Mivel reggel sötét volt, bekapcsoltam a lámpákat a biciklin. Persze mire beértem a melóba, addigra felkelt a nap, s elfelejtettem őket kikapcsolni. A hátsó lámpának meg sem kottyant az egész napos üzem, az még vígan villogott a koradélutáni fakó napsütésben. Mondjuk az első lámpában sem égtek ki a LED-ek, csak valamivel halványabban világítottak, mint ahogy szoktak. Kerítettem 4 új elemet, majd csere, de nem úsztam meg ennyivel, mert sajnos már nem lehet bekapcsolni a lámpát. Ekkor morzéztam egy hosszú sorozatot a bekapcsoló gombon. Egyszer csak, illetve csak egyszer, nagy nehezen bekapcsolt, de ki azt már nem. Kivettem az elemeket, hogy majd otthon megnézem. Mint az ezen a fotón jól látható, rendesen oda van ragasztva a lámpa. Szerencsémre nem hátul, hanem az elejét elfordítva nyílik.

   Az előző kép a kis Samsung géppel készült, mert az van folyton a zsebemben. Ezt a képet már a Fujival lőttem. Mikor csinálok valamit (ha csak nem felejtem el), fényképezni is szoktam. Aztán persze gyakran megfeledkezem a képekről, így nem lesz semmi a fotósorozatból, vagyis bent maradnak a képek a gépben. Ezek aztán a következő szétszedtem sorozat elejére szoktak kerülni. Ilyenkor persze pufogok kicsit, mert ugye lehet őket szétpakolni a helyükre.
   Ez a kép úgy készült, hogy mikor megnyomtam a gombot, nem történt  semmi. Ekkor elkezdtem forgatni a gépet, hátha rájövök mit kapcsoltam el. Erre lóbázás közben (gondolom töltődött a vaku) belevakuzott a... Nos igen, nem egyszerű kitalálni, hogy mi van a képen.

   A lámpa belseje pusztán ideiglenes jelleggel, vagyis már hosszú napok óta állomásozik a pulton. Balra a Samsung fotómasina várja, hogy letöltsem róla a lámpát még a kormányon ábrázoló képet. Jobbra a fehér tégelyben savmentes vazelin lapul, amit korábban nem tudtam hol lehet venni. Végül a gyógyszertárban kaptam, mégpedig egy meleg pillantás kíséretében.

   Öt darab hagyományos tokozású 5 milliméteres fehér LED van benne. Nem egy fényár amit produkál, de emlékeim szerint jobban világít, mint a régiféle dinamós izzólámpás világítás a zöld színű orosz női biciklimen.

   Az elemek biztosan jók, így ki sem kell őket mérni, hiszen ha csak egyszer is, de elindult velük a lámpa. Mondjuk most még csak az elemeket akartam kiszedni a helyükről, a balra lent látható érintkező páros már csak úgy magától, mondhatni önszorgalomból esett ki.

   Mindössze ennyi alkatrészből áll a kapcsoló, pontosabban szólva ez nem is kapcsoló, hanem nyomógomb. A kerek rugózó lemezt megnyomja a piros gomb, ami rövidre zárja az érintkezőket. Csak most éppen nem teszi, mert a nyomógomb tetejét alkotó vaslemez megrozsdásodott, a rozsdapor behullott az érintkezőkre, majd szépen nekiállt elektromos szempontból szigetelni. Kellett nekem múltkor azt mondanom, hogy a bicajomon nincs semmi vízre érzékeny alkatrész...

   Csakhogy a piros gombocska nem jött, hanem ment! Illetve repült. Még jó, hogy megtaláltam, bár szerintem van itthon másik ilyen gombom. Azt már meséltem, hogy egyszer régen... Nem? Akkor elmondom.
   Szóval egyszer nem akácfát rendeltünk tüzelőnek, hanem valami olyat, ami tele volt bogárral. Ez nem nagyon nem érdekelt, hiszen olyan sok fát azért nem ettek meg a lárvák, illetve tőlem aztán serceghetnek a pincében. A baj akkor kezdődött, mikor a lakásban a cserépkályha mellett tárolt fahasáboktól - a meleg hatására - elkezdtek kikelni a bogarak. Most mond már... Bogár. Kicsit ijesztően zajosan repül, no meg reggeli ébredéskor fura látni, amint a paplanon mászik, de egy idő után megszokja őket az ember.
   Szóval ülök az asztalomnál, éppen szerelek össze valamit, mert nem lehet mindig csak szét. Leejtettem az egyik alkatrészt. Lenéztem, majd becéloztam, hogy hol van, és persze le is nyúltam érte. Felvettem, majd oda sem nézve megpróbáltam betenni a helyére. Szerencsétlen piros hátú bogár meg nem értette, miért akarom belegyömszködni a számára ismeretlen valamibe.

   Mivel a lámpa javításához alig szedtem elő néhány szerszámot, nem lesz nehéz visszatenni őket a helyükre. Már régóta tervezem, hogy csinálok egy egyszerű tartót a folyton kellő szerszámoknak.

   A galamb ha megbetegszik, vagy már nem tud repülni, mert öreg, leül valami jól
látható helyre, és szépen megvárja, míg arra jön egy macska. Ez a szerencsétlen
ücsöröghet itt napokat, mert évek óta megszűntek a környéken a kóbor macskák.

   A satupadba alulról betolom a szúrófűrészt, meghúzom a pofákat, rádobok egy éppen erre a célra készített téglalap kivágású deszkát, majd bekapcsolom a fűrészt. Persze ez nem épp egy szalagfűrész, de amennyit és amire használom, arra nekem bőven megteszi. Ez egy jó elképzelés volt a részemről.
   Apróbb hiba a gépezetben, hogy a fűrész elől fúj. Ez azért van, hogy letakarítsa maga előtt az éppen fűrészelt munkadarabról a forgácsokat, hogy lássuk a vonalat amin épp haladunk. Na most ha a képen láthatóan fejjel lefelé, akarom mondani pengével felfelé fordítom a gépet, akkor felfelé fújja a forgácsot. Ez nem volna akkora baj, ha nem pont ott lennék én.

   Lelakkoztam a kifurkált fadarabokat egy olyan régi lakkal, ami szinte csoda, hogy még megszárad! Valamikor a 90-es évek közepén megszűnt a cégnél a TMK, akkor volt utoljára lakk a raktárban. Miután semmire sem kellett, elhoztam egyet, bár itthon sem kellett semmire. Szóval ez egy olyan 15 éves körüli lakk. Kicsit már túrós és darabos is, valamint túlhígított, de még mindig jó.
   A fúrás és a lakkozás között volt még egy munkafázis, ami a csiszolás. A nagyja tömeget a széléről sarokcsiszolóba fogott csiszolókoronggal szedtem le, az apraját meg csak úgy szabadkézzel smirglizve. Mivel egyedül voltam a pincében, erről nem készült felvétel. Persze sok minden úgysem látszott volna a szálló por miatt. Mondjuk a szálló port azt le tudom fényképezni.