Ц20 Szovjet kéziműszer
(erősen lelakott állapotban)

Bár nyitószövegnek talán egy kissé hosszú lesz, de attól én még természetesen
elmesélem, hogy hogyan is került ez a műszer ide az asztalra. Valahol a háttérben
fut egy olyan project, melynek keretében a régebbi szétszedtem cikkeket újítom fel.
Nem merném állítani, hogy szépen sorjában, merthogy teljes összevisszaságban.
Na egy ilyen régebbi cikkben olvastam, hogy ebben a dobozban nem műszer
van. Mindeközben fut a háttérben egy csomó más project is. Ezekből egy
újabb példát kiragadva, létezik egy olyan elnevezésű, melynek keretében
belenézek az összes pincei dobozomba. Ezen a téren amúgy még a magam
számára is meglepő eredményeket sikerült elérnem. Például belenéztem ebbe
a dobozba is, majd meglepve vettem tudomásul, hogy az van benne, ami rá van
rajzolva. Na most egy újabb megemlítendő project, hogy a lakásban felhalmozott
szétszedésre, kipofozásra, illetve bemutatásra váró lomokat (vagy legalábbis belőlük
egy meglehetősen kiadós csokrot) sikerült 2018-as tervnek elneveznem. A pincei
lomtenger egy hasonló merítésű darabja a 2019-es terv címet kapta. Ezeken
felül van még egy olyan táblázatom is, amiben az eddig megemlített, de el
nem készült projektjeimet sorolom fel. Na most ami szerintem felteszi az
i-re a pontot, vagy végképp beteszi a kaput, az az a tény, hogy nem ezeket
a felsorolt tételeket tudom le, hanem egyre újabb és újabb tárgyakat említek
meg. Vagyis ha fognám a megemlített akármik táblázatát, illetve újrakreálnám,
akkor a legutóbbi állapothoz képest lenne benne egy rakás új tétel. Egy éppen
ilyen tétel például ez a műszer, ami direkt ezért került ide. Mármint azért,
hogy ne kapjak az eredménytől sokkot, mikor majd néhány év múlva
újrakreálom a megemlített, de meg nem történt szétszedések listáját.

Az persze lehet, hogy a korábbi cikkben azért mondtam rá, hogy nem műszer van
benne, mert azon a képen amihez ezt a megjegyzést fűztem, na azon két darab
doboz volt látható. A másik dobozban rugóerőmérők és egy mikrométer volt,
illetve van is mind a mai napig. Mondjuk az azért nem volt olyan egyszerű, hogy
csak úgy egyszerűen lesétáltam a pincébe, felkaptam ezt a dobozt, majd felhoztam.
Mint az gondolom sejthető, előállt az általános "már megint csak az nincs meg amit
keresek" című szokásos történet. Mivel kezd elegem lenni magamból a rengeteg
megemlített mindenféle egyéb tárgy miatt, illetve amiatt, hogy idővel jöhetek
vissza beszúrni a rájuk mutató linkeket, ezért most nem fogom megemlíteni
mennyi minden került elő, mire sikerült végre megtalálnom ezt a dobozt.

Nem a már említett, hanem egy későbbi cikk keretében, mikor is annyi másikkal
egyetemben ezt a dobozt is kinyitottam, meglepve vettem tudomásul, hogy az
van benne, ami rá van rajzolva. Na most a meglepetést nem csak ez a már
kétszer is említett tény okozta, hanem maga a műszer léte is. Már
úgy értem, hogy nem emlékszem a beszerzési forrására.

Amennyiben a raktári selejtes dobozból származik, akkor azt mondom rá, hogy jó,
ingyen volt, és annyit még meg is ért. Mondjuk ha a piacon vettem, akkor viszont
el nem tudom képzelni, hogy miért adtam ki ezért a lomért bármi kevéske pénzt.
Az mondjuk sokszor előfordult, hogy bár nem igazán kellett a portéka, azonban
képtelen voltam ellenállni a 100, vagy akár 50 forintos árnak. Ha tökéletesen
nem is sikerült megvalósítanom a kitűzött célt, de szerencsére azóta már
megtanultam korlátozni magam. Ahogy itt ácsorogtam őkelme előtt,
egyszer csak azon kezdtem el törni a fejem, hogy ha eldobva látnám
a porban, akkor vajon felvenném-e. A mai eszemmel
megeshet, hogy már nem.

Már csak azért sem, mert ugye nem vagyok az a kifejezetten üveges típus. Mondjuk
a tekintetemmel elő szokott fordulni, de ettől még nem tudnék beszabni a műszerbe
egy új üveget. Mivel már megint szófosásom van, így nekiállok és elmesélem, hogy
mire kellene nekem ez a műszer. Illetve most már nem kell, hanem akkor kellett
volna, mikor a lakásban található trafós dobozomat néztem át. A digitális
multiméterek a 10 MΩ körüli belső ellenállásuk okán ugyanis
olyankor is képesek feszültséget mutatni, mikor egy trafó
össze nem tartozó lábai közt mérek. Mondjuk semmiből
sem tartott visszabutítani a multimétert egy ellenállással.

Hiába van ez a gyönyörűséges analóg multiméterem, he egyszer beteg.

No nem mintha ez a ma bemutatásra kerülő példány egészségesnek
nézne ki, az előlapjába gyógyult műszerzsinór nyomaival.
(lásd balra azokat a különös bemélyedéseket)

A műszer méréshatárai közül engem csak a váltakozó feszültség mérési lehetőségek
érdekelnek. Illetve érdekeltek volna a múltkor. Az persze igaz, hogy ha annyira
érdekeltek volna, akkor elővettem volna az öregem UNIVEKA műszerét.
(már ha tudnám, hogy hol van) Illetve van egy, vagyis így, hogy most
belegondoltam, egyenesen két amatőr gyártású multiméterem is. Az egyik
faládikában lakik, míg a másik egy műanyag dobozban. Aztán ott van még az a
műszer is, melyet Apukám direkt nekem készített. Meg az UNIVO a selyembélésű
bőrdobozában. Gondolom már csak ebből a rövidke felsorolásból is kiderül, hogy
pontosan mennyire is volt komoly az igényem egy jól működő analóg műszerre.

Most viszont igenis érdekel, hogy lehetőség szerint ugyan ne szabdaljam
már össze magam a műszerből folyamatosan potyogó üvegcserepekkel.

A kép "ajaj" címe annak a ténynek szól, hogy egy kivételével
hiányoznak a műszer dobozát valaha összetartó csavarok.

Hogy mi van? Szovjet másság ide vagy oda, mióta 1,3 voltos az elem?
Na most ha esetleg mégis? Akkor meg, hogy a csudába,
miféle szorzás eredményeképp jött ki a 4,1 volt?

A bal oldali részre két cellányi kis bottelep való, míg a jobb oldali helyre
egy zsebtelep illik. Ez a kombináció első ránézésre nagyon úgy néz ki,
hogy semmiképp sem adja ki a teleptartó fedelére írt feszültségeket.

Márpedig a kapcsolási rajzra is 1,5 és 4,5 volt van írva.

A megoldást a teleptartó hátulnézeti képe adta meg. A szovjetunióban a kis bottelep
nem úgy nézett ki mint nálunk, vagyis kettő betolva egy közös papírcsőbe (így lett
belőle 3 voltos elem), hanem náluk darabonként lehetett kapni. A megmaradt
fehér bekötővezetékből visszakombinálható, hogy ebben a műszerben
párhuzamosan volt kötve a két elem, ami így csak 1,5 voltot ad.

Íme a doboz tartalma. Elsőre nem látszik benne semmi különös.

Ha csak azt nem vesszük annak, hogy valaki már
előttem kikötötte a teleptartó vezetékeit.

Ezek az alkatrészek az alapműszer hátán található panelen sorakoznak.

Az áramméréshez szükséges söntök egy része
a dobozba ragasztott orsókon foglal helyet.

Miközben más ellenállások átlósan cikáznak keresztül a dobozon.

Ez a potméter mekkora állat már? Már úgy értem az, hogy ez nem egy
különálló alkatrész, hiszen a vázának zömét a doboz anyaga képezi.

Bár elsőre nincs itt semmi feltűnő, azonban az ellenállásokat jobban megnézve,
az derül ki, hogy kettesével sorba vannak kötve. Ebben a megoldásban az
a pláne, hogy így nem kellenek műszerpontosságú, vagyis 1%-os
ellenállások, mert két darabból bármilyen pontosságú
értéket össze lehet állítani. Na ez ügyes!

Van ez annyira koszos, hogy kimossam? Na ezen majd még gondolkodok egy kicsit.

Ha ki akarom pofozni (azt mondjuk még nem tudom, hogy akarom-e), akkor
mindenképp ki kell vennem belőle a műszert (már kint is van),
hogy ki tudjam benne cserélni a törött üveget.

Akarom mondani, arról eddig még nem is tudtam,
hogy a műszer házát is meg akarom ragasztani.

Nyitásképp kipiszkáltam belőle az összes üvegcserepet, majd hoztam a porszívót és
nekiálltam összetakarítani a minden óvatosságom ellenére szétrepült szilánkokat.

Na erről a részletről sem tudtam, hogy le van törve. Én mondjuk kevésbé. Ha nem
tetszik amit látok, akkor úgy, de úgy szétkapom ezt a műszert, hogy csak na!
Amúgy műveltem már ilyet egy hasonló állagú csak zöld színű műszerrel.

Mi van ezzel a műszerrel? Nem akar élni?
Még egy törés és tényleg kivágom!

Míg a kidobásának esélyeit latolgatom, beülök a fürdőszobába
és békésen elmosogatom a képen látható összetevőket.

Miután feltettem őket száradni a cserépkályha tetejére, felderítő hadjáratot
indítottam az emlékeimben élő kétkomponensű ragasztó előkerítésére.

Komolyan meglepődtem rajta, hogy éppen ott találtam meg őket, ahová elsőnek
nyúltam. Ebben nemcsak az volt a meglepő, hogy csodák csodája a vegyszeres
részlegben állomásoztak, hanem az is, hogy valóban léteznek. Ezt a dolgot úgy
kell érteni, hogy bár halványan derengett róluk valami, azonban mikor
előkerültek, akkor viszont már teljesen ismeretlennek tűntek.

Azért rámoltam össze, mert a többi összeragasztandó alkatrész még vizes.

A project úgy lett betervezve, illetve úgy alakult, hogy három ütemben fog lefutni.
Az elsőben szétszedem, a másodikban összeragasztom, míg a harmadikban fogom
összeszerelni. Mivel valami csoda folytán még vitt tovább a lendület, nekiálltam
és elővettem a műszer aljának összeszorításához szükséges asztalos szorítót.

Majd felnyúltam a polc szélére egy darabka keménypapírért, amin bekeverhetem
a ragasztót. A képen két Harkov villanyborotva terpeszkedik. Mellettük a zöld
izé pedig egy érpár azonosító jeladója. A bal alsó sarokban a guriga valaha
egy tekercs szigetelőszalag belseje volt. Azért tettem félre, mert ugye
hátha jól fog jönni az eljövendő rádiós kísérletekhez, mint cséve.

Az bizony teljesen természetes dolog, hogy mikor az ember keres valamit, akkor
minél jobban keresi, annál inkább nem találja. Lásd példának akár ezt a mai
műszert, vagy a múltkoriban sokadik nekifutásra is csak igen nehezen
előkerülő AM modulációs mélységmérőmet. Ha már műszer, akkor
a pincében őrizgetett beteges Orivohm is csak többedik nekifutásra
került elő. Na most ezekhez képest az milyen történet már, hogy bár
szükségem van rá, de még épp csak valahol tudat alatt, ezért persze
nem is keresem, mire fel csak úgy egyszerűen magától előkerül.
Mert ugye az épp egy ilyen eset, hogy felnyúltam a polcra
a jobbra látható papírdarabkáért, s mikor azt onnan
elvettem, jött vele a balra látható átlátszó műanyag
lapocska is. Azt kell mondjam, hogy ez bizony nagyon
különös eset! Már megint valami hiba volt a mátrixban...

Mielőtt még a műszer előlapját összemaszatolnám egy soha meg nem
száradó ragasztóval, gondoltam teszek egy próbát a hátlapjával.

Már úgy értem, hogy ezzel. Magát az alapműszert azért nem szedtem le a félbetört
bakelit hátlapról, mert a tartócsavarok valahová a skála alá lettek elrejtve.

Mivel egy cseppel több ragasztót kevertem be, mint amennyi a hátlaphoz kellett,
gondoltam gyorsan megszárítom az előlapot a fürdőszobai melegítő masinával.

Mire a bakelit megszáradt, addigra persze a bekevert ragasztó is, így keverhettem
be egy újabb adagot. Mondjuk így legalább két üteműre rövidült a cikk,
hiszen kiesett a közepéből a külön napra betervezett ragasztás.

Annyira élvezem, hogy elkerültek innen az évtizedeken át ki tudja miért itt
állomásozó irattartók, s felszabadult az eddig általuk elfoglalt hely,
hogy teljesen érthetetlen, hogy miért nem mindig is így volt.
Olyan jó ide felpakolni, meg kényelmes, meg minden...

A fekete szigetelőszalag csíkokkal felragasztott vékony átlátszó
műanyag, bár szinte észrevehetetlen, de attól még ott van.

Azért ragasztottam fel, hogy ne tudjon elmozdulni, míg berajzolom a lyuk helyét.
No persze nem a vonalon kell vágni, hanem úgy jó 5 milliméterrel mellette.

Már épp ott tartottam, hogy előre összerakom a műszert, hogy ne holnap kelljen,
mikor is hirtelen eszembe jutott, hogy még bele sem ragasztottam a plexit.

Mikor ezt a ki tudja hány éve polcon hányódó tubust meglátom, na olyankor
mindig megígérem neki, hogy most már aztán tényleg kidobom, és veszek
helyette egy másikat. Mivel eddig még mindig volt benne egy cseppnyi
használható ragasztó, mondhatni sorozatosan megúszta a kidobását.

Másnap reggel már mindketten türelmetlenül vártuk a fejleményeket.

Mivel az alapműszer nélkül nem megy, ezért mindenképp ezt kell először
összeraknom. Amúgy a többi része nincs annyira szét, hogy azon bármi
szerelnivaló lenne. A rutinosabb olvasók már csak ebből a mondatból
is biztosan tudhatják, hogy a szerző ismét tévedett egy hatalmasat.

Az a lecseppenni készülő víz, az ott a minden óvatosságom
ellenére mégiscsak a skálaüvegre folyt Technokol rapid.

Bár semmi szükség rájuk, hiszen nem áll szándékomban ezzel a műszerrel ellenállást
mérni, attól még úgy döntöttem, hogy mégsem vágom le róla a teleptartó irányába
induló drótokat. Na mit felejtettem el? Nem kell találgatni, mert elárulom, hogy
a műszer kipróbálását. Bevallom őszintén, hogy egészen eddig fel sem merült
bennem, hogy ne működne. Mint az gondolom sejthető, ez nem működik...

A képen látható helyekre csíptetett krokodilcsipeszekkel, illetve a zsinórok
átellenes végén lifegő multiméterrel azt sikerült megállapítanom,
hogy az egyik ellenálláshuzalból készített ellenállás szakadt.

Azért borítottam ki a dobozt, hogy találjak benne egy 12.250 ohmos ellenállást.

Szerintem nem fog földhöz vágni az a 30 ohmnyi eltérés.

Nem állítanám, hogy korhű javítás, de ez aztán engem egyáltalán nem zavar.
Az viszont már igenis zavar, hogy a műszer továbbra sem mutat semmit.

Mikor ezt az alkatrészt megláttam, annyira ismerősnek tűnt, hogy menten meg
is gyanúsítottam magam azzal, hogy egyszer már javítottam ezt a műszert.

Bár a forma és a méret azonos, de szerencsére a szín nem. Vagyis még nem
vagyok teljesen hülye. Félig mondjuk már igen, de ezt most hagyjuk...

Hogy miért tartok már megint itt? Vagyis miért szedem ki a helyéről
az alapműszert? Nos azért, merthogy rövidzárat mérek rajta.

Egy ilyen kaliberű műszer ellenállásának több száz ohmnak kellene lennie.

Na most ha valamit nem akartam ebből a szögből látni, akkor ez az.
Amúgy mutattam már hasonló műszert darabokra szedve.

Hiába nézegettem, sehol sem láttam benne semmi feltűnő hibát. Miután ráuntam
a nézelődésre, rámértem, hogy vajon még mindig rövidzárlatos-e. Bár nem
jöttem rá mitől, de abbahagyta a szórakoztatásomat. Gondoltam hurrá!
összerakom és kész is van! Ha kis belső ellenállású műszer kell, akkor
ezentúl csak lekapom a polcról, és már mérek is! Na ez se így lett...

Na most ezek csak így a monitoron keresztül nézve látszanak hatalmasnak, ami
pusztán a nagyítás miatt van. Nem tudom említettem-e már, mennyire imádok
egyes csavarokat illesztgetni a helyükre a tömpe ujjaimmal. Az mondjuk igaz,
hogy kiskoromban épp elég ehhez hasonló műszerrel játszottam, csakhogy
azok vagy nagyobbak voltak, vagy eleve azért hozta őket apukám, hogy
játsszak velük. Mikor ez a történet eszembe jut, szinte mindig felmerül
bennem a kérdés, hogy a boncmester gyerekei vajon mivel játszottak?

Ez a műszer, ez kérlek egyszerűen nem akar élni! Az mondjuk igaz, hogy már mutat,
csakhogy a jelzett értéknek semmi köze sincs a valósághoz. Már úgy értem, hogy
mondjuk 6 voltos méréshatárban 6 voltot adva a műszerre, a mutatónak esze
ágában sincs elmennie a skála végéig! Egy kicsit még nézegettem, hátha találok
benne valami gyanús alkatrészt, de végül feladtam. Ha mindenképp analóg műszer
kell, akkor túrok inkább a pincéből egy másikat. Végül, mikor már a helyesírási hibák
után kutatva harmadjára olvastam át ezt cikket, akkor lett gyanús, hogy mintha nem
nagyon lenne összhangban a skálabeosztás a műszer méréshatáraival. A 30 osztásos
skála, ha olyan egyszerűen azért nem is, de azért használható az 1,5 a 7,5 és még
a 600-as méréshatárhoz is, de a 120-as már feladta a leckét. Mondjuk ha fogom
és néggyel szorzom a leolvasott értéket, akkor persze jó, de ezt a blődlit
valahogy még a szovjet pajtásoktól is túlzásnak érzem.

Bár semmi értelme sem volt, de letöröltem a doboz oldaláról a valaha az egyik
csavar plombálására szolgáló kátrányszerű anyag szétkenődött maradványait.
Miután betettem a műszert a dobozába, bár ki nem dobtam, de még csak arra
sem méltattam, hogy visszategyem a polcra. Ez gyakorlatilag azt jelentette,
hogy hónapokon keresztül billegett azon a néhai virágállványon,
aminek a lábaira a múltkor kupakokat szereltem.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.