Jaj ne már... Kiáltott fel a szerző, ami jelen esetben nemcsak az asztalon, hanem a számítógépen eluralkodott rendetlenségnek is szólt. Mert ugye míg a lakásban a valamik vannak szanaszéjjel, addig a készülő szétszedtemek / épp dolgozok rajtuk elnevezésű mappában a valamikről készült képek.
   Szerencsére ez már tényleg az utolsó, mert a összes többi cikkhez eddig elkészült képeket mind megszerkesztettem, majd a szöveget is megírtam hozzájuk, hogy még véletlenül se futhassak bele a hiányukba, mint valamiféle vélt vagy valós gátló tényezőbe. Ez mondjuk már többször is így volt. Már úgy értem az, hogy azt hittem az adott témáról, hogy az az utolsó, aztán kisvártatva kiderült, hogy mégsem az.

   Már úgy értem csaltam, hiszen a többi kacatot átraktam a székre. Ez amúgy már csak a maradék. A zömöt úgy sikerült eltűntetnem, hogy azt találtam ki magamnak elfoglaltságul, hogy mikor elmegyek a doboz mellett, olyankor mindig ki kell belőle vennem valamit, amit aztán rendre el is kell vinnem a helyére.
   Mit ne mondjak, volt ám itt szaladgálás rendesen! Meg persze asztalkerülgetés is, hogy lehetőleg ne kelljen erre jönnöm, minek okán ha előbb nem is, de utóbb azért csak kialakult valamiféle rend.

   No de honnan, pláne miért van nekem ez a katica? A honnan kérdésre egyszerű a válasz, ugyanis még élénken emlékszem rá, hogy a játékbogarat lomtalanításkor szedtem össze. A miért sem kérdéses, hiszen ez a valami egy nagyszerű boncalany. Ezen gondolatmenetet követve majdnem sikerült megvennem a Bosnyáktéri piacon Hannuska pingvinjét.
   Hannuska amúgy nem lány, hanem fiú, illetve most már valószínűleg meglett férfiember, aki osztálytársam volt, és mellettem ült az iskolapadban. Illetve ez nem pontosan így volt, hanem úgy, hogy a tanműhelyben, miközben nem is voltunk osztálytársak, Hannuska ugyanis egy olyan osztályba járt, illetve egy olyan szakra, ahol ő volt az egyetlen adott témájú tanuló, s mivel csak nem indítottak már a kedvéért (illetve a taníttatása érdekében) egy külön tanműhelyi csoportot, betették hozzánk, távközlés technikai hálózat szerelőkhöz.
   Míg mi fúrni, reszelni, és egy kicsit azért telefont szerelni is tanultunk, addig Hannuska (megjegyzem őszinte irigykedésünkre) jelfogós áramkörökkel pepecselt. Szünetben beszélgetéskor, mikor már nagyon elszalad velünk a ló (értsd valami mérhetetlen marhaságot mondtunk), a nálunk csak néhány évvel idősebb, azonban valahogy mégiscsak sokkal komolyabb Hannuska, az épp aktuálisan marhaságot beszélő tantárs vállára tette a kezét, mélyen a szemébe nézett, majd azt mondta:

Nekem meg van egy pingvinem, ami azt mondja kvakk!

   Azt gondolom nem kell különösebben bizonygatnom, hogy épp mint ahogy Hannuska bennünket többieket, úgy mi őt nem tartottuk normálisnak. Később persze mi maradtunk szégyenben, mert egyszer, egy különleges napon, Hannuska behozta a pingvinjét, amit villanymotor hajtott. A játékot bekapcsolva, az totyogva elindult, tán csapkodott is kicsit a csökött szárnyaival, majd időnként azt mondta: kvakk.
   Az persze lehet, hogy ez csak nekem különleges emlék (valamint az összes többi olyan gyereknek, aki látott villanypingvint), azonban egy bemutatást mindenképp megért volna. Csak ugye a pingvin drága volt, ezért nem vettem meg, miközben a katica teljesen ingyenbe volt, hiszen épp csak egy lehajolásomba került. Na így került elém ez a katica, mint felboncolásra mindenképp érdemes villanyállat.

   Már annyiszor szóltam oda a katicának, hogy most már aztán tényleg te jössz, hogy szerintem már teljesen megrendült bennem a bizalma. Mert ugye a kezem már olyan rengetegszer indult el felé, hogy az ilyen esetekkor elvett más tárgyakat a meglehetős tömegük okán most talán inkább nem sorolnám fel, a katica azonban stabilan maradt a sarokban.
   Amúgy most is erősen rezgett a léc, hogy bár megígértem magamnak, hogy ma mindenképp elveszek innen valamit, az épp mint a múltkor, csak az arany színű papírba csomagolt csoki lesz.

   Végül mégsem a csoki, illetve nemcsak ő következett, hanem az, hogy készítek egy fotót ami a múltkor, mégpedig a hajformázó hajszárító szétszedésekor elmaradt. Ez itt a hálózati kábel hajszárítóban szabadon körbeforduló vége.

   Miután mind a hajszárító, mint a tegnapi csokievés maradványait eltűntettem, még mindig rezgett a léc, hogy a Pacsirta rádióból kiszedett kondenzátor hangszóró fog következni, mint legutóbb idetett nagyszerű boncalany, csak aztán mégis a katica mellett döntöttem.
   Mi az, hogy miért? Nos azért, mert a minap írtam magamnak egy olyan listát, amin a katica rajta van, míg a hangszóró nincs. Na most a listán szereplő tárgyakat terveim, illetve a magamnak tett ígéret szerint még ebben a hónapban szét kell szednem. Bár most még csak hetedike van, szóval bőven van még időm, csak ugye amilyen lusta vagyok, simán előfordulhat akár még egy egész hónapos határidő módosítás is, amit azért nem igazán szeretnék.

   Ha még hozzávesszük ezt a kifejezetten szuggesztív tekintetet is, valamint azt a később kiderült meglepő tényt, miszerint a katica szemei a játék működése közben még világítanak is, akkor ezek a tulajdonságok így együtt már minimum kitesznek egy zaftos horrorfilm kelléket.
   Persze manapság, hogy már a kiscsoportosok is horrort (no meg pornót) néznek az oviban a szüleiktől a biztonságuk (és persze elérhetőségük) érdekében kapott okostelefonjukon, valószínűleg már nem lehet őket egy túlméretes, zörgő és még ki tudja miféle más hangokat is hallató világító szemű katicával megijeszteni.

   A katica szárnyfedői nemcsak úgy egyszerűen felemelhetők, hanem a játékot meghajtó hátsó kerekekre excentrikusan felszerelt piros tolórudak menet közben mondhatni automatikusan mozgatják őket.
   Tehát megy, zörög, világít a szeme, miközben rezegteti a szárnyfedőit. Nekem erről folyton az a természetesen csak általam elképzelt történet jut eszembe, mikor a nagyi odaszól Klárikának, hogy ha még egyszer kiköpi a spenótot, akkor elő lesz véve a szekrény mélyéről a villanykatica, mire fel az ígérettől, illetve a katicától halálra rémült gyerek még repetázik is a méregzöld színű ételből.

   A játékot vezérlő elektronika meglepően sok alkatrészt tartalmaz. Ez annyira így van, hogy nemcsak rengeteg tranzisztor van benne, hanem egy trafó és még egy 7474-es TTL integrált áramkör is szerepet kapott.

   Szó sincs róla, hogy a bennem szunnyadó alapvető gonoszság okán csapkodnám szegény katicát az asztalhoz, hanem ez azért történt, mert ez a játék hangvezérlésű. Vagyis az előre megy gyorsan, vagy hátra lassan állapotok között zajkeltéssel lehet váltani. A korábban a játék alján látott számozott skála, illetve a mögötte rejtőző trimmerpotméter szolgál a mikrofon érzékenységének beállítására.
   Amit még mindenképp érdemesnek tartok megemlíteni, az a játékot hajtó apró motor irányváltásának megoldása. Hogy ne kelljen relével vagy hídba kapcsolt  tranyókkal operálni, pláne mechanikával, a teleptartóból három szál vezeték jön. Vagyis a katica motorja nem 6 voltról jár, hanem kétszer háromról.

   Sajnos ahhoz, hogy felújítsam, ahhoz minimum miszlikre kellene szednem. Nyitásképp fel kellene írni, hogy melyik vezeték honnan hová ment, majd szétforrasztani az egész miskulanciát. Miután egy csapnyi Ultrás vízben az összes alkatrészről leázott a mocsok, vissza kellene ragasztani a levált tartóelemeket, melyek közül kettőt a hiányzásuk okán újra kellene gyártani.
   Az apró kerek támasztó valamik még csak hagyján, a szárnyfedő csapágyának pótlása azonban már bonyolultabb meló lenne. No persze míg ezekkel tökölök, illetve száradnak a ragasztások, addig legalább bőven lenne időm újragyártani a teljesen szétrohadt teleptartót.
   Miután a motor kiszáradt, azt még külön is szét kéne szedni, kimosni, beállítani, bezsírozni, és csak ezek után mehetne vissza a helyére. Miután ezekkel mind megvagyok, újra össze kellene vezetékezni az összetevőket, majd mindent visszaszerelni a helyére. Na ez az a történet, ami már csak az általános lustaságom okán sem fog megtörténni.

   Mielőtt szegény bogárka végképp elveszett a lomos pince mélyén, még utoljára egymás szemébe néztünk. Most mintha nem annyira ijesztő, mint inkább esedező lenne a tekintete, amivel azonban szerencsétlenségére nem sikerült meghatnia.