Hanem konkrétan így. Hogy mégis mi a csudának hozok haza egy ilyen koszos vackot? Mármint azon felül, hogy ez is egy kiváló szétszedtem alany? Az ok - mint már annyiszor - jelen esetben is a szokásos 100 forintos ár volt, amit még csak ki sem kellett fizetnem! Elmeséljem a témához, mármint a műszer megszerzéséhez szorosan kapcsolódó történetet? Szerintem tudod, hogy úgysem úszod meg...
   Szóval az úgy volt, hogy miközben a lomos piacon a gyékényre szórt árutömeget vizslattam, egyszer csak felvisított mellettem egy óvodás korúnak tűnő kislány, a szokásos vékony gyerekhangon, de csak annyit mondott, hogy:
- Anya, anya, anya!
- Mit akarsz már megint? (kérdezte anya letört hangon)
- Venni akarok valamit. (mondta határozottan a kislány)
- Mit akarsz venni? (kérdezte anya, még az előzőnél is letörtebb hangon)
- Azt még nem tudom. (jött a frappáns válasz)
   Anya benyúlt a zsebébe (részemről ekkor ígértem meg magamnak, hogy amennyi pénzt a gyerek kap, az adott napon a piacon én is csak annyit költhetek), elővett egy csillogó százast, a kislány kezébe nyomta, mire fel a gyerek azonnal s boldogan elszaladt. A mellettünk álló néni erre azt mondta, hogy jaj, el fog veszni a gyerek! Mire a kislány anyja rezignáltan kijelentette, hogy nem, sajnos nem fog elveszni. Gondolom a nőnek ez már a sokadik gyereke lehetett.

   Részemről az egy szem árva százasomat erre a gyerekeknek való fülbevaló készletre költöttem, de csak mert menthetetlenül megtetszett benne a nyuszi. Mikor a gyékényről felvettem, azt mondta rá az árus, hogy az kérlek 500 forint lesz, mire fel természetesen közöltem vele, hogy biztosan nem annyi, mert én a mai nap csak egy százast költhetek, mire fel az árus azt mondta, hogy akkor legyen 100, csak vissza ne tegyem, mert aznap még alig árult valamit.
   Amint néhány méterrel tovább értem, menten szemeim elé került a jelen cikk témája műszer, amit persze - mivel a százast már elköltöttem - nem vehettem meg. A nagyon fáradtnak tűnő arcú nő amúgy mindent 100 forintért adott. Mikor már visszafelé jöttem a soron, újra megálltam a szerencsétlen arcú eladónő előtt, bár tudtam, hogy lett légyen amit kinézek magamnak bármekkora kincs is, korábban tett ígéretem szerint akkor sem vehetem meg. Ami a nem különösebben érdekes árukészletből a jelen cikk témája műszeren felül megtetszett, az egy átlagos lapaj okostelefonnál kétszerte nagyobb valami volt, amiről részemről nem tudtam eldönteni, hogy mobiltelefon-e, vagy GPS navigáció, esetleg tablet, vagy valami egészen más. Ekkor érkezett meg mellém a piac egy illusztris tagja, kinek kellemetlen és kifejezetten unszimpatikus szokása, hogy kiszedi az ember kezéből az épp nagyban vizslatott árut. Már úgy értem azért, mert mindenkit lenéz, számára csak az a fontos, amit ő akar. Miközben a hatalmas kijelzős valamit nézegettem, folyton odanyúlkált. Ez engem persze nem azért zavart, mert a valamit én akartam megvenni (hiszen a maximalizált százast már elköltöttem), hanem mert primer bunkóságnak tartok elszedni valakitől valamit, még akkor is, ha az a valami még nem is az övé. Mivel nem szeretek konfrontálódni, így a bosszúnak egy másik, mondhatni sokkalta nemesebb útját választottam. Mondtam az embernek, hogy nézze csak, egy kicsit még működik. Ekkor felé tartottam a valamit, megnyomtam rajta egy gombot, mire fel a kijelző néhány másodpercre kiírta, hogy Navon (ez gondolom a gyártó neve), majd egyből el is halványult. Mivel az ember továbbra is nyúlkált az izéért, amivel persze egyre inkább bosszantott, gondoltam én is szemét leszek. Mármint azt mondtam neki, hogy én már lealkudtam ötezerről kettőre, de nekem végül is nem kell. Bár a Navon bigyót nem én árultam, az ember az én kezembe nyomta a két ezrest, amit a távozása után átadtam a szerencsétlen arcú eladónőnek, aki erre azt mondta: De hát én mindent százért árulok... Én meg elmeséltem neki, hogy mennyire nem szeretem a suttyó akarnok embereket.
   Mivel a Navon valamit szó szerint húszszoros áron adtam el, a meggyötört arcú nő nem győzött hálálkodni, valamint győzködni róla, hogy ha már ilyen rendes voltam, akkor legalább vigyek valamit, amit természetesen nem kell kifizetnem. Szóval így került birtokomba ez a meglehetősen koszos műszer, a szokásos százas helyett végül ingyen.

   Ami aztán a szokástól eltérően nem a pince mélyén, hanem a kád szélén végezte. Erre amúgy jelen esetben nem az volt az ok (illetve nemcsak az), hogy a műszer koszos, hanem az is, hogy megígértem magamnak, hogy amit a piacon pénteken veszek, azt még aznap szét is kell szedjem, különben szombaton a piacon nemhogy nem vehetek semmit, de már eleve ki sem mehetek! Pontosan ezért választottam a nyuszis fülbevalókészletet. Mármint azért mert azt ugye nem kell szétszedni. Erre fel tessék, itt ez a műszer. Az mondjuk igaz, hogy ezt nem vettem, hanem kaptam, de attól még az ígéret ígéret marad.
   A "kaptamhoz" csatlakozva, talán szörnyet is halnék, ha nem mesélném el, hogy már a bicajomhoz közelítve újra felhangzott mellettem a korábbi kiáltás. Anya, anya, anya!
- Mi van már megint? (kérdezte anya letörten)
- Malacom van. (felelte a kislány)
- Malacod? (kérdezte anya kissé csodálkozva)
- Igen! (mondta a kislány, majd előrántott a háta mögül egy rózsaszín malacot)
- És ezt a hatalmas malacot 100 forintért adták? (kérdezte anya a plüssmalac tényleg nem mindennapi méretén hitetlenkedve)
- Nem, hanem azért kaptam, mert annyira aranyos vagyok, hogy meg kell zabálni! (mondta a kislány, majd a malacot lóbálva újra elszaladt)
Részemről anya tekintetéből simán kiolvastam a kérdést, miszerint:
- Nem tud valaki egy orvost, aki négyéves gyerekre is vállal abortuszt?

   Miután a pusztán kedvességemért (haszonhajtás) ajándékba kapott műszert a fürdőszobában alaposan megfürdettem, kitettem az ablakba, mondván a huzatban percek alatt megszárad, s korábbi ígéretemnek megfelelően már szedhetem is szét.

   Hogy a műszer nem a polc szélén pihent, arra ékes bizonyítékkal szolgál ezen felirat, mely szerint valaha egy akku áramát mérte. Hogy a töltő vagy a kisütő áramot, az mondjuk nincs odaírva.

   A fáradt arcú nő által árult összes többi kacat is nagyjából ilyen, vagyis egy kissé már hiányos volt. A képet már a szöveg lektorálásakor nézve, kiszúrtam rajta, hogy nemcsak a műszer háza, de még az egyik műszercsavarja is törött. Persze ajándék műszernek ne nézd a fogát, illetve jelen esetben sarkát.

   A műszerháznak egy kissé tégla formája van, ami engem legfeljebb azért bánt, mert így a doboz csak nehezen újrahasznosítható. Már úgy értem, hogy miközben mérés közben felülről szinte sosem szoktam műszert nézni, addig ha az innen nézve jobb oldali lapjára állítom, akkor a doboz túl könnyen dől fel. No nem mintha olyan sok meló lenne készíteni hozzá két oldalról felcsavarozható talpat...

   A műszert alulról nézve, első nekifutásra azt gondoltam róla, hogy a doboz univerzális. Mármint az anyagánál szürkébbel elfedett rész a teleptartó helyét takarja el. Amúgy persze nem, mert az ott a mérőmű doboza, ami mondjuk nem tudom miért jön ki egészen a hátlapig.

   Ehhez képest a tartalmon csak néhány kósza porszem volt található, kivéve a sarkokban némi plusz sarat, valamint egy apró zöld hernyót, amit a gubójából én sodortam ki a porecsettel.

   Már csak ez a kapcsoló is megérte azt a százast, amit tulajdonképpen ki sem kellett érte fizetnem. Mint az a háttérben látszik, a doboz valóban univerzális, épp csak a fém díszlap cserélődik rajta az igényelt lyukak számának megfelelően.

   Azért kapott maga alá védelmül egy rongyot, mert ha már egyszer letisztítottam, akkor ugyan ne ragadjanak rá át az asztal lapján mostanában mondjuk már nem annyira hemzsegő gyantacseppek, amik aztán szappanos vízzel már nem, csak alkohollal jönnek le.

   A söntöket hordozó panelt abból a szempontból nézegetve, hogy annak helyére beférne-e egy általam megálmodott elektronika, végül arra a következtetésre jutottam, hogy mind a hang, mind a térerőmérő befér. Majd kisvártatva azt is sikerült kikövetkeztetnem (mondjuk ezt sem volt nehéz), hogy az említett két műszert már nem ebben az életemben fogom megépíteni.

   Miközben balra egy keret látható, addig jobbra a műszer fedelében is jelenlévő sár már nem, mert mire észbe kaptam, hogy az azért van annyira érdekes jelenség, hogy megérné lefotózni, addigra már rég kikeféltem.

   Mármint az volt érdekes a műszerben látott sárban, hogy az a képen látható, az egész fedélen körbefutó gumiperem ellenére jutott be, miközben a műszer hátulról teljesen zárt. Mondjuk a víz is bejutott valahol. A lehetőségeket tovább nézegetve, a sár és a víz valószínűleg az üveg mellett jutott be.

   Ez egy úgynevezett feszített szálas mérőmű (mármint egy feszített acélszál a tengelye), amit nemcsak azért nem mutatok meg közelebbről, mert ezt a műszert nem áll szándékomban tönkretenni, hanem azért sem, mert ha szovjet gyártmányút is, de olyat már mutattam.

   Mikor már majdnem nekiálltam összerakni, bár ennek nem sok értelme volt, de attól még úgy döntöttem, hogy a belülről kissé még koszos hátlapot mindenképp újra meg kell fürdetnem.

   Mire fel a műszer maradványai az asztal pultjának tetejére kerültek. Miután ez megtörtént, egyből rájöttem, hogy ez mennyire veszélyes. Mármint azért, mert bármiért véletlenül odanyúlva, olyan nincs, hogy el ne törném a mutatót.

   Ennek ellenére nem az előlap felszerelésére, hanem a hátlap elmosogatására mentem rá, ami aztán (mivel ez itt a leghuzatosabb hely, természetesen a fejemen kívül) a fürdőszoba ablakában végezte. Ez annyira igaz, hogy mire kettőt fordultam (konkrétan levittem a szemetet, majd meglocsoltam a növényeket), az addigra megszáradt dobozt az ablakból már vehettem is el.

   Nemcsak a műszert, de PC ventilátort, valamint a processzor elbontásából megmaradt hűtőbordát is annyira, de tényleg annyira le kellene már vinnem, hogy szinte fájt, mikor ezt nemhogy aznap, de hosszú napokon át nem tettem meg...