Mármint az ilyen lyukakat, melyek valószínűleg egy korábbi, mondhatni óvatlan mosógép kihúzás alkalmával keletkeztek. Mivel a múltkor tettem velük egy olyan irányú próbát, melynek keretében azt vizsgáltam, hogy a hiányosságokat a puszta fehér festék elfedi-e, az a próbálkozás azonban csúfos kudarcba fulladt (lásd az eredményt), így most kénytelen leszek a gipszet mégiscsak elővenni.

   Ami végül innen került elő, de csak többedik próbálkozásra, ami azért volt, mert a gipszes zacskóra is az van írva, hogy Rigips, csak az ott nem a tartalmat, hanem a márkát jelöli. A holtponton végül az lendített át, hogy ha nehezen is, de végül azért csak beugrott, hogy a Rigips Rimano glett zacskóját eddig még ki sem nyitottam, így a másik zsák nem lehet más, mint az épp nagyban keresett gipsz.

   Mikor már majdnem eljöttem, akkor eljátszottam a gondolattal, hogy épp nagyban a spaklit keresem (mármint már odafent a lakásban), azonban a még mindig hatalmas kupiban semerre sem találom. Ekkor kihúztam az egyik pincei szerszámos fiókot, melyben mindjárt két spakli is virított.
   Ez amúgy rövid időn belül kétszer is megesett. Mármint az, hogy a dolgok állásán többször is elgondolkodva, kénytelen voltam a pinceajtóból visszafordulni. Míg az egyik esetben a fehér szigszalag, addig a másikban a felmosószett miatt.

   Miközben a felmosó a lépcsőház takarításához kellett, addig a fehér szigszalag az újragipszelendő részek és a fürdőszoba kövezete közötti, legalább úgy nagyjából egyenes vonalú határoláshoz.

   Hogy az előbb legalább a gipsz nem volt szétkenve a bordó kövezeten? Ez mondjuk igaz, csakhogy az is, hogy még az ilyen apró javítások is úgy kezdődnek, hogy nyitásképp kissé (már amikor csak annyira) megnő a kupi. Később persze majd lecsökken, és még szép is lesz a küszöb melletti rész. Már ha az lesz. Már ha nem fogom szétjárni a kacsa lábaimmal a küszöb mellé odakent festéket...

   Bár azt is, de a ventilátorral alapvetően nem a mellément gipsz felmosása utáni nyomokat szárítom, hanem magát a gipszet. Mivel annak még csak esze ágában sem volt kifehérednie, a további munkával várnom kellett egy napot. No nem mintha ez annyira nehezemre esett volna...

   Ez a kép már a második réteg festék felkenése után készült. Bár tisztára úgy néz ki, mintha már jó lenne, csakhogy ha nem a fényképezőgép nézi vakuval, hanem a szerző a szemével, akkor nagyon is látszik rajta, hogy a felület mennyire kívánja a harmadik réteg festéket.

   Épp mint ahogy a konyhaszekrény széle is, amire valami csoda folytán mindig valami olyan anyag (mármint kaja) kerül, ami a fehér festéket menthetetlenül megszínezi. Ez annyira így van, hogy most festem át ezt a részt harmadszorra!

   Miközben a háttérben még mindig az ajtók festésével voltam elfoglalva, idővel azok az apróságok is nekiálltak egésszé kerekedni, melyekbe időközben csak úgy mellékesen csaptam bele. A szoba sarkában száradó béka mondjuk a nagymosás eredménye, de azt is meg kellett csinálni, mert már nagyon telítve voltak a ládák. Mármint a szennyest tartalmazó ládák, melyek a minap végre visszakerülhettek a fürdőszobába. Lehet, hogy ez így egy kissé zavaros, no de mit tehetnék, ha egyszer a valóságban is így volt? Mármint most épp kismillió projekt csúszott egymásra.

   Bár a három réteg festék felkenése még összesítve sem került néhány percnél többe, de mivel az egyes rétegek között várni kellett egy-egy napot, ráadásul a szigszalagon valamiért lassabban száradt a festék, egyszerűen nem engedhettem meg magamnak azt a luxust (mármint az időigénye miatt nem), hogy a dolgokkal ne egyszerre foglalkozzak.
   Egyszer persze mindennek eljön az ideje, s mikor ezt megtette (mármint idővel már nem fogott a küszöb mellett a festék), akkor óvatosan felhúztam a kőről a szigszalagot, nehogy még feltépjem vele a friss festés szélét. Mint az balra látható (csak nem nagyon), a festék - hiába simogattam le a szigszalagot a padlóra többször is - egy kissé aláfolyt.

   Ha már szóba került a csoda, akkor itt említeném, illetve mutatnám meg, hogy a szemetesbe bedobni kívánt műanyag darabka (ami amúgy az előbb még egy mézes cukrot rejtett) a sztatikus feltöltődés okán úgy feltapadt a szemetes oldalára, hogy csak harmadik nekifutásra sikerült a lyukon belülre kényszerítenem.
   Ha meg már szóba került a "kényszer", akkor azt is megemlíteném, hogy mivel ez az utolsó anyám nélkül töltött nyaram (mármint eladtuk a telket, s így anyám már nem megy ki többet), így a mindenféle nagyobb rumlival járó felújítások terén ebben az évben mondhatni kényszerpályán vagyok.

   Ahogy a fal a kapcsoló körül kinéz, azzal azért nem tudok mit kezdeni, mert ahhoz, hogy erre a falra rá tudjak festeni, ahhoz előbb le kellene mosni róla a régi, úgymond enyves festéket. Mivel ezt csak a fal teljes felületén lehet megtenni, ilyen kis darabon nem, ezért a koszos fal (valószínűleg a hátralévő éveimet is beleértve) ezennel így marad.

   Azt az apró, amúgy csak oldalról látható hiányosságot viszont ki tudom igazítani, hogy a kapcsoló háza és az ajtó tokjának pereme között hiányzik némi festék, csak kell hozzá kerítenem egy olyan apró ecsetet, amivel a résbe beférek. Szerencsére fehér festék az most épp van, hiszen bőven maradt a hall és a szoba közötti ajtó festéséből.

   A szoba hátam mögött elterülő része az adott pillanatban még úgy nézett ki, hogy azon a növények közé a napra száradni odakeveredett kapcsoló és spakli látványa szemernyit sem volt képes rontani.

   Hogy a kapcsoló mellett az ajtó széle immáron nem faszínű, hanem szép fehér, az szerintem nem annyira csinosítás (mármint ez a hiba csak nagyon fura szögből nézve látszott), mint inkább csak a lelkem könnyebbült meg általa. Mármint attól, hogy tudom, hogy már ez az apróság is kész. Hozzányúlni mondjuk még nem lehet, mert a harmadiknak felkent festékréteg még fog, de ez a probléma mondhatni magától megoldódik. Mármint a festék idővel megtörténő száradása által.

   Mikor néhány nap elteltével óvatlanul megkérdeztem magamtól, hogy mégis miért van a konyhaasztal szélén ekkora rumli, akkor egyben azt is, hogy a lakás többi pontján miért van, s már indultam is a helyére tenni, valamint visszaszerelni az utóbbi időkben széjjelrakott rengeteg apróságot.

   Hogy megérte-e a fáradságot, az egy jó kérdés. Mivel mint munkabefektetés csak két csavar ki és betekeréséről, meg persze néhány ecsetvonásról volt szó, szerintem hiába nem látszik, attól még megérte.

   Mikor az ember lefest valamit, majd kezében a még kissé festékes ecsettel teljesen határozatlanul ácsorog, olyankor persze szinte sosem ugrik be, hogy merre található az a mindössze néhány foltnyi, jelen esetben csíknyi hiány, amire a maradék anyagot kikenhetné. Amint viszont az ecsetet kidobta, vagy akár csak eltette, akkor azonnal, de legfeljebb néhány napon belül kiderül, hogy mi maradt ki.
   Jelen esetben a hall és az előszoba közötti ajtótok díszléce melletti hézag, amit persze a festés előtt még be is kell tömni valamivel. Ez amúgy nem jelenthet gondot, hiszen épp az előbb végeztem a fürdőszobai küszöb gipszelésével, ami persze (mármint az "épp az előbb" időhatározás) a valós időben napokat jelentett.

   Ez majdnem úgy néz ki, mint ahogy az előbb mutatott, csak a más színű részt már nem hiány, hanem kutyaközönséges gipsz okozza. Mármint az a rész az előbb még egy rés volt, amit az egyszerűség jegyében, valamint mert épp kéznél volt, az ujjamat használva szerszámul, néhány könnyed mozdulattal begipszeltem. Erre mindenképp szükség volt (mármint a rés betömésére), mert a semmin, vagyis a résen nem áll meg a festék.

   Ha meg már csináltam, akkor ezt a másik, a múltkor már késznek gondolt ajtókereten talált rést is begipszeltem. Miután a gipsz megköt (ez csak néhány perc), majd kiszárad belőle a víz (ez viszont már tovább tart), majd a mellément anyagot lemosom, majd a gipsz újra megszárad, akkor már mehet is rá a festék. Mivel a gipsz már alapból fehér (vagy ha olyan típus, akkor szürke), a teljes takaráshoz akár egyetlen rétegnyi festék is elég.

   Ha meg már amúgy is apró hibákat festek, akkor ugyan miért ne kenném le ezt a foltot is, ami a budi ajtajának keretén egy olyan ponton keletkezett, melyről nem is értem, mi módon, pláne mivel volt képes valaki leverni a festéket. No de egy lakás már csak ilyen. Mármint ha használja az ember, akkor folyton amortizálódik.

   Bár nem a vécé ajtajának kedvéért, hanem az amúgy is mindenütt előforduló apróbb hibák festékkel történő elfedéséhez már korábban előkészítettem egy ilyen kicsike ecsetet.

   Azt persze bőven lehet rá mondani, hogy ez még így is csúnya, azon azonban nem lehet vitatkozni, hogy mi néz ki rosszabbul. Mármint a fehér sávok azért csak jobban mutatnak a besárgult festésen, mint a korábbi fekete rések. Arról már nem is beszélve, hogy ha egyszer - valami csoda folytán - az egész keretet átfestem, akkor az előre begipszelt résekkel már nem kell újra foglalkozzak.

   Mivel a szigszalag és a tapétakés még ott volt a sarokban (mármint pont itt), az amúgy szinte soha el nem húzott szekrény alól pedig hiányzott néhány csíknyi fuga (nem mintha ez egy szekrény alatt bármennyit is számítana, legfeljebb tudatilag), szóval azt gondoltam, hogy ha nem most, akkor ezt az apró hiányosságot már sosem fogom pótolni, mire fel azon kezdtem el lamentálni, hogy vajon megéri-e (bárhogy is számoltam, egyértelműen nem) az apró rés betömésének kedvéért beruházni egy egész kartus barna színű tömítőmasszába, ami amúgy másra nem jó. Mivel az jött ki, hogy nem, így ha csak rövid időre is, de jegeltem a projektet.

   Mármint csak annyira rövid időre, mint amennyi ahhoz kellett, hogy lemenjek a pincébe, ahol is találtam a polcon egy még meg sem bontott csőnyi fugázót. Most már csak az a kérdés, hogy a beszerzése óta eltelt két és fél év alatt belenőtt-e a csőbe, vagy lesz szerencsém elhasználni belőle egy keveset.

   Mivel az adott időben épp a mellette lévő ajtót, valamint a fürdőszoba küszöb melletti részét festettem, így a pluszban odahordott anyagok és szerszámok mondhatni fel sem tűntek. Én persze tudtam, hogy lesz velük dolgom, csak próbáltam ezt a tényt az ingerküszöböm alá söpörni, ami amúgy sikerült is.

   Miután legalább a zsáknyi gipszet eltettem az útból, valamint a jobbra látható ajtószárnyra végre az utolsó, vagyis a harmadik réteg festék is felkerült, gondoltam ránézek a feladatra.
   Nyitásképp azt kell, pontosabban szólva kellett volna megtekintenem, hogy használható-e a fugázó, csakhogy semerre sem találtam a kibontásához szükséges sniccert, mire fel - kedvenc szokásomhoz híven, ráfogva valamire a dolgot - lazán feladtam. A sniccer persze nemhogy ott van a képen, de már az előzőn is szerepelt, undokul elbújva a kartus kinyomópisztolyában.

   Mivel a kinyomott anyag másnap még nagyon képlékenynek bizonyult (lásd az összenyomott részeket), a következő napon azonban már nem, így a parkett fugázó anyag bőven felhasználhatónak minősíttetett.

   Mikor azt mondtam, hogy jöhet a ragacs, hirtelen eszembe jutott, hogy előtte azért még illenék kipiszkálni a résekből a koszt, amiből amúgy (megjegyzem meglepő módon) alig valamicske került elő. Az mondjuk igaz, hogy ez a rés a hátam mögötti polctorony alatt található (vagyis fedett), csakhogy az is, hogy errefelé - mivel a polcosok egyben nem mozgathatók - csak nagyon ritkán van takarítva.

   Most már csak arra kell ügyelnem, de arra nagyon, nehogy rálépjek, mert akkor úgy fog tőlem kinézni a lakás, mintha belegyalogoltam volna a szaros cipőmmel. Ez amúgy szerencsére nem történt meg, mert voltam oly ügyes, hogy két napon át, míg csak meg nem száradt, épp ahogy a további munkát is, sikerült a ragacsot elkerülnöm.

   Mivel épp minden szükséges együtt volt hozzá, hogy apró dolgokat is lefessek, körbeszaladtam a lakáson, hátha akad valahol valami apró lekenhető. Mivel az legfeljebb egy frissen felújított lakásban fordulhat elő, hogy még semmiről sincs leverve a festék, vagy egyszerűen csak még nem volt ideje besárgulni, a miénk meg ugye a frissen felújítástól rémesen messze van, olyan sok további apróságot találtam (mármint lefestendőt), hogy csak egy csekélyke részüket említem meg.

   Az egyik ilyen apróság a konyhai vízóra mellett található elzáró kupakja, ami a frissen festett csőhöz képest látványosan sárga. Míg a cső is az volt, addig a sárga szín persze fel sem tűnt.

   Annyira szerettem volna, ha legalább ez a bigyó megelégszik egyetlen rétegnyi festékkel, hogy mikor láttam, hogy nem, akkor valósággal összeomlottam. No nem mintha sürgős lenne a visszaszerelése, mert a többi kikent helyen már megszáradt volna a festék...

   Mikor már majdnem elfelejtettem a kupakra a harmadik réteget is felkenni, akkor hirtelen mégsem. Bár a tejfölös vödör tulajdonképpen már üres volt, de annyi festék azért még akadt az alján, hogy az apró felületre elég legyen.

   Hogy az alátett újságpapírról a kék festék átkerült a már napok óta száraznak tűnő felületre, az a szomorú tény azért nem vágott földhöz, mert ugye a konyha festése, majd a fedőkupak visszacsavarása, nos az még nagyon odébb van. Vagyis bőven lesz időm ráhúzni egy újabb réteget. Na most ha nem, akkor a három apró kék pöttyel még mindig szebb lett, mint amilyen még durván besárgulva volt.

   S már toltam is neki a felületnek a festékes ecsetet, majd elgondolkodtam, hogy a lakásban ezen felül vajon hány ilyen apró foltnyi festésprobléma lehet még. Mivel ebbe még belegondolni is rossz volt, valamint épp kiürült a tejfölös vödör, a további csinosító mázgálás ezennel elmaradt. Később persze majd még belecsapok, de csak azért, hogy minden ragadjon!

   Mivel a helyére visszatekerni szándékozott M4-es csavarnak még csak esze ágában sem volt a menetbe belekapnia (mert ugye valami hülye összefestékezte), ezért nem volt más választásom, mint újrafúrni a menetet. Bár kezdetben úgy volt, hogy ehhez le kell mennem a pincébe, de végül kiderült, hogy a menetfúrós doboz az adott pillanatban szerencsére épp idefent állomásozott.

   Bár én már az előbb is úgy voltam vele, hogy kész, már csak vissza kell tennem a lyukba a zsanért, ami amúgy a rendes nevén kivetőpánt, jelen funkciójában pedig ablaktámasztó alkalmatosság, de a kiszedéskor tapasztalt rozsdafoltok okán ez annyira kívánta a zsírt, hogy az azzal történő bepacsmagolását nem hagyhattam ki.

   Tényszerűen 23 milliméter mély, ami azért probléma, mert mikor ebbe a mély lyukba beesik a hall és a szoba közötti ajtót rögzítő nyelv, akkor az onnan csak nagyon nehezen piszkálható ki. Erre a célra természetesen van egy gomb az ajtó élén, csakhogy az a zár nyelvével mára már nincs semmiféle összeköttetésben, ezért a zár nyelve csak az ajtó alá két oldalról benyúlva, a nyelvet legalább úgy nagyjából függőlegesen tartva tolható fel. Mindeközben a hatalmas lyuk betömése azért nem lesz probléma, mert az ajtót már évek óta nem a zárnyelv, hanem egy a parkettához hozzácsavarozott apró fémlemez tartja meg a helyén.

   Ahol aztán menten találtam is egy épp méretes, úgy nagyjából centiszer centis fadarabot, amivel kapcsolatban úgy döntöttem, hogy mivel a lyuk tulajdonképpen egyáltalán nem kell, ezért szintig be lesz tömve.

   Mikor úgy százhuszonhatodikra igazítottam meg a minap a helyére visszatett képkeretet, akkor egyszer csak hirtelen elegem lett, leakasztottam, letettem az asztalra, majd nekiálltam kivizsgálni, hogy mégis mi a jó édes anyukájáért ért áll mindig ferdén.

   No nem a képkeret hátuljába amolyan primitív akasztóként bevert "U" szeg hanem az egész keret. Elsőre azt gondoltam, hogy az akasztó ferdesége az ok, csakhogy ez a kissé dőlt állapot valószínűleg már egy korábbi igazítási kísérlet eredménye, mire fel nekiálltam még tovább görbíteni. Bár jobb lett mint volt, azonban az eredménnyel nem voltam elégedett, mire fel mérgemben nekiálltam megkeresni azt a vízmértéket, ami már egy korábbi alkalommal is csak nagyon nehezen került elő.

   Mikor végül az jött ki eredményül, hogy a kép az akasztó ezen állásában áll függőlegesen, csak úgy próbából nekiálltam lemérni, hogy az "U" szeg mégis mennyire van középen. Fogalmazzunk úgy, hogy semennyire.
   Amúgy az egész k*rva szocialista ipar így volt felépítve. Tulajdonképpen egyenesen elvárás volt, hogy egy kicsit minden el legyen b*szva, különben még megkövetelték volna a tökéletes munkát, ami ugye milyen fárasztó lett volna már?

   Ha már szóba került a nem tökéletes munka, ezen témakörben magam is jeleskedem, ráadásul ezt a hibát nemhogy szem előtt, de az általános tartózkodási helyem mondhatni kellős közepén követtem el. Mármint nem jól tologattam össze a parketta elemeit, amit persze lehet, hogy nem a trehányság, hanem csak a hozzá nem értés okozott.

   Fogalmazzunk úgy, hogy nagyon sokáig (évek) nézegettem, mire végül egyszer csak hirtelen rájöttem, hogy ha összetolom az egyes csíkokat, akkor a hézagok nem fognak összeadódni, épp csak átrendeződnek, pontosabban szólva eloszthatóvá vállnak.
   Ez szerintem már megint egy olyan projekt lesz, mint a múltkor a paneltervezős, amibe még az apró elmaradások a lakásban 11 című cikk elején fogtam bele, s mire annak a projektnek vége lett, még mindig nem volt kész. Mármint ugyan kinek van kedve nekiállni kipiszkálni a résekből a hézagolókat, majd átrendezni a csíkokat (amiket aztán újra ki kell tölteni), ezzel minimum négy napra (már ha megúszom két nekifutásból) járhatatlanná téve a hallt.
   Ebből a parkettacsíkok átrendezése című részprojektből végül nem lett semmi. Mármint azért nem, mert a reám váró feladatot hosszú heteken át nézegetve, végül arra az amúgy helyes következtetésre jutottam, hogy ha átrendezem a réseket, attól az egyes elemek még ugyanúgy lötyögni fognak. A parketta vizsgálata kívülről szemlélve úgy nézett ki, mintha a lakásban összevissza bóklászva, bánatosan lógó fejjel néztem volna közvetlenül magam elé, ami persze éppen így is volt. Mármint azon szomorkodtam, hogy a mindenfelé billegő parketta felülről nem, csak az alattuk szétment párnafák cseréjével lenne rendbe hozható.

   Miközben épp nagyban a készülő sütire rakosgattam a sajtot, időnként félénken odapislantottam az asztal velem átellenes végén állomásozó kuplerájra, mégpedig az odakészített két perlátor konyhában történő állomásoztatása okán.
   Bár arra még élénken emlékeztem, hogy nemrég volt vele valami baj, és akkor mintha cseréltem volna, az azonban csak mosogatáskor ugrott be, hogy a perlátor továbbra sem jó. Mármint olyan összevissza fröcsögve jön belőle a víz, hogy az valami k*rvára bosszantó! Ráadásul a konyhai csap perlátora annak ellenére hibás, hogy mikor a múltkori mókolás nem jött össze, végül vettem belőle egy újat előbb a piacon, majd az OBI-ban is, de azok sem váltak be.

   Miközben a szerző hangulata komor, mert hiába próbálgatta, egyik perlátor sem volt jó. Egy kissé konkrétabban, bátran állíthatom, hogy egyik szarabb volt, mint amennyire a másik!
   Míg a második adag sütire vártam (a sütés ideje 20 perc), folyamatosan ki-be szaladgáltam a konyhából, sorjában kipróbálva minden lehetséges összeállítást. Mint az gondolom sejthető, végül egyik sem vált be.

   Hogy ne csak én legyek kiborulva, a balra látható vizes cuccos doboz teljes tartalmát kiborítottam, majd ami csak bevethetőnek tűnt, azokat az alkatrészeket mind odapróbáltam.
   Bár végül megoldottam a problémát, ez azonban csak némi csalással sikerült. Mármint a "már majdnem jó, csak még nem középen akar jönni belőle az a k*rva víz" eredményű összeállítást feltekertem a fürdőszobai csapra, ahol ez a hiba azért nem számít, mert ott ugye már eleve ferdén áll a csap, így még ha akarna, akkor sem tudna pont függőlegesen jönni belőle a víz. A hibátlan fürdőszobai perlátor pedig kikerült a konyhába, ahol is - épp mint bent - tökéletesen működik. Mármint olyan szépen, bármiféle fröcsköléstől mentesen fut át rajta a víz, hogy azt valóban öröm nézni!
   Részemről egyre többször vagyok vele úgy (valószínűleg az öreg koromra bennem felgyülemlett, az ócska dolgok iránt érzett ellenszenv okán), hogy mikor valami szarul megcsinált dolgot látok, olyankor kimondom (néha még csak nem is suttogva), hogy ezért a termékért azért már bőven kijárna a halál.
   Mert ugye jelen esetben is mi van? Az egyik perlátor jó, a másik meg nem az. Mindeközben még csak arról sincs szó, hogy az összevissza működőből ki lenne spórolva az anyag, hanem egyszerűen csak rossz a felépítése, ami már csak azért is érthetetlen, mert olyan mindegy, hogy mit köp ki magából a prés és a fröccsgép. Szóval lehetne akár jó is, de mégsem az.

   Ahogy az összevásárolt perlátorok tömege, úgy mára már sajnos az emlékezetem sem áll a helyzet magaslatán. Jelen esetben, miközben a hall és a konyha között szaladgáltam, a krimpelő fogó és a plugok látványának hatására szó szerint nem értettem, ezek ketten hogyan lehetnek még mindig idefent, mikor meg mernék rá esküdni, hogy már visszavittem őket a pincébe. Ebben annyira biztos voltam, hogy akár fogadni is mertem volna rá! Még arra is emlékeztem, hogy miközben a volt melóhelyi szerszámos táskámat a polcba visszadugtam, sikerült megreptetnem azt a zöld színű színezőt tartalmazó befőttes üveget, ami még az előszoba festésekor (lásd a háttérben a falat) lett félretéve, gondolván hátha egyszer majd kell még a nagy nehezen kikevert szín. Amire viszont már nem emlékeztem, az az a másik tény, hogy a fogó nem levíve nem lett, hanem újra visszahozva. Mármint találtam számára egy újabb feladatot, csak most nem az RJ11, hanem az RJ45-ös része kell.

   Szóval az úgy volt, hogy bár az utóbbi napokban mondhatni lazítottam, attól még az ajtószárnyak festése közben egy csomó apró feladatba is beleálltam (lásd ékes példának már csak ezt a cikket is), melyek közül persze nem mindegyik lett egésszé kerekítve. Jelen helyszín kapcsán azt ugyan megvizsgáltam, hogy az UTP kábel átfér-e a fekete lapos vezeték mellett (amin amúgy a telefonvonal fut), addig azonban már nem jutottam el, hogy a kábelt a lyukba befűzzem. Addig viszont igen, hogy az ehhez szükséges felszerelést összehordjam. (lásd az előbbi képen az előszobában a plugos zacskót és a krimpelő fogót) Ez valószínűleg azért lehetett (mármint az, hogy a fogó felhozásáról megfeledkeztem), mert túl sok mindent csináltam egyszerre, ami végül azt eredményezte, hogy idővel már azt sem tudtam, hogy mi az amivel már elkészültem, s mi az ami még hátravan.
   Bár szerencsére az is gyakran előfordul, hogy egy feladat nem több annál, mint amekkorának az adott pontot nézve tűnik, csakhogy az ellenkezője is legalább ugyanilyen gyakoriságú. Már úgy értem, hogy bár innen nézve mindössze annyi a dolgom, hogy levágjam a kábel végéről a plugot (mert az ugye az apró lyukon nem fér át), idehúzzam az összes kábelt, átdugjam a lyukon, majd felnyomjak a végére egy új plugot. Ehhez képest mibe akadtam bele már megint?

   Hát persze, hogy már megint a szétszedett szobába! Mármint a kábel nemcsak úgy egyszerűen átjön az ajtó alatt, aztán csak ott van, hanem bemegy a képen felül látható üveges szekrény mögé, majd valószínűleg valahol az összetekert szőnyegek mögött, a két szekrény között végződik. Azért csak valószínűleg, mert ugye látni a résbe bepakolt szőnyegektől nem látom.

   Bár tettem rá egy erőltetett kísérletet, a kábelnek azonban még csak esze ágában sem volt a szekrény mögül kihúzhatónak bizonyulnia! Ráadásul nemcsak, hogy nem jön ki, de még csak nem is lent fut! Mármint ha húzom, akkor egyrészt nem jön, másrészt egy kicsit mégiscsak, azonban valahova felfelé tart, amin az sem segít, ha felállok a létrára, s a kábel húzása közben elhúzom a szekrényt a faltól.

   Végül nem volt mit tenni, hiába nem fűlt hozzá a fogam, mégiscsak kénytelen voltam kiszedni a sarokba állított szőnyegeket, amire nemcsak azért volt szükség, mert útban voltak, hanem azért is, mert ha ezt a kábelezős mókát félbehagyom, akkor valószínűleg már soha nem lett volna erőm a folytatására. Mármint olyan nincs, hogy a hátam mögötti szekrényeket (lásd őket a képen balra) holmi kábel lyukba húzása miatt újra elszedjem.

   Bár létezik RJ45-ös plughoz való toldó, amiből szerintem akad is a pincében, de mivel nem mertem volna rá megesküdni, hogy a szerszámos táskában tartom, így az a megoldás viszonylag gyorsan kiesett, hogy a kábelt elvágom, majd egyszerűen csak összetoldózom.
   Ha más szerencse munka közben nem is ért, de annyit azért kimért nekem a sors, hogy a mélyládát a sarokból innen nézve balra kitolva, a keletkezett résbe be tudtam tenni a létrát, amire azért volt szükség, hogy a sarokban látható bund kábelt legyen miről a szekrény felett átemelnem.
   A szekrény háta amúgy igen nagy valószínűséggel púpos. Mármint a hátlap púpja okozhatta, hogy a kábel - bárhogy piszkáltam is - nem esett le a földig, ami amúgy most tulajdonképpen jól jött. Mármint azért, mert így nem kellett a feltekert kábelt a szekrény háta mögött áthúznom, elég volt csak a létrán állva felette átemelnem.

   Azoknak a zöld színű részeknek aranyban kellene pompázniuk. Ez amúgy attól van (mármint a zöldülés), hogy ez egy régi építésű, még nem hőszigetelt épület szélső lakása. Mármint a fal másik oldala egy kertre néz, vagyis hideg, amitől a szekrénysor mögötti falra lecsapódik a pára. Hogy a szekrénysor mögött milyen szinten állhat a penész, abba jobb még csak bele sem gondolni!

   Miután a kábelt széttekertem, átdugtam a lyukon, feltettem rá egy új, immáron nem zöld plugot, tettem egy próbát a laptoppal. Bár kezdetben azt hittem, hogy csak a HGW akadt ki a krimpelő fogó okozta rövidzártól, mikor a helyéről kivettem, az derült ki, hogy egyrészt már eleve bele sem volt dugva a kábel, másrészt már eleve benne sem maradt volna, mert hiányzott a plugról az a pöcök, ami a lyukban benne tartja. No de mit nekem egy másik plugot is felnyomni, mikor épp minden ott van hozzá a kezem ügyében...

   Annyira hihetetlen, hogy annyi év hányattatás után, végre egyetlen kábel sem hempereg a földön (no nem mintha ezt a szekrény mögött bárki is látta volna), hogy örömömben nekiálltam őket összefogni kötegelővel, hogy a sarok szépségét tovább emelendő, még csak szét se álljanak!

   Ez a túloldali részlet mondjuk látszott, de csak olyankor, ha odaültem mellé, mondjuk a cserépkályha elé kiszóródott faforgácsot összeporszívózni, ami amúgy telente minden nap előfordult. Ezentúl ha telente ide benézek, már itt is rendet fogok látni. Tudom, hogy ez nem egy nagy eredmény, épp mint ahogy az apró elmaradások cikksorozat talán egyetlen eleme sem az, de attól még a sok kis apró csúfság - az is hogy néz már ki alapon - nagyon bele tud rondítani az összképbe.

   Mikor épp nagyban a tapétaragasztó megfelelő összetételű (víz és ragasztó) bekeverésével voltam elfoglalva, csak idő kellett neki az oldódáshoz (ami amúgy nem jött be, mert később durván kevernem és még szűrnöm is kellett), szóval ha már amúgy is várnom kellett alapon, körbenéztem a lakásban, hátha akad valahol egy a helyére tehető apróság, de tévedtem, mégpedig nagyot! Már úgy értem, hogy nemcsak egy, de egyenesen rengeteg apróságot találtam (és még nagy dolgokat is), melyek az eluralkodni látszó káosz okán már majdnem átvették a lakás felett a hatalmat, mire fel akkora szaladgálást rendeztem, hogy a tapétaragasztó bekeverése teljesen kiment a fejemből.
   Például találtam három, immáron felesleges asztalos szorítót, a lakás különböző pontjain, fogalmazzunk úgy, hogy nem különösebben ízlésesen elhelyezve. Aztán ott volt a kétkomponenses ragasztó, meg az a két bútorláb is, amihez a festésükkor az ajtók voltak támasztékul csavarozva. Több üres festékes doboz, festékes vödör, festékes ecset, pláne mindenütt festékes reklámújság. Krimpelő fogó, egy zacskó plug, marék kötegelő a helyétől távol, és persze még sokáig sorolhatnám...
   Mikor a fürdőszobába óvatlanul betévedve kiszúrtam, hogy a fregoliról nincsenek leszedve a már rég megszáradt ruhák, annak a feladatnak, majd még a hajtogatásuknak és az elpakolásuknak is nekiugrottam. Nos ekkor került le egy rövidke időre a fásszekrény tetejéről a piros kosár (abba szoktam leszedni az apróbb ruhaneműket), mikor is beleakadtam a belelógatott kábelbe.
   Bár azt tudtam, hogy a kábel a szobai pótcsengőhöz tartozik, arra azonban már rég nem emlékeztem, hogy a leszerelésekor hová tettem el. Biztos valami közeli és nagyon jó helyre, csak ugye hova? Mivel a tapétaragasztó még mindig csomósnak mutatkozott, nekiálltam a zümmer felkutatásának.

   Tulajdonképpen tökéletes helye volt a tűzifás szekrény felső polcán, hiszen nemhogy nem keveredett el, de még csak veszélyben sem volt, de itt megtalálnom csak egy hosszan tartó nyomozás eredményeként sikerült.

   Most, hogy a mögötte látható ajtókeretet vakító fehérre festettem, na most látszik csak igazán, hogy a műanyag az idők folyamán mennyire besárgult. Mármint valaha egészen biztosan fehér volt, mert mind a mechanikus, mind az elektronikus zümmer boncolásakor látszik, hogy a dobozuk nem ilyen csúf sárga.

   Ahogy a nap délfelé besütött, egyszer csak kiszúrtam az ajtókeret tövében, hogy a festéskori szigszalagozás hagyta ragasztónyomokra felragadt a kosz. Mármint a ragasztós felület csak úgy magában nem látszott. (vagy csak az amúgy is rettenetes kupiban fel sem tűnt) Szóval amint a koszcsíkokat megláttam, mindjárt (talán még egy hét sem telhetett el) odaültem melléjük. Mondjuk akkor még nem a hígítós rongy volt nálam, hanem fényképezőgép, amivel azt kívántam megörökíteni, hogy a ragacsba miféle dolgok ragadtak bele. Mivel egyetlen kép sem sikerült, csak az előbb még fehér porrongyot ábrázoló, ezért csak szóban mondom el, hogy a 3-as anyáig bezárólag minden!

   Miközben a padlót törölgettem, a hátammal beleakadtam abba a nagy fehér dobozba, ami az előbb még a festékes doboz előtt volt. Mikor azt meglöktem, mérgemben betoltam az asztal peremének szintjéig, hogy legalább legközelebb ne akadjak bele. Ez a festékes doboz a fehér papírdoboz mögött volt, s azzal együtt tolódott odébb, egészen az asztal hátsó pereméig. Mikor a papírdobozt elvettem, akkor löktem még egy kicsit a festékes dobozon, s mikor ezt megláttam, már kaptam is oda, nehogy még le találjon esni. Ki persze nehezen nyílik egy festékes doboz, még csavarhúzóval is feszegetni kell, de úgy voltam vele, hogy jobb nem kockáztatni. (vagy csak a reflex dolgozott) Mikor a festékes dobozra ráfogtam, akkor kiugrott belőle a teteje, amit ugyan sikerült annyira megszorítanom, hogy nem esett le, a doboz azonban már igen, amitől persze azonnal az egekbe ugrott bennem az adrenalin szintje. Mikor benéztem az asztal mögé, s ott azt láttam, hogy nem történt baj, akkor ugyan egyből lenyugodtam, de attól még alaposan leszidtam azt a marhát, aki a befőttesüveg kupakját (amiből az apróbb részeket egy kicsi ecsettel festettem) a festékes doboz tetejében helyezte el. Aki esetleg nem értette volna a történetet, annak újra elárulom, hogy a belekapaszkodáskor nem a doboz eredeti, hanem az abba az épp passzolás okán csak úgy mellékesen (legyen már egy kis rend) beletett másik tetőt emeltem ki.

   Ez a kábelvezetés itt annyira trehány, hogy már majdnem nekiálltam magam szégyellni miatta, de aztán mégiscsak inkább a megoldásra koncentráltam.
   Amúgy az vele a baj, hogy a tűzifás szekrény lába a kábelektől nem tolható be egészen a szegélylécig. A probléma megoldására született egészen ötletes, és persze egy nagy csomó nagyon hülye ötletem is.

   Végül azért maradtam ennél a legegyszerűbbnél, mert ezt volt a legkönnyebb kivitelezni, hiszen épp csak elő kellett hozzá túrnom egy olyan csavart, ami nem végig menetes, vagyis nem vágnak bele az élei a kábelekbe.
   Ebben a frappáns megoldásban amúgy az az érdekes, hogy mikor a nagyja munka végeztével, már az előszedett rengeteg szerszám elpakolásánál tartottam, akkor a fogós fiókból előkerült egy olyan csavar, amire ugyanezen célból még egy kábelköpeny darabka is rá volt húzva. Ebben meg az az érdekes, hogy az biztosan nem származhatott innen, mert a szekrényt a valós időben még csak néhány perce húztam el, annyi idő alatt azért meg csak nem felejtem már el, hogy kivettem innen egy csavart. Ennek amúgy semmi értelme sem lett volna, hiszen a tűzifás szekrény már ma, közvetlenül a tapétázása után visszakerült a helyére.
   Bár ez nem különösebben érdekes, de attól még megemlítem, hogy a jelen cikk megírása óta eltelt idők folyamán sem jöttem rá, hogy a fiókban talált csavar honnan származik. Az addig persze rendben, hogy a csavargyárból, de hogy hová lehetett betekerve...

   Amit a képen látunk, az a hall és a szoba közötti ajtó fa és üveg részeinek találkozása. Amit a kétirányú zöld nyíllal mutatok, az pedig az a festéksáv, amit az üvegről le kell vakarnom. Ha sima ablaküveg lenne, akkor persze nem lenne komoly feladat (mert még spéci szerszámom is van hozzá), csakhogy az ajtóban mind a négy üveg katedrál. Mármint rücskös a felülete, amiről nagyon nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen levakarni a festéket.

   Bár a környezete (fal) még nagyon csúnya (és ha rajtam múlik, akkor az is marad, mert én ugyan ezt a hatalmas szobát ki nem festem), de legalább az ajtó már szép fehér. Persze csak ott, ahol sikerült róla a fölös festéket levakargatnom.
   Mikor már az üvegtáblák pucolásának nemes feladatával is megvoltam, gondoltam visszateszek a helyére néhány dolgot (lásd példának balra a frissen tapétázott oldalú tűzifás szekrényt), csakhogy egyes részeknek még csak eszük ágában sem állt előkerülni! Mindezt úgy, hogy mikor a szobát szétszedtem, akkor minden egyes elrakott dolgot valami logikusnak tűnő pozícióban helyeztem el.

   Ami alkatrész végül leginkább feladta a leckét, az az éjjeliszekrény tetején elhelyezett plusz bútorlap, ami amúgy arra szolgál, hogy a rátett irattartók széle ne essen be a kábeleknek a könyvszekrényig kihagyott résbe. Hogy azt a bútorlapot mégis melyik marha tehette be a mélyszekrénybe, be egészen a kabátok mögé...
   Miután néhány nagyobb dolog helyretételével megvoltam, rávetettem magamat a szobában egy hónap alatt szanaszéjjel pakolt apróságokra. Nyitásképp odatettem az éjjeliszekrényre egy újságpapírt, majd ráhordtam a szerszámokat, hogy végre egy helyen legyenek. Mikor ezzel megvoltam, ami már-már említésre sem méltó apróságot csak találtam, azokat mind visszaszereltem a helyükre. Ezekből amúgy olyan sok volt, hogy már eleve neki sem álltam őket lefényképezni.
   Aztán voltak még olyan említésre méltó, meg azonban nem örökített apró részfeladatok is, mint mondjuk a kicsi csiszológépen a pordoboz elfordulás elleni rögzítése (az a gép gyárilag nagyon beteg), valamint a lista elkészítése a tűzifás szekrény tetejéről leszedett nagy fehér doboz tartalmáról (lásd virítani a jobb alsó sarokban), melyek helyretételére több mint egy órám ment rá. Mire minden egyes kis feladattal végeztem (a "minden", na az mondjuk azért erős túlzás), épp csak annyi erőm maradt, hogy a derekamat kiáztatni bemásszak a kádba.

   Mikor az előbbi képen látható nagy fehér doboz tetejéről már ötödjére sodortam le a tűzifás szekrény ajtajának nyitógombjához (mármint ehhez) tartozó anyákat és alátéteket, gondoltam, ha csak ideiglenesen is, de összeállítom az összevalókat, az anyák felpörgetésekor azonban elakadtam.

   Mivel az adott ponton ezen a csavaron semmiféle olyan jellegű terhelés nincs, ami ezt a barmolást okozhatta volna, a tűzifa ilyen mértékben pedig már eleve képtelen roncsolni a vasat, így meg mernék rá esküdni, hogy ez gyárilag ilyen.

   A csavarra a menetmetszőt rápörgetni viszont nagyon is nehéznek bizonyult, mire fel bevetettem ezt az amúgy gépi befogót. Mindezt úgy, hogy a csavarokról az anyákat néhány napja bármiféle szerszám nélkül, vagyis puszta kézzel tekertem le.

   Hogy ez a polc minden irányból nézve ferde és görbe, abban nem az a csoda, hogy ez így van, hanem az, hogy annak ellenére van így, hogy ezen a polcon szinte semmiféle terhelés sem volt. Mármint valaha, míg meg nem cseréltem a sorrendet, itt felül, ezen a polcon volt tartva az aprófa, aminek a rossz helykitöltési tényezője okán szinte semmi súlya nincs. Ehhez képest a farostlemez polclap hátulja annyira megereszkedett, hogy az azt eredetileg tartó csavar lyuka már nem a polc alatt, hanem felette látszik.

   Ami egyrészt igaz volt, hiszen találtam, másrészt nem, hiszen most épp valamiért csak ezt az egyet. Ezt amúgy nem is oly rég kaptam egy szomszédtól, mondván tüzeljem el, csak valamiért nem került rá sor, ami persze most nagyon is jól jött.

   Mikor a helyszínt már majdnem elhagytam, szerencsére eszembe jutott, hogy a vékony anyag és a farostlemez összecsavarozásához kell három rövid csavar, amiket a csavarválogatás eredményeképp mindössze néhány mozdulat volt előkapni. Már persze csak azt követően, hogy a megfelelő dobozt (természetesen még véletlenül sem ezt) elővettem.

   A kép "így volt" címe nemcsak arra utal, hogy a lécre fúrandó lyuk helyét így volt a legegyszerűbb bejelölni, hanem egyben arra is, hogy ez régebben is így volt. Mármint a polclap hátsó szélét egy keresztléc tartotta, csak persze nem innen felülről, hanem alulról kell odatenni.
   Mikor a lyuk helyének bejelölésével, majd kifúrásával is megvoltam, csak akkor jöttem rá, hogy ezt a lécet nem lesz olyan egyszerű a helyére beszerelni. Mármint azért nem, mert ehhez úgy kell átölelnem a szekrényt, hogy az egyik kezemmel feltolom a léccel a polclapot, miközben a másikkal hátulról úgy dugom be a lyukba a csavart, hogy egyrészt ugye beletalálok a lécre fúrt lyukba, másrészt közben még tekerem is, hogy ott is maradjon.

   A léc odaigazgatása közben, mikor idővel megelégeltem, hogy valami szúr, kihúztam a farostlemezből a jelenséget okozó két szöget, majd kisvártatva még további ötöt!
   Míg apukám - mondhatni mániákusan - mindent összeszögelt, én a csavarok híve vagyok. Ha valaki szét akarja utánam szedni a lakást, valószínűleg hülyét fog kapni mondjuk a fürdőszoba ablakának díszléceitől, amiket egy maréknyi csavar tart. Apukám viszont a telki faházat (miután felépült a kőház) simán szétszedte egy szöghúzó feszítővassal.

   Bár az előző képen már tisztára úgy nézett ki, mintha kész lenne, a két szélső, a kombinációban eredetileg nem is szereplő csavart azonban még nem tekertem be. Ezek lyukait persze majd csak akkor fúrhattam ki, mikor a középső csavar már rendben tartott.
   A képen amúgy azért szerepel egyszerre mindhárom csavar, mert azt a feladatot, hogy a csavar hegyével a lyukba a hátlapon keresztüldugva beletaláljak, azt csak úgy sikerült megoldanom, hogy egy a kelleténél sokkalta hosszabb csavarral indítottam. Vagyis most betekerem a két szélsőt, majd visszacserélem a középsőt csavart is ilyen kicsire, mielőtt még fapakolás közben belém találna állni a hegye.

   Mivel a helyszűke okán az asztalom hátsó részébe bele lett toldva (szerintem többször is), idővel kialakult mögötte egy akkora rés, amibe aztán belefért a PC, mire fel bele is raktam. Idővel egyrészt a zajcsökkentés, másrészt a rejtettség érdekében került elé egy ajtó is. Jelen képen ez mint világosabb sárga négyzet szerepel. A rajta látható barna pacák eredetére van ötletem, azonban nem mernék rá megesküdni, hogy azok valóban egy megkezdett, be azonban valamiért már nem fejezett kárpitozás eredményei.

   Fogalmazzunk úgy, hogy ez egyrészt már eleve nem néz ki valami jól, másrészt mivel a barnaság nemcsak folt, de még ki is áll a felületből, ezért mindenképp le kell róla takarítanom. Mármint azért, mert mivel épp nagyban tapétázok, ezért ezen felület csinosítását sem hagyhatom ki. Illetve kihagyhatom, de ha nem most csinálom meg, mikor épp nagyban benne vagyok a tapétázás nemes feladatában, akkor ez az ajtó talán már soha nem lesz szép.

   Hiába tűntek a zsanérok teljesen egyformának, mivel korábban már akadtam bele a "mégsem egyforma" problémába, inkább bejelöltem, hogy melyiket honnan szedtem le, minthogy később találgatnom kelljen.

   Hiába szerettem volna azokkal megoldani (már csak anyagspórolás okából kifolyólag is), a polcosok és a tűzifás szekrény tapétázásakor leeső részek nem adták ki a kisajtó felületét.

   Szerencsére még bőven volt az amúgy 10 méteres tekercsből. A képen amúgy az látható, mikor is épp kivágom az egyik sarkot, mire fel a szobát újra elborították a reklámújságból kiszóródó, a tapétakéssel csak úgy mellesleg előállított szép színes háromszögek.

   Ez már nemcsak a csomómentesre konyhai univerzális robotgéppel bekevert tapétaragasztó, de egyben a tapétázás vége is. Eredetileg az írtam, hogy az "idei tapétázás vége", csak visszatöröltem, mert úgy voltam vele, hogy akar a franc jövőre is tapétázni.

   Na nehogy már a ventilátor el tudja fújni a széket! Mármint úgy gondoltam, hogy a parketta van annyira egyenetlen, hogy nem fog rajta a szék holmi fújástól elmozdulni. Mint az sejthető, ez idővel mégiscsak megtörtént.
   Riadalmat mondjuk nem okozott (legalábbis bennem, a szomszédokról pedig nem tudok), ami egyértelműen annak volt köszönhető, hogy mikor a deszka a földre csapódott, akkor én már nem voltam itthon.

   Mikor már mondhatni mindent elborítottak a leeső tapétacsíkok, akkor egyszer csak berágtam. (ehhez mondjuk kellett vagy két hét, de ezt most hagyjuk) Hoztam folpackot és mérőszalagot.

   Miközben a folpackkal a maradék tapétát fogattam össze, addig a centivel lemértem a maradék teljes csík hosszát, amit aztán persze rá is írtam a tekercsre. Amennyiben valaha szükségem lenne rá, jó azt tudni, hogy még több mint 3 méter van belőle. Hogy megérném a tapéta tűzifás szekrényről történő újbóli lekopását, az szerintem valószínűtlen, de attól még jobb az ilyesmire jó előre felkészülni.

   Mármint azért, mert nemhogy a csavarfejekből, de tulajdonképpen az egész ajtóból sem igazán látszik semmi. Ha nem láttuk volna, rá sem lehetne jönni, hogy mi változott.

   Gondoltam mit nekem előkapni a lakásban található "zárak, kulcsok, zsanérok" feliratú dobozból egy kósza mágneszárat, de mint az látható, egy fia darab nem sok, ezen a rejtekhelyen annyi sem akadt!

   Ezt a centis hézaggal történő gerendatoldást annak ellenére, hogy már 50 éve így van, még csak most szúrtam ki. Mindeközben a tapétatekercs ezen a képen azért látszik még összetekeretlenül, mert a mágneszárral szerencsétlenkedésről készült képeket úgy eltökítettem, hogy azok csak napokkal később kerültek elő.

   Most még egyenesen áll rajta az ajtó, de mikor néhány nappal később kiszáradt (mármint a farostlemez a régi tapéta lemosásától, valamint a tapétaragasztótól lett nedves), akkor sajnos visszatért az eredeti kissé görbe, a szekrénytől alul felül elálló formájához.