Szélzáró bútorlaphoz
(két vékony léc készítésének igaz története)

Ezt a képet nem azért mutatom, mintha büszke lennék rá, hogy ezeket a kapcsolókat
és konnektorokat már rég bemutattam, hanem azért, mert tiszta szégyen, hogy már
hetek óta állomásoznak az előszobában. Persze mikor elmegyek mellettük,
olyankor mindig odaszólok, hogy majd mindjárt le lesztek víve a
pincébe, csak ugye ez eddig még sosem történt meg.

Pedig mennyivel jobban mutatnak a helyükön, mint odafent az előszobában...
Ahogy ezt a fiókot nézem, egyre csak erősödik bennem az érzés, hogy előbb
vagy utóbb, de egyszer tényleg kénytelen leszek nyitni egy külön dobozt
a kapcsolóknak és a konnektoroknak is. Ehhez persze előbb még
az kell, hogy legyen hova tenni azokat a dobozokat.
No de nem ezért vagyok most itt...

Hanem egy sokkalta egyszerűbb project okán, melynek célja, hogy lezárjam egy-
egy puhafa léccel a nem is oly rég készült szekrényke oldalainak felső széleit.

Már úgy értem, hogy ezt, meg persze a fal felőli párját is.

Mint az a polcok szélének fehérségéből sejthető,
létezik a problémára jófajta gyári megoldás.

Ez annyira ötletes, hogy akartam is belőle venni néhány métert (már úgy értem,
hogy pluszban, hogy alkalomadtán legyen), csak mire legközelebb rákérdeztem
a boltban (ami amúgy az OBI volt), olyan értetlenül nézett rám az eladó, mint
aki el se tudja képzelni, amiről beszélek. Ez az eset persze már rengeteg
évvel ezelőtt volt, de azóta is hiába figyelem, nem látok ilyen
- csak úgy egyszerűen felpattintós - szegélyt.

A maradék anyag pedig még ehhez a rövidke feladathoz is kevés. Na most
mikor épp itt tartottam ezzel a szegélykészítős projecttel (vagyis tulajdonképpen
még sehol), akkor még az sem volt eldöntve, hogy valóban kivitelezem-e (már úgy
értem, hogy most), vagy a lustaságom okán egyszerűen csak úgy teszek, mintha
éppen ránéztem volna egy jövőbeli feladatra. Hogy legyen időm eldönteni
a kérdést, hagytam magamnak némi időt, melyet szokatlan mód
szerettem volna valami hasznos tevékenységgel tölteni.

Ebből a pincéből, ha teljesen kiköltözni azért még nem is, de az apraja kacatot már
rég ki kellett volna pakolnom. Vagyis a tartalék bicaj vázának ittléte jogos, de
a fűnyíró motorja, a szétszedett fűtőtestek maradványai, meg a Simson
hátsó kereke mögé rejtett fénymásoló már egyáltalán nem. Ezekhez
persze eszem ágában sem volt hozzányúlni! Amit viszont szerettem volna
eltenni a helyére, az fiókok füleitől jobbra látható transzverteres fénycsőarmatúra.

Ez szegénykém amúgy volt már a bicaj első kereke előtt felejtve is, mely pozíció
egy ilyen törékeny eszköz esetében halálos tud lenni. Ezért is került be a másik
pince mélyére. Hogy miért nem egyből a dobozba a helyére? Nos azért, mert
mikor kiderült, hogy már a megrendelés napján hozzák a tüzelőt, akkor
amit csak értem, és ami ahova éppen fért, a lehető legnagyobb
sebességgel pakoltam el az előtérből a dolgokat.

Szóval ezért nem volt kedvem leszedni erről a polcról
a kép bal széléből induló fénycsöves dobozt.

Mert ugye kinek hiányzott a fene nagy sietségben, hogy ez a rengeteg zsák és
szatyor mind a fejére hulljon. A hatalmas kábeldobról már nem is beszélve!

Szétraktam a doboz tartalmát, majd kiszórtam a dobozból a szemetet. Bevallom
őszintén, hogy mióta leterítettem a linóleumot az előtérbe, azóta az ilyen undok
szemetelős akcióknak sokkalta kevesebb lelkesedéssel állok neki, pedig a mocsok
a műpadlóról is éppen ugyanúgy összesöpörhető. Hogy honnan van ez a fénycsöves
doboz? Nos, ezt még gyermekkoromban szereztem. Van itt a hátunk mögött, illetve
a töltés másik oldalán egy irodaház. A villanyszerelők kicserélték benne az összes
beteg fénycsövet, majd a szemetet, vagyis a régi csöveket az újak dobozában a
kuka mellett helyezték el. Én meg épp arra bicajoztam a barátaimmal, s mikor
ezt megláttuk, elhoztunk belőle fejenként egy-egy dobozzal. Ez mondjuk nem
volt egy veszélytelen akció, hiszen a doboz majdnem olyan hosszú, mint maga
a bicaj, minek okán nem nagyon volt rajta hova tenni. Miután sikeresen elértünk
egy közeli bokros részhez a dobozokkal, jól nevelt és értelmes gyerekekhez méltón,
menten neki is álltunk célba dobálóst játszani a fénycsövekkel. Ez sem volt épp
valami veszélytelen művelet, mert a hosszú üvegcsőre túl erősen rámarkolva,
vagy hajítás közben megbotolva, komoly sérüléseket lehet szerezni. Mikor
ezt apukámnak elmeséltem (mármint azt, hogy micsoda jópofa játékot
eszeltünk ki), akkor persze rendesen le lettem tolva. No nem azért,
merthogy mennyire veszélyes dolgot műveltünk, hanem csak azért,
mert haza bezzeg nem hoztam a fénycsövekből. Én meg ugye másnap,
amilyen jó gyerek voltam, visszamentem és elhoztam egy újabb dobozzal
a fénycsövekből, de immáron hazáig. Ez még valamikor a 70-es évek közepén
történhetett, s bár a konyhában és a pincében is van egy-egy kétcsöves armatúra
(a pincében azóta már egy hármas is), még mindig nem sikerült elfogyasztani
a dobozból a fénycsöveket. Vagyis igaza volt Apámnak, miszerint nincs
azoknak a csöveknek semmi bajuk, csak a villanyszerelők lusták
voltak megnézni, hogy mitől nem világítottak. Egyszerre
cserélték a gyújtót és a csövet, és ha jó lett,
akkor úgy maradt, mert jó.

A múltkoriban felmerült, doboz aljából kilógó lánc rejtélyére is fény derült. Belül
nem csatlakozott semmihez, hanem egyszerűen csak úgy kilógott a dobozból.
A kötődoboz tetejét, meg a kábelrögzítő bilincseket is átviszem a jelen cikk
elején látott villanyszerelős fiókig. Persze, mint ahogy az a konnektorokkal
és a kapcsolókkal történt, még véletlenül sem most, hanem majd csak idővel.

Az utóbbi időben ebbe a vödörbe gyűjtöm azokat az apróbb fadarabokat, melyeket
régebben egyből a szemetesbe, esetleg fűtési szezonban a tüzelős kosárba
hajítottam. Ezt mostanában azért teszem, mert a famunkák
elszaporodásával egyre többször merült fel
igény apróbb fadarabokra.

Persze ha kell, akkor vannak nagyobbak is, melyeket nem is oly rég sikerült erre
a polcra koncentrálnom. A magnókazetta, valamint a falióra belseje ugyan
kakukktojás, mint ahogy a felülre begyűrt fehér kötöző drót is, de
ezen három apró tételtől eltekintve, a többi már tényleg fa.

Ez a darabka léc lett a szerencsés nyertes. Azért rá esett a választásom,
mert hosszra bőven kiadja a szükséges méretet, keresztben viszont van
benne egy jókora csomó, ami miatt másra már nem igazán használható.

Elmeséljem? Szerintem már tudod, hogy úgysem úszod meg... Szóval az úgy volt,
hogy mikor beszereltem a szúrófűrészt a munkapad alá, akkor egyből támadt is
egy nagyszerű ötletem ehhez az összeállításhoz, csakhogy amilyen gyorsan
érkezett, olyan sebességgel el is szállt! Azóta is mindig, már úgy értem,
hogy ahányszor csak felállítom ezt a konstrukciót, menten beugrik,
hogy kitaláltam hozzá valamit, amit aztán nemcsak kipróbálni,
hanem konkrétan teljes egészében sikerült elfelejtenem.
Most viszont csodák csodája, de eszembe jutott.

Na erről lenne szó!

Mármint arról, hogy asztalos szorítók segítségével odafogatok egy lécet
a munkapadhoz, melyhez a fűrészelendő (természetesen tolás közben)
odaszorított anyagban stabil oldaltávolságot tudok tartani. Vagyis ezzel
a megoldással éppen azt lehetne produkálni, amire ma szükségem lenne.

Na most az első 10 centi megtétele után még tisztára úgy nézett ki, hogy a végre újra
eszembe jutott tervem nagyszerűen bevált. Mondjuk a következő 10, meg az azután
következő tíz centi viszont teljesen lelombozott, ugyanis olyan szinten ment félre az
anyagban a fűrész pengéje, amire semmiféle értelmes, de akár még értelmetlen okot
sem találtam. Mármint azon kívül, hogy direkt szívatnak a gépeim és a fadarabjaim.

Háttérben az épp az előbb félresikerült, míg az előtérben a másodiknak kiválasztott
faanyagot látjuk. Utóbbit mindenféle oldaltámasz nélkül, vagyis úgy, ahogy eddig
szoktam, szabadkézből toltam neki a munkapadból fel s alá mozgó pengének.

Ez itt a szalagcsiszolóhoz készített pad, melyet mióta van, előszeretettel használok.
Olyan kényelmes, hogy az eddigi egyik kézben az anyag, míg a másikban a gép
felállással szemben, csak állok az asztalka előtt és tolom neki az anyagot a
masszívan futó smirglinek, hogy az szinte elmondhatatlan! Na jó. Most
is elmondtam. Amit viszont még nem mondhatok el, az az, hogy a többi
gépemet is rendre kipofoztam volna. Persze vannak már eredmények, hiszen
már a Makita fúrógépen sem rövid a kábel, de amennyi dolgom még van, az olyan
lelombozó, hogy rá sem merek nézni a szerszámaimra. Először persze azokat
kéne helyrehoznom, melyeket jelenleg egyáltalán nem lehet használni,
nem pedig az amúgy működő szovjet körfűrészt mutogatni kívülről.

Szerintem szépek lettek. Egyenesnek annyira mondjuk nem egyenesek, de ettől
nekem még akkor is tetszenek. Ha másért nem, hát azért, merthogy magam
készítettem őket. Amúgy kapni is lehet ilyen vékony lécet, csak ugye
miért vennék ilyesmit, ha egyszer itt a ez rengeteg anyag és gép.

A rögzítő furatok helyét a lyukacsos alumínium sablonnal jelöltem át, illetve ki,
ami direkt ilyen, vagyis mondhatni igénytelen pontosságú célokra készült.

Ezt a torlaszt természetesen nem a bicikli esetleges elszökése ellen emeltem, hanem
azért, merthogy kénytelen voltam kipakolni a szekrénykéből. Ezekkel együtt
ugyanis képtelen lettem volna megmozdítani. Na jó. Ez nem teljesen
igaz, hiszen felborítanom azt talán még sikerült volna, csak ez
egyáltalán nem szerepelt a mai napra szőtt terveim között.

Hogy melyik kerüljön belülre, és melyik kívülre, azt annak alapján döntöttem el,
hogy melyikük a csúnyább. A belső oldali léc alsó peremén ugyanis
csúfoskodik egy korábbi szeg, vagy talán csavar nyoma.

Mióta szétválogattam a csavarjaimat, azóta olyan könnyedséggel találom meg
bármelyiküket, hogy szinte már fáj, hogy nem tudom a keveredésükre
fogni a csavarigényes projectjeim halogatását. De persze sebaj!

Annyira izgulok, hogy mindjárt kész...
Ebből persze egy árva szó sem igaz!
Ugyanis olyan álmos vagyok, hogy
nemhogy izgalmam nincs, de még
látni is alig látom, amit csinálok!

Na most aki a látvány alapján úgy véli, hogy a perem jobb széle egy kissé felfelé
kunkorodik, az nem téved! Ennek persze egyáltalán nem biztos, hogy a most
odaszabott léc az oka, hiszen mikor ezt a szekrénykét összeállítottam,
akkor is kézzel tologattam a pozdorjalapokon a szúrófűrészt.

Nem merném állítani, hogy látszik amit csináltam, de engem már a tudat is boldogít,
hogy kipipálhatok végre egy újabb tételt a tervezett farigcsálós projectjeim közül.

Ezen a képen mindjárt két újabbat is láthatunk közülük, úgymint a burkolós, meg a
gázpalack szállító kiskocsi építős témájút. Na most a múltkor írtam egy cikket,
melyben azokat az elmaradásaimat (illetve csak egy részüket) soroltam fel,
melyeket a lakásban sikerült felhalmoznom. Tettem ezt akár azáltal, hogy
felvittem a szétszednivalót (és persze azóta sem csináltam velük semmit),
vagy épp úgy, hogy odafent kellene valamit megbarkácsolnom. Ezen cikk
vége felé megemlítettem, hogy lesz egy folytatása is, amelyben a pincében
őrizgetett elmaradásaimra világítok rá. Na most a fenti cikk eredetileg egyben
lett volna a lentivel, csak mikor a - sejtéseim szerint - "nem is olyan sok" valami
utólag összeszámolva (és persze fel is írva) számszerűleg túllépett a hetvenen, akkor
inkább kettévágtam. Illetve a lenti képsorok még el sem készültek. Kicsivel később
(természetesen az érdemi munka helyett) a fenti hiánylistát függőleges oszlopba
rendeztem, majd a hangzatos "2018-as terv" címmel láttam el. Mivel ebbe
a listába (mármint valószínű megvalósíthatósággal) már egészen biztosan
nem fér bele a pincei anyag, így a pincei képsort vagy már eleve el sem
fogom elkészíteni, vagy ha mégis, akkor az a hiánylista lesz a 2019-es terv.

Ha nem lettem volna annyira álmos, mint amennyire az voltam, akkor valószínűleg
nekiálltam volna kirámolni ezt a polcot, ami - mint ahogy annyi más - szintén egy
évek óta halogatott project. No nem azért kellene kiszednem innen a kacatokat,
mintha kellene közülük valami, hanem azért, mert fogalmam sincs róla, hogy
mi lehet belül. Illetve kellene a hely a ritkábban használt, jelenleg máshol
állomásozó, hosszúkás szerszámoknak. Időnként még az az ötlet is
felmerül, hogy ezt a rést is befiókozom, csak ugye előtte
még mindenképp ki kellene innen pakolnom.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.