Szóval az úgy van, hogy bár nagy általánosságban véve engem nem igazán érdekel az idő, mert szerencsémre soha sehova sem kell időre mennem, de attól azért még időnként jó lenne tudni, hogy hány óra van.
   Ilyen időnként, de amúgy sajnos nagyon ritkán előforduló eset, mikor a pincében barkácsolás közben elszalad velem a ló, akarom mondani az idő, s már ki tudja hány óra múlt, de én még mindig nyomom az anyagnak a flexet vagy a fűrészt.
   A képen látható óra mindeközben már évek óta ugyanazt az időt mutatja. Ez amúgy egy vadonat új óra, amit direkt ide vettem, csak ócska. A támasztéka például egyből letörött, valamint ha leverem a polcról, akkor egyszerűen szétesik. Az elemtartó érintkezője elrohadt, ezért a kipofozásához először ki kellene cserélnem az egyik érintkezőt, aztán össze kellene ragasztanom az óra tokját (ez persze lehetne akár egy csík szigszalag is), majd kéne neki egy új támaszték is.

   Mivel az előbb felsorolt három feladatot már találtam annyira bonyolultnak, hogy az elvégzésük helyett inkább csak legyintsek rájuk egy nagyot (amiben ugye nekem már hatalmas gyakorlatom van), találtam inkább lomtalanításkor a kerek analóg (bár a vezérlése digitális) óra helyett egy másikat. A ventilátor és a bolti lopás gátlók pedig csak úgy egyszerűen velem jöttek.

   Na most attól, hogy az útszéli porban hempergett (vagy tán a fűből szedtem fel), attól még nekem a fáspincébe ezzel a csúfos karcos kijelzővel is bőven megteszi. Már persze csak akkor, ha amúgy működik. De miért ne működne? Csak mert kidobták, én meg kimostam? Ennyi atrocitás egy mechanikát szinte nem is tartalmazó (csak a gombok azok) szerkezetnek meg sem szabadna kottyanjon!

   Ez a kép nem a biciklilámpáról szól, és még csak nem is arról, hogy épp felszerelem, hanem arról, hogy újra lent vagyok a pincében, de még mindig nem látom, hogy mennyi az idő.
   Mérgemben távozáskor lekaptam a polcról a rozzant kerek órát, mondván vagy ő lesz kipofozva, vagy az új, de ezt az idős kérdést (ez milyen kétértelmű már...) még ma megoldom. Hát persze...

   Ha nem árulom el, hogy hol vannak az órák, akkor szinte láthatatlanok a jobb alsó sarokban. Mivel ez valóban így volt, már csak a nem feltűnőségük okán is újabb heteket csúszott a pincei óraproject. Hogy a képen látható többi miért csúszik (pedig azok azért elég feltűnőek), azt a kérdést most inkább ne feszegessük.

   Hosszú percekig ültem előttük, miközben végig azon törtem a fejem, hogy mi lenne, ha hagynám a fenébe az egészet, s ahogy az átlagemberek teszik, vennék (vagy keresnék a kincseim között) egy működőképes órát. Igazándiból semmi, a helyzet ugyanis ettől nem változna meg. Mert ugye attól, hogy a pincében lóg a falon (vagy ül a polcon) egy működő óra, attól ez itt még a szétszedtem project, aminek ugye egyértelműen az a célja, hogy mindenbe belenézzek. Szóval hajrá!

   Ezt a fele érintkezőt megette az elemből kifolyó trutyi. Bár nem vagyok oda az összesküvés elméletekért, de ettől eltekintve igenis gyanús, hogy még valamikor a kezdet kezdetén, közvetlenül az ősrobbanás után, mikor az első szabad elektron létrejött, valahol a háttérben titokban már akkor megköttetett egy szerződés az elemeket és az elemről működő tárgyakat gyártók között. A szerződés tartalma röviden annyi, hogy míg az elemgyártók nem gyárthatnak olyan elemet, melyből nem folyik ki a trutyi, addig az elemes készülékeket gyártók nem készíthetnek olyan érintkezőt, ami ellenáll a kémiai hatásoknak.

   Nemcsak arról van szó, hogy mállik (lásd az alsó részen azt a kis fekete valamit), hanem arról is, hogy az óra ezen állapotba történő kerüléséhez szokatlanul csekély erőfeszítésre van szükség.

   A mutatói annyira gyengék, konkrétan puszta préselt alumínium lemezből vannak, hogy szinte alig tartja őket valami a helyükön. Vagyis ha összeragasztom a házat, és még valamiféle lábat is készítek neki, még akkor is fennáll a veszélye annak, hogy leeséskor elhagyja az egyik mutatóját, aztán persze majd szidom, aki az órát masszívan összeszerelte. Mivel a mutatók jelenleginél stabilabb rögzítésére így hirtelen nem volt ötletem, hagytam is inkább a fenébe az egészet.

   Az érintkezői természetesen már ennek is rég elrohadtak. Ez persze - mivel tartok itthon készleten mindenféle teleptartót - nem lehet probléma. A pincei polcon pedig még csak az sem számít, ha tegyük fel átlósan csavarozok fel egy másikat a hátlapra.

   Jelen esetben nem én voltam a ludas, hiszen ebben az órában nem én felejtettem benne az elemeket. No nem mintha ez felmentene a másik óra teleptartójának kinyírása című bűntett alól...

   A felső sarkokban látható lyukak mélyén megbúvó csavarok feje rozsdás. Ez az állag sajnos nem a nálam, vagy az utcán a porban töltött idő alatt odakerült nedvesség hatására alakult ki.
   Ha tegyük fel kint volt a kertben, vagy a teraszon, esetleg a fürdőben vagy a mosókonyhában, és csak párából kapott sokat, nem közvetlenül a vízből, akkor talán a belseje megúszta.

   Pedig még csipogni is tudott! Ezzel a tudásával amúgy a frászt hozta rám. Mert ugye mikor máskor kezdte volna rá, mint mikor épp nagyban azzal voltam elfoglalva, hogy úgy fogjam össze a kijelzőt a panellel, hogy legalább egy fénykép erejéig láthassuk a számokat.

   Ez az óra nemcsak az időt, de még a páratartalmat és a hőmérsékletet is mutatta. A pincében az utóbbi két érték kijelzése is jól jött volna, bár eddigi tapasztalataim szerint magamtól is simán felismerem, mikor épp fázok vagy izzadok.

   Az apró piezo hangszóró ment a vegyesbe, azonban a teljesen formátlan fekete ív a szemetesbe került, de csak mert sehogyan sem akart összeállni a mutatós kerek órával. Már úgy értem, hogy ha összeillettek volna, akkor rászerelem mint támaszt.

   A kijelzőt eltettem, bár kevés esélyt láttam az újrahasznosítására. Az apró csavarok is bekerültek a többiek közé. Ez a project, bár hatására egy bemutatandó tárggyal kevesebb lett, mégsem okozott valódi sikerélményt, hiszen a pincében serénykedve továbbra sem tudom, hogy mennyi az idő...