Farigcsálok -38- terítőrögzítőket
(konyhaasztalra)

Íme a probléma forrása. Hogy mi baja van a konyhaasztalunknak? Illetve nekem mi
bajom van vele? Nos mindössze arról van szó, az a gondom, hogy csúszkál rajta
a terítő. Na most lehetne mondani, hogy ha nekem már ez is problémát jelent,
akkor ott bizony már komoly bajok vannak, de ahogy öregszik az ember, egyre
háklisabbá válik. Aztán persze az, hogy a csúszkáló terítőre akadtam ki annyira,
hogy nekiálltam megoldani a problémát, vagy magamra haragudtam meg, hogy
ezt sem vagyok képes kiigazítani, az egyrészt mindegy, másrészt nem tudom.

Innen nézve mintha rendben lenne.

Innen nézve viszont már nem. No persze le lehetne vágni körben egyformán lelógó
méretűre, de az csak a csáléság problémáját oldaná meg, és azt is csak addig, míg
odébb nem tolok rajta valamit. Na most én itt, vagyis erről az oldalról szoktam
odaülni az asztalhoz. Tegyük fel, hogy egy cseppnyi pörköltszaft elindul a
terítőn, odaér a széléhez, majd lebukik. Mivel a terítő az asztal szélén túl
is folytatódik, ezért a szaft nem lecseppen, ahol látványosan paprikásan
pirosan feltűnő, illetve a kőről feltörölhető, hanem teljes lelógó hosszában
elhúzódik az asztal szélén túlbukó terítőn. Innen ugye egyrészt nehéz letörölni,
hiszen a lelógó terítő alatt nincs alátámasztás, másrészt mivel hosszan terül el, így
nem is látszik. Én meg ebéd után csak nézem a térdemen a pörköltszaftot, mert
ennyire azért csak nem eszem malacul, hiszen részemről a fölösleget nem
a térdemre csepegtetem, hanem inkább csak úgy egyszerűen a hátam
mögé szoktam dobálni. Amúgy tényleg, hiszen ott van a szemetes.

Hogy hátrafelé is lelóg, az éppen azért baj, mint amiket az előbb felsoroltam.
Felveszi az elindult ételmocskot, aztán mivel nem látszik, ott is marad rajta.

A mosogató melletti asztallal is lesz majd egy kevéske dolgom. Ebbe két lécet lesz
szükséges beszerelnem, hogy ugyan ne bukjon már ki belőle a fiók mikor kihúzom.
No persze ezek a konyhai apróságok nem akkora problémák, hogy tönkretennék
az ember életét, de az utóbbi időben - számomra is meglepő módon -
annyira berágtam rájuk, hogy nekiálltam őket kiigazítani.

Ide mondjuk kell egy új terítő, illetve egy alapos takarítás.

Nem forgattam el a képet semerre! Ez a kilincs, ez kérem ennyire lenyomható.
Na most nem az a baj, hogy ennyire lenyomható, hanem az, hogy kell is!
Ez az ajtó ugyanis csak akkor nyílik ki, ha ilyen szögbe fordítottuk
a kilincsét. Mondjuk el lehet vele lenni, hiszen már hosszú évek
óta így van. No de milyen szégyen ez már egy barkácsolónál?

Mielőtt még szétkapnám a konyhaasztalt, aztán nem lenne hol ennem, hatalmas
főzőtudományom bevetve, létrehoztam ezeket a kenyérből, kenőmájasból
és uborkából álló katonákat, majd természetesen meg is vívtam velük.
Azt talán gondolom már mondanom sem kell, hogy ki győzött. Végül is
ők, hiszen a leeső vérnyomásom okán kénytelen voltam lefeküdni aludni.
Azt álmodtam meg, mármint megoldásnak a konyhai terítő csúszkálásának
problémakörével kapcsolatban, hogy a terítő szélét alátétek közbeiktatásával
fogom odacsavarozni az asztalhoz. No persze nem felülről vagy oldalról, hanem
alulról! Ehhez kéne valami olyan alátét, ami jól megfogja a terítőt, vagyis nagy.
A helyet megtekintve (alámásztam az asztalnak) arra gondoltam, hogy az
alátétek széles lemezcsíkok legyenek, két szélükön egy-egy lyukkal.

Leveszem a magnót, az alatta elterülő fehér dobozt, a SEGA játékgépet, a C64-et,
a legafont, a Spire feliratos dobozt, és akkor már hozzá is férek ahhoz a dobozhoz,
aminek a tartalmáért jöttem. Na ezért, az ilyen néhány perces felesleges turkálások
szükségességének felszámolásáért szeretnék itt végre rendet csinálni. Azt persze
nem állítom, hogy fogok is, hanem csak úgy mondogatom magamnak,
hogy milyen jó lenne, ha végre minden a helyére kerülne.

Ennek a doboznak a tartalmára azért emlékszem, mert nem is oly rég jártam benne.

Miután mindent kiszórtam a dobozból az asztalra, meglepve vettem tudomásul, hogy
újra megcsalt az a k*rva emlékezet. Na most ebben a dologban nem az a csúnya,
hogy a benzinlámpára, a tévé bekapcsoló panelre, és a nyomógombos hívóműre
még csak haloványan sem emlékeztem (mármint arra nem, hogy éppen ebben
a dobozban vannak), hanem az, hogy nem stimmel a keresett anyagok mérete.

Ezeket a táblákat akkor hoztam el a Páva utcából, mikor a cég eladta az egész házat.
Ki lett adva, hogy amit estig elhozunk, az a miénk, de másnap reggeltől új tulaj van.
Hogy mi a csudának szedték le az ingatlanosok ezeket a táblákat, azt mondjuk nem
értem, mint ahogy azt sem, hogy aztán miért hagyták őket a folyosón egy hatalmas
papírdobozban. Én a részemről megragadtam az alkalmat, illetve magát a dobozt.
Amúgy érdekes dolgok maradtak az épületben. Úgymint megmozdíthatatlan
páncélszekrény, természetesen a hozzávaló kulcsok nélkül. Több millió
értékű ASLMUX vonalkoncentrátor. (vadonat újak, gyári dobozban)
Salgó polcok rogyásig. Fénymásológépek és nyomtatók, illetve
a falon itt ott elszórva telefonközpontok. Írásvetítő,
írógép, felszerelések a teakonyhában.
Én marha meg az alumínium
csíkokat hoztam el...

Mondjuk volt amit azóta már újra is hasznosítottam, mint ez a másik pincében
található öt darab fúrósablon, illetve vonalzó. Egyvonalban kellenek lyukak?
Odateszem, és már rajzolom is át a pöttyöket! Mondjuk mióta elkészültek,
még nem volt rájuk szükség, ami persze nem az eszközön múlt, hanem
rajtam. Na most amit kerestem, azok a lemezcsíkok ilyen keskenyek.

Amiket találtam, azok viszont sokkalta rövidebbek az elképzeltnél.
No persze akár ezekre is lehetne alapozni a terítőtartós project
megoldását, ha mondjuk valamivel több lenne belőlük.

Francba!

Felkerültek az ágyvégi a polcra az alumíniumcsíkok, hogy majd idővel odateszem
őket körben az asztalra, s megálmodom, hogy mi hogy legyen pontosan. Nem
kell ezt a megoldás dolgot elkapkodni, hiszen ha az elmúlt negyven évben
túléltem a csúszkáló terítőt, akkor ezen a néhány napon (legalábbis
remélem, hogy csak annyi halogatást engedélyezek
magamnak) már semmi sem múlik.

Az új terítő, bár szinte nem is látszik, bevetésre készen áll a sarokban, még feltekerve.
A terítővel ellentétben, a kulcsra akasztott hőmérőszonda viszont igenis, hogy látszik!
Gondoltam legalább ezt elcsomagolom, és leviszem a pincébe. Ha meg már úgyis
lementem, egy füst alatt levettem a méretet a fürdőszoba ajtaján található
akasztósorról, mert annak a projectnek azért áll a kivitelezése,
mert sosincs nálam a méret, mikor épp ott állok
a rengeteg fadarabom között.

Mondjuk megcsinálni (darab deszka, négy lyukkal) most sincs kedvem. Viszont így,
hogy már ki van tűzve a méret a pinceajtóra, így mikor legközelebb fűrészelek
valamit, szóval így azért gondolom már lesz. Aztán, ahogy így bámultam ezt
a feliratot, egyszer csak megakadt a szemem az őt tartó csíptetőn, melyet
természetesen kifejezetten ezzel a célzattal, vagyis az éppen barkácsolt
valami méretének kitűzési lehetőségének szent céljából szereltem ide.

Először a pincében túrtam fel mindent, ahol akár csak a legkisebb esélyét is láttam
a csíptetős mappa felbukkanásának. (ez a keresett valami hivatalos neve) Miután
odalent nem jártam sikerrel, a lakásban folytattam tovább a keresést. Ugyan itt
is akadt néhány valószínűsíthető helyszín, de csak egyetlen darabot találtam.

Végül berágtam, elmentem a boltba, és a fellelt egyetlen példányhoz vettem még
hatot. Amúgy lehet ám kapni a csíptetőt - mint alkatrészt - magában is, de a google
adta találatok annyira ortopéd módon néztek ki, hogy képtelen voltam eldönteni,
hogy akkor most csak nagyker, vagy van kisker kiszolgálás is. A csomagküldős
webshop pedig ugyan olcsóbb volt, mint a bolt ahová végül is elmentem,
ellenben az utóbbi esetben kiesett a postacsomag díja.

Ugyan a "csíptetős mappa felhasználása terítőrögzítőnek" című ötletem, ha
csak általam is, de nagyszerűnek találtatott, de a szokásos érthetetlen
okból kifolyólag mégis nem kevés időre került polcra a kivitelezése.

Majd egy kissé lentebb helyeztem a szétbarkácsolandó kellékeket. Mindeközben
az NDK lemezjátszóhoz előtúrt hangfalak is ott várják a Terta 811 előtt, hogy
végre történjen már velük valami. Na most nem arról van szó, hogy ennyi
mindent csinálok egyszerre, hanem arról, hogy rengeteg mindenbe
fogtam bele, amit aztán rendre mind félbe is hagytam.

Ha nem is célzottan, de idővel azért lekerültek a mappák a pincébe. Ezt úgy kell
érteni, hogy nem miattuk jöttem ide, hanem valami egészen másért,
csak egy füst alatt akkor már őket is a hónom alá csaptam.

No persze azt a néhány szegecset akár a lakásban is lefúrhattam volna,
az állványos gép helyett kézből, no de miért ne adjam meg
a módját, ha egyszer megvan rá a lehetőségem.

És még csak a szükséges méretű csavarok előtúrásáról sem feledkeztem meg.

Itt aztán az eddig összegyűjtött hozzávalók újabb
néhány napra történő félre tétele következett.

Időközben újra vetettem néhány pillantást a pinceajtóra szerelt
csíptetőre, hátha akad valami hiba az elképzelésemben.

Mivel semmi okát sem láttam a további halogatásnak, így nekiálltam
végre a kivitelezésnek. Mondjuk gátló ok eddig sem igazán volt.
Már úgy értem, hogy a szokásos lustaságomtól eltekintve.

Na most talán nem is arról van szó, szóval nem azt akarom mondani, hogy ez a
megoldás mennyire tökéletes, hanem csak azt szerettem volna megemlíteni,
hogy elképzeltem amint az asztal alatt csavarhúzóval mászkálva cserélem
a terítőt. Korai halálom esetén pláne anyám! Szóval így lesz ez jó, ahogy
most van kitalálva! Már majdnem neki is ugrottam a feladatnak, csak
aztán rájöttem, hogy ma még nem is ettem. Hirtelen belegondolva,
amint itt állok éhen, az asztalt meg mit tudom én hogy, de
elrontottam, azonnal a hűtő felé vettem az irányt.

Majd kisvártatva begyűrtem az arcomba ezt a pár kolbászt.

Az útban lévő széket betoltam a sarokba, majd a polcot kezdtem el szemlélni, hogy
akad-e rajta valami javítanivaló. Mivel a motoros darálóval a szétmállott gumilábak
cseréje óta nincs gond, illetve a gyógyítás óta a robotgép kapcsolója is rendben
működik, így semmi sem vonhatja el a figyelmem az asztalterítő rögzítős
projectről. Ha csak én magam nem, a hülye gondolataimmal...

Ahogy álltam és néztem az immáron terítő nélküli asztalt, egyszer csak azon kaptam
magam, hogy azon gondolkodok, hogy ugyan mi baj lehet belőle, ha felborítom.

Szerencsére még éppen idejében rájöttem, hogy a fiók tartalmának összeborulása.
Ezek is milyen kincsek már? Megkezdett szigszalag gurigák, melyek nemhogy
szükségtelenek egy konyhába, de még csak nem is tudtam a létezésükről!
Szívószálak bontatlan csomagban. Meggymagozó, pedig évek óta nem
teszünk el gyümölcsöt. Derelyehajtogató, vagy mi az a piros izé.
Csillár tartó rúd! Mindezt úgy, hogy azokat a dolgokat, melyeket
úgy ítéltem meg, hogy nem szükségesek a konyhaasztal fiókjában,
azokat mind áttettem a korábban mutatott másik asztal fiókjába.
Mikor majd csinálom benne a fióktartót, akkor persze majd azt
is megmutatom. Most nem, mert most még kiesik ha kihúzom.

Na még ezt a hatalmas nyújtódeszkát átteszem a fiókra
fedőnek, aztán már jöhet is az érdemi munka!

Szegény vájdlingot épp a leesés előtti utolsó pillanatban szúrtam ki.

Na most ennek nem attól matt a felülete, mert megette az idő, hanem attól, hogy
zsíros. Már sokszor volt úgy, hogy most aztán már tényleg inkább kidobom,
minthogy elmosogatnám, csak ezt eddig még sosem mertem megtenni,
hiszen ez anyám egyik kedvenc edénye. Ebben szokta mosogatni,
mikor egyben vesz csirkét. Elmosogatni viszont csak belülről
szokta, merthogy ott lett koszos, hiszen ott volt benne
a csirke. Kívülről meg úgy áll rajta zsír, hogy
legszívesebben tényleg kidobnám.

Mint ahogy ezt a ki tudja mi van benne, csak a helyet foglalja státuszú padot is.
Ez eddig még azért úszta meg mindig, mert lusta vagyok elkészíteni a helyére
egy olyan szekrényt, ami ugye nem felülről, hanem szemből nyitható. No
persze volt már olyan tervem is, hogy kivágom az elejét, és akkor
innen szemből lesz fiókos, csak mivel erre eddig még nem
igazán volt igény, így ez sem került megvalósításra.

Elsőre a konyhaasztal szélét választottam ki szerszámtartónak, mely elképzelésem
a helyszűke és a leesés veszélye miatt kisvártatva lecseréltem egy hokedlire.
A mikulás meg azért irányítja a forgalmat a hűtőajtón, mert az ő hasának
szokott gonoszul nekicsapódni a konyhaablak kinyitott belső szárnya.

Kezdetben úgy képzeltem a dolgot, hogy pofára fogom fordítani az asztalt, aztán
odaülök mellé körben, de aztán rájöttem, hogy jobban járok vele, merthogy így
azért sokkal kényelmesebb a munka, ha egyszerűen csak az oldalára borítom.

Na ez az a műszaki részlet, melyet a másik asztalból kifelejtettem. Ott nem a képen
látható nútban fut a fiók alja, hanem egyszerűen csak rátámaszkodik egy lécre.
Mivel felülről nem támasztja semmi, kihúzáskor egy idő után kizuhan. No
nem mintha évi több mint egy alkalomnál többször kéne belőle valami,
de attól még azt a hibát is ki fogom pofozni. Amúgy természetesen én
követtem el, hiszen én magam gyártottam abba az asztalba a fiókot.

Azért hoztam egy második jelölőfilcet is, mert az első egyáltalán nem fogott. Hogy
akkor miért nem dobtam ki az elsőt? Tudom én ezt így ebéd után? Szerintem már
az is szép tőlem, hogy nem mentem el lefeküdni aludni! Na most ahhoz, hogy
a csigafúróval idejében megálljak, vagyis ugyan ne fúrjam már át vele az
asztal lapját, mikor ez nem feltétlenül szükséges, ahhoz kellene a fúróra
egy jelölés. Ezt persze magával a filctollal is megejthettem volna. Már
persze csak akkor, ha ez még a munka hevében, és nem csak így
utólag jut eszembe. Mert ugye mikor itt tartottam, akkor
elsőnek a szigetelőszalagra gondoltam.

Aztán meg a saját édes anyukámra. Mert ugye ki is pakolt rá a konyhaasztal fiókjára?
Aztán ahogy itt álltam a konyha közepén és mérgelődtem, egyszer csak
megelégedéssel töltött el a tudat, merthogy már mind a fritőz
hőfokszabályzóját, mind a gáztűzhely lábát kiigazítottam.

Az első két tartó már fent is van! Na most felmerül a kérdés, hogy ugyan
mi tartott ebben a munkában ötven évig? Merthogy annyi idős ez az
asztal, illetve azóta lakunk itt. Mondjuk az igaz, hogy igencsak
alaposan átgondoltam a dolgot, na de ami sok, az sok!

Mondjuk van ez annyira szép, hogy megérte rajta ötven évig gondolkodni.
Szerintem mire minden egyes apróság igazítását befejezem, becsönget
az ördög és rákérdez, hogy mindennel elkészültem-e, majd elvisz.

Na most ahhoz képest, hogy mindössze néhány lyuk kifúrásáról volt szó, már a fele
lakást kihordtam a konyhába. A porszívó mondjuk azért jött a partvis után, mert
egyszerűbbnek láttam még az asztal széléről feltakarítani vele a fúró kihozta
forgácsokat, mint a sikertelen sepregetés után szőnyegeket porszívózni.

Ez itt már a második két csíptető. A két hűtőt meg már rég kicseréltem egyre.
A szemetes vödröt is megpatkoltam. Polcok is lettek a spájzba. Mi lesz itt...

Na most szó sincs róla, hogy én annyira ügyes lennék, hogy bávatagon át ne fúrtam
volna a csíptető lyukát nyolcasra. Ez persze nincs akkora gond, hogy egy
alkalmas méretű alátét bevetésével fel ne tudtam volna oldani.

Ez az egy szem csíptető magában fog állni az asztal hátoldalán.
A centi azért van ott, mert azzal lőttem be középre.
No nem mintha ez annyira számítana...

Íme az utolsó két csíptető, immáron felszerelve.

A gyorsan elért eredménynek annyira megörültem, hogy
még az undok zsíros vájdlingot is elmosogattam.

Mondjuk szó se róla, ezt azért még magam sem nevezném látványos eredménynek.

Hoztam egy papírt, egy tollat, és egy centit.

Majd méretet vettem az asztalról. Erre azért volt szükség, mert tudnom kellett,
hogy mekkora darabot szabjak le a terítőből. Mert ugye az imént
történtek után, szó sem lehet az asztalról lelógó terítőről!

Ez a kisebbik asztal mérete. Erre hétvégén lesz szükségem,
ha kijutok a piacra, és arra az asztalra is veszek terítőt.

Na most az úgy volt, hogy tegnap délután lezuttyantam az ágyra, és bár egyáltalán
nem szokásom, de csak úgy kíváncsiságból benyomtam a tévét. Épp az időjárás
jelentés futott, ahol a szokásos szenzációhajhász előadásmóddal közölte egy
ember, hogy holnap időjárás lesz. Bár részemről valahogy nem igazán hittem
az áprilisi hóesés ígéretében, de azért beszedegettem a virágokat a balkonról.
Tettem ezt már csak azért is, mert a korábbi növénytermesztési sikereimmel
ellentétben, idén valami csoda folytán semmit sem sikerült kirohasztanom.

Még ezt a kertünkben eldobva talált gyökértelen
növénymaradványt is sikerült megmentenem.

Csak beraktam egy cserép földbe, és olyan jól
elvolt, hogy magam is meglepődtem rajta.

Na most íme a másnap reggeli időjárás. Mondjuk szép ez az április közepi
hóesés, de hogy idén se nagyon terem meg semmi a földeken, az biztos!

Mivel a lakásban csak itt volt elég hely, ezért itt gurítottam ki a terítőt.
Majd megpróbálok ügyes lenni, s nem elvágni az ollóval a szőnyeget is.

Majd a centi két végének megfogatásához segítségül
hívtam egy széklábat és egy cserépnyi virágföldet.

Végül is az jött ki eredménynek, hogy jól saccoltam a piacon. Már úgy értem, hogy
anélkül kértem egy hete a piacon az eladótól az anyagból - csak úgy egyszerűen
a hasamra csapva - 140 centit, hogy bárminemű fogalmam lett volna az asztal
méretéről. A 140x140-es méret kiadta kétszer, meg persze a leeső darab.
Utóbbi jó lesz mondjuk polcok szélére díszcsíknak, sámlira időtálló
mintás díszburkolatnak, vagy mint az a legvalószínűbb,
 a konyhaasztal fiókjában fog elrohadni.

Mekkora királyság már, hogy ezentúl úgy tudom kihúzni a helyéről a nyújtódeszkát,
pláne a fiókot, hogy nem jön vele a terítő is! Ha valami lefolyik az asztalról, akkor
az le is cseppen a szélén, és a földön végzi, nem később a térdemen. Szóval
ezentúl ha maszatos akarok lenni, kénytelen leszek leenni magam.
No nem mintha nem szokott volna sikerülni...

Na most az lehet, hogy ezt eredetileg papír csíptetésére találták ki, de én meg ide!

A terítő méretével kapcsolatos számított, illetve gyakorlatban is beigazolódott helyes
méretet felvéstem egy papírra, melyet a konyhaasztal fiókjában helyeztem el.
Na most aki ki meri vágni a terítőt (amúgy a családban ez eddig az én
reszortom volt), annak ezentúl velem fog meggyűlni a baja!

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.