Bár csak ritkán történik meg, de azért időnként előfordul, hogy az adott napra betervezett dolgok mintha zsinóron húzná őket a sors, szépen sorjában teljesülnek. Na ez a mai nap, ez nem olyan volt...
   Mert ugye mit is terveztem be mára? Nos azt, hogy leviszem a pincébe a képen látható csavarhúzó készletet, a hatalmas csipeszt, valamint a lombfűrészhez való, három különböző fogazású fűrészlap csomagot tartalmazó pakkot. Ez eddig mondjuk összejött, csakhogy nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy a hatalmas csipeszt mindenhez odanézve, megállapítsam róla, hogy az bármire rácsíptethető. Ez amúgy így is van, és persze idővel meg is történt, csakhogy még mindig nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy előkerítsem azt a lámpát, amihez vásároltam. Na ez mondjuk már nem jött össze, amivel sikerült is megvétóznia a sorsnak (valójában persze a fáspincében jelenleg uralkodó rendetlenségnek, amit természetesen én magam idéztem elő) a mai napra betervezett géplámpa építési projectet. No de ne szaladjak már ennyire előre...

   Miközben még valamikor közvetlenül ébredés után az ágyamat raktam rendbe, a szőnyeg végén ezt a rettenetes porcica hurkát meglátva, egyből megéreztem, hogy korábbi tervek ide vagy oda, márpedig én ma takarítani fogok.

   Ez mondjuk nem állt messze, illetve szöges ellentétben korábbi terveimmel, hiszen a képen látható (jelenleg az előszobai cipős szekrény oldalára szerelt papucstartónak támasztott) porszívóhoz való toldócsövet is a pincéből kellett felhoznom, ahová amúgy is készültem.
   Mint az a kép alapján egyértelmű, már jártam a pincében, ahol is sikerült megtalálnom a keresett csövet. A nyitóképen szereplő apróságokat mondjuk nem vittem le, de annyi baj legyen. Illetve ez nem pontosan így van, mint inkább úgy, hogy annyi baj van...
   Már úgy értem, hogy az a baj, hogy a porszívó toldócsövével egy füst alatt keresett lámpa, na az nem lett meg. Mégpedig annyira nem, hogy már kezdtem magamban kételkedni. Már úgy értem, hogy egyrészt abban, hogy valóban megvettem-e, másrészt pedig abban, hogy a pincében őrizgetem. Mivel a takarítás látszott fontosabbnak, ezért nyitásképp inkább annak a természetesen sokkalta egyszerűbb feladatnak ugrottam neki.

   Gondolván majd valamikor ebéd után újra nekifutok a csipeszhez keresett lámpa hollétének felderítésébe. Ez itt amúgy füstölt csülök, ami épp az előbb főtt vagy két órát, és persze imádom tormával, mustárral, inkább kevesebb mint több kenyérrel, mert az ugye hizlal.
   Miután a csülökkel sikeresen végeztem, a belőle kihúzott csontot betettem egy zacskóba (hogy ne a konyhai szemetesben eresszen szagot), majd lesétáltam vele a kukákhoz, gondolván egy füst alatt újra benézek a lámpáért a pincékbe is.

   Ez itt a korábban mutatott porcica, ami volt olyan masszív képződmény, hogy túlélte a másodikról történő kiesést (merthogy állatbarát lévén az elpusztítása helyett inkább szabadon engedtem), valamint az udvaron töltött délelőttöt is.

   Persze a pincében minden van, épp csak a keresett lámpát nem találtam semerre. A képen látható táskarádió amúgy 500 forintba került. Hogy ezt meg mégis miért vettem meg? Nos egyrészt azért, mert egy kissé szokatlan formája van, másrészt pedig azért, merthogy járt hozzá a flex és a fúrógép is. Már úgy értem, hogy ezek hárman együtt kerültek 500 forintba, ami már volt annyira nyomott ár, hogy sem alkudni nem voltam belőle képes, sem az alanyait otthagyni a piacon.

   Na most ha már egyszer szóba került az otthagyás, akkor mindenképp meg kell említenem, hogy a porszívózás után az amúgy csak igen ritkán kellő toldócsövet természetesen a szobában, konkrétan a porszívón felejtettem. Miután sikerült rajta harmadszorra is átesnem, gondoltam legyen. Felmarkoltam a csövet, a nyitóképen látott apróságokat, valamint egy lerombolt CD / DVD újraíró maradványait, majd ma már ki tudja hányadszorra újra lementem velük a pincébe.

   Ahol is kiterítettem őket magam elé, majd miközben a helyükre sétáltam velük, semmi jót sem ígérő tekintetemmel végig az előlem igencsak sikeresen elbujdokolt lámpácskát kerestem.

   Ami végül annyira nem lett meg, hogy mérgemben a csipeszt is odacsíptettem valahova. Ez mondjuk nagyon szem előtt van, de ettől még simán előfordulhat, hogy mikorra előkerül az a k*rv lámpa, addigra egyrészt már rég nem fogok rá emlékezni, hogy idetettem, másrészt addigra már annyira megszokom a látványát, hogy már csak azért sem fogom megtalálni.

   Mivel az olyan apróságok elpakolásával, mint mondjuk ez a háromba vágott fűrészlap csomag meglepően jól sikerült magamat lekötnöm, azt találtam ki, hogy ezen a vonalon nyomulok tovább. Már úgy értem, hogy nekiállok a helyükre rakni azokat a dolgokat, melyekhez amúgy nem igazán szokott kedvem lenni. Ebben az elfoglaltságban, ha csak egy halvány hátsó gondolatként de az is közrejátszott, hogy gondoltam a fene nagy pakolászás közben hátha egyszer csak véletlenül ráakadok arra a k*rva lámpára.

   Nyitásképp ezeket az Ilonka néni fiától kapott apróságokat pakoltam el. Mondjuk az ugrókötél, a bútorkerék, valamint a vállpánt lomtalanításból származik, ami persze lényegtelen. Kivéve mondjuk azt a tényt, hogy a háromból kettőnek nem találtam helyet.

   Az viszont egy nagyon is lényeges dolog, hogy a csavarok helyének elkészítése, pláne a szétválogatásuk után már van a 6-os alátéteknek saját helyük. Az első és a második sikertelen csavaros polcépítési farigcsálós projecteknek köszönhetően pedig a képen látható bútorzáras doboznak is.

   Miután a nagy kék tálca kiürült, de még mindig nem lett elegem az apróságokkal történő szaladgálásból, a jobbra látható, amúgy igen vegyes tartalmú papírdoboz tartalmának is nekiestem, amit amúgy azért nem tettem el az útból, mert úgy voltam vele, hogy aminek nincs helye (vagy csak nem találom, épp mint ahogy azt a k*rva lámpát), az egyből megy bele vissza.

   Na most a pince belsőbb részében viszont igenis, hogy sok, jelen esetben túl sok minden van. Ez most annyira igaz, hogy oda bentre be sem tudok menni. Már úgy értem még akkor sem, ha nagyon nincs meg az amúgy folyamatosan keresett lámpa. Az persze igaz, hogy ott belül leginkább csak tűzifa van, csak ugye én amilyen rendet tartok...

   A HP PC szétszedésekor kitermelt ventilátoroknak nyitottam egy saját dobozt, majd fogtam a piros kosarat (ebben jöttek le velem a ventilátorok, valamint a többi apróság is), s amiről úgy ítéltem meg, hogy mint szétszedés gyorsan letudható, azokat szép sorjában elkezdtem belerakosgatni. No nem mintha a lakásban nem lenne épp elég szétszednivaló, csak gondoltam mivel azokhoz épp nincsen kedvem (az a k*rva lámpa pedig nem került elő), helyettük legalább ezeket kivégzem.

   Na így került a mai nap a betervezett csipeszes lámpa helyett a boncasztalomra ez az apró hangfal. Hogy miért hoztam el? (mármint a lomtalanításból) Nos azért, mert a régi helyett már igen régóta tervezek egy annál újabb, de főképp másabb próbahangszórót megépíteni. Az építést úgy kell érteni, hogy megálmodtam hozzá néhány kiegészítőt. Az első kiegészítő egy stabil talp lenne, mert ahogy ez a hangfalacska így magában áll, az kérlek minden, csak nem tisztes iparos munka.

   Ha jól olvastam a netet, akkor a Dimarson a Samsung leányvállalata volt. Konkrétan azok a termékek kerültek a piacra Dimarson márkanév alatt, melyek ugyan még hozták az elvárt hasznot, a Samsung azonban már nem akarta hozzájuk adni a nevét. Ettől persze még lehetne jó, de ugye már csak a billegés miatt sem az.

   Mivel a neve az, hogy hangszóró rendszer, ezért elég egyértelmű, hogy ez a mini hangfal nem egy magában álló darab, hanem egy rendszer része volt. A center feliratból visszakövetkeztetve, konkrétan a felhasználóval szemben volt a helye.
   Ami ennél sokkalta lényegesebb, az a hangfal teljesítményét 30 wattban megadó adat. Már úgy értem, hogy ez akkor jönne jól, ha tegyük fel valami olyasmi kerül a boncasztalomra, ami nem a szokásos néhány wattos kimeneti teljesítménnyel bír. Mármint egy szobát betölteni képes hangú SONY erősítőt hadd ne hozzak már szégyenbe egy rákötött 2 wattos hangszóróval. Pláne ne égessem le szegény sokat látott próbahangszórómat.
   Egy elképzelt további apró kiegészítés, a hangfal oldalára, vagy akár egy különálló apró műszerfalra szerelt három kapcsoló, melyekből az egyik az egyenáramú leválasztást kapcsolná be, míg a másik kettő egyenként 20-20 decibeles csillapítást. Ez utóbbi két kapcsoló arra lenne jó, hogy nyugodtan odatekerhessek egy komolyabb erősítőnek, mégpedig anélkül, hogy egyrészt elszállna a hangfal, másrészt rám törnék az ajtót a szomszédok.
   Aztán ahogy így ebbe belegondoltam (mármint abba, hogy a felvázolt terveimből mégis mikorra lesz valami), egyszer csak beugrott, hogy már van a pincében egy éppen erre a célra félretett hangszóróm, csak az ennél a ma bemutatottnál egy kissé hosszúkásabb formájú. Szóval nem lesz ebből semmi. Ettől függetlenül tervezgetni azért még szabad, és persze kell is, mert ha már azt sem csinálja az ember, akkor már nagyon a végét járja.

   Ha már szóba került a kötés, akkor itt kötnék át arra a lépésre, amint épp a hangfalat kötöm rá az erősítőre. Mert ugye ha már eleve nem szól, akkor egy kissé másképp, konkrétan sokkalta durvábban fogok hozzáállni a szétszereléséhez.

   No nem azért kerestem további csavarokat a hátsók kitekerése után, mintha nem hittem volna el, hogy csak ők négyen tartják össze a dobozt, hanem azért, mert az apró ládikának esze ágában sem állt előttem megnyílnia! Lásd az oldalából épp nagyban kiálló csavarhúzót.

   Az persze lehet, hogy mikor a dobozt nagy nehezen sikerült végre szétszednem, akkor megnéztem, hogy merre megy benne a hang, de mire odaértem, hogy ezeket a sorokat megírjam, ez már rég kiment a fejemből. Már úgy értem, hogy most már nem tudom megmondani, hogy azok ott szélről reflex nyílások-e, vagy merevítések.

   Egy kicsit mintha ferdén állna benne a hangszóró, ami remélem nem attól van, hogy szegénykém néhányszor lezuhant, amitől aztán félrebillent a hangszórón a mágnes. Amúgy nem is ezt akartam a képpel megmutatni, hanem azt, hogy ha csak egy centivel hátrébb kerül a dobozban a hangszóró, akkor már nem akarna folyton az orrára bukni.

   Ez pedig a kívülről teljesen épnek látszó apró hangszóró. Hogy aztán mit csinál a belevezetett 30 wattnyi teljesítménnyel, az teljesen egyértelmű. Már úgy értem, hogy megfelelő membránfelület híján nem annyira a levegőt fogja megmozgatni, mint inkább csak melegedni fog.

   Mikor itt tartottam (még ha csak itt...) nagyon elgondolkodtam. Mármint azon, hogy hogyan is nézzen ki pontosan az általam megálmodott próbahangfal. Mert ugye lehetne akár úgy is, hogy plusz súlyként berakok a képen látható doboz hátuljába (valahova a zöld matrica túloldalára) egy másik hangszóróról leszedett nagyobbacska mágnest, természetesen csak mint nehezéket, miközben a doboz oldalába a három kapcsolót szerelem be, és akkor már készen is vagyok. Már úgy értem, hogy mi lenne, ha ezt most azonnal elkövetném, és akkor egyrészt nem kellene újra nekiállnom (no nem mintha most olyan nagyon nekiveselkedtem volna), másrészt nem kellene, pontosabban szólva érezném kényszeresen, hogy a próbahangfal építéséből is írjak egy cikket. Mikor aztán már valahol ott tartottam, hogy fából építettem csinos műszerfalú dobozt az apró hangszórónak, és még egy műszer is bekerült a konstrukcióba, ha az agyam nem is dobtam el (mert az ugye már eleve nincs), azonban a csapba a megfürdethető maradványokat igen.

   Miután a díszrácson található nyomokat nem sikerült eltűntetnem, rezgett a léc, hogy leviszem a pincébe, majd az egész dobozt átfújom zöldre. Mi az, hogy miért? Nos azért, mert mintha a múltkor láttam volna odalent egy nagy flakon zöld színű festéket. Az persze igaz, hogy sok mást is láttam (például rengeteg félbehagyott projectet), és azokkal sem kezdek semmit.

   Szóval ez az apró hangfal már csak így marad, kopottas gyári ezüst színűen, csak száradjon már végre meg, hogy még ma összerakhassam. Ez amúgy még engem is meglepett. Mármint az, hogy nem szerettem volna körülöttem darabokban látni.

   Mikor megláttam, hogy a keresett felragasztható lábakból a gumis dobozban egyetlen darabot sem látok, először természetesen meglepődtem, majd ha gyorsan nem is, de lassacskán azért leesett, hogy két gumitücskös dobozom van.
   Ez amúgy nem igaz, mert a pincében akad belőle egy harmadik is. Amúgy készülök a három doboz tartalmát újrarakni, illetve egy füst alatt be is mutatni, csak mint ahogy annyi minden más eltervezett projectemhez, úgy még ehhez sem értem oda. Ezek persze mind fel vannak írva, s mikor elkészül belőlük valami, na olyankor büszkén kihúzok valamely táblázatomból egy sort, csak sajnos nagyon úgy néz ki, hogy több a bekerülés, mint amennyi a kihúzás.

   Tessék, ez az a másik gumitücskös dobozom, amire gondoltam. Arra viszont nem gondoltam, hogy a gyárilag öntapadós filckorongok idővel elvesztik a tapadásukat, mire fel a puszta meglobogtatásuk hatására szanaszéjjel repkednek a szobában.

   Hogy aztán mikor lesz az első éles bevetése, az egy jó kérdés! Akár az sem baj, ha soha, engem ugyanis már a létének puszta tudata is boldogít. Mármint az, hogy egy újabb olyan dolog került fel a polcomra, amiért mikor kell, akkor egyszerűen csak odanyúlok, és már használhatom is.