Miközben nagyban próbáltam megfejteni, hogy a mindent tudó táblázatomban mégis hogy a csudába támadhatott akkora kavarodás, amit csak egy hirtelen megírt farigcsálós cikkel tudok egyenesbe hozni, a párom a lakásban található plüssökkel és babákkal múlatta az időt. Mit ne mondjak, egyik elfoglaltság fontosabb, pláne értelmesebb, mint a másik! Az persze igaz, hogy legalább lekötöttük magunkat.
   Én speciel olyan jól elvoltam a táblázat hibájára történő rácsodálkozással, valamint persze azzal is, hogy kitaláljak rá valamit, hogy a gallérom mögé begyűrt Snoopy kutya sem zavart. Amúgy, bár szőrös vagyok, de nincs kecskeszakállam. Mármint ami az állam alatt látszik, az a fürdőszoba ajtajára szerelt akasztóról lógó kábelek árnyéka.

   Miközben Andi a babákat és plüssöket játszós formába rendezte, én rájöttem mi okozta a táblázatban talált különös hibát. Az persze egyértelmű, hogy én, de ezen túlmenően az, hogy mikor a táblázatot még valamikor évekkel ezelőtt feltöltöttem, akkor annyira bíztam magamban (vagy egyszerűen csak mellényúltam), hogy a 971-es, konkrétan huszonkettedik farigcsálós cikket véletlenül késznek vettem, pedig az eredeti témának csak a felvázolásáig jutottam. Ez amúgy (mármint az eredeti téma) a konyhai zacskózárók tartója lett volna.
   Hogy miért nem építettem meg, mikor akár tízre, de tán még százra is futná a faanyagaimból? Ennek több oka is van. Részben a lustaság, részben a feladat nehezen leegyszerűsíthetősége, részben pedig az volt az ok, hogy bár belefogtam, és persze tényleg jól mutatna a konyhaszekrényen valami olyan alkalmatosság, amiben szépen állnak a zacskózárók, de annyira komoly azért nincs ez az igény, hogy megfelelő szintű késztetést éreztem volna az egésszé történő kerekítésére.
   Hogy hány ehhez hasonló állapotú, pláne hozzáállású projektem van? Ezt most inkább hagyjuk... Elég legyen hozzá annyi, hogy bár a valós időben ekkor már a 223-as farigcsálós cikk is elkészült, még mindig rengeteget láttam a jövő ködében felvázolódni. Vagyis ha sokáig élek, akkor sok lesz, ha meg nem, még akkor is, hiszen rengeteget írtam meg belőlük előre.

   Ha esetleg valaki nem tudta volna, hogy mi az a zacskózáró, akkor tessék, íme az amúgy nagyszerű találmány, amivel egyetlen könnyed mozdulattal lehet lezárni egy már kinyitott zacskót.

   Ez pedig a jelenlegi tartó, ami ha jól dereng, valaha egy Vital center nevű szörnyszülött, már az első bekapcsoláskor elhalálozó konyhai masina alkatrésze, konkrétan mérőpohara volt.
   Na most ami az adott időpontban szintén volt, az némi hajlam a szerzőben a hiányzó farigcsálós cikk lehető legegyszerűbb pótlására. Az az út sajnos nem volt járható, hogy korábbra hozok egy későbbit, mert a cikkekben található linkek már előre be vannak szúrva, a hiányzók pedig fel vannak írva. Vagyis ha így csaltam volna, akkor egy csomó cikket újra át kellett volna olvasnom, hogy nem utalok-e bennük egy olyan cikkre, természetesen beszúrt linkkel együtt, ami még meg sem jelent. A legegyszerűbb megoldás persze az lett volna, ha egyszerűen csak kitörlöm a táblázatból a kavarodást okozó sort. Hogy ezt miért nem tettem meg...
   Aztán ott volt még megoldásnak az is, hogy keresek egy a szokásos módon félbehagyott, azonban könnyen befejezhető farigcsálós cikket, és azt kerekítem egésszé. Mivel ilyet nem találtam, nekiálltam keresni helyette valami olyan témát, ami legalább első ránézésre könnyen befejezhetőnek tűnt.

   Hogy sokat nem akartam vesződni a feladattal, azt már csak az is kitűnően mutatja, hogy az első ötletem egy IKEA fiók kiürítése volt, ez azonban - mert egyes gépek magasabbak a helynél - nem jött be.

   Azt a másik zseniális (hát persze...) ötletemet, miszerint egy a képen láthatókkal egyező szabvány dobozt ürítek ki, akár itt fent, akár a pincében, amit persze aztán felhozok, na azt meg az torpedózta meg, hogy a szobába - normális elhelyezéssel - már nem fér be több ilyen doboz. Ez amúgy tulajdonképpen nem igaz, hiszen bármikor kiüríthetek egy polcot (hát persze...), amire aztán egy ilyen doboz lazán odafér, csak valahogy ez az ötlet sem nyerte el a tetszésemet.

   Amit a tévé és a zsiráf között látunk (csak ugye nem), az egy váltás ágynemű, amit amolyan női módon, egy terítő segítségével tűntettem el. Fényképezőgépek a polcon, terítővel letakarva? Ez hiába marhaság, mégis komolyan elgondolkodtam rajta, ami valószínűleg annak volt köszönhető, hogy máshoz nem volt kedvem.

   Mivel az, hogy nulláról hozzak létre egy dobozt, az adott pillanatban ördögtől való gondolatnak tűnt, így ami tárolót a hallban láttam, abba mind nekiálltam beleképzelni a fényképezőgépeket. A két fiók közül az egyik bevetése például hiába tűnt első ránézésre kiváló ötletnek, ha egyszer a hely nem elég mély.
   Na most ha nekiállok belőle legyártani egy mélyet, de azért akkorát, hogy még kényelmesen odaférjen a polcra, az ugyan jó ötlet, csakhogy a kivitelezése nem annyira egyszerű, mint amilyen semmi kis munkára én az adott pillanatban vágytam. Már ha volt ilyen igényem egyáltalán... Vagyis már megint ott tartottam, hogy tulajdonképpen még sehol.
   Vannak olyan projektek, tárgyak, melyek annyira be akarnak fejeződni, hogy csak néz az ember, hogy mennyire ott van hozzájuk minden kézközelben, és persze akadnak olyanok is (jaj, de még milyen sokan), melyek legfőbb tulajdonsága a szinte folyamatos gáncsvetés. Az persze igaz, hogy meg kell keresni a legjobb megoldást, de ha egyszer valami nem akar élni...

   Ez a paprika például kiváló példa rá, hogy a dolgok hozzáállása idővel képes megváltozni. Mármint szegény növény egész nyáron csak szenvedett, már majdnem több levele hullott le, mint amennyi egyáltalán volt, s mikor október közepe táján már ott tartottam, hogy kész, ennyi volt, mennek vissza a cserepek a pincébe, az addig döglődő paprika egyszer csak megemberelte, akarom mondani megnövényelte magát, tőből hozott egy új hajtást, majd ha kissé szégyenkezve, valamint rejtve is, de nekiállt virágzani.

   Az én ötleteim a fényképezőgépek elpakolására persze nem szöktek szárba. Ráadásul nemcsak ezt a két gépet kell eltennem, mert találtam egy harmadikat is. Arról már nem is beszélve, hogy bármikor megtörténhet, hogy veszek a piacon egy újabb gépet, mikor épp olcsón adják. Vagyis vagy sok hely kell, vagy az öregecske, már nem használt, pláne hibás gépeket ki kell selejteznem.

   A minap valami olyan feladatom támadt, melynek keretében papírokat kellett volna szortíroznom, csak nem találtam hozzá megfelelő tárolót. (milyen érdekes, hogy a fényképezőgépekhez sem...) Hogy mi volt a feladat? Ez mondjuk nem maradt meg, csak a hozzá keresett, de persze nem talált tároló emléke, aminek az lett a vége, hogy a piacon ezt a csodás kis akármit meglátván, azonnal felkaptam.
   Ahogy ácsorogtam vele teljesen határozatlanul, el nem tudván képzelni, hogy mégis mi a csudának nekem egy ilyen, az eladó 500 forintról indulva úgy ment le az árral egészen 200-ig, hogy én nemhogy egy szót sem szóltam, de talán még csak nem is hümmögtem! Hiába nem jutott eszembe, hogy mire kell (ez amúgy azóta sem derült ki), mert 200 forintot pusztán dísznek is megért.

   A hallba visszatérve, a sarokban elhelyezett átlátszó IKEA dobozokat abból a szempontból vizsgálva, hogy vajon megfelelnek-e fényképezőgépek tárolására, hiába volt a válasz egyértelműen igen, ha egyszer ezek a dobozok túlméretesek. No nem a fényképezőgépek mennyiségéhez képest, hanem csak a könyvespolcaim szélességéhez képest. Itt meg ugye nem lehet a fényképezőgépes doboz, mert ezt a helyet valami egészen másra, konkrétan az épp nagyban futó projektek tárolására szánom. Hogy ehhez képest az egyik dobozban egy már több mint egy évtizede szétszedett lapozós órás rádió van, míg a másikban egy szintén nagyon régóta őrizgetett PDA? Hát ja. Ha mást nem is, de azt biztosan ki lehet rólam jelenteni, hogy nem kapkodom el a dolgokat, ami persze ha csak ritkán is, de néha azért jól tud jönni.

   Most például a pákatrafót tartalmazó fiók előtt állomásoztatott, az előbb mutatottól eltérő méretű IKEA doboz képében sikerült megtalálnom a sikerhez vezető legrövidebb utat. Hogy ebből a dobozból vagy kettő kell, vagy a képen láthatónál kétszerte szélesebb, az ugyan egyértelmű, épp mint ahogy az is, hogy átlátszó dobozokból rengeteg különféle méretűt és típusút lehet kapni.

   Mikor a dobozt a földről felkaptam, majd rátettem a legfelső polcra, komolyan elcsodálkoztam a lelkesedésemen. Azon viszont, hogy mikor ezzel megvoltam, a lelkesedésem azonnal alábbhagyott, na azon viszont már nem csodálkoztam el. Mármint azért nem, mert közbejött az ebéd, ami persze teljesen kiütött, mire fel már borultam is be az ágyba.

   Miközben egy farigcsálós projekt lényege az, hogy annak keretében magam készítek valamit, ez most mégsem így lesz, amit ha nehezen is, de végül sikerült magamnak megbocsátanom.
   Hogy végül nem magam készítettem el a fényképezőgépeknek szánt dobozt, az nemcsak annak volt köszönhető, hogy lusta voltam (a helyzet amúgy azóta sem változott), hanem annak is, hogy nem volt hozzá megfelelő mennyiségű átlátszó anyag. Mármint egy az összes gépnek elegendő méretű vitrines doboz átlátszó előlapjához nem volt üveg, vagy plexi, esetleg polikarbonát.
   Miután az IKEA oldalán az összes dobozméretet megtekintettem, majd tényleg lemondtam róla, hogy magam készítsek dobozt (amúgy meglepő módon nagyon rezgett a léc, hogy mégis) végül ugyanannál a méretnél kötöttem ki, mint amit az előbb már oda is próbáltam a polcra.
   Kezdetben úgy volt, hogy mivel a párom épp készült az IKEA-ba menni, így már csak az egyszerűség jegyében is vele hozatok két dobozt, csakhogy végül Andi egyrészt mégsem ment, másrészt számon kérte rajtam a beígért sajtos sütit.

   Mivel nem jött új doboz, gondoltam megnézem, hátha akad belőle a pincében két üres. Azért kell kettő, mert ugye egy dobozba nem fér bele az összes gép. Ha csak egy dobozt találok, azzal is megoldható a dolog, de akkor le kell cserélnem a pákatrafós fiók előtti dobozt valami más típusúra.
   Mikor a pincébe leértem, a lomos pince folyosóajtajának kilincsén valami kerek izé fogadott. Mikor már épp kezdtem volna örülni, hogy kaptam valakitől valamit (mármint úgy gondoltam, hogy ezt biztos nekem hagyta itt valaki), akkor rájöttem, hogy ez bizony én magam voltam, csak még valamikor napokkal ezelőtt.

   Mivel a tűzifás pince padlóján találtam egy dobozt (bár ez most még tele van), a lomos pincében már csak egy üreset kell hozzá találnom, hogy már kezdhessem is a pakolást. A Grundig magnó mindeközben nem hitte el, hogy már megint nem miatta evett ide a fene.

   Amit ezen a képen látunk (csak nem), az a lomos pincei asztalom, amit direkt azért tettem ide, hogy legyen mire kiborítanom a dobozaimat, vagy elvégezhessek rajta mondjuk egy olyan egyszerű munkát, mint mondjuk a kertkapu zárjának javítása. Kiváló terveimhez képest szegény asztalt úgy megraktam kacatokkal, hogy már ki sem látszik alóluk. Ezen a helyzeten persze most sem fogok segíteni, hiszen nem ezért jöttem.

   Hanem átlátszó dobozért, amiből nemhogy egyet, de mindjárt kettőt is, pláne üreseket is találtam. Hogy a kép ne legyen annyira rózsás, a dobozok nemcsak úgy egyszerűen alul vannak, hanem fogalmazzunk finoman úgy, hogy k*rvára alul!

   Ez persze csak akkor látszik, ha egy kicsit távolabb megyek, ami a már-már végtelenségig fokozott rendetlenség miatt nem igazán volt egyszerű, pláne biztonságosan kivitelezhető mutatványnak nevezhető.
   Miközben jobbra lent egy (amúgy két) kvarclámpa látszik, addig balra fent egy hő és páratartalom mérővel felturbózott falióra, ami mögé egy robotporszívót rejtettem el. Mindeközben a pincei székemen (megjegyzem helyettem) egy kisebb LCD tévé és egy szintén LCD monitor ücsörög. A keresett műanyag dobozokon tornyosuló papírdobozok tetején pedig egy laminálógép. A fekete kosárban pedig olyan érdekességek találhatók, mint mondjuk a napelem, az Orljonok zsebrádió, meg az autós lámpa, no meg a gyermekjáték mosógép. Míg a két rövid fehér csík gardróbszekrénybe való világítás, addig a náluknál hosszabb egy hosszú fénycsövet helyettesítő, amúgy persze szintén LED-es fényforrás.

   Miután az átlátszó műanyag dobozokat a torony alól kiszedtem, egyből pakolhattam is vissza. Az előbb említett óra amúgy egy Orion 449-es rádión ül, amit a bemutatása után valószínűleg el fogok cserélni valami nálánál sokkalta kisebbre.

   Nagyon úgy néz ki, hogy sajnos hiába minden erőfeszítésem, mert annak ellenére, hogy a valós időben már több mint 100 barkácsolós, valamint 500 körüli szétszedős cikkel előbbre járok, a pincei folyosó még mindig úgy néz ki, mintha nem fordítottam volna rá elég energiát. Mondjuk ha minden igaz, akkor a jövő évi tevékenységem már látványosan közelebb fog vinni a rendhez, amire nemcsak a pince, de a lelkem is komolyan rászorul. Mármint annyi energiát beleölni, mint amennyit én a pincei rend érdekében felhasználtam, majd ennek ellenére azt látni, hogy egy csomó cuccom még mindig a folyosón hever, az engem annyira lever... Jelen pillanatban annyira, hogy a látvány hatására még a szokásosnál is nagyobb sebességgel menekültem vissza a lakásba.

   Miközben az átlátszó dobozok előbb a csapba, majd mosogatás után a ventilátor elé kerültek, addig a bennük felhozott két bigyó - a lakásban uralkodó kupi szintjét emelendő - az előszobában maradt.

   Annyit azért igazán megtehettem volna, hogy behozom őket az asztalra. Ezek az apróságok amúgy arra valók, hogy a róluk készült szétszedős cikkekkel töltsem fel a farigcsálós cikkek között hármasával kihagyott hézagokat. Meg persze arra is, hogy kielégítsék a kíváncsiságunkat.
   Miközben én nagyban azon törtem a fejem, hogy volt-e már szétszedve USB töltő, a párom annak ellenére hallatott a szobából szöszmötölő hangokat, hogy az előbb kidőlt.

   Épp mint ahogy az is csak nagyon nehezen magyarázható (én speciel már eleve meg sem próbálom), hogy az apró elmaradások a lakásban 11 című szerteágazó barkácsolós projekt keretében miért vagyok képtelen (megjegyzem már hosszú hónapok óta) elkészíteni a csiszolómalom 1.0 című, amúgy szintén farigcsálós projekt motorvezérlőjének panelját.

   Na most az, hogy a képek ilyen szépen sorjáznak egymás után, az még véletlenül sem jelenti azt, hogy a dolgok is ilyen szép sorjában történnének meg. Mikor ez a kép készült, aznap például annyi volt a teljes teljesítményem, hogy egy a polcon ki tudja miért a többitől különtett ecsetet betegyek a társai közé.
   Hogy a pincéből felhozott dobozoknak egy óra sem kellett a száradáshoz, az ugyan igaz, csakhogy az is, hogy nekem sokkal több időre volt hozzá szükségem, hogy újra felpörögjek. Közben persze többször is ráfordultam a saját építésű mini vitrines szekrény készítése című feladatra, de a késztetés valahogy sosem érte el azt a szintet, hogy az amúgy nagyszerűnek, pláne kivitelezhetőnek tűnő projektből legyen is valami. Még annak ellenére sem lett belőle semmi, hogy ha fizikailag ugyan nem is, de gondolatban attól még megtaláltam a pincében az előlaphoz szükséges üveget, ami nemhogy füstszínű, de még a zsanérhelyek is megvannak rajta! Végül valahol ott adtam fel, hogy a Réka szekrénysor vitrinüvege nehéz, ezért ki kellene rá találni valamit, nehogy még a nálánál könnyebb faszerkezetet az üvegajtó a kinyitásakor felborítsa. Hogy ehhez egy szem csavar is elég? Na ja. Le sem tagadhatnám, hogy milyen könnyen feladom.

   Pedig amúgy a Philips magnótól balra bőven lenne számára hely. Mármint a megálmodott vitrines szekrény számára. Ez a pozíció amúgy nemcsak azért lenne előnyös, mert bár az asztalra felállva, de attól még elérhető, hanem azért is, mert a polc és a plafon között 52 centi a hely, vagyis a megépítendő aprócska bútorban simán elférne két polc.
   Mikor ezt a képet már vagy 5 perce nézegettem (mit ne mondjak, írni sem írok valami gyorsan), bár a magnótól jobbra álló dobozról rájöttem, hogy az már nem egy GE fali telefont, hanem forgatógombokat tartalmaz, a Franzis rádió mögötti, amúgy valaha a Tronic töltőt tartalmazó dobozról képtelen voltam kitalálni, hogy mégis mi lehet benne. Mert ugye egy üres dobozt azért csak nem teszek már el.
   Mint az úgy két hét múlva, már a cikk lektorálásakor kiderült, a töltő dobozában - meglepő módon - egy töltő van. Ez számomra azért volt meglepő, mert nemcsak úgy tudtam, hogy a másik ugyanilyen töltő a pincében van, de tényleg ott is van. Mint az később kiderült, ez úgy lehetséges, hogy anyám valamiért (gondolom kértem, hogy ne hagyja ott) hazahozta a telki töltőt.

   Mármint csak a digitálisak, mert az analógok kint maradnak dísznek. Amúgy ez is egy nagyszerű hely lenne a megálmodott vitrines szekrénykének, bár ide azért (de csak mert mert a puha ágy felett van) nem annyira egyszerű felmászni.

   Miközben az előző képet még a valóságban nézegetve azon sajnálkoztam, hogy szegény szalagorsók milyen durván beporosodtak, én meg ugye az ágyam feletti polcon nem érem el őket, hogy néhány megfelelő méretű tasak előtúrása előtt méretet vegyek, ezt a másik képet már azért, mert ugye kézközelben is akad (amúgy 27 centis) NAB szalagorsó.

   Miközben megfelelő méretű tasakot nem találtam, a fényképezőgépeket tartalmazó dobozokat a polcról elvéve egyből kiderült, hogy ezen a ponton a dobozok nem véletlenül lettek egymásra tornyozva. Mármint valaha itt volt egy általam épített ionizátor, ami annyira vonzotta a port, hogy mire észrevettem mit művel a háta mögötti fallal, addigra a porsávokat már le sem lehetett takarítani. Vagyis ide mindenképp valami olyan való, ami eltakarja a szürkesávos falat.
   Mondjuk amennyiben az alsó polcára kerülnének a még használható gépek, akkor akár itt is állhatna a szépre álmodott vitrines szekrényke. Ezt persze azért mondogattam magamnak (szinte az összes lehetséges helyszín bámulása közben), hátha mégis elkészítem. De persze nem...

   Miközben a négy Samsung gép már feladta, addig a többi tulajdonképpen még jó. Hogy már egy csomó olyan működő gépem van, amivel azt kezdek, amit csak akarok, de azt a tervemet még mindig nem valósítottam meg, hogy az egyikből kiszedem (lebontom a CCD-ről) az infravörös szűrőt, az mondjuk szó szerint szégyen. Mondjuk a megvalósulatlan terveim számának tükrében azért nem olyan csúnya, hogy eddig még nem mertem belerombolni egy amúgy jól működő fényképezőgépbe. Amint ezt leírtam, menten tudatosult bennem, hogy miért fogom a piacon mégiscsak megvenni a következő fényképezőgépet. Mármint azt majd csak azzal a felkiáltással vehetem meg, hogy mindenképp ki kell belőle barmolnom az infravörös szűrőt, amit aztán egy az optika elé helyezettel fogok pótolni.
   Hogy az ehhez a mókoláshoz szükséges infravörös szűrőt már megvettem, vagy sem, azt mondjuk nemcsak nem tudom, de a pincében az optikás dobozhoz már eleve oda sem férek! Polárszűrőm mondjuk biztosan van, mert annak létezése valahogy megmaradt.

   Na így holt hamvába a szerző nagyszerű, konkrétan vitrines szekrény építős projektje, mindössze azért, mert lehet kapni a boltban átlátszó dobozt. (meg persze azért is, mert itt valaki k*rvára lusta) Ha szép nem is lett, de így legalább már nem porosodnak a gépek.

   A filmes gépek mondjuk még igen, ez azonban nem érdekes, mert ezeket tényleg csak dísznek tartom. Mármint direkt ezért vettem meg őket, kifejezetten nyomott, mindössze néhányszáz forintos áron, hogy valami szép is legyen a polcon, nem úgy mint az oda épp most feltett átlátszó dobozok...