Szó nincs róla, hogy a minap kipofozott mini lombfűrész feltételezett jövőbeli hányattatásait magakadályozandó keveredtem volna ide, csak ha már amúgy is itt voltam alapon, beleálltam ebbe a problémakörbe is.
   A valódi ok amúgy az volt, hogy a pincében mostanában végzett munkáim során valami olyan iszonyú mennyiségű apróságba akadtam bele (van köztük olyan is, amibe szó szerint), hogy azokat kénytelen voltam bevenni az apró pincei elmaradásokat egésszé kerekítő project negyedik fejezetébe.

   A lombfűrészt az elektromos szerszámletevős polcról felkapva, majd minden lehetséges és lehetetlen helyre odapróbálva, végül ebben a helyszínben sikerült magammal megállapodnom, itt ugyanis sem útban nem lesz, sem mással eltakarva, így bármikor meg fogom találni. Hogy aztán fogok-e annyit barkácsolni a pincében, hogy megéri-e faragni az apró fűrésznek egy tartót? Na erre a kérdésre csak a jövő tudja megadni a választ.

   A múltkor láttam valahol egy olyan jópofa tartót, ami úgy fogott meg egy ehhez hasonlóan lehetetlen formájú szerszámot, mintha belesajtolták, aztán egy kissé mozgatva kihúzták volna belőle.
   Gondoltam kerítek egy a fűrésznél nagyobb bútorlapot, amire a fűrészt mint kivágandó mintát rátéve körberajzolom, majd az adódott vonalakat kiegészítve és kiegyenesítve, addig tologatom az anyagot a körfűrészen, míg csak az összes helyet ki nem martam vele. Elmondjam, hogy ettől a majdnem nagyszerű ötletemtől végül mi tartott vissza?
   Leginkább az, hogy mind a kisebbik, mind pedig a nagyobbik körfűrészem alkalmatlan a kitűzött feladat elvégzésére. Bár a nagyobbikat sikerült a múltkor összepárosítanom a munkapaddal, az a kombináció annyira messzire esik egy jól használható, pláne precíz szerszámtól, hogy ez a lehetőség épp csak egy pillanatra merült fel bennem.
   Na most a másik ok az volt, hogy meg lehet ezt a dolgot oldani a vázoltnál sokkalta egyszerűbben is. A minimál koncepciós fűrésztartó ugyanis mindössze egyetlen jól elhelyezett csavarból áll. A kampósszeg már egy következő megoldási lépcső, melynek flancosabb változata a szemescsavarból fazonra görbített akasztó.
   Én mondjuk ezeknél azért egy kissé bonyolultabban kivitelezhető megoldást eszeltem ki, ami a legelső változatra hajaz, kiszedve belőle azokat a műszaki részleteket, melyek kialakításához asztali körfűrészre lenne szükség.

   Itt aztán a szokásos hajtóvadászat következett. Már úgy értem, hogy azt követően, hogy sikerült magammal nagy nehezen megegyeznem abban, hogy a megálmodott szerszámtartó elkészítéséhez 30x30-as keresztmetszetű, úgy jó arasznyi hosszúságú fadarabra van szükségem.
   Mivel ilyen anyag nem akadt (pedig nekem elhiheted, hogy a leglehetetlenebb helyekre is benéztem), mindjárt szembe is kerültem egy igencsak fontos kérdéssel, miszerint: Vagy hagyom a francba ezt az egész fűrésztartós dolgot, míg csak nem kerül valahonnan a megálmodott alkalmatossághoz megfelelő méretű anyag, vagy átméretezem az elképzelésem.
   Bár magam is meglepődtem rajta (mert ugye a félbehagyásban van a legnagyobb rutinom), de végül sikerült magamat rávennem, hogy a megálmodott tartót egy más méretű anyagból készítsem el. Elmondjam, hogy ezt hogyan sikerült összehoznom? Nos úgy, hogy a lombfűrészt addig-addig fogdostam oda mindenféle más egyéb méretű anyagokhoz, míg a végén egyszer csak sikerült bennem tudatosulnia, hogy az elsőként megálmodott anyag sem volt vastagabb egy hüvelyknél.

   A szükséges méreteket nem holmi bonyolult méréssekkel határoztam meg, hanem úgy, hogy egyszerűen csak rátettem a fűrészt a nemes célra kiválasztott fadarabra, majd egy tollal úgy nagyjából bejelöltem a derékszögű vonalzóval meghúzandó vonalak helyét.

   Bár volt egy olyan elképzelésem is, hogy a fadarabba történő bevágásokat teljes mértékben a munkapadba fogott fűrészgéppel alakítom ki, csak aztán a vágások mennyiségét felmérve úgy ítéltem meg, hogy előbb megvagyok a feladattal így, vagyis pusztán kézi erővel, mintha azzal töltöm az időt, hogy felcsavarozom a fűrészgépet a munkapadra.

   Épp az imént szereltem fel a fúrókészletet az ajtó tokjára, hogy mindig kéznél legyen. Hogy aztán mennyi ilyen apróság van még hátra addig, hogy a fáspince egyszer csak igazán használható legyen (mármint barkácsolásra), azt azért nem tudom még csak megsaccolni sem, mert mikor azt hiszem, hogy kész, nincs több belőlük, olyankor általában már mindjárt másnap találok három újabb valamit.
   Ez jelen pillanatban annyira így van, hogy már rég lefutott az első és a harmadik menet. A másodikból még hiányzik a linóleum leterítése, mely feladat egyértelmű gátja a munkaterületre tornyozott tűzifa (valamint egyéb kacatok), míg a negyedik etap épp most tart a befejezés irányába, miközben én már nagyban az ötödik kört tervezgetem, melynek kapcsán... De ezt most inkább hagyjuk...

   Bár a lényeg, vagyis a fűrészelés és a fúrás már megvolt, ez azonban egy annyira ótvar anyagdarab, hogy bár a célját már ebben az állapotában is ellátná, olyan egyszerűen nincs, hogy a formáját kipofozandó rá ne eresszem a szalagcsiszolót!

   Most egy kicsit ugyan még elé van pakolva, de a többi bigyó idővel el fog onnan kerülni, és akkor majd jóval letisztultabb lesz a kép. Hogy miért nem most vágok rendet? Azért nem, mert ahhoz még hiányzik néhány dolog.
   Mi az, hogy mi? Nos egyrészt kell egy saját tartó a fogtechnikusi marónak, valamint egy 42 voltos tápegység is. Aztán kell még egy újabb szerszámtartó, csak az már nem ide, hanem az előtérbe, a bicajommal szemben a falra, mégpedig a kerti szerszámoknak. Mondom, hogy ennek sosem lesz vége...