Mikor a vásárlás napjának délelőttjén a BASF magnót, a fúrógépet, valamint a szobortalpat a pincébe egyből betettem (mármint megesik, hogy a frissen szerzett kincseim odakint felejtődnek az előtérben, általában a bicikli kosarában), akkor hozzájuk vágtam egy részemről igencsak óvatlan ígéretet. Konkrétan azt mondtam nekik, hogy ha csak egy körbefényképezés erejéig is, de még aznap találkozunk.

   Ami aztán valamiért csak este hatra jött össze. Mivel ezzel a látvánnyal az is összefüggött, először a kólás palackot vágtam ketté, majd tettem bele az akkusavas palackot, mielőtt még valami baj lenne. Mármint az igencsak nagy baj lenne, ha az öreg, esetleg már rég elérett műanyag palack fogná magát és elrepedne, a sav pedig belefolyna a vegyszeres polc alatti csavaros dobozokba.

   Ez pedig egyszerűen csak egy szobortalp, amit azért vettem meg, mert egyrészt mindössze kétszáz forintba került, másrészt magam is tervezek ehhez igencsak hasonló formákat készíteni, s gondoltam jó lesz hozzájuk mintának. Amennyiben mégsem így lesz, akkor idővel biztosan faragok rá egy mellszobrot.

   Másnap délelőtt, mikor a talpat egy szatyor fával együtt felhoztam, s anyám a tüzelőt segítő szándékkal be szerette volna rakosgatni a szekrénybe, akkor undokul letiltottam róla, nehogy a végén még az apró szögletes anyagdarab is a meleg iránti vágyunk áldozatául essen.

   Suzy bárány azért került a képre, mert ha háttér nélkül fényképeztem a talpat, akkor a fényképezőgép az asztal mintájával együtt elmosta a részleteket, mikor viszont a fehér háttér volt jelen, meglepő módon akkor is.
   Egy másik meglepő dolog, hogy bár már tiszta, vagyis a talp anyaga látszik rendesen, továbbra sem tudtam eldönteni, hogy a pulpitus miből van. Mármint fából, s az anyag eredeti mintázatát látjuk, vagy valami préselt anyagból (spéci vastag farost) és festett, esetleg anyagában foltos műanyag. No nem mintha ez annyira számítana...

   Az viszont már igenis számít, hogy a talpat nem tudtam hova letenni, így végül egy általam formázott, majd a cserépkályha parazsán még ki is égetett agyagszobor alá került, amivel együtt amúgy egészen jól mutat, épp csak nem illik a hallba.
   Mindeközben a kép címe azért lett "jaj nekem", mert mikor megláttam a háttérben a két hangszórót, akkor az jutott eszembe, hogy milyen szép lenne, ha rácsavaroznék egyet. Mármint a talpra, két műszercsavar társaságában, amolyan mindig könnyedén hadra fogható próbahangszórónak. No nem mintha nem lenne három polccal fentebb valami hasonló...

   A minap, mikor a polcok tartalmát bármi értelmes tevékenység helyett egy kissé unottan rendezgettem (megjegyzem őszinte sajnálatomra, végül eredménytelenül), véletlenül levertem a talpat. Mivel a sarokban guggolós pozícióból oda volt könnyebb feltenni, a talp óvatlanul az asztalra került, majd természetesen menthetetlenül ott is maradt.

   Miután az apróságaim értelmetlen, pláne eredménytelen tologatására ráuntam, s odaültem az asztalomhoz, a talpra rátenyerelve, azt billegő állapotúnak találtam. Kezdetben az asztal lapját gyanúsítottam, csakhogy az nem lehet annyira ferde, hogy miközben a talp három sarka leér (konkrétan rá van szorítva az asztalra), addig a negyedik sarok alá a képen látható módon be tudjak dugni egy csavarhúzót. A probléma megoldására azt találtam ki, hogy a talpat a fürdőszobai csapban beáztatom, majd két alkalmas méretű bútorlap közé szorítva hagyom megszáradni.

   Miközben a csapban a talp jól megszívta magát vízzel, nemcsak a két fadarab, hanem az asztalos szorítók előkerítésére is rámentem, ami - mivel korábban össze lettek koncentrálva ebbe a fiókba - nem volt egy komoly feladat.

   Bár ezen még magam is meglepődtem az asztalos szorítók már egyből aznap visszaértek a pincébe. Miután ezzel megvoltam, s máshoz nem volt kedvem, menten rámentem annak a tárgynak a felkutatására, ami jól mutatna a talapzaton. Kutatásomat, mint szinte mindig, úgy most sem koronázta siker. Egyszer persze majd jól ráakadok a tutira, és akkor majd felcsavarom a talapzatra a valamit.

   Az előző kép készülte óta mindössze nyolc hónap telt el, mikor is a kép közepén látható méretes variométer kipróbálása kapcsán idekerült a polcról a jobbra látható TRT gyártmányú öregecske forgókondenzátor. Mikor abba így, vagyis teljesen kinyitott állapotában majdnem belemarkoltam, akkor felmerült bennem annak lehetősége, hogy készítek rá valami védelmet, mielőtt még szegénykém a fizikai erőszak hatására megnyomorodna.

   A polcaimon eredetileg nem a szobortalpat kerestem (lásd szinte elbújva balra lent), hanem valami olyan - lehetőleg átlátszó - dobozt, ami alá befér az amúgy igencsak méretes forgókondenzátor.
   Ekkor - mivel nem találtam megfelelő méretű átlátszó dobozt - mindjárt két lehetőség is felmerült. Míg az egyik egy általam építendő átlátszó, vagy akár át nem látszó doboz megépítésének lehetősége volt, addig a másik az, hogy elmegyek a boltba, ahol is vásárolok néhány, a feladatra úgy nagyjából megfelelő méretűnek tűnő ételtároló dobozt. Miközben az első lehetőséget még tőlem is szokatlanul gyorsan vetettem el, addig a másik lehetőség menten durva redukción esett át.

   Mármint nem a boltba mentem el (már csak azért sem, mert épp karácsony másnapja volt), hanem csak a spájzig jutottam, ahol is meglehetős ételtároló dobozkészlet látványa fogadott.

   A különféle méretű és formájú dobozok variométerhez és forgókondenzátorhoz történő odapróbálgatása közben felmerült annak lehetősége is, hogy a két, esetleg három, vagy még annál is több eszközt egy közös dobozban helyezem el. Mármint lehetne a dobozban forgókondenzátorból akár egy kettős is, miközben a korábban készült kisebb variométert is beletehetném.

   Hogy nemhogy a messzi, pláne valamelyik sokadik boltban, de már mindjárt a spájzunkban találtam egy olyan méretű dobozt, ami épp passzol a szobortalpra, az egy valóságos csoda! Ez amúgy nem igaz, bár csak annyiban nem, hogy nemhogy egyet, hanem mindjárt két különféle gyártmányú dobozt is találtam.

   Amit viszont nem találtam meg, az a felhalmozott alkatrészek összeépítésének irányába vezető helyes út, mire fel ahogy volt, az egész miskulanciát félreraktam, mondván majd az éjjel jól megálmodom, hogy másnap mi, és pontosan hogyan is legyen. Már ha tényleg így lesz...

   Mivel az előző képen látható felállás ferdesége valamiért nem tetszett, idővel rájöttem, hogy a két alkatrészt normális módon nem lehet összeilleszteni. Ez a gyakorlat nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy vagy a talpat cserélem le egy nagyobbra, vagy a forgókondenzátort egy kisebbre.

   Azok a forgókondenzátorok, melyek tartalmaztak valamiféle áttételt, azok azért estek ki, mert azokhoz nem készíthető a beállított kapacitást mutató skála. Hogy az időközben megálmodott skálát valóban elkészítem-e, pláne szükséges-e egyáltalán, azt a kérdést szerintem nem most fogom megválaszolni. Mármint elég lesz nekem mára annyi feladat elvégzése is, hogy a forgókondenzátort végre kiválasszam.
   Ez amúgy nem lustaságból, hanem azért volt, mert az adott napon valamiért annyira rosszul éreztem magam, hogy a forgókondenzátort kiválasztani is csak azért álltam neki, hátha sikerül vele a figyelmemet az általános rosszullétemről elterelnem. Ez amúgy - őszinte sajnálatomra szolgálva vele - végül nem sikerült.

   Majd miután továbbra is döntésképtelen, pláne nem kissé szétcsúszott állapotban voltam, úgy ahogy volt, fogtam és félretettem az egész miskulanciát, ami nálam a projekt befejezési dátumát illetően általában nem jelent semmi jót.

   A kettes számú variométer tekercselésekor a pincéből felhozott, amúgy a mechanikus számlálóhoz készült tartószerkezet már csak a puszta létével is nemcsak azt jelezte az előszobában, hogy valamit a helyére már megint lusta voltam visszavinni, hanem egyben azt is, hogy mikor ezt mégis megteszem, akkor van még odalent dolgom a kiegészítő elrakásán felül is.

   Mégpedig konkrétan az, hogy ebből a dobozból előtúrjak a jelen projekthez néhány műszercsavart. Bár el vagyok belőlük eresztve, mikor egyformák kellenének, de eltérő színűek, olyankor valahogy mindig keveslem őket.

   Bár ez a képen alig látszik, de attól még a balra látható műszercsavar nagyon is fekete, miközben a két darab jobbra látható mára már csak alig felismerhetően piros, konkrétan inkább nagyon sötéten bordó. No nem mintha ez számítana...
   Ami viszont nagyon is számít, az a banánhüvely és a műszercsavar közötti különbség. Míg előbbihez csak banándugóval, addig utóbbihoz csupasz vezetékvéggel is lehet csatlakozni.
   Amennyiben a banánhüvelyeket építem be, akkor már mindjárt másnap dróttal szeretnék az eszközhöz csatlakozni (erre akár fogadást is mernék kötni), viszont ha az univerzális műszercsavarokat szerelem be, akkor a csupasz vezetékvégek fogadásának lehetőségére valószínűleg sosem fog szükségem támadni.

   Hogy a pincébe történő kétszeri leszaladás (odalent felejtettem a fényképezőgépet) hatására kimelegedtem, az nemcsak a mozgásnak volt köszönhető, hanem annak is, hogy 2023 december 27. napján az ablakon kívülre szerelt hőmérő 19 fokot mutatott. Vagyis már eleve nem volt kint hideg, miközben én meg a nap reggelén rutinosan begyújtottam. Konkrétan annyira meleg volt kint, hogy mikor szellőztetés címszóval a huzat kedvéért kinyitottam az ablakokat, azok úgy fél óra időtartamra úgy is maradtak, mégsem hűlt ki a lakás. Ami viszont kihűlt, az bennem a munkakedv, mire fel a projektet ismét félretettem.

   Bár még csak másnap volt, de attól még úgy esett, hogy időközben a két dobozt a forgókkal, meg a szobortalpat már többször is odavettem magam elé, csak eddig valahogy még nem jutottam velük semmire. Márpedig az asztal pultjára rámolt apróságok tekintetében mindenképp lépnem kéne, minden egyes nap legalább egy kicsit, különben sosem leszek velük készen.
   A pulton most speciel csak a szobortalp és a négyes számú tekercses kísérlet elemeit látom, csak ugye ahogy én magamat ismerem, ha ezekkel záros határidőn belül nem leszek meg, úgy oda fog melléjük kerülni még néhány téma, hogy majd csak nézek! Na ez a baj! Mármint az, hogy csak nézek, tologatom a hozzávalókat, történni azonban igazándiból nem történik velük semmi.

   A két forgót és a két dobozt, meg a banánhüvelyeket és a műszercsavarokat addig-addig tologattam az asztalon, míg csak rá nem jöttem, hogy tulajdonképpen egyik variáció sincs annyira rossz, hogy ha úgy döntök, hogy azt építem meg, akkor később meg kelljen köpködnöm a művemet, mondván félresikerült.

   Hogy a szobortalpra a forgókondenzátor mechanikai védelméül felszerelendő doboz, akarom mondani fejjel lefelé fordítva már bura magasságát meghatározzam, arra nem kevés percem ment rá. Mikor ezzel megvoltam, mivel épp az a szerszám volt a kezemben, a vágási vonal helyét a tolómérővel karcoltam be.
   Itt jött az a rész, hogy bár a karc már megvolt, csakhogy a vonalnak a dobozon teljesen körbe kellett volna futnia, hogy majd legyen mi mellett vágnom, csakhogy nem találtam kézközelben semmiféle olyan eszközt, amivel a vonalat meg tudtam volna húzni.

   Az előbb felvázolt feladat idővel azért mégiscsak sikerült. Mármint a satu is, meg a filctoll is ott volt kézközelben, amiket zseniálisan összekombinálva, a toll hegyét megfelelő magasságba állítva, az asztalra mellétett dobozt egyszerűen csak körbe kellett fordítanom, s már ott is volt az anyagon a nyílegyenes vágási vonal. Amúgy mindkettőn, ekkor ugyanis még mindig nem volt eldöntve, hogy melyik dobozt fogom felhasználni.

   Végül nemcsak azért döntöttem a vékonyabb anyagú doboz mellett, mert azt biztosan könnyebb feladat lesz elfűrészelni, hanem azért is, mert az a társánál átlátszóbb volt.
   Mielőtt nekiálltam volna fűrészelni, komolyan rezgett a léc, hogy felveszem a szürke munkásruhámat, majd a koszolós feladattal levonulok a pincébe, ezt azonban a feladat néhány perces mivolta okán végül nem léptem meg. Mármint ahogy azt mindig is szoktam, a szemetet egyszerűen csak belesöpörtem a középső asztalfiókba.

   No de mit nekem lecsapni azokat a sarkokat, mikor épp kézközelben van egy a feladathoz szükséges mini lombfűrész, ki van húzva a szemetelős fiók, a bal alsó asztalfiókban pedig még egy asztalos szorítót is találtam.
   Mindeközben a kép a keresztségben azért kapta a "smirgli" nevet, mert ahhoz, hogy az asztalhoz asztalos szorítóval odafogatott tükörsima felületű anyag a fűrészelése közben ne forduljon el, betettem közéjük egy kettébe hajtott smirglit.

   Hogy innen nézve pontosan hol is legyen a szobortalpon a még csak véletlenül sem szimmetrikus felépítésű forgókondenzátor (nem középen van a forgórésze), azt a tengelyt középre igazítva lehet meghatározni.

   A forgókondenzátor talapzatra történő rögzítéséhez szükséges lyukak helyének még csak az egyik irányból futó vonalai vannak meg, ami hiába nem egy nagy eredmény, attól még nagyon is örültem neki, mondván ezzel az apró részlettel is előrébb vagyok.

   A forgókondenzátor tengelyére szükséges gomb előtúrása azért tűnt (sajnos tényleg csak tűnt) egyszerű feladatnak, mert mikor a monitorcélú erősítő fullos változatát terveztem, akkor az összes műszergombot különválogattam a többitől.

   Majd ahogy volt, azzal a lendülettel menten kiborítottam a forgatógombos fiókot, melynek tartalmát mindig így szoktam volt átválogatni. Mikor a feladat bonyolult, spéci gomb kell hozzá, akkor azért nehéz a választás, mert ugye ennyi gomb közül megtalálni a feladatra alkalmasat, az azért nem annyira egyszerű. Mikor meg általános forgatógombra van szükség, akkor abból meg ugye jó sok van, s azért lesz nehéz a választás.

   Ami még a gombok problémásságánál is jobban megülte lelkemet, az az összeállítás kidolgozásához szükséges egyenlet többismeretlenes mivolta. Két ismeretlennel még csak-csak megbirkóztam volna, azok az egyenletek mentek a suliban, de ez a minden részlet minden másikkal összefügg, ez most valamiért annyira túlmutatott a képességeimen, hogy inkább hagytam a csudába az egészet. Már úgy értem azért, mert jobb lesz ennek a feladatnak valamelyik nap reggelén, még tiszta fejjel, a kajakóma beállta előtt nekiállnom. Vagy ha nem, akkor mint ahogy azt már csak szoktam, majd szukcesszív approximációval (lépésenkénti megközelítés) haladok.

   Kezdetben úgy volt, hogy a tulajdonképpen már egészen szépen összeállt kombinációt itt hagyom magam előtt az asztalon, hátha hirtelen felindulásból rágerjedek valamelyik részfeladatára, de aztán a kudarcomra utaló nyomokat inkább eltűntettem a szemem elől, mondván jobb lesz az úgy, ha inkább nem rombolom tovább a hangulatomat.

   Persze úgy is lehet nézni ezt a dolgot, hogy a félkész mű csak azért került át az ágyam végi polcra, hogy lássam, vajon tényleg elfér-e a polclapok között, vagy azt csak úgy ránézésre gondoltam róla. Jelentem alássan kényelmesen odafér, ami azt jelenti, hogy a konstrukció alatt még bőven van hely néhány öntapadós filclábnak.

   Ezt a két, a forgókondenzátor tengelyére passzoló, vagyis 6 milliméteres lyukkal rendelkező vascsövecskét a pincéből azért hoztam fel, hogy a sokismeretlenes egyenlet ellenére legyen valami esélyem a számomra túl bonyolultnak látszó feladatból mégiscsak kikeveredni.
   Ott van mindjárt elsőnek az a problémakör, hogy a fogókondenzátor tengelye abban a magasságban fog az átlátszó dobozon áttörni, ahová majd az alá beszerelt három darab alátét emeli. Hogy milyen vastagok az alátétek? Nem tudom, még nem túrtam őket elő.
   Második kérdésként felmerült, hogy az átlátszó fedélre a forgatógombnak mégis milyen átmérőjű lyukat kell készítenem, ami egyértelműen attól függ, hogy milyen vastag a forgatógomb szára, mely kérdés ugye most még szintén nincs eldőlve.
   Aztán van még egy csomó másik, szintén megoldatlan, eldöntetlen kérdés:
- legyen-e, és ha igen (amúgy igen) pikofaradban kalibrált skála
- ha lesz skála (remélem lesz), az hogyan nézzen ki
- mi tartsa a helyén a skálát
- milyen legyen a gombon a skála jelzéseire mutató mutató
- egyáltalán milyen legyen, vagy melyik legyen a forgatógomb
- legyen-e a műszercsavarok mögött merevítés (szerintem kell)
- mi tartsa rajta az átlátszó fedelet a szobortalpon
   Ezekkel a kérdésekkel és lehetőségekkel az a baj, hogy egy kicsit, vagy nem is annyira kicsit összefüggenek, mire fel jelenleg azt sem tudom eldönteni, hogy következő lépésként mégis melyik részfeladatot oldjam meg. Mármint azért nem tudok dönteni, nehogy valamelyik hibás lépésem később útban legyen a többinek, aztán kezdhessem elölről az egész szerencsétlenkedést.

   Bár komolyan rámentem legalább a forgókondenzátor tengelymagasságának meghatározására (gyakorlatilag összevissza tologattam magam előtt a dolgokat), még abba a semmi kis feladatba is olyan szinten buktam bele, hogy végül a 2023-as havi bontás statisztikájának elkészítése lett belőle.
   Mint ahogy az az utolsó oszlop semmi kis magasságából sejthető, a decemberi teljesítményem a szétszedtem cikkek írása terén kevés híján beleállt a nullvonalba. Cserébe csak úgy sorjáztak kezem alól a rádióépítős oldalra szánt cikkek!

   Bár ez a kép már megint mindjárt másnap készült, igazándiból még csak szó sem volt róla, hogy a forgókondenzátor tengelyére passzoló gomb elkészítésének érdekében evett volna ide a fene, épp csak mikor megraktam a szatyrot tűzifával, akkor kiszúrtam a polcon, hogy akad rajta a feladathoz előkészített fadarab. No nem mintha akár csak egy kicsit is megterhelő lenne (van fűrész) levágni egy darabot a tüzelőnek való akácfából...
   Hogy a feladatba miért nem álltam bele azonnal? Nos azért nem, mert már megint nem voltam agyilag a topon. Most speciel az tett keresztbe, hogy az előző nap összezabáltam mindenfélét, minek következtében a fél éjszakát a lakás legkisebb helyiségében töltöttem, ami alatt még véletlenül sem a spájzunk tartalmának átrendezését kell érteni. Konkrétan már alig vártam, hogy a szokásosan kiadós ebédet követően végre újra lefekhessek, úgy kivoltam.

   Az aznap délelőtti csúcsteljesítményem a madaraknak vásárolt magok átválogatása volt. Erre az átválogatásra amúgy azért van szükség, mert a szotyola közé odakeverednek apró gallyszerű három centis növénydarabkák, amiktől a bolti etető kijárata - mikor ott az ágacskák összegyűlnek - menthetetlenül eldugul.
   Épp a minap néztem egy cinegét az ablakban, aki tisztára be volt tőle gerjedve, hogy ott az orra, akarom mondani a csőre előtt a mag, de nem tudja a helyéről kipiszkálni. Ezt amúgy szegény madárka annyira átszellemülten próbálta, hogy engem észre sem vett, pedig még egy méterre sem álltam tőle.
   Amúgy nem sok szemét volt a magok között, de az a harminc darab épp elég hozzá, hogy az etető kijárata folyton elduguljon. Szerintem most én is eldugulok, míg csak nem tudok írni a témával kapcsolatban valami valóban érdemit.

   Az előző kép készítése óta eltelt egy hét. Azt ugyan nem állítanám, hogy időközben semmit sem csináltam, hiszen már mind a negyedik tekercses kísérlet, mind az antennamérős cikk lezárult, de hogy a forgókondenzátor bedobozolásának feladatára még csak rá sem néztem, az tuti! Igazándiból ez a mai napi etap is csak arról szólt volna, hogy ami itt már nem kell, azokat a bigyókat az asztal pultjáról elrakosgatom, csak aztán az utóbbi napok durva lazításainak következményeként, vagy ki tudja mi más okból történhetett, végre beindultam.

   Következő lépésként azt döntöttem el, hogy a forgókondenzátor váza és a szobortalp között nem lesz semmiféle alátét, így a tengely magassága meg fog egyezni azzal, mint amit az átlátszó fedélen keresztül benézve látok, és már rajzoltam is be a vonalakat!

   Mivel a most még nem is létező forgatógomb köré tervezek rajzolni egy skálát, viszont a doboz eleje a függőlegeshez képest egy kicsit döntött (amúgy mindegyik oldala az), így a skála lapjához képest vagy hülyén fog állni a mutató, vagy meg kell döntenem a skálát tartó lapot, ami néhány alátét odahelyezésével nem igazán tűnik bonyolult feladatnak. Mint ahogy azt már rengetegszer megtapasztaltam, én bizony leginkább az ilyen első ránézésre "nem tűnik bonyolultnak" besorolású feladatokba szoktam belebukni.

   Máskor meg olyan, első ránézésre rémesen bonyolultnak tűnő feladatokat oldok meg valami egészen valószínűtlen sebességgel, mint mondjuk a fedél masszív odafogatása a talapzathoz. Ez úgy történt, hogy kihúztam a jobbra fent található hosszú M3-as csavaros dobozt, kivettem belőle négy darab hosszú és egyforma csavart, majd benyúltam a hátam mögötti "távtartók toldók" feliratú dobozba, amiből négy, valami csoda folytán épp méretes távtartót sikerült csak úgy első belenyúlásra elővennem. Miután a távtartókat a talapzaton már eleve meglévő négy lyukba M3-as anyák segítségével rögzítettem, fejjel lefelé fordítottam a fedelet, majd egy alkoholos filctollal - pusztán ránézésre - bejelöltem rajta, hogy hová kellenek a lyukak. Miután kifúrtam őket, már csak be kellett hajtanom a négy csavart. Ez az egész művelet nem sokkal tartott tovább, mint amennyi idő alatt a leírását elolvastad. Ilyenkor azért (mármint mikor egy pillanatra felpörgök) meg szoktam lepődni magamon. Te, hogy manapság ez is milyen ritkán fordul elő...

   Kezdetben úgy volt, hogy az asztal pultjáról letermelt, főképp a tekercses kísérletekhez használt anyagokkal lemegyek a pincébe, ahol is ott kell lennie az egyik Salgó polc tetején annak a doboznak, amiben a filclapokat (amúgy a párom szerint polár bélés) tartom, csak aztán még időben beugrott, hogy a múltkor mintha vettem volna direkt az ilyen feladatokra való öntapadós filcet.

   Mármint olyan feladatokra valót, mint mondjuk a szobortalp aljának asztal lapján történő sima mozgását biztosító közbetét. Hogy a filclábakkal mind a négy olyan lyukat eltakartam, melyekben a doboz tetejét tartó csavarok alsó rögzítési pontjai (mindkét végén menetes távtartók) vannak? Most mond már... Mármint mégis miért akarnám ezt a rendszer szétszedni, mikor még össze sem állt!

   Két napja még nagyon úgy volt, hogy ami csak az adott projekthez kell, azt mind leviszem a pincébe, s majd odalent haladok a témával apró lépésenként, a lépések között lehetőleg nem napokra megállva, csak aztán ahogy az már csak történni szokott, már megint nem így lett. Hanem konkrétan úgy, hogy sehogy! Mármint egy teljes napon át annyira nem csináltam semmit, hogy még az idefent a lakásban már felesleges tekercseket tartalmazó doboz is csak azért ért le a pincébe, mert sikerült az apró részprojektet összekapcsolnom egy szatyor tűzifa felhozásával.
   Az interneten azt olvastam, hogy ez a szokatlan levertség, kedvetlenség, ez egy poszt Covid tünet, amiben lehet is valami, hiszen épp most jöttem ki egy igencsak durva taknya kóros mizériából.
   Hogy a jelen sorok írása közben fellépő, tőlem ennyire emelkedett szinten azért szokatlan ingerültséget mi okozta, azt mondjuk nem tudom, az viszont biztos, hogy két hétre való aprófa vágásával nagyon ügyesen sikerült levezetnem.

   Meg kell határozni a skálalap méretét, amit aztán ki is kell vágni a képen látható átlátszó műanyag lapokból. (vagy bármelyik másikakból) Rögzíteni kell a helyén a forgókondenzátort, el kell készíteni a forgatógombot, fel kell szerelni a doboz oldalára a banánhüvelyeket (vagy ha úgy döntök, akkor a műszercsavarokat), s a végén egy kicsit még huzalozni is kell. Az első lépés persze mindenképp az kell legyen, hogy felcsavarozom a doboz oldalára (vagy a hátára, ezt ekkor még nem döntöttem el) a műszercsavarokat. Mármint azért, mert az a részfeladat nem függ össze a többivel, ezért bátran, illetve konkrétan anélkül megléphető, hogy később beleakadnék az esetlegesen kissé bénára sikeredett megoldásomba.

   Ehhez képest - hiába az volt a bonyolultabb feladat, meg aznapra nem is azt ütemeztem be - menten nekiálltam megtervezni a skála méretét.
   A vonalzó nem azért lóg be balról, mert azzal mértem a távolságokat (amúgy persze azzal mértem), hanem azért, mert mivel az közel akkora, mint amekkora a skálalemez lesz, így azt, vagyis a vonalzót rakosgattam oda a dobozhoz, hogy jól fognak-e együtt mutatni, vagy sem.
   A jelen keret első mondatában az "ütemeztem" szó arra utal, hogy sikerült magammal annak kérdésében zöldágra vergődnöm, hogy az elkövetkező napokban mégis hogyan fogok haladni. Konkrétan azt találtam ki, hogy a forgókondenzátor bedobozolásának témájában minden nap lépnem kell egyet, ami remélhetőleg azt fogja eredményezni, hogy a feladattal vasárnapra elkészülök, s már állhatok is neki a következőnek, amiről amúgy ekkor még nem döntöttem el, hogy melyik lesz az. Persze akkor sem dőlök a kardomba (már csak azért sem, mert kardom momentán még nincs), ha végül mégsem így lesz.

   Hogy a most még eldöntetlen formájú forgatógombba a kettő közül melyik mag legyen beleragasztva, azt annak ellenére sem sikerült eldöntenem, hogy megittam egy brutálisan erős kávét, magamra kapcsoltam a fűtést, beledugtam a lábam a talpmelegítőbe, majd megettem egy tábla csokit. Ennek oka természetesen már megint az időközben elfogyasztott ebéd volt. Mikor megláttam a konyhaasztalon a lábosnyi krumplis tésztát, s azt két személyre már eleve soknak ítéltem, akkor menten kiderült, hogy az mind az enyém, anyámnak ugyanis töltött káposzta készült. Míg anyám desszertnek kompótot evett (azt én - épp mint a káposztát - nem szeretem), nekem egy hatalmas adag gesztenyepüré jutott.

   Miután a kajakómából valamikor estefelé magamhoz tértem, s a félrerakott dolgokat szemlélve már épp kezdtem volna valamiféle megelégedettséget érezni, hogy lám, a mai napi etapot ha már félálomban is, de letudtam, akkor kiderült, hogy nem. Mármint a skála előtti átlátszó lemez méretének meghatározását még magam sem éreztem aznapra elégséges feladatnak, pedig magammal szemben amúgy valami k*rvára engedékeny tudok ám lenni.

   Mivel a forgatógomb formájának és magjának kérdéskörében továbbra is teljes mértékben döntésképtelennek bizonyultam, az újabb szerzeményt "ezentúl az sem ott csúfoskodik" felkiáltással bedobtam a többi alkatrész közé.

   Mivel azt a részfeladatot egyrészt az asztaltól fel sem állva is el tudom végezni, másrészt logikai alapon amúgy is az a következő, nekiálltam a banánhüvely vagy műszercsavar, illetve az ezek a csatlakozók oldalt vagy hátul legyenek tartalmú kérdések megválaszolásának. (megjegyzem kevés sikerrel)
   Itt kívánom megjegyezni, hogy már előre be vagyok tőle szarva, hogy mi lesz mikor majd valami valóban bonyolult feladattal találkozom. Mármint mikor majd nemcsak be kell dobozolnom valami már eleve készet, jelen esetben az egy szem forgókondenzátort, hanem előtte még meg is kell építenem az adott valamit. Valószínűleg ezért van az, hogy képtelen vagyok eldönteni, hogy mégis melyik legyen a következő rádióépítős témájú projekt. No nem mintha a következő két cikk ekkor már rég nem lett volna kész...
   Egy másik, szintén a rádióépítős oldallal kapcsolatos döntésem az, hogy itt nem lesz semmi olyasmi, mint amit a szétszedtem oldal cikkei kapcsán rendszeresen elkövetek. Mármint itt csak akkor lesz beszámozva egy cikk, ha tényleg az lesz következő, pláne komoly esély van a befejezésére. No nem mintha nem épp az előző bekezdés végén említettem volna meg, hogy mégiscsak sikerült a dolgokba egy kissé belezavarodnom... Amúgy épp ennek hatására döntöttem úgy, hogy ez a lehetőség ezentúl itt teljesen ki lesz zárva!

   Épp mint ahogy az is kizárt, hogy a banánhüvelyek (vagy ha úgy döntök, akkor a műszercsavarok) mögé a középső asztalfiókban ne találjak egy a nemes célra alkalmas keményítőanyagot. Erre az apró kiegészítőre azért van szükség, nehogy egy erőteljesebb csatlakozás alkalmával a nagy nehezen megformázott doboztetőt eltörjem.

   Ez itt nagyon úgy néz ki, mint amit - valószínűleg az egyszerűség jegyében - forrasztópákával vágtam el. Ez a kissé barbár megoldás most természetesen nem játszik. Mármint azért nem, mert több munkám lenne a felületet simító reszeléssel, mint amit a fűrészelés kihagyásával megspórolnék. Az olvadt műanyag kellemetlen szagáról már nem is beszélve!

   Bár kissé rezgett a léc, hogy miközben hozok egy újabb szatyor tűzifát, ezt a merevítésre szolgáló lemezt a pince mélyén szabom le, csak mint az kiderült, hiába indultam be, attól még továbbra is annyira lusta voltam, hogy nemhogy a pincébe fáért, és persze egyben fűrészelni lemenni sem volt semmi kedvem, de már eleve az asztaltól felállni sem volt!

   Hogy a műszercsavarok rögzítésére és elektromos csatlakoztatására szolgáló csavarokon ép volt-e az amúgy M4-es menet? Erre azt kell válaszoljam, hogy ugyan miért lett volna az? Csak azért, hogy nekem könnyű dolgom legyen?

   Bár tisztára úgy néz ki, hogy ez az amúgy semmi kis műszaki részlet immáron elkészült, attól még úgy van, hogy mind a műszercsavarok elmosogatása, mind a bennük található apró lyuk mini drótkefével történő kitakarítása elmaradt. Sebaj! Legalább holnap is lesz mit csinálnom...

   Jelen kép kapcsán egyrészt azt sikerült megállapítanom, hogy megy ez nekem, másrészt azt, hogy mikor a polcról történő kihúzása közben a doboz oldalából kiálló műszercsavarok kirántják a mellette lévő, most persze még ki tudja miféle bigyót, akkor itt valakinek a hibás döntéséért (műszercsavarok alkalmazása az azoknál jócskán rövidebb banánhüvelyek helyett) k*rvára le lesz ordítva a feje.

   Mivel már nagyon késő volt (amúgy persze dehogy volt késő), a projektet mint már annyiszor, újra félretettem. Holnap délelőtt ránézek, hogy minden össze van-e hozzá gyűjtve, majd egy kosár tűzifáért a pincébe lemenve, leviszem az egész miskulanciát. Mármint azért, hogy az ebédet követő lépcsőház takarítás után, mikor amúgy is ott vagyok a pincében, akkor már minden összetevő ott legyen kézközelben, ezzel segítve elő a haladást.

   Hogy a lépcsőház letakarítása után a pince mélyén lesz mit csinálnom, azt már csak a leeső félben lévő fejű fejsze odakészítettsége is nagyszerűen mutatja. Hogy mennyi más dolog vár rám a pincében, azt szerintem most inkább hagyjuk...

   Mikor az ebédet követően lejövök, a balta javítása után a favágással rá fogok porolni a tegnap lefestett deszkákra. No nem mintha a forgatógomb esztergálása nem porolna, csak úgy mondtam.
   Hogy aznap délelőtt mennyire nem voltam topon (no nem mintha délután brillíroztam volna), azt mi sem mutatja jobban, mint mondjuk az a tény, hogy az előszobába nem azért mentem ki, hogy a fásszatyorban a mindenféléket lehozzam, hanem csak úgy egyszerűen budira. Erre akkor jöttem rá, mikor a szatyor fával felfelé menet - bizonyos okokból szerencsére még nem kifolyólag - nagyon kellett sietnem.
   Miután újra lejöttem egy szatyor tűzifáért, akkor meg az derült ki, hogy ez már csak azért sem volt egy potya út, merthogy a partvist a takarításhoz a korábbi itt jártamkor nem vittem fel.
   Aztán meg az derült ki, hogy a szép faragott tetejű, de zsanérhibás díszdobozt újra odafent felejtettem, pedig azt majd egyértelműen idelent kell megjavítanom.
   Mikor meg azt hittem, hogy már mindent eltettem az útból (például áttettem a komposztáló magasítójához készített stafnikat az útszóró sós pincébe), akkor meg az derült ki, hogy nem hoztam le a pincei fényképezőgépbe való SD kártyát.
   Mikor ezek mind kiderültek, akkor nem sok híja volt, hogy a feladataimat inkább másnap délelőttre halasztom, mondván aznap nem vagyok használható állapotban, csak aztán megéreztem, hogy a helyzet másnap sem lenne jobb.

   A fejsze betervezett javítását, valamint egy rakat fa aprítását követően, a már amúgy is elől lévő munkapadra kitettem a füzetet és az átlátszó műanyag lapokat, majd a feladataimba történő lelkes belevágás helyett nekiálltam inkább azon hitetlenkedni, hogy tényleg csinálni fogok valamit.

   Munkapad, törölgető rongy, műanyag lap, törölgető rongy, támaszték bútorlap az összeállítási sorrend, amire azért van szükség, hogy az anyag egyrészt finoman, másrészt elég erősen is meg legyen fogva, miközben a "satupofák" nem karcolják össze.

   A szürke lap polírozó papír, amin a műanyag lapocskák széleit meglehetősen sokáig tologattam. No addig azért nem, míg teljesen simák nem lettek, csak míg a kissé unalmas feladatra rá nem untam.
   Itt kívánok megemlékezni az átlátszó munkadarabok azon "nagyszerű" tulajdonságáról, hogy a bármilyen mintázatú felületre történő lerakásuk után tisztára úgy viselkednek, mintha csak ott sem lennének! Ez kérlek annyira így van, hogy egyrészt munka közben meglehetősen sokat keresgéltem őket, másrészt jelen képen is szerepelnek a smirgli két oldalán, épp csak nem igazán tűnnek fel.

   Már nem is tudom melyik cikkben említettem meg a polisztirol azon undok tulajdonságát, hogy míg a bármilyen színűvel könnyű bánni, addig az átlátszó durva hajlamot mutat a repedezésre.
   Mikor ezeket a berepedezéseket megláttam, menten beígértem az anyagnak egy heves megtaposást, amit persze csak akkor kap meg, ha a lyukak fúrása közben el merészel törni.

   A fúrógépet csak a középső nagy, amúgy 12-es lyuk fúrásához vettem elő, egyébként inkább az amerikánerrel dolgoztam, és még azt is nagyon óvatosan nyomtam és tekertem, nehogy letörjön valamelyik sarok. No nem mintha nem lenne itthon bőven átlátszó műanyag, csak akar a fene kétszer dolgozni vele, ha egyszer nem muszáj. Na jó, egyszer persze muszáj, csak ne kétszer kelljen.
   Itt kívánom megemlíteni, hogy az anyag polisztirol mivoltát a fűrészelés közben érezhető szagból állapítottam meg. A nagy lyuk 12 mm-es szükségességét pedig abból, hogy abban talán még az M6-os menetes toldó is el tud fordulni.

   Végül azért kötöttem ki az M6-os toldónál, mint magnál a forgatógombhoz, mert a három kézközelben lévő anyag közül ez volt a leghosszabb. Ez azért fontos, hogy a gomb méretének tekintetében szabadon garázdálkodhassak. Az ugyan igaz, hogy a toldóból ki kellett fúrni a menetet, meg persze keresztben is kellett bele egy lyuk, meg abba M3-as menet a rögzítéséhez, ezek azonban annyira nem voltak komoly feladatok, hogy mire észbe kaptam, hogy kéne róluk néhány fáziskép, addigra már el is készültem velük.

   Hogy bár ott volt előttem az eszterga, a minap egyszer már megemlítettem a feladatot, a műszercsavarokba a drótkefét tisztítás igényének okából kifolyólag mégsem dugtam bele? Most mond már... Mármint jövök én még erre elégszer. Ez már csak azért is egészen biztos, mert ugye a forgatógombot majd még ki is kell esztergálnom.
   Hogy amit a képen látsz, azokat az alkatrészeket a munka végeztével lent hagytam-e? Lent hát! Mármint annak ellenére, hogy a skálalapot közrefogó két átlátszó lemezt egyértelműen odafent a lakásban terveztem felszerelni. Ez azért nem okozott gondot (mármint az, hogy jöhettem értük vissza), mert a fényképezőgép memóriakártyáját is sikerült lent felejtenem.

   Hogy a forgatógomb a skálalemezről egy kissé lelóg (lásd a kép alján), az nem holmi hibás tervezés eredménye, hanem az okozta, hogy tulajdonképpen nem volt semmiféle tervezés! Mármint nem igazán gondoltam bele a dolgokba, és még csak oda sem igazán méregettem őket egymáshoz, mondván akár ilyen lesz, akár olyan, nincs annak semmi különösebb jelentősége.
   Hogy a képen a fekete kerethez képest a lyukak nem ugyanott vannak, az nem szerkesztési hiba (amúgy persze az), hanem csak a pince mélyén az ebéd utáni félálomban már csak ennyi tellett tőlem. Ennél amúgy még akkor is pontosabbak lettek volna a lyukak pozíciói, ha vonalzó helyett szabadkézzel rajzolom be őket.

   Az utóbbi napok durva lazításai után, ma olyan nagyot léptem előre, hogy alig hittem a szememnek! Most már tényleg csak a forgatógomb, meg persze a skála számai, meg az a néhány centi vezeték hiányzik a projektből. Már ha csak ismét meg nem feledkeztem valamiről...

   Amennyiben a holnapi nap folyamán kitakarítom a műszercsavarok lyukait, meg persze a forgatógombot is kiesztergálom, akkor lehet, hogy ez a projekt még ezen a héten lezárul. Már ha csak nem kell rá nagyon sokat várni, hogy a forgatógombon megszáradjon a lakk...

   Még mikor a két skálalapot kifaragtam, kifúrtam a menetet egy M6-os toldóból, és még a rá merőleges lyukat is elkészítettem annak a csavarnak, ami a gombot majd a forgókondenzátor tengelyéhez odaszorítja. Utóbbiba természetesen menten belekerült az M3-as menet is, mielőtt még a nagy eszemmel elfelejtkeznék róla.

   Mivel az előző képen látható kétkomponenses ragasztó használati utasítását valami csoda folytán elolvastam, s ott az állt, hogy a ragasztó melegben gyorsabban szárad, ezért a forgatógombnak előkészített fadarabot éjszakára a cserépkályha még mindig meleg füstkivezető csövén helyeztem el. Aztán persze másnapra is maradt. Hogy ez a lustaságomnak volt köszönhető (igen annak), vagy egyszerűen csak szerettem volna időt hagyni a ragasztónak a kötésre, azt épp az imént árultam el.

   Miután a ragasztó már biztosan kikeményedett, levakargattam a maradványait a vasról, nehogy a végén a tokmány csálén fogja be. Akarom mondani, a következő gombkészítés alkalmával majd méltóztatok odatekerni egy réteg szigszalagot, és akkor majd nem kell szerencsétlenkednem a sniccerrel.

   Ez a kép a keresztségben nem azért kapta a "kell egy lyuk" elnevezést, mintha kellene a vasra még egy lyuk, hanem mert majd a talapzatra kell egy olyan lyuk, amin keresztül elérem a gombot a forgókondenzátor tengelyére szorító csavar sliccét. Te, hogy erről is hogy el fogok felejtkezni, aztán csak nézek, hogy a rögzítést mégis hogy a francba képzeltem el...

   Mivel a pince mélyén a hőmérséklet a kinti fagyok okán 13 fokra csökkent, így a kilowattos villanyfűtőt akár illik a többi lakóval közösen fizetett lépcsőházi áramról járatni, akár nem, úgy döntöttem, hogy márpedig befűtők! Hogy megtaláltam-e a melegfújót? Nos nem, nem találtam meg, így ha nem akarok idefagyni, akkor kénytelen leszek serényen dolgozni.
   Amúgy a mindössze 13 fok ellenére nem fáztam, pedig még véletlenül sem voltam melegen öltözve. Mármint a munkásruha alatt csak egy ing volt rajtam, ráadásul a melegítő favágást is kihagytam, de csak mert a minap már épp elég fát aprítottam.

   Nehogy a végén még újra elfelejtsem, nyitásképp a műszercsavarok lyukait takarítottam ki ezzel a megcsavarodott szőrű drótkefével. Mint ahogy a múltkor, még a detektoros rádió felújításánál, úgy ez a megoldás most is bevált.

   Miután a forgatógomb-kezdeményt az esztergába befogtam, s a gépet be is kapcsoltam, az apró fadarab azonban nem ütött annyira, hogy rázza a gépet, így még csak meg sem kellett támasztanom (mármint innen szemből egy csúccsal), a tőlem megszokott "menni fog ez" felkiáltást hallatva bíztam el magam.
   Mikor a direkt a számukra készített fiókból elsőnek elővett esztergakés életlenségét megtapasztalva feltettem magamnak a kérdést: Ennek a szép kis esztergakésnek csak nem kiment az éle? Arra a kérdésemre engem egy kissé meglepő válasz született.

   Mégpedig konkrétan az, hogy mindnek ki van menve az éle! No de mit nekem a megmunkálására váró gombot lecserélni egy smirglitárcsára, majd megélezni rajta az összes kést...

   Itt aztán egy olyan rész következett, melynek keretében amolyan levezetésként felkentem a komposztáló magasítójának egyik elemére egy újabb réteg lazúrt. Bár az előző deszka tegnap kapott egy réteg kencét, aminek ugye a pince hidegében legalább két napot kell száradnia, mire legalább úgy ahogy megfogható lesz, a projekt meggyorsításának érdekében azt találtam ki, hogy hiába fog, de mivel már kész, egyszerűen csak félreteszem, ezzel spórolva meg egy egész napot. A projekt felgyorsítására azért volt szükség, mert mostanában olyan szinten sikerült ezt a festegetős témát hanyagolnom, hogy konkrétan napok maradtak ki belőle.
   Mikor a barnára lekent deszkát bámulva kiderült, hogy a már teljes felületén legalább két rétegben lekent helyére feltett másiknak nem a még csak egyszer festett oldalát kentem le, hanem a már készet, akkor valahogy megéreztem, hogy ez már megint nem az én napom.
   A törött forgatógombot nagyon hosszan, pláne még annál is nagyonabbul sajnálkozva nézegetve, egyszer csak beugrott, hogy a múltkor, valamelyik rendrakási hullám kapcsán találtam egy (esetleg több) olyan szoknyát, mint amilyen a fából esztergált forgatógombról leszakadt. Hogy megtaláltam-e? Természetesen nem.
   Itt aztán menten elgondolkodtam rajta, hogy a hibát valószínűleg már megint én követtem el (ez amúgy szinte mindig így szokott lenni), mikor a hasadásra nagyon is hajlamos akácfát a cserépkályha füstkivezető csövén teljesen kiszárítottam. Arról már nem is beszélve, hogy egy göcsörtös fadarabból indultam ki.

   Mivel nem volt kedvem elakadni (ez sajnos nem kedv és döntés kérdése), és persze nekiállni másik gombot esztergálni sem volt, vagy keresni egy a feladatra megfelelőt, így azt találtam ki, hogy a készítendő gombhoz pusztán mintának lehozott forgatógombot fogom bevetni. Hogy az egy nagyon kilógó tengelyre való, miközben amit eddig készítettem, ott a forgókondenzátor tengelyvége a dobozon belül van? Hát ez az! Mármint ez az a probléma, melynek megoldására szerintem még öt percem sem ment rá.
   Nyitásképp túrtam a dobozból egy darabka átmérő 6-os tengelyt (lásd már bele is szerelve a forgatógombba), majd egy M6-os menetes toldóból készítettem egy olyan kiegészítőt, amivel odafent majd össze fogom tudni kötni a két tengelyt.
   Mivel a távolságokat nem tudtam, de a forgókondenzátor pozíciója ekkor még nem volt meghatározva (nem voltak kifúrva a talapzaton a rögzítésére szolgáló lyukak), így a menetes toldó teljes hosszát meghagytam, mondván ha túl hosszúra sikeredne, akkor legfeljebb majd jól levágok belőle, vagy készítek egy rövidebbet.

   Ahogy az már csak nálam lenni szokott, egy szatyornyi tűzifa előtérbe történő kikészítése, majd az esztergálás közben keletkezett hatalmas mennyiségű kosz feltakarítása után, maga a lényeg már megint majdnem idelent maradt.

   Ahhoz képest, hogy a forgatógomb és a három műszercsavar alig tűnt koszosnak, a fürdetésre használt vizük az eseményt követően a fürdőszobai csapban meglehetősen mocskosnak bizonyult, így végül magát a csapot is ki kellett mosnom.

   Íme az imént említett, 6-os tengelyek összekötésére készített toldó. Ebből a csinos kis alkatrészből szerintem több darabot is le fogok gyártani, csak ahhoz előbb még el kell mennem a csavarboltba, mert már csak két másik ilyet láttam a 6-os anyás dobozomban.

   Bár az idő még nagyon fiatal volt hozzá, hogy a munkát aznapra félbehagyjam (még öt óra sem volt), attól még (valószínűleg a törött gomb okozta bánatomban) az összeszerelést inkább másnapra halasztottam.
   A látványt bámulva egyrészt azt sikerült megállapítanom, hogy egy kicsit kezd elegem lenni a rádióépítős oldal pátyolgatásából, másrészt pedig azt, hogy ennek a feladatnak már csak egy, esetleg a skála felvételét és megrajzolását is hozzávéve két napra van szüksége az egésszé történő kerekedéshez. Aztán ott van még elért nagyszerű eredménynek az is, hogy ha ezzel a témával megvagyok (amúgy már a két következő cikket is megírtam), akkor végre újra teljesen leürül az asztal pultja.

   Már csak az a három lyuk hiányzik a szobortalpról, amin majd keresztülfutnak a forgókondenzátort tartó M3-as csavarok. Ez hiába csak három lyuk, a csavarfejek számára süllyesztéssel, merthogy a kifúrásuknál sokkal bonyolultabb feladat lesz a pozíciójuk pontos meghatározása. Aztán ott van még amolyan záró feladatnak a skála számainak megrajzolása is, amihez persze előbb még le is kell mérnem, hogy a forgatógomb mutatója hova mutatva, az adott pozíció mégis mekkora kapacitást jelent. Vagyis a hátralévő feladataim egyszerűnek már megint csak látszanak.

   Hogy azzal a részfeladattal is meglegyek, befuttattam ónnal a három darab 4-es forrasztófület. Miközben ez egy semmi kis feladat volt, hiszen csak oda kellett tartanom a pákát, a forgókondenzátorról az eredeti három vezeték közül csak kettőt sikerült leforrasztanom, a harmadik ugyanis valamiért hegesztve volt.

   Hogy a nemcsak három milliméter átmérőjű, de még hosszra is csak annyi csavar beleesett-e a középső asztalfiók legszemetesebb rekeszébe? Már hogyne esett volna bele? Ettől aztán annyira megmérgesedtem, hogy egyrészt csak azért is megkerestem.

   Másrészt mikor a csavart a helyén meghúztam, akkor azt annyira mérgemben tettem, hogy az óráscsavarhúzóval sikerült átszúrnom az ujjamat. Mármint a kettő közül a balra eső piros folt a bemeneti, míg a jobbra eső vérfolt a kimeneti nyílást jelzi. A két folt között a fehérség pedig azt jelzi, hogy elvált a bőr a hústól. Ez itt amúgy már az öt perccel későbbi állapot, mikorra végre elállt a vérzés.
   Hogy a jobb kezemen is le volt sérülve az egyik ujjam (favágás közben lett rajta egy lyuk), meglepő módon nem vette el a munkakedvemet. Ez amúgy valószínűleg annak volt köszönhető, hogy munkásember lévén már rég megszoktam, hogy csavarhúzózás és kalapácsolás közben hol itt, hol meg ott sérülök le.

   Az addig rendben, hogy a forgókondenzátort a tengelyénél fogva sikerült a dobozon belül a megfelelő pozícióba állítanom, csakhogy menten felmerült az a nyilvánvaló kérdés, mely szerint: A pozíciót a talapzatra mégis hogyan jelölöm át, mikor rajta van a talpon a doboz?

   A következő meglepetés akkor ért, mikor a készletből a 2,5-ös csigafúrót (hogy miért kell szegény csigákat megfúrni, azt én sohasem értettem) sikerült eltörnöm (lásd felül, egy az eredetinél hosszabb példánnyal már pótolva), pedig már ez is hány évtizedes szerszámkészlet...

   Az ilyen apró barkácsolós feladatok hiába bonyolultak, a letudásuk nem okoz semmi problémát (ha csak be nem lustulok, vagy épp át nem szúrom az ujjamat), annyira fel vagyok rájuk készülve. Mármint minden itt van a kezem ügyében.

   Mikor a munkával (ami nekem amúgy persze hobbi) odáig jutottam, hogy már tényleg csak a műszercsavarok és a forgókondenzátor közé való három szál vezeték, meg a skála megrajzolása, meg persze az ahhoz szükséges adatok felvétele volt hátra, akkor ha meg is álltam egy pillanatra berakni az arcomba egy nagy adag még meleg kocsonyahúst mustárral, de aztán haladtam szépen tovább. Mármint azért, mert a kocsonyahús nem ebédre volt, hanem uzsonnára, kétszer egymás után meg csak nem fekszem már vissza aludni! Na jó, elő szokott fordulni velem ilyesmi, de most nem engedhettem meg magamnak. Amúgy csak azért nem, mert komolyan félő volt, hogy a hétből már csak két nap lévén hátra, a végén még tényleg nem sikerül ezt a semmi kis maradék feladatot vasárnap estig letudnom.

   Az amúgy szovjet gyártmányú kettős forgókondenzátornak nemcsak pusztán játszásiból, de ellenőrzésképpen is lemértem az egyik elemét, aztán a másikat is, aztán párhuzamosan, majd még sorosan kötve is a két felet.
   Amennyiben a forgókondenzátor elemeit külön-külön vetem be, akkor 10 - 530 közötti pikofarad értékeket tudok beállítani, a kettősség miatt természetesen a két fél kondenzátorral egyszerre. Amennyiben bármi okból nagyobb kapacitásra lenne szükség, kettőségre viszont nem, akkor a forgókondenzátor két felét párhuzamosan kapcsolva 20-tól 1060 pF értékek között tudok állítani. Ha meg bármi okból kisebb kapacitásra lenne szükség, akkor a forgókondenzátor két oldalát egymással sorba kötve 5 - 265 pF közötti kapacitásértékeket tudok beállítani.
   Korábban tervbe volt véve egy olyan kapcsoló beépítése, amivel az imént felsorolt lehetőségek között egy gombbal válthatok, ezt azonban már túlzásnak éreztem, illetve ez a tervem megrekedt a puszta álmodozás szintjén.

   Az LC100-A műszer segítségével pillanatok alatt lemértem a forgókondenzátort. Mármint meghatároztam a skálára felkerülő vonalak helyét, valamint egy füst alatt az általuk jelzett értékeket is.

   Hogy sokat szerencsétlenkedtem-e, mikor a skála vonalait megrajzoltam? Meglepő módon nem! Épp mint ahogy az is meglepően gyorsan ment, mikor az íveket - az volt kéznél alapon -  szövegszerkesztőben (MS Word) készítettem el, illetve méreteztem meg. Utóbbi siker azért lepett meg, mert szövegszerkesztővel szerintem még soha életemben nem rajzoltam semmit.

   Felszerelem a műszercsavarokra a forrasztófüleket, beforrasztom a három szál vezetéket, betekerem az átlátszó fedelet tartó négy csavart, feltolom a tengelyre a gombot, meghúzom a csavarját, és már készen is vagyok!

   Az a fehér csík a forgókondenzátor alatt, az egy távtartó (darabka drót), amit még akkor tettem be oda, mikor megéreztem, hogy a tengelytoldó egy kicsit súrlódik a skálát közrefogó műanyag lapokra fúrt lyukakban. Mármint később rájöttem (hogy csak később, az valószínűleg a kocsonyahús bezabálásának volt köszönhető), hogy a skálát rögzítő lyukakra bőven ráhagytam annyit, hogy a skálát a tengelyhez képest központosítani tudjam.

   Az asztal pultja viszont végre szinte teljesen leürült, már csak a zacskó édességet kell róla leennem (az meg ugye nekem nagyon könnyen megy), meg persze az üres dobozokat kell áttennem innen valahova máshova.
   Hogy mi lesz a következő rádiós témájú cikk? Azt kérlek azért tudom elárulni (amúgy az antennamérések lesz), mert azt (és még a negyedik tekercses kísérletről szólót is) már rég megírtam.
   Ekkor ígértem meg magamnak szentül (amúgy már ki tudja hányadszorra), hogy soha többé nem számozok be cikket előre, csak mikor már tényleg elkészültem vele. Mint ahogy megannyi másik ígéretemet, úgy valószínűleg ezt sem leszek képes betartani...