Az egyik lépcsőházi találkozásunkkor Ildikó szomszédasszony azt mondta, hogy odaakasztott nekem valamit a pinceajtó kilincsére. Mikor megláttam, hogy az egy sokadik órás rádió, mindjárt eldöntöttem, hogy különösebb vacillálás nélkül fogom elbontani, majd betettem ide. Vagyis szegény rádiót még annyira sem becsültem meg, hogy legalább a lomos pincébe betegyem. Már úgy értem, hogy ez a polcos szekrényke a pincei folyosón található.

   Az eredeti célom szerint ezért a botért jöttem. Vagyis még véletlenül sem a ma bemutatásra kerülő rádióért, csak aztán idővel - ahogy nálam szoktak - alaposan elfajultak a dolgok.

   Ezzel a szokatlan tájolású képpel még magamat is sikerült annyira meglepnem, hogy hirtelen (mármint utólag, a képek rendezgetésekor) azt sem tudtam eldönteni, hogy ezt meg mégis merről kell nézni. Mivel az lenne a legjobb, ha sehonnan sem látnám, nekiálltam a helyszín már ki tudja hányadszori átrendezésének.

   Bár eredetileg állt itt még vagy 10, az elkészítésükkor még említésre méltónak ítélt fáziskép, de azokat kidobva, már csak a végeredményt mutatom, ami amúgy egyértelműen a rossz megoldások közé sorolható. Mármint azért, mert sem a még felhasználható aprófás doboznak, sem a sámlinak nem itt kellene lennie.
   Hogy ezeken felül mi minden van még a fáspincében, ugyanebben a státuszban, azt a még mindig valószínűtlen mennyiségük okán most talán inkább nem állnék neki felsorolni, mert a szerteágazó téma el, illetve félrevinné az egész cikket.

   Miután az összes használhatatlan fadarabot felvittem a lakásba, majd egyből be is gyújtottam velük, a félbevágott bútorba (aminek a másik feléből amúgy egy fiókos szekrényke készült) már úgy tudtam behalmozni a frissiben hasogatott aprófát, hogy annak nem igazán van esélye az adott helyről kiszóródni. Ez az amúgy nagyszerű megoldás az eredeti terveimben ugyan még nem szerepelt, de végül is jól jöttem ki a dologból.

   Ha már szóba került a kijövés, akkor egyértelműen ez volt az ideillő következő kép, hiszen mikor kijöttem a fáspincéből, na csak akkor csodálkoztam rá a még valamikor napokkal ezelőtt idekészített rádióra.

   Majd a bicaj mögött elhelyezett dobozra is, melyben egy (valójában persze két, ugyanis a doboz tetején is van egy) olyan erősítős szobaantenna lapul, amit így ahogy látsz, vagyis biciklizés közben dobozostul találtam. Vagyis hiába futtatom már hosszú évek óta azt a részprojectet, melynek célja, hogy legalább a szem előtt lévő apróságokat elfogyasszam (már amennyiben két ilyen antenna az apróságok közé sorolható), mert amilyen hülye vagyok, a folytatólagos beszerzések kapcsán mondhatni semmiféle esélyem sincs.

   A rádió lábai (megjegyzem meglepő módon) nem gumiból készültek, hanem parafából, amit részemről a szétfolyós Philips gumik okán csak üdvözölni tudok. Bár a parafa nem tapad úgy mint a gumi, cserébe nem hagy nyomot.

   Az emberzsírból és szöszből álló mocsok mondjuk nem valami szép, de egy ki tudja hány évtizede használt készüléknél ez az állag már elfogadható. A takarítás hiánya mondjuk már nem annyira.

   A sarokba benézve, mindenképp meg kell említsem, hogy itt már nagyon régóta megtalálható az a lapozós órás rádió, amit már több mint egy évtizede nem volt érkezésem összerakni. Ez annyira így van, hogy mára már rég elfeledtem, hogy időközben találtam-e bele a régi leégett helyett egy típusazonos (vagy legalább beleillő) hálózati trafót, vagy sem. Ez annyira így van, hogy akár még az is megeshet, hogy nem is a trafóval, hanem az óra motorjával van valami gond.
   Na jó, elismerem, leginkább velem van valami gond, hogy egy ilyen viszonylag egyszerű feladatot képes vagyok ennyi éven keresztül kerülgetni. Magáról a sarokban elhelyezett, ott mindig csak útban lévő óráról már nem is beszélve!

   Na most ha már óra, akkor épp ide illik, hogy a ma boncolt készülék órája, ha nem is hibátlanul, de legalább elindult. Mondjuk a hiba csak annyi, hogy sajnos nem reagál az időt beállító gombokra, ami mondjuk egy óra használhatatlanságához épp elég. Hogy aztán ezért lett-e kitéve, vagy valami egészen más volt rá az ok, azt már nem tudom az ajándékozótól megkérdezni, időközben ugyanis elköltözött.

   Ezeket a pattanós béka nyomógombokat úgy kell megjavítani, hogy szétszedés és nagytakarítás után egyszerűen csak vissza kell őket ragasztani a helyükre, ahogy eredetileg is voltak, mondjuk celluxszal, amiből idővel újra befolyik a ragasztó a tulajdonképpeni érintkezők közé, amitől aztán újra előáll a kontakthiba.

   Miután a gombokat - immár látva - alaposan megpiszkáltam, sikerült velük megmozdítanom a számokat. Persze hiába minden apró siker, ha egyszer úgy döntöttem, hogy márpedig ez a készülék szét lesz szedve apróra.

   Míg a parafa lábakat azért piszkáltam ki a helyükről, hátha a dobozt még összetartó csavarok bujkálnak alattuk (amúgy nem bujkáltak), addig a fehér műanyag pöcök a rádió dobozának erőszakosan történő kétfelé vételekor esett ki.

   Ez a készülék simán lehetne alapja egy rádióépítős projectnek, hiszen minden alkatrész megvan benne hozzá, csakhogy egyrészt recseg a forgókondenzátora, másrészt olyan vastagon áll a panelen a tekercsek rögzítésére szolgáló méhviasz, hogy rögtön elmegy az ember kedve a piszkálásától.

   Szerintem már rég megtelt a pincében található, direkt a hangszóróknak épített fiókos szekrény. Ez amúgy egészen biztosan így van, ugyanis a múltkor találtam belőlük egy külön IKEA fiókos szekrényke fiókkal is, mire fel ez most itt fog maradni a polcon, amolyan melegtartaléknak.

   Mivel a hamarost kiürülő dobozt nem állt szándékomban megtartani, ezért a hálózati kábelt - az egyszerűség jegyében - nem kifűztem a lyukból, mint inkább kitördeltem a hátlapot a kiszabadításához.

   Ha tudtam volna, hogy egy forrasztott kötés a hálózati kábelen, akkor talán nem töröm szét a doboz hátulját, hogy a trafót a gyárilag belekötött kábellel együtt tudjam kiépíteni.
   Hogy melyik korábban boncolt készülék esetében, azt ma már meg nem tudnám mondani, de láttam már olyat, hogy a hálózati kábelt úgymond villanyantennának használták. Vagyis a forrasztások helyett lehetett volna itt akár valamiféle induktív csatolás is.

   Most jön az, hogy apróra szétszedem. Amúgy nem ez jött volna, hiszen a panelt simán bevághattam volna a bontásra váró paneles dobozomba, már ha az nem lett volna épp megtömve mindenféle mással. De mivel úgy volt, ezért az alkatrészek kitermelése című feladatnak most azonnal estem neki.

   Ezek az apró lemezdarabok támasztották a nyomógombok és a számkijelző panelját. Ez mondhatni nagyon szép megoldás volt, mert más készülékekkel ellentétben, ennek a panelja masszívan egyben volt a belőle kiálló alkatrészeivel.

   A ferritrúdon balra a közép, míg jobbra a hosszúhullámú modulátortekercs látható. Ez az alkatrész amúgy nagyon nehezen adta meg magát. Egyrészt ott volt ugye a panelből kiforrasztandó nyolc szál litze huzal, másrészt a két elfordított láb is, melyeket kis híján fel kellett trancsíroznom, hogy elengedjék a panelt.

   Ezt a két alkatrészt sem volt valami egyszerű kiszedni. Míg a potméter szélső lábait tartó szegecseket le kellett fúrni, majd egyszerre megmelegíteni mind az öt lábat, addig a forgókondenzátort tartó csavarok fejei le voltak festve, amitől nem fogott bennük a csavarhúzó.

   Mint ahogy azt az előbb is említettem, a bontásra váló paneles fiók más irányú elfoglaltsága okán kénytelen voltam azonnal kitermelni a panelből az alkatrészeket. Hogy ennek olyan iszonyatos mennyiségű alkatrész esetében, mint amennyi nekem van, nem sok értelme van, azt mondjuk belátom. No de mit tegyek, ha egyszer hajt az a hörcsög vérem?

   A fehér papír idővel azért került a satu alá, hogy az ónpacákkal és a méhviasszal ne az eltehető munkalapot mocskoljam össze. Akarom mondani, már csak annyi a dolgom, hogy szétrakjam a kitermelt alkatrészeket.

   Az apró forgókondenzátor azért került ide, mert ez az alkatrész fog kapni egy saját szétszedtem cikket. Már csak azért is, mert ugye ha légforgó már volt, akkor nehogy már a műanyag dielektrikumú kimaradjon.

   A villásdugót viszont most azonnal szedtem szét. Mint az balra fent látható, a dugó egyik szárából hiányzott a vezetéket megszorító csavar, ami okozhatott némi elektromos eredetű sercegést, de makacsabb áramot nem vezetés esetén akár le is nullázódhatott az óra, ami minimum k*rvára idegesítő jelenség.

   A ferritrúd a ferrites dobozba került. Magam is látom, hogy a dobozon a ferrit feliratból hiányzik az egyik "r" betű, és azt sem szégyellem elárulni, hogy valamiért a milli szót is mindig egy "l" betűvel akarom írni.

   Hogy mikor majd keresem (ez mikor lesz...), a trafó a helyén legyen, betettem ide, vagyis a lapozós órás rádiót rejtő dobozba. Itt aztán nemhogy gondolkodni elkezdtem rajta, hogy van-e még boncolandó órás rádióm, de még a táblázatomban is utánanéztem! Így hirtelen csak kettőt találtam. Míg az egyik VFD kijelzős, addig a másik egy olyan különleges fajta Philips, ami ugyan mechanikus számkijelzős, azonban nem lapozós megoldású. Ha ezt a kettőt is szétszedem, a képen láthatót pedig összerakom, akkor még mindig annyi bemutatatlan rádióm marad, hogy annyinak talán életem végéig sem érek a végére! Mondjuk ha mégis elfogynak, akkor meg ott van ugye a még egyetlen megépített rádiót sem felmutatni képes rádióépítős oldalam, amivel már szintén ideje volna kezdenem valamit...