A ma bemutatásra kerülő dugasztáp úgy került elő, hogy mikor a képen látható villanymotoros söprűben kimerült az akkumulátor, akkor - mivel épp mással volt elfoglalva - nem szerettem volna az asztalon látni. Mármint a labortápról tölteni.
   A dugasztáp méretét az alatta elterülő hármas elosztóhoz viszonyítva, bátran kijelenthető róla, hogy ez még egy amolyan igazi stramm darab, nem a manapság szokásos kamu trafós változat.

   Bár az előbb még nagyon is tudtam, hogy mit akarok innen elvenni (ez amúgy valószínűleg a kerek óra volt), de mire ténylegesen ideértem, addigra sajnos már nem. A feledést természetesen nem a megtett hatalmas távolság okozta, hiszen a hall nincs keresztben három méter, és még csak nem is a szita agyam okolható érte, hanem az idő, amit úgy kell érteni, hogy bár alapvetően errefelé indultam, csak nem voltam képes legyőzni az ágyam vonzását.
   Talán nem is az a baj, hogy ennyire bonyolultan írtam körbe, hogy a szétszedés előtt aludtam egy jólesőt, mint inkább maga a tény. Mármint a folyton folyvást mindenre történő ráalvás, pedig a múltkor már kidolgoztam a problémára egy egész használható megoldást, ami mindössze annyiból áll, hogy délelőtt írok, mert akkor még fog az agyam, ebéd után durmolok egy jót, délután pedig szétszedek és persze a képeket is megszerkesztem, hogy másnap délelőtt legyen mihez írnom. Ehhez képest teljes az összevisszaság... Szóval hiába találom meg a megoldást, ha egyszer nem alkalmazom.
   Épp mint ahogy a dolgok helyes időrendjét, úgy sajnos azt a másik nagyszerű ötletemet sem valósítottam meg, ami mindössze arról szólt (mármint szólt volna), hogy nem tartok annyi vasat a tűzbe, amivel aztán már tényleg nem tudok mit kezdeni. Mert ugye ez a polc is hogy néz már ki? Bárhonnan is nézem, ebből a kupiból bizony rázós lesz kikeverednem. No nem az egyes témák iszonyú súlya miatt, hanem mert megint sikerült odajutnom, hogy minden mindennel összefügg. Persze mikor majd kivégzem a félkész apróságokat, akkor hirtelen rend lesz, de szerintem az az állapot, na az most még nagyon odébb van!

   Ha már szóba került a rázás, akkor itt kívánom bemutatni, hogy a dugasztáp dobozát megrázva, abból súlyosan többrendbeli zörgés hallható. A többrendbelit úgy kell érteni, hogy nem csak egyvalami zörög benne. Mivel a villanyseprűt ettől függetlenül rendben feltöltötte, így ezt a dugasztápot most pusztán kíváncsiságból szedem szét.

   Ez amúgy ott ült a polcon a dobozában, már rengeteg évek óta. Hogy mégis honnan van? Szerintem a melóhelyről. Hogy egy távközlési cégnek mégis minek egy univerzális dugasztáp? Na jó, elmesélem, mert nem különösebben hosszú.
   Szóval az úgy volt, hogy a rendszerváltás után, mikor a Posta távközlési részéből is kapitalista, vagyis piacorientált vállat lett (tényszerűen részvénytársaság), akkor egyszer csak kiderült, hogy egy csomó alkalmazott úgy van fizetve a cégnél, hogy tulajdonképpen nincs semmi érdemi munkájuk. Itt most nem holmi apparát csík párttitkárokra gondolok, hanem olyan komplett osztályokra, melyek hiányában a cég ugyanúgy működött volna tovább. Ezek az emberek, míg csak utol nem érte őket a végzetük (a leépítés), hogy bizonyítsák a szükségességüket, mindenféle feladatokat találtak ki. Már úgy értem, hogy a feltétlen szükségességüket bizonyítandó maguknak. Ezen megállapításomra persze lehetne mondani, hogy nem igaz, de alulról nézve nagyon így nézett ki.
   Na ekkor történt, hogy valaki "odafent" kitalálta (ezt akkoriban így volt szokás mondani), hogy egységesítik a szerelők szerszámkészletét. Mikor ez az eset történt, akkor én már 15 éve dolgoztam a cégnél (kezdetben mint telefonszerelő, később mint csoportvezető, aztán megint szerelő), de igényként soha fel nem merült bennem (s amúgy az alattam, felettem, körülöttem dolgozókban sem), hogy a melósok nem egységes szerszámkészlete bármiféle problémát jelentene.
   Hogy a felszereltség nem volt egyforma, az ugyan tény volt, csakhogy az is, hogy az egységességre az embereknek (és a főnökeiknek) valamiért semmiféle igénye sem volt. Mondjuk az egyik ember a kicsi fúrógépet szereti, mert az mindig ott lehet vele a szerszámos táskában, míg a másik a Hiltit, mert azzal bármit ki tud fúrni, s ha már ott van, akkor azzal fúrja az amúgy fából készült ajtótokot is.
   Amennyiben úgy történt volna a melósok szerszámokkal történő felszerelése, hogy létrehoznak egy egységes, mindenki által szabadon elérhető keretet, amiből aztán ki-ki igényeinek megfelelően válogathat, akkor tulajdonképpen még üdvözöltük is volna a dolgot, no de úgy, hogy minden raktár minden dolgozóra központilag megkapta a teljes felszerelést, na az úgy már egy kicsit sok volt. Pontosabban szólva nem sok, hanem sokk, amit a raktáros kapott, mikor meglátta a senki által nem rendelt, s így persze senkinek sem kellő rettenetes mennyiségű felszerelést. Kiadni szerszámot kötelező jelleggel meg ugye nem lehet, mert az nemcsak, hogy nem kell a melósoknak, de még csak tenniük se nagyon volt hova.
   Mondjuk egy a körút Duna felőli oldalán dolgozó területes műszerész kocsijában ugyan ne hányódjon már például egy akkora villáskulcs, ami az oszlopszereléshez kell (ott ugyanis egyetlen telefonpózna sem található), meg keretes fűrészre sincs szüksége, és még 2x10 fokos tolólétrára sincs, ami ugye már eleve fel sem fér a műszerész értelemszerűen pici autójának tetejére. Aki meg külterületen (családi házas környezetben) dolgozik (mert az a területe), annak teljesen felesleges az összecsukható létra, mert csak szerencsétlenkedik a ki-be történő hajtogatásával.
   Persze a szuper Hilti fúrógépeknek (pláne porszívóval), az érpár azonosítóknak, a szuper kézi beszélőknek örültünk, de a belterületi műszerészek nagyon értetlenül néztek (mert a belvárosban egyrészt kevés a fa, másrészt a légkábel is) a mondjuk gallyazásra bevethető keretes fűrészre.
   Mikor aztán már nagyon nyomta a raktárban a polcot a sok felesleges szerszám, idővel ki lett adva (már akinek kellett, akár otthonra is), majd le lett selejtezve az egész feleslegesség. Na így került hozzám ez a töltő. Persze nemcsak szerszámok voltak a raktáron annyira feleslegesen, hogy semmit sem lehetett velük kezdeni, hanem mondjuk 400 darab TC91-es telefon is. A többit most inkább hagyjuk, mert nincs kedvem megírni egy végtelen felsorolást.

   Gondoltam benyomom a fekete házba a belőle valószínűleg csak kipattant piros részt (vagyis a tulajdonképpeni elempapucsot), ez azonban teljesen esélytelen volt, ezt ugyanis a kábel vastagsága nem engedte meg.
   Tapasztalatom szerint az ilyen apró részletekből kifejezetten jó eséllyel lehet visszakövetkeztetni az egész készülék minőségére. Például mikor egymás mellé teszünk két ránézésre igen hasonló, mondjuk mini Hi-Fi tornyot, akkor a kettő közül az lesz a jobbik (mármint műszaki színvonalú masina, és egyben persze választás is), amin a tolópotméterekből kiálló pöckökön van külön gomb. Mármint nem maga a tolópotméterből kiálló valami a gomb. Ugyanez igaz mondjuk egy farmernadrágra is, mert amelyiken olyan a cipzár húzója, hogy lehozza az ember bőrét, annak valószínűleg a többi részével is gond lesz.
   Ettől persze még léteznek olyan tárgyak, melyek kívülről ugyan hibátlannak tűnnek, de a tartalmuk silány. Gondoltam erre az utóbbi esetre is mondok néhány példát, csak aztán valahogy megéreztem, hogy a felsorolás csak a szétszedtem.hu anyagából merítve is túl hosszúra sikeredne.

   A már szétszedett dugasztápot olyan elmélyülten sikerült tanulmányoznom (magyarán szólva még mindig álmos voltam), hogy kétszer is letettem a trafót, mire sikerült felfognom, hogy ezt azért teszem, mert elviselhetetlenül meleg.
   Szerintem ez a 65 fok már rég túlvan azon a határon, ami egy tulajdonképpen hűtő levegőáramlás nélküli, vagyis teljesen zárt dobozba tett bármiféle trafóra megengedhető. Mindezt úgy, hogy a dugasztáp a konnektorba ugyan még be volt dugva (lásd az első képet), csakhogy miközben aludtam, aközben a villanyseprű már rég a másik sarokban hevert. Vagyis a trafónak bőven lett volna ideje lehűlni, illetve csak úgy egyszerűen magától lett ennyire meleg.
   Ilyenkor azért már csak elgondolkodik rajta az ember, hogy mégis be szabad-e egyáltalán dugni a konnektorba bármi olyat, amire az van írva, hogy Mekosonic. Pláne aztán a sarokban magára hagyni, mint ahogy azt a dugasztápokkal szokás.

   Mindezek ellenére a trafó normális méretűnek tűnik. Már úgy értem, hogy ez a dugasztáp valószínűleg valóban képes 12 volton leadni a dobozára írt 1 ampert. Ezt amúgy meg is akartam mérni, de aztán valahogy kimaradt. Természetesen el fogom árulni, hogy végül miért.

   Az a matrica mondjuk nem a melegtől engedett el, mert az már eleve olyan volt. Amúgy igen ötletes, hogy egy a dugasztáp dobozára szerelt plusz kapcsolóval még a polaritást is meg lehet cserélni. Már úgy értem, hogy ettől lesz csak igazán univerzális a tápegység, mert így ugye nemcsak a 3 voltos feszültségigényű Walkman dobja fel a talpát a 12 volttól, de egy puszta kapcsolással még az amúgy 12 voltos autórádióból is ki tudjuk vele égetni a végfokot.

   Na ezek zörögtek a dobozban. Míg az apróbb részek a trafó megtámasztására szolgáltak, addig a kerek formájúak a doboz összetartásához voltak szükségesek. Szét mondjuk így sem esett a konstrukció, de csak azért nem, mert eredetileg négy csavar tartotta össze. Az eredetileget úgy kell érteni, hogy mikor összeszereltem, akkor már az a kettő sem tartott, ami a csavarok kitekerése előtt azért még igen. Nos ezért nem ejtettem meg az előbb említett mérést. Mármint azért nem, mert a már összecsavarozhatatlan dobozt nem szerettem volna bedugva, konkrétan szétesett állapotban látni a konnektorban.

   Míg a jobbra látható két dugasz kifejezetten tápfeszültség bevezetésére szolgál, addig a balra álló kettő egyértelműen hangfrekvenciás csatlakozó. Ebben a plusz lehetőségben az a ráció, hogy így ezzel a dugasztáppal nemcsak tápfeszültség, de hangfrekvenciás kimenet oldalról is tönkre tudunk tenni mondjuk egy zsebrádiót. A szervizes meg majd csak csodálkozik, mert az ugye nem egy szokványos hiba, hogy a Sokol rádióban mócsinggá olvad a kimenőtrafó.

   Részemről csak reménykedni merek benne, hogy az a barnaság a forrasztó ónból származó gyanta, nem pedig rozsda. A rozsda lehetőségétől a fényképezőgép annyira megilletődött, hogy a barna mocsokra rá sem mert fókuszálni!

   Bár nézegettem egy darabig, természetesen végig azon töprengve, hogy mit csináljak vele (mármint az újra összecsavarozhatóságának érdekében), de végül úgy döntöttem, hogy semmit. Míg az apró letört részeket a már máshol is málló dobozra semmi értelme sem volna visszaragasztgatni (mert úgysem tartanának), addig az eredeti helyett hosszabb csavarok feje alá támasztékul odatett alátétek sem jelentenének megoldást, ugyanis a két korábban még tartó csavarral az a baj, hogy a meghúzásukkor kiszakadt a doboz tetejéből a hozzájuk tartozó furatos rész.

   Mivel, ha csak ritkán is, de azért időnként lenne rá igény, így ha megérem, akkor egyszer készíteni fogok egy olyan univerzális tápot, ami mondjuk jobb mint ez. Vagy nem, mert ugye már kipofoztam az apukám által épített labortápot, ami kifejezetten az ilyen feladatokra való. Mármint az olyanokra, melyekre nagyon trehány megoldás egy ilyen, amúgy persze szintén trehány dugasztáp.

   A dobozon a feliratokat bámulva, újra felmerült bennem egy mérés lehetősége. Mert ugye ha elhoztam volna sarokban található szekrényből a hármas elosztót, akkor abba úgy dughattam volna bele a tápegységet, hogy az nem hullik egyből apró darabjaira, ezt a tervemet azonban feladtam. Mármint közvetlenül azután, hogy a nagyon közelre látó szemüvegemben alaposan megbámultam az apró pöttyökkel tarkított zöld hátterű sávot.

   Amit az előző látványosságnál is jobban megbámultam, az ennek a feliratnak az első, vagyis a luxus szava. Mégis milyen lehet a másik véglet, ami nem luxus kategóriájú? Mondjuk tudom, hiszen olyat is láttam már.

   Épp mint ahogy már olyat is, hogy az előszobában gyűlnek, egyre csak gyűlnek a mindenféle dolgok. A mindenfélét persze nem úgy kell érteni, hogy a tárgyak különböznek egymástól, hanem úgy, hogy míg az egyik részük már rég átesett a szétszedésen (lásd példának mondjuk a sárga fejlámpát), addig a magenta színű dobozban azok a diódák vannak, melyek közül egy diak nevű alkatrészt szeretnék előtúrni, mégpedig a zsinór végén fityegő teljesítményszabályzóba, amiből persze akad a lámpa melletti dobozban egy falba építhető szenzoros, és egy hagyományos forgatógombos változat is. Ha ezekkel is megvagyok, akkor már csak az a szovjet dimmer van hátra, amit a jelen cikk második képén láttunk a háttérben bujdokolni.
   Igazság szerint ma az egyik dimmerről szóló cikket akartam egésszé kerekíteni, csak kiderült (tényszerűen - némi csodálkozással a hangjában - anyám elárulta), hogy vasárnap lévén hiába indulnék diakért a boltba. Mondjuk keresni is hiába kerestem, mert egy fia darab nem sok, annyi sem volt a dobozban. Most gyorsan utánanézek, hogy melyik közeli elektronikai bolt van nyitva (mármint a 2020-as koronavírus járvány ellenére), aztán majd holnap jól odabiciklizek. Már ha ezt a feladatot is el nem halasztom...