Nálam az úgy szokott lenni, hogy mikor már épp kezdenék örülni annak, hogy a pincéből felhozott lomkupacot milyen szép ütemesen dolgozom fel, akkor igen gyorsan, legkésőbb a megszerkesztett képeket nézegetve rájövök, hogy a lakásban maradt ezer éves tételek ha tényleg ezer azért nem is, de már több mint tíz évesek. Lásd állításomra kiváló példának a háttérben apám Werra fényképezőgépét. Ha most nem a piros légkürtöt, hanem a fényképezőgépet, meg persze tíz hasonszőrű társát szedném szét, akkor néhány napon belül lenne hely a szobában. Ez persze csak a polcaimra igaz, mert másutt a szűkös hallban helyet csinálni nem lehet.

   Ez annyira igaz, hogy mikor nem azon ülők, akkor a térdeplőszéket sincs hova félretennem. Mikor egyedül vagyok, akkor mondjuk lehet itt, de ez azért tényleg nem valami jó hely. Mármint néhány hete egyszer már sikerült kirúgnom a hall közepére, mikor túl lendületesen jöttem be. Ez amúgy azért volt, mert a reggeli huzatolás elindításkor mindjárt két dologba sem gondoltam bele. Míg az egyik az volt, hogy épp nagyban fújt odakint a szél, addig a másik az, hogy a balkonon elhelyezett virágládákból a huzat be fogja hozni a növénymaradványokat, ami amúgy csak azért volt fájó, mert a szobai nagyobbik szőnyeget épp előző nap porszívóztam ki.
   Amit az éjjeliszekrényen látunk, az a reggel boncolt IKEA szekrénylámpa, aminek épp most folyik a tesztelése. Mármint arra vagyok kíváncsi, hogy meddig bírja benne egy garnitúra akku.
   Amire még szintén kíváncsi vagyok, az a tőlem szokatlan lendület kitartása. Mármint az érdekel, hogy a lámpa és a légkürt szétszedése után marad-e még bennem annyi kraft, hogy a napelembe is belenézzek, vagy ahogy azt máskor is szoktam, akár minden különösebb ok is nélkül kidőlök.

   Mint ahogy annyi mást, úgy ezt a piros légkürtöt is lomtalanításkor gyűjtöttem be. Amúgy volt valaha ilyenem, csak elcseréltem valami olyanra (az mi lehetett...), amit akkor fontosabbnak éreztem. Az enyém mondjuk nem ilyen meccsre való, sűrített levegővel telt palackról üzemelő volt, hanem kompresszoros, három ehhez hasonló, csak különböző méretű tölcsérrel, de nem dallamkürt. Végül azért váltam meg tőle, mert míg a kompresszor 12 voltos volt, addig a motorom csak 6, így még csak esélyem sem volt a beindítására. Ezt amúgy megpróbáltam, csakhogy nem vált be az elképzelésem. Mármint az nem jött össze, hogy a 250-es MZ dinamóján egymással 60 fokos szöget bezáró szénkefék mellé odaszereltem egy újabbat, azt gondolván, hogy így majd 12 voltot fogok kapni.

   Hiába nézett ki úgy, hogy passzol a kürthöz, sajnos nem vált be. Miközben hibaokként azt saccoltam, hogy a hajtógázt fogja a légkürt elutasítani, a gáz áramlása valahol a csatlakózónál akadt el. Arról már nem is beszélve, hogy a jobbra fent látható rész le van törve a légkürtről.
   A hajtógáz amúgy - megjegyzem őszinte meglepetésemre - eredetileg is gáz, vagyis nem sűrített levegő. Ezt azért érzem rettenetesen veszélyesnek, mert ha ugyanolyan gáz van benne, mint mondjuk a PB palackban, vagyis begyújtható, akkor egy olyan emberre fújva, aki épp rágyújt, mondjuk előttünk ül a meccsen, hát, ebbe jobb bele sem gondolni!

   Innen hozta be a minap az előbb említett reggeli szellőztető huzatolás az összes száraz növénymaradványt. Miközben a gázpalack azért került az ablakba, mert a szelepe feladta, addig a piros gázöngyújtó azért, mert miközben a palackból megállíthatatlanul áramló gázzal megpróbáltam feltölteni, abból jutott olyan helyekre is (értsd az öngyújtó elemlámpa részébe), ahonnan valamiért csak nagyon lassan szivárgott ki. Mivel az öngyújtó egyrészt túlélte, másrészt olyat már szedtem szét, gázpalackot viszont még nem, én már tudom is, hogy mi lesz a következő szétszedtem cikkem témája.

   Miután rájöttem, hogy ez a kicsi fogó nem alkalmas a feladatra (de csak mert az erőltetése közben töri a kezemet), előkaptam egy ha nem is nagyobbat, de legalább olyat, melynek nyelén kézreálló szigetelés van.

   Miután túljutottam a felezővonalon, ha némi erőltetéssel is, de leugraszthatóvá vált a fém fedél, ami amúgy csak egy kupak, a benne található membrán rögzítésén és persze védelmén felül nincs más feladata.

   A membrán 0,2 milliméter vastagságú műanyagból van. Mikor Tomi barátom fémtölcséres légkürtjét javítottam (amit amúgy valami bontóból szerzett), abban nemhogy a trombiták, de még a membránok is fémből voltak! Mivel a réz membrán idővel feladta (mármint az ötből négy elrepedt), trombitalemez pedig nem volt itthon, a bukósisakhoz vásárolt síszemüveg tartalék színes műanyag lapjaiból vágtam ki kerek darabokat, amivel a trombiták ugyanolyan szépen szóltak, mint az eredeti rézlemezzel. Mikor már az ötödik kürt behangolásánál tartottunk (a régiféléknél ugyanis még lehetett (és kellett is) állítani a tölcséreket), akkor a szomszédunkban lakó Girányi bácsi becsöngetett, hogy ezt azért már ő sem tűri el. Mármint egyébként sosem szólt a hangos zenéért. A kürtöket amúgy az én nem dallamos kompresszoromról próbáltuk, ami apukám akkutöltőjéből kapott áramot.

   Ha találnék valami olyan alkalmatosságot, amit be tudok szerelni a balra látható piros csonk helyére (amit előtte persze még ki kell a lyukból fúrnom), akkor az új csőcsonkra tolt pumpával be tudnám indítani a légkürtöt, aminek a szomszédjaim igen nagy valószínűséggel sokkalta kevésbé örülnének, mint mondjuk én.
   Hogy egy ilyen légkürt mennyire hangos tud lenni, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy valaha egy ilyen szolgált az öltözőszekrényemben. Mármint azzal hoztam rá a frászt az öltőzőben alvó kollégáimra. Még úgy is nagyon hangos volt, hogy nem palackos gáz, hanem csak egy kézzel összenyomható, az ember tenyerében kényelmesen elférő műanyag pumpa hajtotta. De szerettek érte a kollégák... Mielőtt a kürtöt használtam volna, egy vastag borítós könyvet volt szokásom az asztal lapjára odacsapni (Popov - Acél és salak), csak azt a kollégáim idővel elkobozták.

   Amúgy elképzelhető, hogy a mai nap azért vagyok ennyire serény, mert ki sem tehetem a lábam a lakásból. Mármint ma hozza a postás anyám nyugdíját, amit ha nem veszek át, akkor állhatok érte sorba a postán.
   Azt gondolom mondanom sem kell (attól persze én még elmesélem), hogy amint a térdeplőszékkel eltorlaszoltam az előszoba felé vezető utat, majd nehezítésképp rátoltam a fiókos éjjeliszekrényt, ami mögé kirakosgattam a Hi-Fi torony aljában található szortimenteket, abban a szent pillanatban megszólalt a kaputelefon. No de mit nekem így hatvanon túl egy széket átugrani...

   Bár nem pontosan erre gondoltam, de akár még ez a régiféle szelep is megteszi, épp csak le kell belőle vágnom a bemetszett részt. Na most ha nem lesz kedvem fűrészelni, mivel a postás már elment, most akár már le is mehetek a pincébe, ahol az egyik biciklis tematikájú dobozban majd biztosan akad újabb fajtájú szelep.

   Hogy a meglehetős tömegben nem találtam finommenetes 8-as menetfúrót, az talán nem is azért fájt, mert így nem volt mivel menetet fúrnom, mint inkább azért, mert az ilyen esetekben mindig az a történet jut eszembe, mikor a bosnyák téri zsibvásárban valamiért nem vettem meg egy hatalmas, leginkább lehetetlen méretű menetfúrókat tartalmazó dobozt, mondván az meg mégis mire lenne jó. Hát ja. Én, meg a helyes döntések, mondhatni igencsak sűrűn kerüljük el egymást...

   Kiváló példa előző állításomra, hogy mikor úgy gondoltam, a maradék piros részt befelé feszítve töröm le, a piros anyag helyett - már csak puszta dacból is - a fekete adta fel a kontinuitást.

   Mikor a tölcsért már majdnem bedobtam a vegyes alkatrészes dobozba, amit persze majd a pince mélyén idővel szétválogatok, a kezemet megkarmoló sorjákról beugrott, hogy itt bizony egy fontos munkafázis, konkrétan a fűrészelt felület simítása elmaradt, amit persze azonnal pótoltam.

   Mivel a pincében még valamikor reggel alaposan szétnéztem, így még élénken emlékeztem rá, hogy ez az utolsó ilyen formájú doboz. Mármint ami még üres. Ez a helyzet persze nem mostanra alakult ki, mert a mindenféle bontott alkatrészeket már az előző két dobozürítéskor sem volt hová átborítanom, mely sanyarú helyzeten egy-egy nápolyis vödör bevetésével segítettem át magam.