az azért nem jelent semmit, mert a plusz dobozokat azóta már rég megtöltöttem.

   A fura talpas monitorból kimentett két fénycső épp csak befért ebbe az amúgy szintén IKEA áruházból származó fiókba, amiről csak azért tudtam, hogy van (mert feliratozva ugye nincs), mert a múltkor - pusztán kíváncsiságból - kihúzogattam a felirat nélküli fiókokat.

   Miközben én a piacon vettem egy pár aktív PC hangfalat, mondván kimentem belőlük a hangszórókat, ez a rakat hangszóró úgy van itt, hogy ezeket már esélyem sincs a többihez odatenni. A hangszórós szekrényben amúgy nemhogy hangszóró, de még komplett aktív PC hangfalkészlet is van, csak épp mint ahogy ezeket betenni, úgy azokat előszedni nem tudom.

   A helyzet jelen állapot szerint annyira sanyarú, hogy bár a fiókos alatt van egy azonos méretű másik, épp csak ajtós szekrény, a fiókos alsó fiókját az elérámolt kupitól semmi esélyem sincs kihúzni. Vagyis a képbe alulról belógó dobozok úgy vannak útban, hogy az őket alulról megtámasztó kupac természetesen egészen a földig ér. Vagyis ha a fehér és a kék dobozt a kupac tetejéről elveszem, azzal még semmit sem érek, hiszen a többi lomtól ekkor még mindig nem tudok a fiókos elé egy fiókot kihúzni odalépni. Hogy ez idővel ne így legyen, azon ugyan dolgozom, csakhogy annyira szegényes lendülettel, hogy sajnos még még mindig nem tudok felmutatni semmi eredményt. Azt persze nekiállhatnék felsorolni, hogy az utóbbi időben mennyi mindent pusztítottam el, csakhogy ennek nem lenne semmi értelme. Mármint azért nem, mert ha a munkámnak nincs látszatja, akkor nincs és kész.

   Mármint ugyan mit számít az, ha a múltkor azért nem tudtam leülni, mert egy lapostévé volt a székemen, most meg a három középmechanikás videomagnó? Mondjuk ha ezek hárman eltűnnek innen, meg persze a háttérben fehérlő Junoszty tévé is, akkor... Na akkor olyan nincs, hogy még legalább tízszer, de inkább sokkal többször oda ne tudnék helyettük tenni valami mást.

   Mivel úgy éreztem, hogy most a legfontosobb lépés a pince előtti folyosó felszabadítása, valamint a nagy zöld szatyrom visszaszerzése, amit csak értem, mindent behordtam! Te, hogy ezek a kincsek is mennyire hiányoztak innen...

   Nyitásképp azt a fiókot nem tudtam a sötétbarna szekrénybe (lásd a kép szélén balra) visszatolni, amibe a PC ventilátorát tettem be, majd a világosbarna szekrény (azt meg lásd középen) elé áttolt ládatoronytól nem tudtam oda betenni az egyéb PC alkatrészeket.
   Amennyiben ezt a szörnyű kuplerájt annak fényében nézzük, hogy holnap vége a májusnak, miközben én azt terveztem, hogy itt év végére valamiféle rend lesz, az esélytelenségem annyira nyilvánvaló, hogy abba inkább jobb bele sem gondolni!

   Hogy a szatyorba a szükséges méretű dobozból a kelleténél több is belefér, az nyilvánvaló, az azonban már kérdéses, hogy a kosárba hány doboz fér be. Mármint ha televeszem dobozzal a szatyrot, ami ettől nem fér be a kosárba, akkor egészen hazáig a kormányra lógatva fogom rugdosni. Itt egy kicsit ugyan megakadtam, de aztán valami csoda folytán beugrott a legtutibb megoldás.

   Mármint az, hogy a korábban a fáspince padlóján látott dobozt belepróbálom a bicikli kosarába. Bár ebből a tesztből nem derül ki, hogy a kosárba hány doboz fér, azt azonban nem volt nehéz megsaccolni.

   A bevara svédül annyit tesz, hogy megőrizni, ami szerintem nagyon is passzol a zacskózárók funkciójához. A ladda betöltést jelent, ami egy akkumulátornak nem is olyan rossz név. A pruta pedig alkut jelent, amiről viszont nem jöttem rá, hogy mégis miféle elv szerint csatlakozik az ételtároló dobozhoz.

   Eddig jó, mondtam a cikk tizenkilencedik fotóján végre jól látható két dobozt immáron az asztal pultján szemlélve, majd gondoltam pihenek egy kicsit. A "kicsi" ugyan nem jött össze, cserébe a pihenés olyan jól sikerült, hogy este kilenc után ébredtem, amire szerintem nem lehetett ok az a kevéske ebéd utáni biciklizés. Mármint attól azért csak nem fáradtam már le annyira, hogy így felboruljak.

   Az akkukat amúgy nem azért vettem, mert be volt tervezve, s ez valami csoda folytán még eszembe is jutott, hanem azért, mert bár nem volt betervezve, de mikor a géppel az áruházban a rengeteg műanyag dobozt le szerettem volna fényképezni, a gép azonnal akkukimerültséget jelzett. Sebaj, legalább ez is megvan.

   Valamivel később eszembe jutott, hogy elfelejtettem lehúzogatni a dobozokról a matricákat. A matricák egyben történő lehúzásának titka, hogy azokat csak lassan, hatalmas türelemmel szabad húzni, különben azonnal nekiállnak szakadni, aztán már csak apró cafatonként szedhetők le.

   Mondjuk ekkor még nem a szétszedésük, hanem csak a típusuk azonosítása végett kerültek elém, hogy a cikket legyen mi alapján elneveznem. Attól persze még megszemléltem egyéb részleteket is. Azok a ceruzányi átmérőjű Bass-reflex nyílások, azok nagyon ott vannak!

   Hogy két ekkorka hangszóró akár csodát is képes tenni, azt a Creative hangfal esetében ugyan már megtapasztaltam, de most valahogy nem szállt meg az "ezek is biztosan jól szólnak" érzés.

   Ez a matrica vagy kétféle hangfalhoz is jó, vagy miközben az erősítőt tartalmazó doboz neve SPK/31S, addig a csak hangszórót tartalmazóé SPK316/S. Ezt amúgy a következő képen látható feliratból következtettem ki. Miközben a hangszóró valós mérete 3 coll, a ki tudja miféle teljesítmény (mármint érthet alatta a gyártó bármit) 16 watt. Amennyiben ez a maximális fogyasztást jelenti, a hálózati trafó hatásfokát is beleszámolva, akár még igaz is lehet. Hogy a doboz méretei miért lettek a hátára ráírva, arra részemről azt a megfejtést ötlöttem ki, hogy csak ki kellett már tölteni valamivel a matricán azt a rengeteg szabad helyet.

   Az erősítős dobozfél hátuljából egyrészt a bemenet kábele, másrészt a másik hangfal felé tartó kábel lóg ki. Az aljzathoz tartozó tápegységet a piacon nem kaptam meg, de abból annyi van itthon, hogy valószínűleg sosem fogynak el!

   Ahhoz képest, ahogy a Maxxtro hangfal kinéz, a műanyag dobozával, meg az egy szem, csak a magas hangok vágására alkalmas hangszínszabályzójával, ennek bizony meglepően jó hangja van. Hogy csilingelnek a magas hangok, az egy ilyen pici hangszórónál mondjuk természetes, az viszont már kevésbé, hogy még mély hangok is vannak. Egy normális méretű hangszóróval szemben persze elbukik, de ahhoz képest, mint amekkora, nincs a hangján mit megszólni.

   Kipróbáltam 6 és 12 voltról is. Alacsonyabb tápfeszültségről járatva persze erősen csökken a maximális hangerő, de még akkor is bőven van annyi, mint amennyi egy PC mellé átlagos zenehallgatáshoz, vagy akár mozizáshoz kell.

   Miközben az alapjárati fogyasztás 50 milliamper körül mozog, addig a dobozt a torzítás határáig megbőgetve az áramfelvétel mindössze 200 milliamperig megy fel. Amennyiben többszörös túlvezérlést állítok be, akkor az áramfelvétel felmegy 400 milliamperig, s ott megáll. Ebből nekem számszakilag sehogy sem jön ki a hátlapon említett 16 watt. Mármint a P=UxI képlet alapján, abszolút túlhajtva a dobozt, 12x04=4,8 watt, míg a hangfalakat normális, de amúgy maximális hangerőn járatva 12x0,2=2,4 watt jön ki. Ebből persze még lejön a végfok hatásfoka, ami olyan 50% körüli lehet, valamint a kapott számot a két hangszóró miatt el kell osztani kettővel. Vagyis az erősítő teljesítménye még kétszer 1 watt sincs.

   Ahogy a pincében a hely, úgy a hátralévő időm is egyre csak fogy. Ha ezekből a dobozokból valaha tényleg egy monitor célú erősítő lesz, az tulajdonképpen maga lesz a csoda! Épp mint ahogy az is, ha a dobozok bármely részét képes leszek kidobni.

   Mármint hiába volt eredetileg úgy, hogy a hangfalból nekem csak a hangszórója, no meg esetleg az erősítője kell, ha egyszer maga a doboz is újrahasznosítható. Ha belegondolok, hogy mekkora meló egy ilyen dobozt műanyagból összeragasztani, fából legyártani, vagy mennyi pénzbe kerül a boltban megvásárolni, szerintem érthető, hogy nemcsak a dobozmániám miatt nem dobom ki. Mielőtt a dobozt eltenném, a rózsaszín pöttyöket persze még le fogom róla mosni.

   Az RCA harangcsatlakozó szerintem nem való olyan nagy áramokhoz, mint amekkorák egy hangszóróvezetéken folynak. (jelen esetben nagy áramokról természetesen szó sincs) Mint az a képen látható, ezt mint megannyi másik, úgy ez a gyártó is másképpen gondolta.

   Kissé fura, hogy egy amúgy egészen normális hangú hangdobozon mindössze egy szem, a magas hangok vágására alkalmas hangszínszabályzó gomb van. Azzal mondjuk meg lehet indokolni a mély hangokat is vágni képes forgatógomb hiányát, hogy olyan gangok már eleve nincsenek is, akkor meg ugye miért akarnánk belőlük vágni?

   Mármint ez a hátlapi kábelrögzítő akasztott meg. Ezt az alkatrészt már csak azért is utálom, mert miközben én már alapjáraton is mindent szétszedek, ez a bigyó csak komoly kombinált fogós ráharapásra adja meg magát.

   Most ugyan sikerült kivennem, de szokott olyan lenni, mikor a kábelrögzítő belső fele nem hozzáférhető, amitől természetesen hatalmasra nő a kábel tőből történő kivágásának esélye.

   A P=U2/R képlet alapján a pusztán fülre beállított torzítatlan zenei teljesítmény mindössze 40 milliwattra adódik. Ami számomra még ennél is érdekesebb jelenség volt, az a millivoltmérő és a jelgenerátor segítségével felvett frekvenciaátviteli görbe. Le ugyan nem rajzoltam, épp csak néztem, azt viszont nagyon értetlenül! Mármint miközben a rendszer hangja alapján szerintem teljesen jogosan gondoltam úgy, hogy az erősítő az igencsak apró hangszóró membránfelületét valamivel pótlandó, komoly mélyemeléssel kell rendelkezzen, ez épp ellenkezőleg van! Konkrétan a megkeresett legnagyobb erősítésű pontot valahol 21 kHz-en találtam meg, s a kimeneti jelszint onnantól kezdve monoton csökkenéssel kevesebb mint az ötödére esik. Mármint ha 21 kHz-nél a műszer 100-at mutatott, akkor a mutató 20 Hz-en már valahol 20 alatt járt. Vagyis az erősítő egyértelműen magasba húz.

   Odaszóltam a maradványoknak: Ennyi volt! Mármint ha csak meg nem érem, hogy valamiért újrahasznosítom, mint ahogy megannyi más félretett panelemben, úgy többé már ebben sem fog járni az áram. Ezen kijelentésemet arra alapozom, hogy van egy fiókra való a lakásban és egy másik a pincében is, de csak nagyon ritkán, mondhatni sosincs belőlük kikerülés.

   Ha már szóba került a kikerülés, a hangfalak homlokelemeit egyből kitettem az előszobába, ahol az újabb jövevényeket a Maja magnó és a Ganz műszer kitörő örömmel fogadta. Én mondjuk kevésbé, mert az előszobában már megint kezd felfejlődni a szokásos rendetlenség.

   Mikor anyám elsétál mellettem, kezében egy üres gyógyszeres dobozt lóbázva, azt direkt csinálja. Mármint már tapasztalatból tudja, hogy kell nekem a doboz. Hogy valójában nem kell, azt most inkább hagyjuk, hiszen a lényeg csak az, hogy ebből a mára már meglehetős tömegből legalább egy apró doboz hasznosult. Mármint beleszórtam a hangfalat az előbb még összetartó csavarokat, hátha egyszer még szükségem lesz rájuk. Te! Még ezt az elbizakodottságot...

   Miközben a páka nagyban melegedett, megtekintettem az IC típusát. Bár van némi hűtése, csakhogy a hűtőzászlója mindössze a panelba lett beforrasztva, vagyis alig valamicske hűtőfelületet ad. A TA8217P amúgy egy mindössze...
   És akkor itt újra lefagyott a gép, mely rettenetesen undok hibával amúgy már hetek óta szórakoztatott. A hibajelenség konkrétan az, hogy a PC merevre fagy, mely állapotból csak a reset gomb hozza ki.
   Gyanúm a működés közben tapasztalt egyéb jelenségek miatt több különféle elemre terelődött. Egyrészt a gép azóta fagy, mióta legutóbb előszedtem, másrészt tettem bele plusz 4 giga RAM-ot, valamint beépítettem egy hátlapi LPT kivezetést. Vagyis a hiba lehet a RAM hibája, mint ahogy az is, hogy szerelgetés közben kimozdult egy kábel. Ráadásul mivel a rendszert egy öregecske, de már SATA illesztő felületű 400 gigás HDD-re tettem, akár attól is fagyhat a gép. Mármint attól, hogy az öreg HDD egyrészt tűzforró, másrészt néha sípol, miközben szörnyű hangon kerreg, majd szétrázva a gépházat. Egy WD Green HDD mellett az ember szinte elfelejti, hogy a régebbi típusok micsoda szörnyű zajjal voltak képesek működni. Egy másik gyanú a rendszertöltő HDD-t (vagy SSD-t) fogadó előlapi konzol power kapcsolója körül kezdett bennem kialakulni. Mármint a fagyások (kimerevedik a gép) számomra nem RAM hibára utaltak. Ráadásul a RAM tesztet akár tízszer is futtathattam (és persze futattam is), az eddig még sosem mondott hibát. Még az oprendszer is gyanúba került, mert ugye amiket én szegény Windows 7-tel műveltem, na abban biztosan nem volt köszönet. Keresztpróbaként fogtam és visszadugtam az XP-t tartalmazó SSD-t, a régi rendszer azonban még véletlenül sem fagyott. Ez persze lehetett akár attól is, hogy az XP-t nem túrtam szét (ó... de még mennyire megtettem), mint ahogy akár attól is, hogy míg a 7-es Windows mind a 8 giga RAM-ot látja, addig az XP csak 3,5-öt. A fagyások amúgy nem voltak művelethez köthetők. Cserébe ha egyszer kifagyott a gép, akkor onnantól fogva már rendszeresen csinálta, ami melegedési hibára utalt. Mivel a processzort hűtő ventilátort nemrég újítottam fel, akár az is megtörténhetett volna, hogy a szép új gumigyűrűk a melegtől bedagadnak, leáll a hűtés, és attól fagy le a gép.
   Hogy a PC-t a hiba okának felderítéséhez elő kell szednem, azt persze tudtam, csak annyira utálom az asztal mögött elhelyezett gépet előszedni, hogy ehhez szó szerint hetekig kellett gyűjtenem a lelkierőt. A lustaságomra persze durván rásegített, hogy a PC amúgy órákon keresztül bármiféle hiba nélkül működött.

   Mivel a PC előlapjából kilógó öregecske 400-as HDD időnként őrült módra kerregett, pláne berezonáltatta a gépházat, egyre kritikusabb szemmel, akarom mondani füllel figyeltem az eseményeket.
   Ez a kép úgy került ide, hogy miközben a szokatlan (amúgy már kezdtem hozzájuk szokni, hiszen legalább tudtam belőlük, hogy még jár a gép) zajokat egészen idáig valahonnan bal elölről hallottam, a kattogás egyszer csak hátulról érkezett, ami már csak azért is meglepő volt, mert hétvége lévén egyrészt nem volt semmi utcazaj, másrészt anyám épp nagyban a konyhában tevékenykedett. Mint az sejthető, a szokatlan zajt a kép közepén, konkrétan a virágtámaszon egy szotyola maggal szerencsétlenkedő cinege okozta.

   Mikor a cinege kopogását már épp kezdtem volna megszokni, valami agyament lendületű fütyörészés következett, amit egy rigó követett el. Amúgy nem ez a rigó zajongott, hanem egy másik társa, ami az ág átellenes végén ült, s a füttyszót épp nagyban értetlenül hallgató, szokatlan módon közvetlenül mellette ücsörgő két cinegének koncertezett.

   Ez már egy másik felirat, ami közvetlenül RAM hibára utal. Miközben én úgy voltam vele, hogy biztosan a két új RAM modul a hibás (még szerencse, hogy garanciálisak), az élet - ahogy már csak szokta - valami egészen mást dobott. Konkrétan azt, hogy a hiba az alaplap kettes RAM foglalata körül van.
   A Windows 7 simán indul egy RAM modullal is, pláne a négy közül bármelyikkel, kivéve ha azt a kettes foglalatba teszem, mert akkor már a betöltődésekor kifagy. Amúgy keresztpróbaképp az XP is. Mivel a két meglévő 2x2 gigás modul mellé (amúgy tévedésből) nem két 4 gigásat vettem, hanem két 2 gigásat, így most nem 8, hanem csak 6 giga RAM-om van. Na bumm, csak ne fagyjon a gép, mert azt valahogy nagyon rosszul tűröm.

   Mivel a gép a három RAM modullal már stabilnak mutatkozott (no nem mintha néggyel nem járt volna fagyás nélkül akár fél napokat is), no meg már eleve épp darabokban volt, ezért végre megejthettem a már nagyon is esedékes migrációt. Mármint az XP átkerült egy már ki tudja honnan származó 3,5-ös 80 gigás HDD-re, a Windows 7 pedig végre megkapta az SSD-t. Ez persze nem volt annyira egyszerű, hiszen ahhoz, hogy ezt megtehessem, előbb minden érintett meghajtón le kellett futtatni egy lemeztesztet. Hogy az elveszett időt behozzam, lehúztam az alaplapról a két belső meghajtót, majd a kábeleiket átdugtam a másolandókra. Már úgy értem azért, hogy az adatok ne holmi USB kábeleken keresztül fussanak. A képen amúgy az látható, hogy már nagyban a Windows 7 költöztetése előtti defregmentálás fut.

   Mivel nálam a PC az asztal mögött van, a kábelek pedig nem elég hosszúak hozzá, hogy a gépbe akkor dugjam be őket, mikor az még nincs a helyén, már többször is sikerült belezavarodnom a csak lehetetlen módon elérhető lyukakba és dugókba, mire fel a nagyszerű alkalmat ki, valamint némi szigetelőszalagot felhasználva, végre nekiálltam leragasztani a felesleges aljzatokat.

   Már valamikor késő este visszatérve a cikk megíráshoz, szóval mire ideértem, addigra ismét úgy elment a kedvem a gombnyomkodástól, hogy épp mint a dobozok, magam is inkább elmentem fürdeni.

   Mint az jobbra látható, az erősítős dobozfélben még a hálózati trafó helye is megvan! Azt ha oda becsavarozom, meg persze készítek egy új előlapot, valamint egy a kívánalmaimnak megfelelő erősítőt is, akkor tulajdonképpen már készen is van a monitor célú erősítő. Hogy ezek a dolgok mégis mikor fognak megtörténni? Szerintem ezt a kérdést inkább ne feszegessük...

   Mindhárom doboz holnapig kapott haladékot. Míg az alkatrészeket tartalmazó átlátszót el kell tennem valami elfogadható helyre, addig a hangfalak dobozait is, de azokat majd csak a száradásuk után, s lehetőleg a pincébe.
   Ahogy itt álltam az asztal előtt, kezemben a fényképezőgéppel, a szokásos módon nem kissé határozatlanul, kiszúrtam a nagyon is látványos módon szem előtt elhelyezett listáimat, amikhez mostanában nem annyira az elkészült szétszedések, mint inkább csak filmnézések miatt volt okom hozzányúlni.

   Hogy a bal oldali listát mégis minek őrizgettem (most amúgy végre kidobtam), mikor az már betelt, azt mondjuk nem értem. (valószínűleg csak ott maradt a papír hátul) A lényeg persze a jobb oldali lista, melybe beleikszelhettem a májusi utolsó szétszedést. A helyzet sajnos hiába néz ki úgy, hogy a mindenféle dolgaimat meglehetős lendülettel szedem szét, mert egy másik listát nézve kiderült, hogy ahogy az már csak lenni szokott, a menyasszony még véletlenül sem ennyire szép.

   Mármint erről a listáról, pontosabban szólva táblázatról van szó, ami kitűnően megmutatja, hogy hiába szedtem szét 2022 év elejétől kezdve 56+24, vagyis már 80 valamit, ha egyszer az a rengeteg tétel épp csak azt a 36 újabbat volt képes kompenzálni, amit a listához január elsején hozzáírtam. Mármint a 36-on felüli boncalanyok olyan tételek voltak, melyek - mint ahogy ez a mai is - a listáimban még csak nem is szerepeltek!

   A hallban olyan lassan mozogtam (no nem mintha szoktam volna száguldozni...), hogy közben kihűlt a páka, amit aztán a pákatrafós fiókban helyeztem el. Hogy ezt a szerszámot is mikor fogom újra - rombolás helyett - valami építésre használni...

   Mivel már megint felidegesített, hogy az átlátszó IKEA doboz tetejét nem lehet csak úgy egyszerűen levenni, mint ahogy régen lehetett (már ha úgy volt), gyorsan levágtam róla az akasztókörmöket.

   Bár magával a szétszedéssel már megvoltam, csakhogy a doboz hallban történő elhelyezésével még nem, amire a látkép alapján nem sok esélyem van. Mármint a két könnyen elérhető helyet már korábban elfoglaltam. Míg a bal oldali dobozban a csiszolómalom 1.0 elnevezésű projektem alkatrészei vannak, addig a jobbra esőben bedobozolásra váró apró mérőműszerek. Mondjuk ha elbontom a pincei székemen helyettem ücsörgő három középmechanikás videót, akkor röpülnek utánuk a VHS kazetták is, vagyis lesz itt hely, épp csak még sokat kell dolgoznom a projekten.