Most jön az, hogy amit csak a konyhában érek, azt nyitásképp mind alaposan elmosogatom, amire amúgy nagyon is rászorul a rengeteg. No nem nagytakarítás van, hanem festés lesz, s mivel úgy gondoltam, hogy mire azzal elkészülök, addigra már sem kedvem, sem erőm nem marad takarítani, így azt a feladatot vettem előre, mondván milyen jól fog esni, hogy a rengeteg konyhai minden visszapakolásakor a korábban elkészült takarítós résszel már nem kell foglakoznom. Arról már nem is beszélve, hogy a zsírködtől ragadó dolgokat még a festés idejére sem szívesen vinném be a szobába. Na így került képbe a mérleg. Mármint az is erősen rászorult a takarításra, amire komoly plusz okot adott, hogy az elszívó tetején állomásozik.
   Ezt a mérleget amúgy apukám kunyerálta el, mégpedig attól a házban lakó Gabi nénitől, aki bennem annyira nem hagyott nyomot, hogy még két ember közül sem lennék képes felismerni. Mára már csak azért sem, mert ugye rég meghalt.
   Mikor apám nem volt itthon, s anyámnál rákérdeztem, hogy merre van az öreg, akkor anyám gyakran mondta, hogy a Gabi néninél. Mivel a házban nemcsak Ilonka, de Gabi néniből is több volt, ilyenkor sosem tudtam, merre van az öreg.
   Ha még arra is rá merészeltem kérdezni, hogy ki az a Gabi néni, akkor olyan válaszokat kaptam anyámtól, mint mikor a telki történéseket meséli el. Mármint úgy mesél a szomszédokról, hogy nem veszi figyelembe, hogy már 20 éve nem jártam arra, ezért senkit sem ismerek, de azért csak mondja mondja...

   Hogy apám mégis minek kunyerálta el a mérleget, azt mondjuk nem értem, hiszen van belőle a konyhaszekrény vitrines részében egy vadonat új. Ez amúgy valószínűleg csak egyszer volt használva, és még az is csak játszásiból történt, általam, még valamikor gyermekkoromban.

   Mivel a mérleget a bemutatása előtt még el is kellett mosogatnom (mármint eszem ágában sem volt a szobába zsírködösen behozni), a mosogatós feladat pedig összevonandó a többi elmosogatandóval, így a nyitónapon csak idáig jutottam. Azokkal az üres tejes dobozokkal, azokkal ugyan még sikerült eljutnom a kukákig, de addigra már teljesen kész lettem. Mármint nem valamivel, hanem fizikailag lettem paff, pedig ma tulajdonképpen még alig csináltam valamit.

   Hogy semmihez sem volt kedvem, arra az is erősen rásegített, hogy rendcsinálás közben (igen ez már a rend) annyi félbehagyott, vagy akár még eleve meg sem kezdett feladatot találtam, hogy azok látványának hatására szerintem nincs rajta mit csodálkozni, hogy végül összeomlottam.
   Jelen képen a festékes vödör a konyha kifestése című projekthez tartozik, a rajta lévő projektor egy szétszedés lesz, a projektor tetején lévő könyvek szkennelésre várnak, a szivacs a térdeplőszékem kárpitozásához kell, miközben a gatyaszárak által eltakart piros szőnyegbe bele kell vágni, majd a kivágott résznél körbe kell szegni. Mivel ez utóbbi Andi feladata lesz, és persze neki sem volt kedve semmihez, így bármiféle munka helyett inkább moziztunk.

   A túlzásba vitt mozizásnak amúgy az lett az eredménye, hogy az aktuális apró táblázatomban már sem újabb piros kör berajzolására nem volt szabad hely, sem a szétszedéseket jelentő ikszek megvastagítására. (mármint ezek ketten jelentenek egy-egy újabb megnézett filmet) Ez persze nem baj, hiszen egyrészt bőven van itthon papír, másrészt pihenni is kell valamikor.

   Ez a kép azért készült, mert egészen biztosan tudom, hogy a mérleg következő elmosogatásakor a skálája menthetetlenül meg fog semmisülni. Ebben azért vagyok teljesen biztos, mert a skála a mérleg legutóbbi elmosogatása előtt a képen láthatónál még sokkalta kontúrosabb volt.

   A szoba fényét (ez itt ugyanis a szobai asztal) idővel a konyhai elszívóból kivett fénycsővel, valamint a konyhaszekrény mozgatásához felhozott kerekekkel emeltem. Hogy ebből a kupiból nem fogok a hónap végére kikeveredni, az tuti!

   Hanem csak az ablakon szerettem volna kinézni, hogy milyen az idő. Mármint úgy egy hete szétkapáltam a járdára felkúszó zöldet, két napja megtologattam a zöldben a fűnyírót, s terveim szerint ma következett volna az a rész, hogy amit eddig elpusztítottam, azt mind összegereblyézem, majd az udvarban található komposztálóban helyezem el. Akkor ennyit mára a terveimről. Mármint mire a napi teendőimmel odáig jutottam, hogy végre lemehettem volna a kertbe, addigra nekiállt cseperegni az eső.

   Terveimmel ellentétben, a mérleg alkatrészei szépnek egyáltalán nem nevezhető módon lettek kidolgozva. Mármint minden egyes eleme csálé. Arról már nem is beszélve, hogy csavaros, vagyis bontható kötések helyett mindenütt szegecselve, vagy mint itt, ponthegesztve van.

   Ez a tálca amúgy egyszerűen csak rá van téve a mérleg tetejére. Ez elsőre kissé ugyan trehány megoldásnak tűnik, hiszen a mérleg bármi mozgatásra egyből kettéesik, csakhogy ez így van jól. Mármint a mérlegről levehető tálcának funkciója van. Hogy aztán tényleg szokás-e úgy használni, hogy az ember közvetlenül beleszórja a lisztet (amit aztán a súlyának lemérése után átborít valahova máshova), vagy ezt csak én találtam ki...

   Bár volt bennem némi félsz, hogy a kissé már bezöldült réz anyát nem fogom tudni letekerni, de végül szépen hagyta magát. A mutató amúgy nincs reteszelve a tengelyen. Mármint összeszereléskor úgy kell feltenni, hogy a nullára mutasson.

   Hogy mikor a helyére beszerelték, ez a rugó már akkor is rozsdás volt, annak szerintem sokkal nagyobb a valószínűsége, mint annak, hogy a mosogatás hatására rozsdásodott meg.

   A forgáspontok mindenütt szegecsek, vagy ellapított végű tengelyek, mely megoldások, fogalmazzunk finoman úgy, hogy a precizitástól nagyon távolállónak tűnnek. Az a félig festett, kissé rozsdás, éles peremű lemez, az annyira szovjet...
   A dolgokba egy kissé jobban belegondolva, hiába érzem úgy, hogy a mérlegben szereplő "mér" szó valamiféle műszerre, vagyis precizitásra utal, amiket látok, azok a részletek viszont nagyon nem, jelen esetben a szörnyűnek tűnő megoldások nagyon is jól működnek. Arról már nem is beszélve, hogy ennek a mérlegnek az elkészítéséhez nem kellenek műszerész kezek, precíziós gépek, anyagok. Mármint bőven elég az a precizitás és munkaerő, ami mondjuk egy traktorgyárban van.

   Ez pedig egy olyan próbálkozás, melynek célja a mosogatáskor elpusztult skála helyreállítása. Nyitásképp egy kört rajzoltam fel, majd a skálalapot addig-addig forgattam, a fény felé különböző szögekbe állítva, míg csak az összes jelzés helyét el nem találtam. Mármint bejelöltem őket egy pontozóval.

   Bár a mérleg felújításának kérdését nem beszéltem meg magammal, attól még nekiálltam véglegesíteni a skála jelöléseit. A lyukakban az a jó, hogy azokat - az eredeti vonalkákkal ellentétben - nem lehet a skáláról lemosni, legfeljebb festékkel eldugítani, de ahhoz azért meglehetősen sok kell. Mármint festékrétegből.
   A skálát hordozó kerek alumínium lemez anyagában nemcsak azt találtam meglepőnek, hogy fúráskor nem kenődik rá a csigafúróra, hanem a súlyát is. Már eleve a skálalap is könnyű, a forgácsok meg már szinte szálltak! Ez valószínűleg azért van így, mert más ép nem lévén készleten, valami repülőgépből megmaradt anyagot kapott a gyár.

   Kezdetben úgy volt, hogy kész, ennyi, majd holnap folytatom, csak aztán beugrott, hogy mikor a mérlegnek legutóbb ezt mondtam, akkor az két és fél hónapot jelentett, mire fel - a késői óra ellenére - már indultam is vele a pincébe.

   Mikor a fogót a mellétett WD40-el megláttam, kissé megzavarodtam, mert a látványból valamiért a minap rendbe hozott zégergyűrű fogóra asszociáltam. Mármint nem értettem, hogy ha kész, akkor miért van mégis itt.
   Hogy ennyire nem voltam topon, arra az ad magyarázatot, hogy miközben az előző képen látszik az idő (ott az óra a falon), addig a mai ebéd utáni alvás, ahogy volt, egy az egyben elmaradt! Már úgy értem, hogy tette ezt annak ellenére, hogy komoly igényem volt rá. Mondjuk aludhattam volna, csak ugye akkor mi lett volna azzal a négy órán át a lakás különböző pontjai között töltött szaladgálással, ami a legalább nagyjábóli rendhez kellett. Mármint a rendrakás feladatát nem szerettem volna másnapra, a párom érkezése utánra halasztani.
   Hogy mást ne okolhassak érte, természetesen már megint én voltam az elkövető. Mármint én hoztam létre a lakásban akkora kupit, aminek visszacsinálására ráment négy órám. Kezdetben úgy volt, hogy a lendületes (a jelző most igaz) pakolászás közben fényképezek is, csak aztán ezt a tervemet inkább feladtam, mert annyi képpel bármelyik szétszedtem cikket teljesen szét lehetett volna csapni.

   Hiába nézett ki úgy, hogy minden ott van kézközelben, ha egyszer lábközelben is volt belőlük. Mármint szó szerint nem tudtam bemenni a sarokba a tűzifáig, annyi szatyor hevert a földön. Miután félrerugdostam őket, még mindig útban volt egy a kuka mellől frissen behozott, de amúgy működőképesnek tűnő, épp csak gégecsőhiányos porszívó, a konyhaszekrény mozgatásához nem használt, de attól még elől hagyott görgőkészlet, egy hosszú LED-es fénycső (meg két kisebb), valamint néhány erősen a kuka irányába tartó lábos.

   Miközben a fehér töltelék a farakáson volt, a szürke burkolata azon a gépen, amin a festékes kesztyűket szoktam tartani. Hogy ez is meglegyen, egyesítettem őket, majd a tulajdonképpen semmire sem passzoló ülőpárnát a bicajom mögött helyeztem el. Hogy oda sem való? Most mond már...

   Hogy az eszterga a felcsukható asztal alatt van, az nem lepett meg, hiszen az egy mondhatni standard állapot, az viszont igenis meglepett, hogy a még a leesésük előtt a gépágyról elvett fagyis dobozok közül a rózsaszín vödör nagyon nehéznek bizonyult. Mikor megláttam (mert ugye csak belenéz az ember, hiába nem az a téma), hogy a vödröcskében a spájzról leszerelt ajtó zárja és kilincsei vannak, természetesen még felújítatlan állapotban, na azon mondjuk - a trehányságom tudatában - már nem lepődtem meg.

   Mivel a helyet belülről kifelé haladva érdemes elfoglalni (mármint azért, hogy legalább a már kész dolgokon ne essek keresztül), a mérleg házának zöldre történő lefújását itt, vagyis a pincemélyi farakáson ejtettem meg.

   Hogy a kimaradt délutáni alvás hatásának köszönhetően mennyire voltam friss, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a képen látható fényképezőgép kapcsán komolyan sikerült elgondolkodnom. Mármint azon, hogy az meg mégis hogyan lehet ott, mikor épp nagyban a kezemben tartom. A magyarázat persze egyszerű, nincs benne semmi varázslat. Már ha csak azt nem vesszük annak, hogy néhány nap alatt sikerült róla elfelejtkeznem, hogy már megint vettem egy tartalék fényképezőgépet. Az mondjuk igaz, hogy beteg a teleptartó fedele, de attól még 500 forintot - mint tartalék gép - simán megért.
   Hogy sem az amerikáner, sem a gömbölyűcsőrű fogó nem lett kipofozva, és még csak a konyhaszekrényhez potyára megvett hatalmas gombokat sem raktam el, az annyira elszomorító, hogy nem is tudom, hogy ebből mi lesz. Na jó, tudom. Az lesz belőle, hogy már megint egész télen a pincében leszek, különben sose fogynak el az elmaradásaim, amit amúgy már nagyon várok.
   Hogy csak ennyi látszik belőlük (mármint az elmaradásokból), az amúgy annak köszönhető, hogy mikor már nem bírtam nézni a kupit, akkor a fékész projekteket berakosgattam a szekrénybe. Hogy mennyi félbehagyott projektem van? Na azt most inkább nem sorolnám fel...

   Mármint egyértelműen úgy járok jobban, ha nem a szám, hanem a kezem jár, mire fel már fogtam is be (még ha csak gondolatban is) egyrészt a számat, másrészt az esztergába a mérleg számlapját.

   Bár a színűk már nem a régi, de attól én még tudom, hogy ezek az anyák rézből készültek, mint ahogy azt is tudom, hogy hogyan kell a szép sárga színüket újra előcsalogatni.

   A drótkorong már annyi ócska alkatrésszel tett csodát, hogy ez lett az egyik kedvenc szerszámom. A kicsi késtámasz, bár ehhez is jó, de amúgy nem erre a célra készült.

   Ez a nyeles tokmány, amibe a csigafúrókon felül más kerek dolgokat is be lehet fogni, a másik kedvencem. Már csak azért is, mert így a drótkorong biztonságos távolságban tartható az ujjaimtól.

   Hogy a három réz anyát elfelejtettem lefújni lakkal, az azért nem fájt, mert ugye majd a kesztyűk tetején elhelyezett számlapot is le kell lakkoznom, és akkor miért ne csinálhatnám egyszerre? No de ezt azért már tényleg nem ma...

   Másnap ebéd után, mikor az egér görgőjén folyton elcsúszó gumiborítást (megjegyzem újra) visszaragasztottam, mivel a ragasztó száradására várni kellett, gondoltam csinálok valami értelmeset. Mivel épp itt volt a párom, így volt aki figyelmeztessen rá, hogy az adott napra utca és kertgondozás lett beütemezve.
   Egy kissé visszább pörgetve az idő kerekét, már tegnap sem voltunk valami jól. Mármint estére még ülni és nézni a tévét is nagyon fájt, ami tünetegyüttes másnap reggelre odáig fajult, hogy azt mondtam (és persze Andi is), hogy vagy meghalok a járda melletti fűsáv kitakarítása közben (Andi meg a kertben), vagy rendbe jövök. Mármint van az a fajta rosszullét, amit ki lehet mozogni. Na ez nem olyan volt...

   Az mondjuk igaz, hogy 15 púpozott vödör gazt hordtam a komposztálóba, amit persze előtte ki kellett a zöldből gereblyézni, aztán összesöpörni, de attól ez még korántsem volt akkora volumenű feladat, ami az estére beálló izomlázat indokolta volna. Szó szerint olyan részeim fájtak (például fogak), amik már meg sincsenek!

   Miközben a munkát követően az eddigi panaszaimhoz újólag társuló izomlázzal küzdöttem (amúgy erről persze szó sem volt, hiszen egyszerűen csak megadtam magam a fájdalomnak), sajnos sem a fejfájás, sem a fülzúgás, sem a szédelgés nem múlt el.
   Mivel Andi még nagyban kapirgálta a kertet, lejöttem a pincébe, ahol olyan mennyiségű téma várt (és persze vár azóta is) befejezésre, hogy az azokból történő záros határidőn belüli kilábalás (értsd úgy, hogy míg élek) egyre valószínűtlenebb.
   Mivel a minap kifényesített három réz csavart, valamint az újrarajzolt skálát már tegnap odakészítettem, így ezekre már csak rá kellett fújni a lakkot. Mikor ahogy van, az egész állványt (hosszúkás fadarab) felkaptam, akkor jöttem rá (mert egy nap alatt ugye már bőven volt időm elfelejteni), hogy a lakkozandó dolgok csak úgy egyszerűen, mármint bármiféle rögzítés nélkül lettek rátéve.

   Bezzeg a mérleg mutatóját és a skála körüli részt odacsavaroztam a fához, amit már csak azért is vissza kellett csinálnom, mert különben nem száradnak meg. Mármint a csavarfejek alatti és körüli vastagabb réteg festék nem szárad meg.

   Miután a kertben történt találkozásunk alkalmával a párom elárulta, hogy neki bizony még van vagy úgy jó húszpercnyi munkája, újra visszatértem a pincébe, ahol is azt álltam neki vizslatni, hogy jól megy-e a skálához a sárga mutató. Mivel az jött ki eredményül, hogy nem, még feketén sokkal jobban mutatott, nekiálltam a fekete festék felkutatásának, ami azért nem volt bonyolult feladat, mert a sűrűn használt vegyszereknek készítettem egy saját polcot.
   Mikor ezeket a sorokat róttam, a párom ideállt mögém, s durván megkritizálta a munkámat. Mármint azt mondta, hogy a számok rajzolásával igazán megbízhattam volna egy szakembert, aki ugye ő maga lenne, hiszen műszaki rajzoló.

   Ahhoz képest, hogy az amúgy szép színű és jól takaró Tescos okkersárga festék doboza ha már csak félig van, egyből bebőrösödik, ez a ki tudja hány éves, de még mindenképp a szocialista korszakból származó fekete Neolux annak ellenére hibátlan (értsd nincs rajta bőr), hogy már alig lötyög valami az alján.
   Ez amúgy állítólag attól van, hogy a Neolux hígítója jól párolog, ködöt képez, ami aztán nem hagyja megszáradni a festéket, mire fel ha csak próbaképp is, de beöntöttem egy kevéske nitro hígítót a sárga festékes dobozba.

   Hiába gondoltam úgy, hogy a hátuljára már nem kell több festék, ahogy az már csak lenni szokott, újra tévedtem egy hatalmasat. A mérleget közelebbről nézve az derült ki, hogy ugyanott nem lett zöld, mint ahol a gyári fényezés sem igazán lett tökéletes. Ez valószínűleg a festékszóró okozta légáramlás miatt volt így. Na most ha nem, akkor még a festékszóró spray használatához is hülye vagyok.

   Hogy legyen valami sikerélményem, a csavaros dobozoknak szánt polcról eltettem az amerikánert, ami, mikor legközelebb kihúzok a polc aljából egy törlőrongyot, akkor úgy, de úgy bokán fog vágni...

   Amit amúgy meg is érdemlek, mert mivel a többi gombhoz már nem fért oda, a konyhaszekrényhez vásárolt, de fel nem használt gombokat (amúgy lábasfedőre való fülek) a zárak között helyeztem el. Hogy mikor majd keresem őket, eszembe jut-e ez a feliratidegen rejtekhely, az még finoman szólva is kétséges.

   Mivel a párom a kertben még mindig nem fejezte be a tegnap elért eredmények megtekintését, gondoltam én is hasznosan töltöm az időt. Bár nyitásképp magam is a tegnapi utcafronti takarításom eredményét szemléltem meg, de azt követően felkentem a fogó szárára egy újabb réteg sárga festéket. Ez amúgy szerintem még véletlenül sem azért történt, mintha az első réteg nem takart volna, mint inkább csak azért, mert épp minden elől volt hozzá.
   Ha már egyszer ide evett a fene, valamint a lakásban található kismillió kacathoz (ki tudja miért) semmi kedvem sem volt, azt találtam ki, hogy ugyan válasszak már egyet a pinceiek közül. A lomos pincében történő hosszú, valamint határozatlan téblábolásom - minő csoda - semmiféle eredménnyel sem járt. Már ha csak azt nem tekintjük annak, hogy bár el nem hoztam semmit (de csak mert képtelen voltam választani), de legalább mindent alaposan megtekintettem.

   Hogy legalább ne üres kézzel jöjjek el, magammal hoztam a ki tudja miért a lomok között hányódó drót és polírozó korongot. Arra viszont már nem maradt energiám, hogy el is tegyem őket. Az mondjuk igaz, hogy az izületi fájdalmak még mindig nem múltak el (lehet, hogy valami láz okozza őket), de attól még két bigyót nem betenni egy olyan fiókba, ami ott van kézközelben, az azért már tényleg komoly trehányság volt.

   Épp mint ahogy az is az, hogy a pincéből felhozott apróságokkal nem azonnal, hanem csak néhány óra elteltével foglalkoztam. Bár a díszkeretet és a számlapot még nincs mire visszaszerelnem, attól még a három réz anyát igazán felújíthatnám. Mármint a beléjük szóródott lakkot a visszaszerelésük előtt mindenképp ki kell fúrni a menetekből.

   Amennyiben feltesszük a kérdést, hogy a botor módon a doboz fedelén elhelyezett anyákat a 3-as és 4-es menetfúró előtúrását követően a dobozfedél visszahajtásakor megreptettem-e, a válaszom igen. No de mit nekem az egyik fényes anyát a kávésbögrém mélyéről, a másik kettőt pedig az asztal és a fal közötti résből visszaszerezni...

   Miután a három anya felújításával megvoltam, és már majdnem eltettem a szerszámokat, mindjárt megéreztem, hogy valami már megint kimaradt. Mármint ha nem állok neki ezeket a csavarokat is felújítani, akkor nem fogom tudni rájuk visszatekerni az anyákat. Ez egészen biztos, mert kipróbáltam. Hogy néhány napja innen tekertem le őket? Hát ja... No de mekkora erőfeszítéssel?

   Mikor a csavar a rugó közepéből csak úgy magától kiesett (mármint eredetileg még csak eszem ágában sem állt kiszedni), mindjárt megéreztem, hogy ezt nagyon nehéz lesz a helyére visszatenni. Mármint a centi vastag rugó mélyén kellene a csavarnak egy 3-as lyukon keresztülhaladnia.

   Mikor próbaképp bedobtam a csavart a rugóba, s annak vége a kijárati oldalon egyből megjelent, mindjárt megéreztem, hogy ez az attrakció nekem soha többé nem sikerülne, ezért azzal folytattam, hogy rápörgettem a csavarokra egy-egy plusz anyát. Hogy az anyák a mérleg összeszerelésekor útban lesznek-e, az remélhetőleg néhány napon belül kiderül. (amúgy nem lettek útban)

   Bár a mérleg még nincs összeszerelve, attól én még megelőlegeztem magamnak a bizalmat, miszerint a következő boncalany az apró varrógép lesz. Hogy a cikkek megjelenési sorrendje nem egyezik az elkészülésivel, vagyis teljesen felesleges ilyeneket írnom? Hát ja...
   Ez a kép amúgy nem annyira a varrógépet akarta megmutatni, mint inkább azt, hogy a mérleg összeszereléséhez még mindig hiányzik valami. Konkrétan az előbb sárgára, majd feketére visszafestett mutatót nem találtam sehol, pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy tegnap azt is felhoztam, ami amúgy persze így is történt.

   Épp csak elfelejtettem kitenni a zsebemből, amire persze már csak akkor jöttem rá, mikor a pincében mindenhova benéztem, majd mikor a mutatót sehol sem találtam, unottan zsebre dugtam a kezem. A potya lemenést ellensúlyozandó, megtaláltam azt a nagyobbacska karabinert, ami a párom retiküljére akasztott sünihez kell.

   Miután a süni rögzítésének feladatával megvoltam, gondoltam ha valami csoda folytán épp van bennem némi tettvágy, akkor odateszem magam elé az asztalra a mérleg alkatrészeit, hátha - a sünit tekintve példának - ezek is összeszerelődnek.
   A Covid-19 járvány negyedik hulláma okozta tünetek amúgy még egyáltalán nem múltak el (tegnap este például egy kád forró vízben ülve dideregtem, éjjel pedig durva izomláz volt a lábaimban), de annyi eredmény azért már van, hogy a nyűgök zömét reggelre valahogy kialszom. Már csak azért is egyértelmű, hogy ha valamit nem délelőtt csinálok meg, akkor abból a tervből bizony nem lesz semmi.

   A nullától egyig terjedő osztások számai azért "csúsztak" meg, mert mikor azok elsőre nem sikerültek, akkor letöröltem őket denszesszel, annak teljes elpárolgását azonban már nem vártam meg. Mármint megmaradt belőle valami a számlap réseiben, ami aztán az akrilán lakkal összeveszett.
   Mivel a skálán eredetileg csak osztások voltak, számok nem, még így is jobb, mint amilyen eredetileg volt. Mármint azért, mert így már nem kell kiszámolnom, hogy hová mutat a mutató, mely eredeti elképzelésről nem is értem, hogy azt meg mégis hogyan képzelte a gyártó.

   Miután a rugókat feszítő csavarokkal beállítottam, hogy a mérleg az 1 kilós lisztre tényleg 1 kilót mutasson, már csak az volt hátra, hogy a mérleget a helyére, konkrétan a konyhai elszívó tetejére visszategyem.

   Erre fel nem elfoglalta valaki a helyét egy kék dobozzal? Ez amúgy nálunk az alapértelmezett. Mármint ha valahol lesz egy kis hely, akkor azonnal odateszünk valamit, mely hozzáállás a pincében odáig vezetett, hogy a terep (a pincén belüli folyosószakaszok) újra járhatatlanná vált. Hogy a bordás kék dobozban található erős paprikát nem most azonnal őröltem meg, az is annyira jellemző...

   Mármint (megjegyzem sajnos) a dolgok elhanyagolása jellemzőbb rám, mint az, hogy valamivel végre elkészülök. A mérleg amúgy nem maradt itt, mert a másnapi ebéd beharapása közben rájöttem, hogy a konyhaszekrény tetejéről valahova a spájz mélyére áthelyezett Römertopf agyagedény helyén valahogy sokkalta jobban mutat. Ha még a konyhaszekrény tetejének másik végén állomásoztatott festékes bödliket is eltenném onnan, akkor már egészen jól nézne ki a konyha.