Forgókondenzátor
(élesztési kísérlet)

Ma mondjuk egyáltalán nem azért jöttem le a pincébe, hogy eldicsekedjek vele,
miszerint lett lába a virágállványnak, illetve leterítésre került a linóleum, és még
csak nem is azért, hogy helyére tegyem végre a hetekkel ezelőtt felboncolt szovjet
multimétert, hanem az úgy volt, hogy le szerettem volna tudni egy újabb tételt a
"pincei elmaradások kettő" elnevezésű projectből. Mivel mintegy negyedórányi
téblábolás (ez persze nagyon megy) után az derült ki, hogy semmiféle építési
munkához sincs kedvem, így ha már mást nem csinálok alapon nekiálltam
pakolászni. Kezdetben itt a fásban, kisvártatva pedig a lomos pincében.

Ezek itt azok az autóba való hangszórók, melyeknek szatyrából a filmszkenner
bemutatásakor említett filmtekercs előkerült. Bár rezgett a léc, hogy ők lesznek
a mai boncalanyok, mert ugye ha jók, akkor be velük a szekrénybe, ha meg nem,
akkor kuka, a helyük meg így is úgy is felszabadul. Ráadásul még meg is említettem
őket korábban. Szóval ezek itt újabb olyan holmik, melyek nincsenek benne a már
többször is emlegetett 400-as listában, hiszen annak elkészülte után érkeztek.
Mivel ezek elbontása, vagy legalább a működőképességük ellenőrzése
valahogy túl nyilvánvalónak tűnt, azonnal elkezdtem
más irányokba kacsintgatni.

Konkrétan ezt a forgókondenzátort kerestem, csakhogy nem találtam!

Pedig ahogy itt állok a pincei asztal előtt, és egy kicsit jobbra nézek, épp
ott ül a polcon. Előtte a fadarabok, azok fiókokhoz készült fogantyúk.
Ezeket még régebben gyártottam, azonban azóta sem találtam meg.
No persze most, hogy nem is kerestem őket, mindjárt meglettek!

Miközben épp nagyban meg voltam elégedve magammal, mert ugye még fél óra
sem kellett hozzá, hogy kiválasszam a mai napra aktuális boncalanyt, megjelent
az egyik szomszéd, akivel természetesen jól elbeszélgettünk a házról, a kertről,
a lépcsőházról, mely figyelemelterelésnek köszönhetően a forgókondenzátor
a folyosói szekrényke szélén maradt. Miután újra egyedül maradtam, egyszer
csak eszembe jutott egy másik projectem, melyet még gondolati szinten sikerült
félbehagynom, vagy egy héttel ezelőtt. Egy kerek bútorlap előkerítéséről lenne szó.

Ami évekig itt, vagyis a fáspincében található szekrény tetején állomásozott.
Most viszont már nincs sehol! Na ilyenkor azért csak kicsúszik az
ember száján, hogy f*sznak kellett nekem rendet csinálni!

A barna ajtó mögül elvittem a kábeleket, amiket azóta szét is rendeztem. Bekerültek
helyettük a polcba a biciklis cuccok. Már csak azért, merthogy épp számukra (bár
akkor még motorosnak hívtam) készült ez a polc. Már a következő ficakból is rég
elpakoltam az oda nem illő vackokat, majd a felszabadult helyre összekoncentráltam
a fadarabjaimat. Most már mindent tudtok, épp csak a lényeget nem. Vagyis azt,
hogy mégis hova a csudába lett a mélyládám építésekor a hangszóró helyének
kivágott kör formájú anyagdarab. Mérgemben hagytam a csudába az egészet,
és visszamentem a lakásba. Azt gondolom talán már mondanom sem kell, hogy
a forgó lent maradt. Mivel pár perc múlva megálmodtam a tutit, akarom mondani
rájöttem, hogy a forgó a pincében maradt, újra megindultam lefelé. Sétálós nap ez...

Ez itt az a pince, amin évek óta futtatom a "most már aztán tényleg elhagylak" című
projektet. Mint a felhalmozott lomjaim mennyiségéből nyilvánvaló, teszem ezt nem
különösebb eredményességgel. Ráadásul még a keresett kerek fadarab sem volt itt.

Két centi vastag, kerek pozdorját kerestem. Mint az a forgó alatt
elterülő öt milliméter vastagnyi rétegelt lemezből sejthető, igen
nagy mértékben voltam kénytelen változtatni az igényeimen.

Feltettem a forgót az irattartók nyomása alól immáron felszabadított pultra, majd
azon kezdtem el merengeni, hogy mégis hol a csudában, konkrétan milyen nevű
mappában lehetnek azok a képek, melyeken a forgó beszerzési forrása látható.
Innentől kezdve a forgó három napig porosodott a polcon, miközben én olyan
rendet vágtam a minden különösebb rendszerezés nélkül felhalmozott "kell
majd ez még valamelyik cikkhez" státuszú képeim között,
hogy azon még magam is meglepődtem!

A ma bemutatásra kerülő forgókondenzátor ebből a Videoton R5700 nevű rádióból
származik. A képeket pedig az alábbi útvonalon találtam meg. Dokumentumok,
készülő szétszedtemek, képek szöveggel oldalhoz, 2017-es lomtalanítás,
rádióroncs. Bár van benne logika, csak idővel módosult a cél
(forgó bemutatása), az elérési út viszont nem.

Szerencsétlen rádióra nemcsak az én árnyékom vetül, hanem a hamarost
beteljesülő enyészeté is. Nemcsak a hangszórókat szedték ki belőle,
hanem a transzformátorokat is. Ráadásul nem finommechanikához
illő szerszámokkal, hanem ahogy nézem, vésővel és kalapáccsal.

Mivel a rádió olyan szinten volt roncs, hogy annak bemutatását az adott állapotban
inkább kihagytam, így csak a két csövet, valamint néhány tekercset hoztam el.

Ráadásul még ezeket is csak úgy, hogy ha benne maradnak a piros fiókban hazáig,
akkor benne maradnak, de ha nem, akkor sem fogok a falnak menni a veszteségtől.

Mivel kibírták hazáig a bicaj csomagtartóján történő idétlen pattogást, innentől
kezdve hónapokig ücsöröghettek azon a hokedlin, melynek helyére
idővel egy épp ide illő méretű szekrényt készítettem.

Na most a forgó nem az előbb mutatott alkatrészekkel együtt jött haza, hiszen annak
kiszedéséhez szükségem volt egy csavarhúzóra és egy fogóra is, mely szerszámokat
így megöregedve már nem tartok magamnál folyamatosan. Magyarán szólva
képtelen voltam megállni, hogy vissza ne karikázzak érte.

Ha másért nem, akkor már csak azért is érdemes volt elhozni, mert ilyesmi alkatrészt
manapság már nem lehet kapni a boltban. Ahol meg mondjuk igen, ott aranyárban
adják. Ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen már rég nem készül olyan
hatalmas sorozatokban, mint mikor még kellett a rádiókba.

A kerek bútorlap meg ide kellett volna. A jelenlegi rétegrend a következő. Szék,
felfújt gumi ülőke, lapos fadarab, spéci módon összehajtogatott pléd. Erre azért
van szükség, mert egyre inkább kezdi feladni a gerincem a normális működést.
Márpedig gépelni csak úgy lehet, hogy ha leülök. Ebben egészen biztos vagyok,
hiszen amilyen kíváncsi természetű vagyok, kipróbáltam, hogy milyen gépelni
állva. Rettenetes! Szóval azért kell ez az ingatag felépítmény, hogy folyamatos
mozgásban legyen a gerincem, ne zsibbadjak el sehol, illetve esélyem se legyen
beszorulni egy adott, épp kényelmesnek tűnő pozícióba, ahonnan aztán akár órák
múlva nem tudok kikászálódni. A falap azért kell a kék gumibigyó tetejére, mert
ha nem teszem oda, akkor minden ponton egyenletesen nyomódik a fenekem,
ami úgy egy hét után (ezt onnan tudom, hogy kezdetben még nem volt ott
az a deszka) olyan tüneteket produkál, hogy azokat le sem merem írni!

Letekergettem a dobról a skálahúrt, ugyanis
manapság már ezt se nagyon lehet kapni.

Na most az egy dolog, hogy alapból mindent szétszedek, de ez a forgókondenzátor
sajnos rá is szorul, hiszen mint az látszik, nem állnak a helyükön a lemezei.

Az összes csavaron látszik, hogy már volt kitekerve. Vagyis ezzel a
forgóval valakinek valószínűleg már korábban is meggyűlt a baja.

Ez a lemez épp illik a pincei "nagyvas" feliratú dobozomba. Na most
amiért mégsem került bele, az a jelenség a következő képen látható.

Ennek a vésővel okozott sérülésnek, ha csak egy kicsit
is a közelébe megyek, már szétcsapja a bőrömet!

Mivel manapság már skáladobot se nagyon lehet kapni, így ezt is elteszem.

Ezt a lendkereket meg pláne! Amelyik rádióból ez hiányzik, annak ugyanis nem
élvezetes megtekerni az állomáskereső gombját. Ellenben így, hogy egy relatív
hatalmas tömeget kell megindítanunk a gombbal, így már igen. Arról nem is
beszélve, hogy amennyiben a helyükön vannak a skálahúrozás csapágyai,
vagyis minden egyéb forgáspont könnyedén jár, akkor a lendkeréknek
egyetlen hatalmas perdületet adva, a mutató végigszalad az egész
skálán. Hogy ez mennyire szükséges tulajdonság egy rádió
hangolásához, azt a kérdést inkább ne feszegessük.

Mivel most nincs rá szükség, kitettem az előszobai szekrénykére nem is oly rég
elkészült pultra. Bár nem erre a célra készült (illetve ki tudja már mi járhatott a
fejemben), de nagyszerűen megfelel a pince irányába tartó kacatok tárolására.

Mint azt már korábban is említettem volt, a légszigetelésű forgókondenzátor
- mint alkatrész - már eleve ritkaság, ekkora méretben pedig pláne az!

Ez csak így magában állva is van akkora, mint mondjuk egy
szokványos méretű japán zsebrádió, vagy épp a tenyerem.

Bár nem szeretek utólag képeket toldozgatni egy már elkészültnek
hitt képsorozatba, de mivel hiányzott a viszonyítási alap, így
kénytelen voltam odatenni a forgó mellé egy kisrádiót.

Erre a kilógó csonkra elsőre azt mondtam, van ez olyan puha, hogy ne szúrjon.
Miután tizedszerre állt bele az ujjamba, nekiálltam és leforrasztottam.

Ha nem lőttem húsz képet erről a forrasztószemről, akkor egyet sem! És még ez
sikerült a legjobban! Mindig vannak olyan részletek, melyek valami érthetetlen
okból kifolyólag nem akarják magukat megmutatni. Mikor olyan a téma, hogy
nincs rajta mire fókuszálni, akkor persze megértem, hogy folyton mellénéz
a fényképező, no de jelen esetben erről szó sincs! Mondjuk számítani
nem számít, hiszen ez nem egy különösebben fontos részlet.

Ezek viszont már igenis, hogy fontos részletek! A bal oldali golyók ugyanis
kevesebben vannak, mint lenniük kellene. A jobb oldali csavarba belenőtt
a zsír, valamint ami ennél sokkalta fontosabb, hiányzik róla a kontraanya.

Nincs felőle semmi kétségem, miszerint ezt a rádiót
valóban kalapáccsal és vésővel szedték szét.

Amúgy ez, vagyis az anyag két oldalról vésővel történő megütése tartja
össze a forgó vázát. Hiába brutálisan vastag az anyag, egyáltalán
nem arra méretezték, hogy további ütéseket szenvedjen el.

Bár elsőre nem igazán értettem, hogyan fog kijönni a helyéről a forgórész, azonban
mire észbe kaptam, már kint is volt. Ezt csak annyiból nem tartom szerencsésnek,
hogy nem figyeltem meg a metódust, így majd gondban leszek a visszatételénél.

A forgórész - a szélső lemezektől eltekintve - nem látszik görbültnek.
Ezt persze annak tükrében mondtam, hogy az állórész sajnos igen.

Bár minden különösebb erőlködés nélkül össze és szétforgathatók, de ez
sajnos egyáltalán nem jelenti azt, hogy a helyükön állnának a dolgok.

Mivel kezdtem unni, hogy folyton összekoszolt, szórtam rá egy kevéske
Ultra mosóport, majd jó szokásomhoz híven alaposan elmosogattam.

Bár a háttérben látható fal valóban koszos, de az a
hatalmas folt szerencsére csak a forgó árnyéka.

Míg az álló és a forgórész szárad, addig betettem a skáladobot az egyik rádióépítős
dobozomba. Ezeknek is kénytelen leszek összecsapni egy bemutatót. Már csak
azért is, ugyanis jelen állapot szerint minden rádióépítős dobozban minden
alkatrész előfordul. Ha meg már ugye rendet vágok köztük, akkor egy
füst alatt be is mutatom őket. Ha másra nem is, de arra biztosan jó
lesz a képekhez írt cikk, hogy bármi keresése előtt belelapozva,
általa remélhetőleg könnyebben fogom megtalálni a dolgokat.

Természetesen már csak a fürdetés után jutott eszembe
lereszelni a forgóról a durvább sérülések nyomait.

Van ott keresztben az a vízszintes rés. Na annak nagyon nem szabadna ott lennie!
A jobb oldali szegecsfej alatt egyszerűen csak elvált a forrasztás, míg
a bal oldali alatt nagyon úgy néz ki, hogy ott sosem volt!

A jobb oldali fényesség a forrasztóón, míg a bal oldali pacák azt mutatják, hogy ott
sosem volt ón, vagyis ez a forgó gyárilag hibás. Mivel négy ilyen forrasztás van,
ezért az állórész ezen fele mindig is csak háromnegyed részben volt rögzítve.
Mondjuk ha nem veri a hajléktalan kalapáccsal, akkor valószínűleg sosem
törik el, bár ki tudja mi lehetett az eredeti hiba. Már úgy értem az,
amiért a forgókondit tartó összes csavar meg lett lazítva.

Na ilyenkor kellene az a bádogos páka, ami kint van a telken. Már ha anyám azóta
el nem ajándékozta. Na azzal a benga szerszámmal még az esőcsatornát is meg
tudtam forrasztani! Még van is róla egy történetem. Amúgy azóta már
bádogos pákám is akad, csak lusta voltam felhozni a pincéből.

Gondoltam nincs ez a forrasztás akkora, hogy el ne bírjon vele a
Weller, mely kérdésben amúgy - mint az látható - igazam volt.

Mivel a forgóban található csapágygolyók számát mindenképp kevésnek találtam,
kihúztam a sorból a csapágyas és csapágygolyós fiókot. Azért milyen jópofa
párosítás már a memóriakártya, csapágygolyó, KF trafó hármas?
Azt kell mondjam, hogy ez mindenképp különös.

A golyóméretek szabványosak. Ezt abból gondolom, hogy találtam
a dobozomban a forgóban találhatóakkal egyező méretű golyókat.

Na most elsőre olyan könnyedén, valamint veszteségmentesen (egy se gurult el)
sikerült beraknom a golyókat, hogy azon magam is komolyan meglepődtem.

Sajnos hiába került vissza minden a helyére, mert a forgórész már akkor
is el van csúszva jobbra, ha meg sem húzom a bal oldali csavart,
ami amúgy egy golyónál fogva támasztja ki a tengely végét.

Úgy kellene állniuk a lemezeknek, hogy lemez, levegő, lemez, és így tovább, nem
pedig mint ahogy a képen látjuk. Vagyis a forgó lemezei nem érhetnek össze.

Bár mint azt épp az előbb említettem, elsőre egy golyó sem veszett el, de kisvártatva
már úgy állt a helyzet, hogy több hullott ki belőle, mint amennyit beletettem.
Mivel untam a golyókat a szobából összevadászni, tettem
számukra a forgó alá egy tálcát.

A jobb oldali lemez pozíció hibájának meghatározására tettem egy határozatlan
kísérletet. Ha jól láttam amit néztem, illetve mértem, akkor egy teljes milliméterrel
bentebb kellene állnia, mint ahol jelen pillanatban van. Ezen a problémán úgy fogok
megpróbálni segíteni, hogy addig püfölöm a már oda is készített kalapáccsal a jobb
oldali lemezt, míg az éppen mért érték kevesebb nem lesz egy egész milliméterrel.

Ez a kutya mutatja nálunk, hogy hol van a fürdőszobai világítás kapcsolója.
Más kunsztot ugyan nem tud, ebben azonban profi. Még soha nem
mutatott másfelé! Természetesen nem ezért fotóztam le.

Hanem azért, hogy elmondhassam, miszerint ezen
a mágnes végű teleszkópos csavarkiszedőn lóg.

Amit elő szeretnék vele keríteni, az a peremes dobozfedő ellenére elgurult
csapágygolyó, ami amúgy nem lett meg. A fiók pedig nem jött ki. Ez utóbbi
jelenség megszüntetésére amúgy már nyitottam is egy újabb csodás projectet,
mégpedig "apró elmaradások a lakásban" névvel. Mivel már volt egy hasonló
elnevezésű pincei project, s az mondhatni nagyon bejött, illetve már készül
is belőle a következő, ezért merem remélni, hogy idefent is beválik az
elképzelésem. Már úgy értem az, hogy nekiállok és egy külön
cikk keretében megigazítom a mindössze néhány
munkafázist igénylő apróságokat.

Mivel sikerült a forgó jobb oldali lemezét teljes egy milliméterrel odébb kalapálnom,
így most következhet a végleges összerakás. A felfelé álló villák eddig még nem
kerültek vissza a helyükre. Kifejezetten az ő láthatóságuk okán fotóztam
a forgót ennyire lehetetlen szögből. Amúgy a villák arra szolgálnak,
hogy jó kontaktust, illetve kivezetést biztosítsanak a forgórészről.

Hogy a két szélső lemez a tengely vonalában balra görbül,
az egyáltalán nem a kamera lencséinek torzítása.

Bár összeállt, és még forgatni is lehetett, de olyan nehezen
járt, hogy kénytelen voltam bezsírozni a csapágyakat.

Természetesen egyetlen hatos anya menete sem illik a tengelyvégi csavarra.

Már épp kezdtem rajta csodálkozni, hogy miért nincs nekem
ilyen feliratú dobozom, mikor végre sikerült megtalálnom.

Így már nem mozdul el a csavar a forgó tengelyének tekergetése közben.

Mivel továbbra is nehéz volt tekerni, kénytelen voltam rátenni egy gombot.

Bár egyszerűnek épp nem nevezném a folyamatot, de néhány perc alatt sikerült
úgy beállítanom, hogy már semmilyen állásban sem zárlatos a forgó. Tekerni
viszont még mindig nagyon nehéz. Ez persze nem is csoda, hiszen jelen
állapotában már koránt sincs olyan precízen összeállítva, mint még
újkorában volt. Magyarán szólva feszül az egész miskulancia.

Az addig rendben, hogy a kékkel szegélyezett lyukakba bedugható egy kondenzátor
drótlába, de mit csináljon szerencsétlen felhasználó olyankor, ha tegyük fel rövid
lábú a mérendő kondenzátor, vagy mondjuk a műszerzsinórok másik végén lóg.

Az ellapított forrasztó ónból készített csatlakozók bár alkalmasak az adott
feladatra, de semmiképp sem nevezném őket korrekt megoldásnak.

A kettősforgók két fele azért szokott eltérő méretű (kapacitású) lenni, mert más-más
arányú átfogás szükséges a modulátor és az oszcillátor együttfutó hangolásához.
Ez a kettősforgó viszont azonos kapacitású (a mért értékeket ráírtam a rúdra)
Ennek a forgónak a mikrofónia elkerülése végett nagyobb (fizikai méretét
tekintve) az oszcillátor tagja. Na most ha egyforma, akkor miért nem az?
Nos valószínűleg azért nem, mert ugye eleve biztosan adódik némi eltérés,
másrészt pedig a modulátor (kisebbik) oldal állórésze még véletlenül sem
áll azonos magasságban az oszcillátor állórészével. No persze nem ott,
ahol meg kellett forrasztanom, hanem richtig a másik oldalon.
A MEO vajon mit nézett, mikor ezt így átvette?

Mivel továbbra is nehezen forgatható, a réz leszedő keféket is bezsíroztam.
Mondjuk az adott pozícióba valószínűleg jobb lett volna a grafitos zsír.

Visszaloptam róla ezt a gyönyörűséges forgatógombot.

Majd kitettem az előszobába a lendkereke mellé. Na most az, hogy csak egy hét
múlva vittem le a pincébe, az nem azért volt probléma, mert addig az előszobában
foglalta a helyet, hanem azért, mert a két bigyó alatt húzódó papír - mint kiderült -
nem azért lett odatéve, nehogy összekarcolódjon a súlyos vackoktól
a bútor, hanem az egy befizetetlen telefonszámla.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.