Ez a project, illetve a mai délután úgy kezdődött, hogy nyitásképp letakarítottam a lépcsőházat, majd pusztán azért, hogy ne én járjam össze először a frissen mosott követ, mondhatni időtöltésként nekiálltam és aprítottam egy szatyorra való aprófát.

   A kuglik pálcikákká történő hasogatása közben többször felnézve, illetve magát az anyagot alaposan szemügyre véve, egyszer csak arra a megállapításra jutottam, hogy ha már úgyis itt vagyok, kezemben a balta, a lépcsőház még szárad, előttem ez a töméntelen mennyiségű faanyag, akkor igazán elkészíthetném az asztali lámpámhoz szükséges zárókupak kettes számú verzióját, mely alkatrész legyártása azért szükséges, mert az előző amolyan próbaverzióról lemaradtak a lámpában keletkezett hő elvezetésére szolgáló lyukak.
   Természetesen lehetne úgy is, hogy leszerelem a lámpáról a kupakot, amit aztán lehozok a pincébe, majd fúrok rá néhány lyukat. Hogy ez nem így történt, annak mindjárt három oka is volt. Na most az első az, hogy ha szétszedem a lámpám, akkor sötét lesz az asztalon, míg a második az, hogy nem mernék rá megesküdni, hogy túléli a fa a fúrást. Természetesen mind közül a harmadik ok a legfontosabb, mert komolyan érdekel, hogy mi történik olyankor, ha egy már előre kifúrt anyagot állok neki esztergálni. Már úgy értem, hogy mi fog történni a lyukak szélével.

   Hogy olyankor mi történik, ha egy úgy nagyjából kereknek tűnő fadarabot kompletten, vagyis kérgestől teszek be az esztergába, azt már a múltkor kipróbáltam. A barna és a világosabb részekből meglehetős mennyiségű szemét, valamint zaj fog keletkezni, minek okán úgy döntöttem, hogy rajzolok a fára egy kört, amit aztán körbecsapkodok. Természetesen nem a baltával. Illetve azzal, csak nem szabad kézzel célozva, hanem úgy, hogy a kisbaltát ütöm a naggyal.

   Bár nem adtam fel elsőre, vagyis minden lehetséges és persze lehetetlen helyre benéztem, de miután 5 perc keresgélés után sem került elő a nagyobbik balta, csak ez a hatalmas kalapács, kénytelen voltam újragondolni terveimet.

   Nyitásképp ezzel az oldalról rászerelt két fél műanyag nyél kivételével csupa fém késsel hasogattam be a fát. Ez részemről nem vandálkodás, mert ezt a kést direkt erre a célra vettem. Már úgy értem, hogy még valamikor a műfenyők előtti időkben, a fenyőfa szárát méretre faragni.

   Miután a jelöléssel, akarom mondani a késsel történő előrepesztéssel már megvoltam, a résekbe illesztett kisbaltát már könnyedén végig tudtam verni a kalapáccsal a repedéseken. Ez ugyan egy kissé durva módú előkészítése volt az anyagnak, azonban az eredmény bőven igazolta elképzelésem helyességét.

   Abban mondjuk tévedtem, hogy ez a kés mindent túlél, mert a nyele a korábbi elképzeléseimmel ellentétben nem tömör anyagból van, akarom mondani most már csak volt, minek okán lelki szemeimmel én már látom is, hogy kénytelen leszek lefuttatni egy nyélkészítős projectet.

   Mivel már többszörös tapasztalatból tudom, hogy a motoros fűrész oldalirányban ki nem támasztott pengéje miféle csúf ferdeségeket szokott elkövetni az anyagban, ezért inkább kézi erővel álltam neki levágni a husángból egy szeletet, gondolván így talán nem lesz annyira ferde, mint amilyenre géppel szokott sikeredni.

   Mégis mikor máskor jutott volna eszembe, hogy a korábban betervezett, az eredetinél legalább kétszer, vagy akár háromszor hosszabb állócsúcsot még mindig nem gyártottam le, mint mikor épp szükségem támadt rá...

   Na most ha találtam volna a dobozban a nemes feladatra megfelelőnek tűnő, ún. nagyfejű 8-as csavart, már úgy értem, hogy megfelelő hosszúságban, nem csak ezt a két rövidet, akkor talán az lett volna, mint ami a múltkor történt. Már úgy értem az, hogy a zárókúp első verziójának legyártása közben, illetve azt egy rövidke időre félbehagyva, elkészítettem az apró esztergáról mindaddig hiányzó késtámaszt.

   Melynek fába történő illesztéséhez éppen arra a 9-es fúrószárra volt szükségem, ami a BIT és a szerszámtartó között hevert. Hogy ezt miért meséltem el? Nos azért, mert egy valahova ide készülő szerszámtartó elkészítésének folyamata ott, illetve azon akadt el, hogy képtelen voltam eldönteni, mi kerüljön bele a tűreszelőkön felül. Hogy aztán kerülnek-e a tartóba fúrószárak, vagy sem, azt most így hirtelenjében továbbra sem tudtam eldönteni.

   No de nem is ez volt a cél, hanem az, hogy beüssem a fába a képen már benne is látható anyát, ami a terveim kidolgozásával ellentétben nagyszerűen sikerült. Természetesen nemcsak arról van szó, hogy bele tudtam ütni, hiszen az alap, hanem arról is, hogy tökéletesen megfelelt mint forgás közbeni rögzítő elem.

   Bár magától nem engedi el, vagyis egy kicsit feszegetni kell, hogy kijöjjön a fából, de talán éppen ez benne a jó. Már úgy értem azért, mert így a gépből az éppen megmunkált anyag akárhányszor ki-be fogható, majd az eredeti pozícióban vissza is tehető.
   Ez azért lényeges, mert ha nem így lenne (mint például a gyári csálé befogó esetében van), akkor ahányszor csak kiveszem, majd visszateszem a gépbe az anyagot, azt annyiszor újra le kell kerekítenem, mert a csálé tokmány, illetve az eredeti pozícióban vissza nem találás okán üt.

   Hogy miért vettem ki? Nos azért, mert ugye az előző verzióról lemaradt lyukak még hiányoznak belőle. Ezeket a lyukakat nem tudtam előre kifúrni, mert akkor még nem tudtam, hogy pontosan hogyan merre is lesz kerek az anyag, illetve nem voltak egyenesek az oldalai, minek okán nem tudtam volna normálisan betenni az anyagot az állványba szerelt fúrógép alá.

   A Pacsirta rádió hálózati kábeléről levágott toldásból azért szabtam le egy darabot, mert úgy gondoltam, hogy az ide bedugva képes lesz központosítani a körző hegyét. Ez az ötletem mondjuk nem vált be.

   Épp mint ahogy a fúrógép állványát a munkapadhoz rögzítő alulról odaszerelt fadarab sem. Oda ugyan odafogja rendesen, azonban annyira kényelmetlen a felszerelése, még a nagyfejű csavarok legyártása után is, hogy már ki is dolgoztam a két szerszám összefogatásának kettes számú verzióját.
   Na ehhez meg az kell (mármint némi lelkesedésen felül), hogy ránézzek végre a munkapadra. Mert ugye ha nemcsak azért lötyög, mert eleve olyan a konstrukció, vagy csak meglazult benne valami, hanem azért, mert épp nagyban kezd szétesni, akkor jobb lenne megjavítani, vagy ha nem megy, akkor nem alapozni rá semmit.

   Ezt a képet elnézve gondolom belátható, hogy míg az anyag oldalai nem voltak egyenesek, addig képtelenség lett volna úgy betenni a fúrószár alá, hogy egyenesen álljanak benne a lyukak. Még a központi furat is úgy készült, hogy nem baj ha nem egyenes, mert az anyag úgyis ahhoz képest lesz kerekre esztergálva.

   Bárhogyan is nézem, a jelöléshez képest mind a négy furat mellément. Mivel ezekben a lyukakban nem csavar, vagy tengely fog járni, hanem mindössze azért készültek, hogy legyen min keresztül távoznia a LED-es körték által termelt meleg levegőnek, annak meg ugye mindegy, hogy milyen pozícióban állnak a furatok, jó lesz ez így. Már persze csak akkor, ha az akácfának nekitolt esztergakés szét nem csapja rondára a szélüket.

   Ezt a szerszámtartót (világos színű fadarab) emlegettem az előbb, mint még el nem készült alkalmatosságot. Mivel nincs kész, a tűreszelőket valahol egészen máshol voltam kénytelen megtalálni.
   Ez a feladat persze nem volt olyan egyszerű, mint amennyire elsőre látszott, ugyanis a jelen feladathoz szükséges kerek tűreszelők valami mára már érthetetlen okból kifolyólag egészen máshova kerültek eldugásra, mint ahova az összes többi.

   A szálkásszélű lyukak enyhe fazonírozása után a kúp felfogatására szolgáló lyuk méretre igazítása következett. Nyitásképp átfúrtam az egész anyagot a 4-es menetes szárnak 4,5-össel, majd a kúp hegyesebbik vége kapott egy 2 centi mély 6,5-ös besüllyesztést a küllőanyának. Miután ezekkel megvoltam, előkaptam a 4-es anyás dobozból egy a múltkor beépítettel azonos küllőanyát, majd a feje számára is készítettem egy süllyesztést.

   Bár a faforgácsot is el lehet tüzelni, de ennyi olyan kevés meleget ad, hogy nem tartottam vele érdemesnek foglalkozni, hanem ahogy volt, mindet felporszívóztam. A zsák persze megtelt, amit aztán nem ürítettem ki, de csak azért, hogy a porszívó következő használatakor egyből legyen mire rámordulnom.

   Valamint magamat is megmorogtam, mert ugye ez a lakk már a múltkor sem igazán volt folyós állagú. Ez annyira így van, annyira nehéz beledöfni az ecsetet, hogy komolyan mondom, főztem már az állagánál hígabbra sikeredett pudingot.

   Mivel jelen állapot szerint az egyes verzió épp nagyszerűen teszi a dolgát, vagyis egyben van az asztali lámpám, így ennek a második példánynak már egyáltalán nem volt sürgős a száradása.
   Na most ami viszont igenis sürgős, az az előző képen látható doboznyi lakk végképp beszáradása előtti felhasználása. Mivel az épp csak megkezdett doboz hatalmas felületre elég, ezért azt találtam ki, hogy lekenem vele azt a polcot, ami nyaranta a balkonon szokott lenni a virágládáknak. Ezt persze még véletlenül sem most fogom megtenni.
   Mi az, hogy miért nem? Egyrészt azért nem, mert terveim szerint kell még a kúpra egy újabb réteg lakk (ha nem kettő), illetve az említett polcot lakkozás előtt még le is kell csiszolnom. Azt meg ugye nem szabad most megtennem, mert akkor rászállna a csiszológép pora a frissen lakkozott kúpra. Vagyis pusztán logikailag úgy kell követniük egymást az eseményeknek, hogy miután az első réteg lakk a kúpon megszáradt, csak akkor csiszolom le a deszkát, majd kenem ki rá, valamint természetesen a kúpra is lehetőleg az összes döglődő félben lévő lakkot.

   Ez annyira ott van, hogy szerintem nem fog rá kelleni egy harmadik réteg lakk. A balkonról lehozott polcot persze se le nem csiszoltam, se le nem lakkoztam. Eláruljam, hogy miért nem? Nos azért, mert a mérete ellenére nem találtam meg.

   Annyira meg vagyok elégedve a művemmel, illetve annyira tetszik, hogy ezentúl a kerek dolgokat is meg tudom munkálni, illetve elő tudom állítani, hogy mikor valamelyik éjjel nem tudtam aludni, akkor nekiálltam, illetve természetesen csak feküdtem, és valami elképesztő mennyiségű kerek dolgot álmodtam meg.
   Miután a mindenféle kerek dolgok pusztán elméletben történő legyártására ráuntam, az álom azonban még mindig messziről elkerült, nekiálltam az eszterga kényelmesebb használatához szükséges kiegészítők megálmodásának.
   Ez a félálomban végzett, természetesen még csak elméleti fejlesztés annyira intenzív volt, hogy bár ez a jelen project képein még nem látszott, a valóságban azonban már megvannak az eszterga tengelyére szerelt plusz csapágyról készült cikk nyitóképei, mint ahogy a 8-as menetes tengelyvégre applikált tokmány felszerelésének nyitómozzanatai is.
   Most épp ott tartok, azért hagytam félbe, mert a csapágyazáshoz vennem kell egy porvédett csapágyat, míg a tokmány felszereléséhez nem találtam a pincében hagyományos három darabos menetfúró készletet, csak a manapság szokásos egydarabost. Míg a 608-as (vagy 628-as) csapágynak még utána kell nézzek (mármint annak, hogy hol s mennyiért kapható), addig a háromdarabos 8-as menetfúró készletet már megtaláltam. Most ott épp tartok, hogy anyám már nagyban főzi a vegyes pörkölthöz a krumplit, s ha azt benyomtam, akkor már húzok is lefelé a pincébe esztergapadot barkácsolni.

   Bár a méret tökéletes lett (még annak ellenére is, hogy a kúp hosszát nem is mértem), az ívet azonban második nekifutásra már nem találtam el. Már úgy értem, hogy míg a hűtőlyukak nélküli példány oldala olyan lett, hogy folytatja a lámpa vonalát, addig az új ezt némi törés közbeiktatásával teszi. Mivel a lámpa kúpjának formájában már eleve van egy töréspont, így ez nemhogy nem feltűnő, hanem még kifejezetten jól is mutat!