Szóval az nem úgy volt, hogy beírogattam a magnókat előre a mindenféle egyéb szétszedések közé, hanem úgy, hogy kihagytam nekik üres sorokat a mindent tudó táblázatomban, aminek idővel persze (pontosabban szólva azért, mert hanyagoltam a magnók bemutatását) az lett a vége, hogy elkezdtem odaérni az üresen hagyott sorokhoz. Bár megtehettem volna, hogy puszta áthelyezéssel tűntetem el a hiányt, csak ugye ennek az akciónak semmi előnyös hatása sem lett volna a felhalmozott magnókészletemre. Mondjuk van még magnóból bemutatatlan odafent a lakásban is, és még csak nem is egy, de én ennek ellenére mégis úgy gondoltam, hogy inkább kiveszek egyet a magnós szekrényből.
   No de hol van az a magnós szekrény? Úgy nagyjából a kép közepén vonul át függőlegesen, mint egy nagy sárga ajtó, csak ugye nem látszik belőle szinte semmi. Na most az, hogy nem látszik, az még csak hagyján! Mert ugye nekem ahhoz, hogy ki tudjak belőle venni valamit, na ahhoz nem pusztán látnom kéne, hanem oda is kellene hozzá férnem!
   A színes műanyag ládákat elpakolni persze nem volna kunszt (bár nem igazán van hová), azonban az alsó papírdoboz annyira tele van rakva szétválogatandó anyagokkal, hogy azt aztán már végképp nem volt kedvem a szekrény ajtaja elől odébb taszigálni.

   Na így fordult idővel az érdeklődésem az ellenkező irányba, ahol már-már természetesen ismételten káosz fogadott. Mivel ez sajnos nemcsak annyi, mint amennyit ezen a képen látunk, hanem ez innen egészen odáig tart, mint ami kupit még az előző képen láttunk, ezért úgy döntöttem, hogy a betervezett ZK246-os magnó helyett kiveszek inkább egy másikat. Hogy melyik lesz az, azt az fogja eldönteni, hogy melyiket érem el. Az Orion 449-es rádió mellé az egyik lábammal belépve (azért csak az egyikkel, mert a másik már tényleg nem fért oda), félig vakon beletúrtam a polcba.
   Hogy mégis milyen polcról beszélek, mikor ezen a képen nem is látszik semmiféle magnókat tartalmazó polc? Hát ez az! Mármint én magam sem láttam belőle valami sokat. Szóval tényleg inkább csak tapogatóztam, mint láttam amit csinálok, félig a sötét sarokba billent állapotban.

   Amit aztán egyből fel is hoztam magammal (ez ugye nem mindig van így), s még azzal a lendülettel egyből (ez se mindig van így) el is vittem a fürdőszobáig. Ugyan rezgett a léc, hogy az egész gépet - így ahogy látod - beáztatom (volt már ilyen), de ezt aztán végül mégsem tettem meg.

   Mármint azért, mert ha belemegy a víz, akkor sokáig kellett volna napoztatnom, mire rendesen kiszárad. Ez persze már csak egészen csekély mértékben járult volna hozzá a masina nálam eltöltött idejéhez. Hogy honnan, illetve mely időből való?

   Szóval az úgy volt, hogy még valamikor 2008 április 13-án (legalábbis a fotó dátuma szerint) vettem még a Verseny utcai piacon egy ZK246-os magnót, amitől aztán - mivel a kormányra akasztottam - alig lehetett kormányozni a biciklit. Na mikor találok hazafelé jövet csak úgy egyszerűen a kuka tetejére téve egy másik (megjegyzem szerencséjére apró) magnót?

   Miután mindkettőt betettem akkor még ide a fáspincébe, már valahogy nem volt hozzájuk kedvem. Aztán meg voltak ezek mindenhol! Már úgy értem, hogy mikor ez a kép készült, akkor még nem volt felújítva a lomos pince, ezért ezek a masinák nem oda kerültek, hanem abba a másikba, ahonnan a Salgó polcokat hordtam át.

   Bár ezt azért részemről korántsem nevezném pozitívumnak, de a ZK 246-os magnóval legalább annyi történt, hogy még valamikor 2011 nyarán belenéztem. Hogy ez miért nem pozitívum? Nos azért, mert azt tekintettem meg benne, hogy milyen, konkrétan elajándékozható állapotban van-e az egyik ékszíja. Mivel nem (konkrétan tojásdadra volt merevedve), így már raktam is vissza a szekrénybe.
   Ez a masina amúgy - merthogy nagyméretű - igen nagy valószínűséggel el lesz bontva apróra. Persze gondolkodtam egy olyan megoldásban is (mert ugye ez azért mégiscsak egy magnó), miszerint elcserélem egy olyan típusra (például Tesla B41), amit még nem mutattam (mármint nincs belőle bemutatható példányom), csak egy ilyen cserével ugye nem csökkenteném a már erősen fogyóban lévő helyet.

   Hiába volt fent a lakásban, pláne szem előtt, ez még véletlenül sem azért került elém a boncasztalra, mert mondjuk útban volt, hanem azért, mert - közeledvén az év vége - belenéztem a mindent tudó táblázatomba, hogy mégis hol tartok az idei terveim megvalósításával.
   A mai (vagyis a szétszedéskori) dátum 2019-10-13, szóval még van az évből két és fél hónap, csakhogy a táblázat azt mutatta, hogy a beleírt, szét azonban még nem szedett tételek felszámolásával egy kicsit le vagyok maradva. A kimutatás szerint az adott pillanatban 73 ilyen tétel volt, miközben a terveimben az szerepelt, hogy ezt a számot idén leviszem 60 alá, mire fel megijedtem (mármint azért, mert fogyni láttam az időt, plusz a lustaságomat is hozzászámoltam), és azonnal rávetettem magam a minimum 14 tételt feldolgozó feladatra.

   Bár első ránézésre 4 nyomógombot látunk, az első azonban nem a mechanikát működteti. (hogy mit működtet, arra mondjuk nem jöttem rá) Szóval a hiányzó visszapörgetés gomb miatt egyértelmű, hogy a magnó mechanikája gagyi. Ez persze egy mindössze ébresztésre szolgáló elektronika esetében még nem olyan nagy baj, hiszen jelen esetben a kazettás magnó csak arra szolgál, hogy reggelente a kedvenc zenénkre (vagy bármi egyéb hanghatásra) ébredhessünk.
   Amúgy van ilyenem digitálisban is, mégpedig egy sárga UFO óra formájában, melynek bemutatása úgy kb. a szétszedtem projecttel azonos keltezésű restanciám, csak azt szerencsémre még nem írtam bele a táblázatba, nem úgy, mint mondjuk a kakukkos órát, amit már ki tudja hányszor vertem le, illetve rúgtam fel a pincében.

   A felső hosszúkás gomb vagy altat, vagy hagy még egy kicsit aludni. A bal oldali kapcsoló funkciója az egyes állások feliratai alapján nem teljesen tiszta (már ha értettem belőlük valamit egyáltalán), míg a jobb oldali kapcsoló valószínűleg az ébresztő funkciót kapcsolja be, illetve vált át a csengetés és a rádió között.

   Amit aztán ahogy felfedeztem, azonnal le is vettem a készülékről, mert ezennel ünnepélyesen úgy döntöttem, hogy ezzel a szerkezettel már nem emelem tovább a pincében az ott már amúgy is rettenetesen magasra hágott kupi szintjét. Ezekkel a gombokkal amúgy az órát kell, illetve lehet beállítani.

   Ezek a kezelőszervek akkor lettek meg, mikor már majdnem keresni kezdtem őket. Részemről úgy vagyok vele, hogy fekete alapon talán nem feketének kellene lenniük a gomboknak, mert így ugye nem igazán látszanak.

   A fejjel lefelé látható MEEI (Magyar Elektronikai Ellenőrző Intézet) matrica szerint ez a készülék megfelel az előírásoknak. Valamint itt kívánom megemlíteni, hogy bár a matrica normális módon történő felragasztására három épp méretes hely is kínálkozott, azt a szépérzéktől abszolút mentes felragasztó embernek lazán sikerült keresztülragasztania egy bordán, a telepjelzésen, valamint rá az elemtartó ajtajára, mely megoldás szerintem egyszerűen indokolhatatlan.

   Ezek a csúnya bemaródások akár nálam is keletkezhettek, mert ugye ahogy én ezt a szerencsétlent (megjegyzem a többi társával együtt) tároltam, még az a csoda, hogy a doboza még egyáltalán egyben van.

   Konkrétan annyira, hogy a bal oldali orsózó tüskén nincsenek is recék. Vagyis még csak nem is fékezi a szalagot, hogy annak legyen esélye ráfeszülni a kombinált fejre. Erre persze van a kazetta belsejében egy apró filclapocska, de attól még egyenletesen kellene feszülnie a kazettában a szalagnak.

   Mikor a doboz már nagyon recsegett, de szétjönni még mindig nem akart, fogtam és lekapkodtam róla a gumilábakat, feltételezvén egy alájuk rejtett csavart. Amúgy nem volt, hanem csak a felhallgató jack aljzatának pereme volt beakadva.

   Hiába vagy ilyen szép (nekem mondjuk tetszik), mert nem enyhülök meg. Ahogy így belegondoltam, hogy mennyi más kisebb nagyobb ehhez hasonló feleslegesség vár rá, hogy végre elbontsam, valósággal összeomlottam a súlyuk, akarom mondani a mennyiségük alatt. Például ébresztőórás rádióból is van egy elpusztításra váró, amit még annyira sem becsültem, hogy legalább betegyem a pincei folyosóról valamelyik polcra, azt gondolván róla, hátha ellopja valaki.

   Még akkor is, ha a hangszórót beleragasztották a dobozba. Persze amennyi hangszóróm nekem a pincében van, nem fogok tőle sírva fakadni, ha nem jön ki egyben. Viszont ha kijön, akkor nem viszem le, hogy legyen belőle egy a polcon. Mondjuk van próbahangszóróm, de az azért egy zsebrádióhoz - amiből épp szintén van egy rakattal bemutatásra a polcon - erős túlzás.

   Bár lehetetlennek épp nem mondanám, de a rádióját leválasztani az óráról nem igazán lenne egyszerű feladat. No nem mintha ezt terveztem volna vele, hanem csak úgy mondtam.

   Mikor a hálózati kábel csonkját megblankoltam, megígértem magamnak, hogy akár működik az óra (meg persze a rádió és a magnó), akár nem, mindenképp apró darabokban fogja végezni.

   Hiába mondom, hogy tilos, valamiért mindig megengedem magamnak ezt az életveszélyességet. Mármint a 230 voltos hálózati feszültség krokodilcsipeszes mérőzsinórokon történő vezetgetését.

   Ezen a képen a panel és a doboz alja között látható apró alkatrész az érdekesség, ami amúgy a szalagtovábbító görgő, és még az is csak azért, mert a magnó mechanikájának ratyiságára rávilágítandó, teljesen magától esett ki a helyéről.

   Na ekkor éreztem úgy, hogy most aztán már tényleg itt lenne az ideje kimenni a konyhába ebédelni, csakhogy őszinte meglepetésemre nem volt itthon kenyér. Ha meg már kenyérért kimentem a boltba, akkor elmentem előtte szavazni is. Aztán leszüreteltem az ablakból a paprikákat, zsemlyemorzsát daráltam, leszedegettem a ruhákat a fregoliról, feltakarítottam az egész lakást, és még a vizesblokkokat is felmostam, mire végre újra ide evett a fene.

   Kezdetben még úgy volt, hogy a nagyobb alkatrészek lebontása után a panelt unottan bedobom a bontásra váró paneles dobozba, csak aztán erről valahogy megfeledkeztem, amit amúgy - a körülöttem újra és újra eluralkodni látszó káosz látványának hatására - pozitív tényként értékeltem.

   Hogy nekem ne lenne ferrites fiókom? Mikor aztán óvatlanul kihúztam a hátam mögötti rejtekhelyéről, mondván ezt az alkatrészt most azonnal a helyére teszem, abban a rengeteg ferritrudat meglátva, mindjárt kimondtam: Na innen már tényleg csak te hiányoztál!

   Ezen a képen mindjárt két érdekesség is látható. Míg az egyik az, hogy az átkötések mellé szépen odafeliratozták, hogy melyik beállítással 12 vagy 24 órás, illetve 50 vagy 60 hertzes az óra, addig a másik az, hogy a kijelző felé tartó összes vezeték - nagyfrekvenciás szempontból - hidegítve lett. (lásd alul azt a sornyi apró zöld kondenzátort)

   Mivel nem tudtam eldönteni, hogy melyik kapcsolós dobozomban tartom őket, ezek most mind a vegyesbe mentek. Ennek persze idővel az lesz a vége, hogy majd újra neki kell futnom a pincében az alkatrészek szétválogatása című projectnek.

   A 8 lábú IC-ről azt gondoltam, hogy az vagy a hangfrekvenciás erősítő, vagy egy gong áramkör (és akkor tényleg igaz lenne a jel az órán), de aztán utánanézve kiderült, hogy ez az óra időalap IC-je, mire fel kitúrtam a dobozból (mármint most, mikor ezeket a sorokat róttam), és átettem az óraalkatrészes dobozba.

   Az akkumulátoros fúrógép természetesen épp csak egyet röccent. Míg az akkuba belement annyi töltés, hogy legalább az előbbi képen látható két apró szegecset le tudjam vele fúrni, addig volt időm a felmosás, pontosabban szólva a száradás után visszapakolni a dolgokat a helyükre, aminek az lett a vége, hogy nem tudtam megállni, hogy újra bele ne egyek a tegnapról maradt sült csirkébe.

   Ezt a kijelzőt kezdetben még csak azért dobtam fel a polcra, hogy majd onnan viszem le a pincébe (mármint azért, hogy ne karcolódjon össze a többi szúrós dologtól a vegyes tartalmú dobozban), csak aztán úgy döntöttem, hogy mivel valószínűtlen, hogy órát javítanék, vagy készítenék, inkább ezt is szétszedem. Hogy aztán az egyszerűsége ellenére mennyit fog porosodni a polcon, azt most még csak megjósolni sem merem!

   Ugyan nekiálltam lemérni a hálózati trafót (mármint azért, hogy feliratozva tudjam betenni a többi trafó közé), csak aztán a multiméter krokodilcsipeszeinek rakosgatása közben olyan halálos közelségbe kerültem a 230 voltos csipeszekhez, hogy ezt a tervemet inkább feladtam.

   Mivel épp az előbb futattam le a lakáson egy alapos rendrakást, ezért nincs rajta mit csodálkozni, hogy a doboznak és a panelnek három napra volt hozzá szüksége, hogy lekerüljön a kukába.
   A dobozról amúgy le akartam menteni a hangszórórácsot, valamint a skálaüveget is, csak míg a hangszórórács egyáltalán nem engedett, addig a skálaüveg nagyon vékony műanyagnak bizonyult.