A minap, a videojel digitalizáló és az Amigához való videomodulátor boncolása után azt találtam ki, hogy kinézem a mindent tudó táblázatomból a legkisebb tételt, aminek amúgy az a neve, hogy szovjet négyzet fehér IC, s azt ebben a selejtes dobozban gondoltam megtalálni.

   Valamint a hátam mögött található két, amúgy kifejezetten IC-ket tartalmazó szortimentben sem voltak, mire fel egyből megéreztem, hogy már megint az lesz mint a múltkor az ecetes flakonnal, csak most azzal a különbséggel, hogy magát a céltárgyat nem fogom megtalálni.
   Mondjuk volt már ilyen régebben is, mikor például a Minimax hangfalba épített monitor célú erősítőt nem találtam. Nem is olyan rég pedig az a hatalmas koffer nem került elő sehonnan, amiben a párom a macikészítős alkatrészeket tartja, pedig azt azért - már csak a mérete okán is - nálunk nagyon nehéz lenne eldugni.

   Épp mint ahogy ezt a kupit is, amivel persze nem ez fog történni, hanem az, hogy végre elbontom belőle a semmire sem kellő dolgokat, úgymint kakukkos óra, villanyírógép, ős öreg laptop, meg ki tudja mi van még alul, amit innen fentről már nem is látok!

   Ez kérlek ugyanaz a helyszín mint az előző, csak már eltettem az útból két tételt, valamint a középső tornyot keresztbe fordítottam, mert hosszában túl sok helyet foglalt. Erre azért volt szükség, hogy be tudjak lépni a sarokba, mégpedig azokért a dobozokért, melyekben az alkatrészek a szétválogatásuk után leledzenek.

   Mivel most nem ezt kerestem, természetesen azonnal előkerült az a kapcsolós doboz, amire a minap lett volna szükségem. Hogy aztán ennek hatására lefuttatom-e az összes kapcsolós dobozom tartalmának újraszelektálása című projektemet, vagy elhalasztom arra az időre, mikor már az újabb keltezésű vegyes tartalmú dobozok is szét lesznek válogatva, azt most így hirtelen el nem tudtam dönteni.

   Mérgemben, hogy semmi alkalmas eszközt nem találtam, és persze az asztal is foglalt volt, átjöttem a másik folyosóra, ahol is valami marha (ez lennék ugye én) egy LCD monitort támasztott az irodagépből kibontott tepsinek.

   Visszafelé menet, mikor megláttam ezt a szekrényt, azt mondtam magamnak, hogy mivel itt még nem néztem, ezért biztosan ezen lesz az égre-földre keresett ecetes flakon. De persze nem...

   Mivel csak itt volt hely, hoztam egy sámlit, majd a szék előtt ücsörögve válogattam át az IC-ket. Azt gondolom talán már mondanom sem kell, hogy egy árva darabot sem találtam. Mármint nem IC-t, hiszen a dobozban csak az van, hanem a keresett szovjet példányt.

   Mivel a múltkor nem mertem megbolygatni az alkatrészes üvegeket, gondoltam majd most. Amúgy az bátorított fel, hogy az üvegekre rámolt papírdobozoknak tulajdonképpen nem igazán van hova leesniük, mert épp itt van előttük a három kicsi, meg a koszos elejű videó. Néhány doboz ugyan a mélybe vetette magát (messzire mondjuk nem jutottak), de végül az derült ki, hogy a hátsó sorban álló üvegek mind üresek. Vagyis ha az elsőkből eltenném valahova a magnófejeket és a tantál kondenzátorokat, meg persze az SMD alkatrészeket is, akkor ezzel az összes üveg kiürülne, és akár el is tehetném őket innen. Na ez mondjuk aztán már tényleg egy nagyon távoli terv...

   Miközben még olyan közeliekkel sem vagyok meg, hogy végre újra járhatóvá váljon a föld. Most például a jobbra lent látható szekrénybe szerettem volna benézni, hátha abban van a keresett ecetes flakon, amire persze esélyem sem volt. Mármint nem a flakon ottlétére, hanem a benézésre.

   Mivel már rengetegszer ígértem meg magamnak, hogy mikor valami apró anomáliát látok, akkor arra nem legyintek (ami amúgy az egyik kedvenc szokásom), hanem inkább azonnal lerendezem, ezért gondoltam felkapom azt a foglalatot, majd beteszem a csilláralkatrészes dobozba.

   Amiben az akadályozott meg, hogy az amúgy elsőre megtalált dobozra rá van pakolva. Kihúzni azért nem mertem, mert a múltkor egy ilyen akcióm közben, mivel nem figyeltem oda, majdnem lefejeztem magam az autóba való nagy kék végfokkal, amiről nem szúrtam ki, hogy ott van a doboz tetején.
   Amúgy van itt valahol egy olyan nagy átlátszó doboz is, amiben PC kábelek vannak, vagyis annak a tartalma az alsó papírdobozba való. Már csak ezért is elképzelhetőnek tartom, hogy valamelyik nap újra megjelenek, de akkor már beöltözve, és az előkészületek az anyagok szétválogatásához 3 című projektem keretében rendbe teszek néhány trehány pontot, amiből most itt annyi van, hogy azt neki sem merek állni felsorolni! Már csak ezen az egy képen is van néhány hangkazetta, egy felfújható ágy, valamint egy falióra is, pedig itt már rég csak feliratozott dobozoknak kellene lenniük.

   Ezekben a lakásban található fiókokban pedig az épp nagyban folyó építési projektjeimnek. Bár akad bennük ez meg az, de építési projekt... Amúgy azért mutattam meg őket (mármint a fiókokat), mert valaha valamelyikben volt a Sokol 308-as rádió maradványa, az épp nagyban keresett négyzet alakú IC-vel. Most már persze nem, mert egy korábbi alkalommal rendbe tettem a fiókok tartalmát.

   A Sokol projekt meg átkerült ide, ebbe a rádióépítős dobozba, de a keresett IC persze ebben sincs. Ez engem arrafelé terel, hogy legközelebb majd méltóztassak valami olyan nagyot választani, amit még csak esélyem sincs nem megtalálni!

   A Sokol 308-as a díszrácsa - de csak mert ezt a részét nem kerestem - egyből előkerült. Na ekkor jutott eszembe, hogy odalent van valahol a pincében maga a Sokol 308-as is, amiből - ha már egyszer idáig megírtam ezt a cikket - ugyan miért ne szedném ki az IC-t?

   Csak előbb még megettem reggelire kakaóval a fél kalácsot, mára ugyanis azt találtam ki, hogy nem zabálok be ebédre, hogy ne aludjak el, s ennek érdekében kettéosztottam az étkezést. Már úgy értem, hogy amúgy nem szoktam reggelizni, mert akkor már egyből reggel újra bealszok.

   Ez az egész fej lesózott lilahagyma lesz ma a kissé késői ebéd, amit a tegnapról maradt szalonnazsírral megkent kenyérrel fogok megenni. Mármint azért lesz az ebéd késői, mert ugye a fél kalács késő délutánig biztosan kitart.

   Én meg amellett a vélemény mellett tartok ki, hogy jó lenne legalább addig élni, míg csak az összes direkt erre a célra begyűjtött kincsembe bele nem nézek. Innen most csak a csöves autórádiót, a Saga oszcilloszkópot, valamint azt a piros dobozt emelném ki, ami egy általam az N313 oszcilloszkóphoz épített X bemenet.

   Bár ezt külön nem fényképeztem le (korábban, még a mai cikk keretében igen, de mire ideértem az írásban, addigra ezt már rég elfelejtettem), de attól még úgy volt, hogy ide csak úgy tudtam belépni, hogy az itt lévő két hatalmas, pláne jól megtömött papírdobozokat egy kissé széthúztam, hogy beférjen közéjük a lábam, különben nem tudtam volna őket átlépni. Bemászni amúgy azzal az elhatározással másztam be, hogy vagy a Sokol 308-ast, vagy a VEF 222-est, ha a fene fenét eszik is, illetve még ha elborítanak is a lomok, akkor is előtúrom.

   Vagyis ebbe a rádióba egy kicsit biztosan bele fogok műteni. Ez amúgy azért nem fog sokat rontani a helyzetén (mármint a rádióén), mert az URH része már eleve beteg.
   Míg a jobbra látható különös formájú fadarab egy létraszár összefogató idom, amire az elkészülése után mindössze négy évvel sikerült felkennem a felületét széppé tevő, s egyben védő lenolaj réteget, addig balra azt a hétzenés kvarcórát látjuk, amit naggyá tettem. Mármint átépítettem kicsiről nagyra.
   Utóbbi tárgy (amúgy teljesen véletlen) megtalálása kapcsán merült fel bennem annak lehetősége, hogy a pusztán játszásiból agyba-főbe keresett ecetes spricnis flakont azért nem találom, mert az nincs. Mármint nem úgy nincs, hogy elveszett, hanem úgy nincs, hogy soha nem is volt belőle kettő, csak én emlékszem rá úgy, mert hol fent volt a lakásban, hol meg lent a pincében, mikor hol kellett.

   Hogy számomra az európai (vagy akár amerikai) jelölés a szimpatikusabb, az elképzelhető, hogy azért van, mert ugye ebbe nőttem bele, azonban lehet rá ok az is, hogy a szovjet egyszerűen borzalmas. Mármint ennek (és úgy általában a többi szovjet IC-nek is) a neve. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy ezt a jelölési módot valaki átlátja. Kimondani a boltban pedig mennyivel szörnyűbb lehet, mint mondjuk azt, hogy TDA2002, vagy 74S190...

   Balra egy (amúgy három) Polaroid fényképezőgépből származó elemet látunk, középen a ferde tetejű SANYO deck alkatrészeit, míg jobbra egy szovjet faliórából kitermelt alkatrészt. Most természetesen az utóbbiról lesz szó, amiben szintén van egy különös formájú IC.

   Ami jelen esetben már ott kezd elbonyolódni, hogy a fényes kupakú szovjet négyzet IC bele lett ragasztva a műanyag alaplemezbe, majd ráadásképp még el is lettek görbítve a lábai, és csak aztán lettek beforrasztva a szegecsekbe. Ha ez nem lenne elég, akkor ott van további nehezítő tényezőnek az, hogy a szegecsek hőre lágyuló műanyagban vannak. Az egyetlen könnyítés, hogy mivel innen semmire sincs szükségem (mármint egyben), ezért sérül ami sérül, semmi sem számít.

   Mely hozzáállásom az IC tetejére komoly benyomást tett. Amennyiben valaki esetleg tudja, ugyan árulja már el, hogy mégis miféle logika van egy olyan névben, mint mondjuk a K237XА5, vagy a K264ГФ1. Már ha tényleg van bennük valami logika, s ezt nem csak úgy képzelem.

   Már rég a szemetesben volt, mikor hirtelen eszembe jutott, hogy a fényes IC-t elfelejtettem alulról is megreszelni, ami valljuk be, részemről valami iszonyú trehányságnak minősíthető.

   Az IC fehér műanyag ruhája tulajdonképpen csak egy kupak feliratokkal. Gyártástechnológiailag készülhetett úgy, hogy a már kész IC-re fröccsöntötték rá a fehér műanyagot, de akár úgy is, hogy az előre kész fehér műanyagba tették bele az IC-t, majd kiöntötték műgyantával.

   Innen nézve nagyon úgy néz ki, hogy az utóbbi elméletem a helyes, mert a fehér műanyag kupakban a négy kis felöntés az IC lábainak pozícionálására szolgál. A karmolások persze nem az IC valamiféle karakterisztikájára utalnak, hanem arra, hogy ennek a technológiának én csak a felületét karcolom.

   Csak aztán sajnáltam rajta befeketíteni a krómozást, ezért inkább áttértem arra a már amúgy is eleve fekete konyhai csipeszre, amivel mondjuk az éppen tűzforró lángelosztót lehet a gázrózsáról félrehúzni. Míg a kék láng a gázé, addig a sárgát az IC-ről leégő műgyanta adta.

   Mire az új akkukkal visszatértünk, addigra meg már nem volt mit felvenni, mert az összes műgyanta elégett. Mint az a pirosságból látszik, most tényleg ég, illetve már csak izzik a szerző keze alatt a munka. Pontosabban szólva a munkadarab.

   Ez tulajdonképpen ugyanaz a nézet, mint a hárommal ezelőtti képen, csak játszottam egy kicsit a fény tükröződésével, de csak azért, hogy ne csak én lássam a csodásan aranyló sávokat. A tulajdonképpeni alkatrészeket már nem látjuk, hiszen azok a gázrózsa lángjában a műgyantával együtt elégtek.